Nógrád. 1979. május (35. évfolyam. 101-125. szám)

1979-05-13 / 110. szám

FEKETE GYULAr LIMLOM Mai magyar társadalom \ Szakmunkások az esti egyetemen rjehogy akarok én a szükséges tavaszi nagytakarítások ellen szót emelni. Okos újságcikkek Is fi­gyelmeztetnek: „Mód és le­hetőség van arra, hogy a la­káslomtalanítást összekap­csoljuk. .. a tavaszi általános lomtalanítással, amikor a mi dolgunk csak annyi, hogy a megadott időre a kapu elé kerüljön... a kacat.” Azután: „...Felül kell emel­kedni a tárgyakhoz fűződő emlékeken, ha a tárgyak már megtették a magukét, hasz­nálhatatlanná váltak. Jöjjön a realizmus, győzzük le a szén timen talizmust 1” Továbbá: . .kérgesítsük meg szívünket, és legyünk kíméletlenek — a lomokkal, a kacatokkal szemben!” Ezek a drámai hangszere- lésű buzdítások — meglehet, bennem a hiba — nem ra­gadtak magukkal. Mert jól van, értem én, ésszel felfo­gom: meg kell szabadulni a használhatatlan limlomoktól, ha nehezünkre esik is. Igaz, igaz: egy darabka emberélet minden, amit munka hozott létre, de az a használati tárgy már halott, amely használhatatlan — eltemetni- való. Idáig tart a logika. S itt furcsa bizonytalanságok ka- varodnak föl bennem. Gya­nítom: megülepedett örök­ség ez, paraszti ősöké. Ilyesfélék jutnak eszembe: ami ma használhatatlan, biz­tos, hogy véglegesen az? Biz­tos, hogy már soha nem le­het rá szükség? S amit én már nem használhatok sem­mire, biztos, hogy más sem használhatná semmire? Ami szükségtelen nekem, biztos, hogy másnak is szükségtelen volna? Igen, ez nyilván örökség. A „kellhet még ez”, a „jó le­het még valamire” üledéke. Elnézem Budapest lomja­it, köztük a mindenféle bú­tort, ruhaneműt, ágyneműt, szőnyeget, mosógépet, rá­diót, tévét, hűtőgépet, vil- lanyrezsót — a műszaki cik­kekbe egy odavetett pillan­tással nem lehet belelátni, de a bútorok, a berendezési tárgyak között kerülnek szemrevalóbbak *is; újabbak, épebbek, alkalmasabbak mil­liónyi háztartásban használa­tosaknál. E lomnak minősített, pusz­tulásra ítélt holmik meggyő­zően dokumentálják a kü­lönbséget az emberek között: az életszínvonal, a jövedelmi szint, az anyagi ellátottság, az igények, a fogyasztási nor­mák különbségeit. Netán a lakásnagyság különbségeit; ha egyszer nem fér, nem fér — a félelmesen szaporodó ap­ró lakásokból olykor szüksé­ges holmikat is ki kell dob­ni, hogy a lakói beleférjenek. Természetesek a különbsé­gek az emberek között. De nem minden különbség igaz­ságos. És ezen a ponton megint felkavarodik bennem valami­lyen bizonytalanság. De ez már nem örökség, ez az üle­pedés. hanem ifjúkori szer­zemény: ábrándok, illúziók, egy minden tekintetben igaz­ságos társadalomról — ha­szontalan limlomok az ilyen ábrándok is. Vajon az is ábránd; ha milliónyi háztartásban még bőven volna helye annak, amit tíz- és százezer már ki­dobásra ítél, nem lehetne va­lamiképpen továbbítani a többletet a hézagokhoz? íme, egy újabb bizonytalan­ság. Ennek is a múltba ágaz­nak vissza a gyökerei. Természetesen lehetne to­vábbítani, ezer mód volna rá. Csakhogy a használt holmik­hoz, még az alig használtak­hoz is, ma már egyre vasta­gabban tapad valami láthatat­lan s lemoshatatlan szeny- nyeződés. Valamiféle kény­szerképzet arról, ahogyan hajdani nagyságák meg- únt, levetett holmiját hajda­ni cselédlányok magukra veszik. Nemigen kapkodnak ma használt holmik után. Intézményes megoldásra te­hát kísérlet sincs, s a sze­métbe szórt értékeket men­teni — maradnak a guberá­lók. Ne az egykori Cséri-telep foltos-rongyos guberálóira tessék gondolni. A modern guberáló saját gépkocsival jár, kiszereli a szemétre do­bott tévékből, rádióktól a trafókat, hangszórókat, kon­denzátorokat, hiánycikk-al­katrészeket, a mosógépből, a porszívóból a villanymotort, a hűtőgépből a kompresszort — menti a menthetőt. És túl a tavaszi nagytakarításon sorra járja azokban a lakó­házakban a kukákat, ahol né­melyek oly igen modernek már, hogy nemcsak a mosást, takarítják meg, a mosatást is; az először használt s el­piszkolódva kidobott, még bolti címkés ágyhuzatot, fe­hérneműt, zsebkendőket, tö­rülközőket összeszedegeti. Dehogyis bántanám; hasz­nos munka az ilyen érték­mentés. Emlékszem egy ré­gebbi perre, azóta is sokszor emlegetik: a szemétre kiszórt meggymagot összegyűjtötte valaki s jó áron eladta: ha- rácsolás vádjával állították bí­róság elé. Ma is a vádlotté a rokonszenvem, és a vád hát­terében ma is érzem azt a rosszfajta irigységet: inkább pusztuljon az érték, semhogy valaki könnyen hozzájusson, s jól járjon vele. De miért ne járjon jól? Hi­szen még csak nem is lottón nyeri, a szemétben kell érte turkálnia! Mitől szocialista az a nor­ma, mely szerint értékek pusztítása szabadon gyakorol­ható — mentése büntetendő? Valószínű a lomoktól, a már szükségtelen holmiktól is könnyebb lenne szabadul­ni sokunknak, ha nem kel­lene könyörtelen pusztulásra ítélnünk a még használhatót. Ha azzal a tudattal ' válhat­nánk meg tőle, hogy akinek szüksége volna rá, még hasz­nát veheti. Valószínű. De e témakörben ez az utolsó bi­zonytalanságom. p's maradna ezek után ^ az, amiben biztos va­gyok. Van a selejtezéseknek — legkivált némely nagyvona­lú közületi selejtezésnek — egy megideológizált és törvé­nyesített eszmei vezérvonala: tönkretenni a még használha­tót. Akár külön munkával, költséggel, fáradsággal, de tönkretenni. összetörni a kiselejtezett csempét, kályhacsempét, ki­lyuggatni a tejeskannákat, szétnyirbálni a lepedőket, a takarókat, a gumimatracokat, levagdosni az utászcsizma orrát. Közlekedési vállalat: a ki- selejtézésre ítélt nagyon jó, szép bútorokat kihordatják a folyópartra, gúlába rak­ják, tüzet gyújtanak alá. Tévéfilm: szerepel benne egy szilveszteri sült malac is, feni rá a stáb a fogát. Ám a rendező leönti petróleum­mal s felgyújtják. Valami hasonló eszmeiség tölti el egyik-másik magán­selejtezőt is — „ne vehesse hasznát senki 1” — cafatok­ra nyirbálja a kidobott öltö­nyöket, ruhaneműket, baba­holmikat, összetöri az üve­get, a tányért, a poharat, a vázát, felhasogatja a bútor­huzatot, baltával veri szét a kiszolgált rádiót, könyvpol­cot, tükröt, vitrint. És nem azért, mert nem férne a ku­kába, hiszen nem oda ke­rül. Jelen van az ilyen oktalan pusztításban — a közületiben is, a magánjellegűben is — az a tudat, hogy ezek ko­rántsem értéktelen, sőt, na­gyon is jól felhasználható holmik. Épp azt célozza a pusztítás: ne vehesse hasz­nukat senki. Ott lüktet még bennük egy darabka ember­élet — hát pusztuljon el. Kiszámítottam egyszer: mennyi értéket ad hozzá egy ember munkásélete során a nemzeti vagyonhoz, olyan ér­téket, amely sem személyi, sem társadalmi fogyasztás ré­vén nem használódik el. Ha ugyanannyi értéket gondat­lanságból elpusztít valaki, akár azt is mondhatnám: gondatlan emberölés. Hi­szen egy élet munkáját emészti majd fel a pótlása. Nos, ha az akaratlan kár­tevést — emberélet-valutában számolva — lehet „gondatlan emberölésnek” nevezni, az imént felsorolt cselekmények csak annyiban különböznek tőle, hogy: szándékosak. A miben végtére a sok bi­** zonytalanság közt biz­tos vagyok: a selejtezésekkel, a lomtalanítással együttjáró — nyilván nem elhanyagolha­tó — anyagi kárnál sokkal- sokkal nagyobb az az erkölcsi kártevés, melynek így foglal­hatom össze a vezéreszméjét: „Pusztuljon! Nehogy valaki, hasznát vehesse még.’’ Az MSZMP KB Társadalom- tudományt Intézetének a mun­kásosztály körében végzett ku­tatásai között szerepelt há­rom fővárost gépipart nagy­üzem (Magyar Hajó- és Da­rugyár, Egyesült Izzó, Buda­pesti Rádiótechnikai Gyár) szakmunkásai helyzetének elemzése. Ha a kutatás pe­rifériáján is, de vizsgáltuk po­litikai iskolázottságuknak, min­denekelőtt a marxizmus— leninizmus esti egyetemi kép­zésüknek szociológiai jellem­zőit, néhány politikai kon­zekvenciáját. Erről adunk most rövid áttekintést. Elöljáróban annyit minden­képpen meg kell jegyeznünk, hogy az esti egyetemi oktatás eredményeinek rendszeres, szakszerű kutatása, tapasztala­tainak feldolgozása, illetve még szélesebben: a politikai műveltség, a politikai aktivi­tás és a képzés szoros kapcso­latának tanulmányozása ná­lunk még gyermekcipőben jár, csak ritkán kerül sor ennek alaposabb elemzésére. Az ok­tatói munka hatékonyságának méréséhez sem rendelkezünk még megfelelő eljárásokkal, elegendő tényanyaggal. Napjaink fontos társadalmi­gazdasági — és nem utolsósor­ban közművelődési feladata — a munkások általános és szak­mai képzettségi színvonalának emelése. Emellett azonban nem lehetünk közömbösek az iránt sem, hogyan alakul, fej­lődik a munkások politikai műveltsége. A távlati prognó­zisok megfogalmazói szerint a fejlődés tendenciáiból arra lehet következtetni, hogy az előttünk álló évtizedekben ug­rásszerűen emelkedni fog a korszerűen képzett, szakmai­lag magasan kvalifikált ugyanakkor általánosan is mű­velt munkás iránti igény. De bármennyire elismerjük és tu­domásul vesszük azt az igényt, hogy az egyén, a mind szak- képzettebb és aktívabb terme­lő egyén felkészítésének alap­vetően az objektív gazdasági struktúrához kell igazodnia, mégsem mondhatunk le az egyre dinamikusabb, sokolda­lúan képzett és művelt indi- vidumok, az egész ember mű­velésének — így politikai tu­datossága és aktivitása kiala­kításának és fejlesztésének — az igényéről. Az elmúlt évtizedekben a szakmunkások iskolázottsági színvonala jelentősen emel­kedett. Amíg ugyanis a hatva­nas évek elején a tipikus is­kolai végzettség az általános iskola 6—7 osztályának elvég­zését jelentette, addig a het­venes években a jellemző szint az általános iskola nyolc osz­Polyák Ferenc: Duhajkodók (fafaragás) tályának befejezése. Sőt, ma már ez az utóbbi is mind ke­vésbé jelenti a csúcsot. Az egyes munkáskategóriák között számottevő a különbség az iskolázottság és a politikai képzettség tekintetében. Ez pedig igen lényeges összefüg­gés, hiszen a munkások szak­mai színvonalának emelése a politikai művelés szempontjá­ból sem közömbös, azt — köz­vetve — feltétlen elősegíti. A magasabb szakképzettség ál­talában pozitív irányban hat a politikai aktivitás, a politikai magatartás alakulására. Az is nyilvánvaló, hogy egy meg­határozott általános művelt­ségi és iskolázottsági szint előfeltétele a marxizmus—leni­nizmus esti egyetem elvégzé­sének. Nem véletlen , tehát, hogy az esti egyetemet vég­zett szakmunkások magasabb általános műveltséggel ren­delkeznek, közülük sokan érettségiztek, politikailag ta­pasztaltabbak, jóval Infor- máltabbak, mint a többi fizi­kai dolgozó. Ez a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyüknél, szerepüknél fogva természetes is. A politikai képzettség azon­ban a szakmunkásság nem minden rétegénél emelkedik. A politikai műveltséget vizs­gálva a bejárók, a munkás- szálláson lakók, sőt a fiatalok politikai műveltsége az átla­gosnál jóval alacsonyabb szín­vonalú. Figyelmeztető tény, hogy a szakmunkásnők többsége nem jut el a politikai képzés ma­gasabb fokára, a politikai kép­zés lehetősége nem eléggé dif­ferenciált és nem számol elég­gé a nők sajátos kötelességei­vel és szerepeivel. A Buda­pesti Rádiótechnikai • Gyár­ban a szakmunkásnők 0,4 szá­zaléka, az Egyesült Izzóban 0,7 százaléka, a Magyar Hajó- és Darugyárban 0,2 százaléka fejezte be a marxizmus—leni­nizmus esti egyetemet. (Szem­ben a férfiszakmunkások 2 százalékos, 2,5 százalékos és 1,5 százalékos arányával.) Igaz, a vizsgált üzemekben a mun­kásnők túlnyomó többsége be­tanított munkás, hiszen a tár­sadalmi munkaszervezetbe be­lépő nőknek sikerül a legke­vésbé „betörniük” a szakmun­kások közé. A szakképzett munkásoknak csupán 10—15 százaléka nő, vagyis a szak­munka minden más tevékeny­ségnél nagyobb méretekben maradt férfimunka. De — a statisztikai tények ezt igazol­ják — az esti egyetemi kép­zésben sem jobb az arány. Helyes, hogy ebben az ok­tatási formában is — mint minden más politikai aktivitá­si formánál — a nők egyen­jogúságából indulunk ki, az azonban már helytelen, hogy nem ismerjük el egyéb — jól ismert — kötelezettségeikből adódó problémáikat. Ez pe­dig gyakorlatilag azt jelenti, hogy egyúttal lemondunk a munkásnők magasabb fokú politikai képzéséről. Ebből következik: a legtehetsége­sebb munkásnők sem jutnak szóhoz a politikai vezetésben. Lényeges gond a fiatalok politikai képzettségének ala­csony színvonala is. Ez an­nak ellenére így van, hogy a hatvanas évek végétől az if­júság lett a szakképzett mun­kaerő kizárólagos forrása. A fiatal munkaerő értékét növel­te és növeli képzettsége ma­gasabb foka. A fejlődés nem­csak mennyiségi, hanem — szembetűnően — minőségi is. Jelentősen nőtt a szakmun­kásképző iskolát végzettek száma, a fiatal szakmunkások közül sokan érettségiztek, lé­nyegesen csökkent közöttük a csupán általános iskolát vég­zettek aránya. A felnőttokta­tásban a fiatal szakmunkások egyötöde vesz részt, 7—10 szá­zalékuk a különböző középis­kolák esti tagozatán tanúi, a marxizmus—leninizmus esti egyetemi képzésben azonban arányuk meglehetősen ala­csony. (A vizsgált üzemekben az esti egyetemre járók kor­átlaga 35—36 év.) Természetesen az esti egye­temet végzett szakmunkások számának növelése nem azt jelenti, hogy a „beiskolázás” a képzettség és a rátermettség mérlegelése nélkül, csak meny- nyiségi kritériumai alapján történjék. Itt nincs helye semmiféle adminisztratív in­tézkedésnek, legkevésbé an­nak, hogy a jövőben „roham­tempóban” kell látványos eredményt elérni, magas beis­kolázási számokat produkálni. Folyamatról van szó, hiszen tudomásul kell venni, hogy a magasabb politikai képzés presztízse és a végzettek na­gyobb száma nem áll feltétle­nül azonos arányban, sőt fordítottan is arányos lehet, s hogy a szakmunkások egy ré­sze ma még kevesebb egyéni igényt támaszt, ugyanakkor férőhely hiányában nem is le­hetne mindenkit beiskolázni. A szakmunkások magasabb politikai képzettségének nö­velése érdekében olyan átgon­dolt, tényekre épülő, a párt- és töhiegszervezetek távlati ér­dekeit is szem előtt tartó kon­cepciókra, tervekre és intéz­kedésekre van szükség, ame­lyek lehetővé teszik az arány­talanságok fokozatos felszá­molását. • Üj folyóirat: Széles rétegeket érdeklő, gazdag tartalmú, érdekes tör­ténelmi ismeretterjesztő fo­lyóiratot jelentet meg a Ma­gyar Történelmi Társulat: História címmel. Szerkesztő bizottságában a történettudo­mány kiemelkedő személyisé­gei vesznek részt. A szerkesz­tő bizottság elnöke Vass Hen­rik, a Párttörténeti Intézet igazgatója, felelős szerkesztő­je Glatz Ferenc, a Történet- tudományi Intézet osztályve­zetője. A magyar történészek régi vágya volt, hogy színvonalas, történelmi kérdéseket nép­szerűén ismertető közlönyt bocsásson útjára. Ugyanak­kor a közvélemény egyre szé­lesedő körei is fokozott ér­deklődéssel fordulnak a tör­ténettudomány eredményei felé. Hosszú ideig téves fel- tételezés élt sok emberben, hogy a történész a világtól visszavonult, magát csak a poros levéltári polcokon, ak­tákban, könyvekben kiismerő tudós. A valóságban sohasem volt így; az embert történel­mében szükségszerűen min­dig önmaga cselekedetei, épí­tése, rombolása, sikerei, bu­kásai érdekelték. Ez az igény élteti a történetírást. Ennek az igénynek a felismerése a HISTÓRH ösztönzi a történetírót, hogy a kutatásainak eredményeiből leszűrt következtetéseit mint­egy tanulságként a társada­lomnak továbbadja. A História szerkesztőinek az a célja, hogy a társadalom megismerje múltját, fejlődé­sének történéseit, azok össze­függéseit. A történettudomány nem élhet, nem fejlődhet a társadalmi közgondolkodástól elzártan, de a társadalom sern létezhet saját történelmének beható ismerete, értése nél­kül. A História kronológiailag átfogja az emberiség életének minden periódusát, különös figyelmet szentel új és leg­újabb kori történelmünk, a jelenhez vezető történelmi utunk megvilágítására. A fo­lyóirat programjának köz­pontjába állítja a társadalmat alakító emberi cselekvések történetének ábrázolását. A folyóiratban helyet kap rendszeresen korabeli rajz, grafika, képzőművészeti alko­tás, fotó is. A História első száma 1979. május 20-án jelenik meg 36 oldalon. Ezen kívül az év fo­lyamán még 3 alkalommal: szeptemberben, novemberben és decemberben jelentetik meg az új folyóiratot. NÖGRÁD — 1979. május 13., Vasárnap "i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom