Nógrád. 1979. április (35. évfolyam. 77-100. szám)
1979-04-15 / 88. szám
Emberek, utak ..Égig ért a semmi...” Az imént kint járhatott a imahelyekben. Szabadkozik hogy olajos a keze, de, mint tréfásan mondja, a „gazda szemének ott kell lenni a jószágon . . Persze, rögtön elértem, hiszen tudom róla, hogy üzemvezető az acélgyárban, a szalagedző üzemben. Emlékszem egy korábbi beszélgetésünkre, amikor elmondta, nem tartja jó üzemvezetőnek azt, aki csak ül az irodájában, „iktat, adminisztrál. telefonoz . . .” Vajon van-e egyáltalán szabad ideje? — morfondírozom. — Reggel tanácskozáson voltam — mondja, miután megmossa a kezét, s felém nvújtja. Fáradtan lezöttyen a székre, s újra szabadkozik, ha „nem jól beszél majd”. Látom az arcán, tényleg nagyon fáradt. Most ő érti el a gondolatom, s már mondja, magyarázza is: — Sok volt az elmúlt két hét. Meg kellett beszélnünk a kollektív szerződést, volt vszt-ülés, jöttek a gyárba a szovjet, csehszlovák, portugál e'vtársak. Helyén kellett lennie mindenkinek. Itt volt egy szovjet katonákból álló művészegyüttes is, örülhettünk a szép sikernek, megtelt az „Olvasó” nagyterme . . . Korán őszült, magas, szikár ember. Olyan, akire azt mondják, csupa ín, csupa csont. A fáradt arc valahogy nem illik szálfaegyenes termetéhez. Higgadtan, megfontoltan beszél, s mégis érzem, mennyire fűtöttek a szavai. 'Az MSZBT-tagcsoportról, melynek ő az elnöke, és alapító tagja volt. Szóba kerül sok más is: a pártmunka, a munkásőrség. Húsz esztendeje munkásőr, a megyei parancsnokság szervezési szakcsoportjának vezetője. Azon töprengek magamban, miközben hallgatom, hogy milyen körben fér el Hegyes Ferenc munkája, s egyáltalán: hogyan tudja összeegyeztetni, egymáshoz törni tennivalóit? És a fönti felsorolással még mindig nem teljes a kör. Elmondja, tagja a vállalati szakszervezeti tanácsnak, 45- ös párttag, s a hengermű gyáregység oktatást ellenőrző bizottságának a vezetője. Reggel hatra jár dolgozni mindennap. Akárhogy is forgatom magamban a dolgot, csak arra lyukadok ki, hogy nem délután kettőig dolgozik. Rá is kérdezek. — Nézze, mindazt, amit csinálok, vállaltam, vagy egészen végzi az ember, vagy se- hogyse. Mondták már, 57 éves vagy, miért nem nyugszol? Én nem akarok nyugodt lenni, sohasem voltam. Azt tartom, kell az emberben az egészséges nyugtalanság, kíváncsiság, tudniakarás. hiszen ezek nélkül mire is mennénk? Van, hogy szabad szombaton, vasárnap is dolgozom, illetve megkívánja az őszinte szó, hogy megmondjam: a mun- kásőrteendők lefoglalják a hét végemet... Elhallgat. Sziszegve, fájdalmas arccal tapogatja a lábát. — Csak ez ne volna, ez a betegség, — mormolja maga elé. Érgyulladásos a lábam, a múlt emléke, kísértete . . . Itt az ideje, gondolom, hogy a múltról, az életéről kérdezzem. Cigarettával kínálom, fejét rázza, nem lehet, mondja, a lába miatt eltiltotta az orvos, ezért tette le a cigarettát egyik napról a másikra . . . Int, gyújtsak csak rá, mert zavarja a füst. A kis üvegfalú irodába beáramlik a műhelyek gépeinek zaja. Rövid ideig hallgat, mintha'a fülének oly ismerős munka neszeire figyelne. Aztán beszélni kezd. — Tizenöten voltunk testvérek. Anyám cseléd volt, apám bányász. Dolgozott Mát- ranovákon, Egercsehiben, Já- nosaknán. Sokáig, s gyakran volt munka nélkül. A nagy válság éveiben több testvérem meghalt, egy-két évesen. A nincs, az aligélet vitte el őket. Velem együtt heten maradtunk életben. Már hatévesen dolgoztam; fát, szenet hordtam, segítettem lerakni a házaknál. Tizennégy éves gyerekemberként, 1936-ban kerültem ide, az acélgyárba. Takarító voltam, aztán szaladj ide, vidd oda ember, segédmunkás. Két év múlva kerültem a szalagedzőbe, azóta is itt dolgozom. Húsz esztendeje vagyok üzemvezető. A felszabadulás után elvégeztem a hetedik és nyolcadik osztályt, majd Pesten a közgazdasági szakiskolát. Az első tanácsválasztások idején az én körzetembe tartozott Buják, Hényer, Kisbágyon, kerékpárral jártam az utakat. Aztán, hogy elkezdődött a tsz-ek szervezése, egy évig Borsosbe- rényben dolgoztam. — Itt, a gyárban már 1945- től hagyományai voltak a magyar—szovjet barátságnak. Hiszen a termelés szovjet segítséggel indult el, ők segítettek a párt megszervezésénél is. így aztán nem volt nehéz dolgunk 1971-ben, a miskolci Lenin Kohászati Művek felhívása után. Először a szalagedzőben, majd hamarosan az egész SKÜ-ben megalakult a tagcsoport. Tagja lettem az országos elnökségnek, majd az országos ügyvezető elnökségnek is. — Milyen emléket őriz az MSZBT-munkából ? Feláll, kihúzza az asztalfiókot, fényképeket, újságkivágásokat mutat. A fotókon látni őt Brezsnyev, Gromiko, Kádár János, Cedenbal, Fe- doszejev, Zamercev tábornok társaságában. — Látom őket a televízióban, s büszke vagyok, hogy szót válthattam velük — mondja csendes szóval. A Szovjetunióba tett utak. Érzem, a szavain, hogy most újra látja Grúzia tájait^ Kijevet, Odesszát, a Bajkál- tavat, az Aurorát, a Téli Palotát, a Tretyakov Képtárat, a Lenin-mauzóleumot, a Viktor- hegyet, a Mojszejev- és Alek- szandrov-együttest. Azt mondja, a kitüntetései erőt, bátorságot adtak neki. Négyszeres kiváló újító, a szakma hatszoros kiváló dolgozója, a kohászat kiváló dolgozója, kétszer kapott mun- kásőrkitüntetést. Megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát, s a Haza Szolgálatáért Érdemérmet. Az MSZBT aranykoszorús jelvényét is. — Szeretném leírni, rendezni az emlékeimet. Hogy tanuljanak belőlük az utánam jövők. Sok mindent pótolnom kell. Olvasni sokat. , Egy könyvet mutat, Sinka István verseit. Kinyitja, olvasom az aláhúzott sort: ....égig é rt a semmi...” — Ez volt a múlt — mondja a verssorra mutatva. Bólintok. Értem, miért húzta alá ezeket a szavakat Hegyes Ferenc. Molnár Lóránt MYV Álig néhány hét leforgása alatt három művet adott kezünkbe a Szépirodalmi Kiadó Magyar Remekírók sorozata: a magyar irodalom kezdeteiből a XVI. századból, a virágzásnak induló XVIII-ból és a mából. A régi magyar irodalomból Balassi Bálint és a XVI. század költői c. kétkötetes válogatás jelent meg. Az egyik kötet Balassi összes verseit és Szép magyar komédiáját tartalmazza. „Ahogy a legelső magyar verset Dante korával asszociáltuk, úgy kell a legrégibb nagy magyar költőt, Balassit, Shakespeare korával asszociálni” — írja Babits. A XVI. század költészetének Balassihoz hasonlítható nagy alakja nem volt, de Tinódi Sebestyén vitézi, lantos versei. Szkhárosi Horvát András vigasztaló énekei, Sztárai Mihály és Szegedi Gergely zsoltárai maradandó alkotásai irodalmunknak. A XVI. század jórészt ismeretlen költő! közül emelte Európa- szerte ismertté Kecskeméti Vég Mihályt Kodály Zoltán. Történelem A közelmúltban mai zeneszerzők történelmi tárgyú zenedrámáinak bemutatására került sor a szófiai Nemzeti Operaházban. A nagy sikerű premierek egyike Julesz Levi zeneszerző első operája volt, a „Neda”. Szövegét Sztefan Dicsev „Az út Szófiába” című regénye alapján a zeneszerző felesége, Szabina Tyankova A Psalmus Hungaxicus zenéje Kecskeméti Vég Mihály 55. zsoltárának szövegére készült Bornemissza Péter siralmas éneke a török időkről szóló, döbbenetes erejű, egyéni, s közösségi bajokat, a haza elvesztését, annak okait megfogalmazó alkotás: „En- gömet kergetnek a kevély némötök, Engöm kömyülvet- tek a pogán törökök!... Engöm eluntattak a magyari urak/... Váljon, s mikor leszen jó Budában lakásom?!” Reméljük e két jól válogatott kötet felkelti az érdeklődést a régi magyar líra méltatlanul elfeledett gyöngyszemei iránt. II. Rákóczi Ferenc, mint a kuruc szabadságharc vezére a Habsburg-elnyomás ellen küzdő államférfi és hadvezér él tudatunkban. Rákóczit, az írót mutatja be a Magyar Remekírók sorozata a Vallomások és Emlékiratok közreadásával. A Vallomásokat és az emlékiratokat a fejedelem egymást váltva írta meg. Élőször a vallomások egy részét, mely időrendben a szabadságharc kitöréséig követi nyomon az eseményeket, majd a színpadon írta. Témája az 1877—78-as orosz—török háború és Bulgária felszabadítása. Történelmi eseményt dolgoz fel Paraskev Madzsiev új műve is, a Marija Dessziszla- va. Madzsiev eddig 20 operát és operettet, valamint balettzenét komponált, művei jól ismertek az országhatárokon túl is. az emlékiratokat vetette papírra, kiemelve a szabadság- harc periódusát. Ezután, fejezte be a vallomásokat — összegezve törökországi vállalkozásának eredményeit, kudarcait. A kiadó újszerű összeállításban, keletkezésük időrendjében adja közre Rákóczi írásait. Az emlékiratoknak a Vallomások első két könyve közötti elhelyezésével az egész írásmű genezise jobban érthetővé válik, s az írói alkotás menete is érzékelhetőbben tárul föl a kötetben. A Magyar Remekírók legújabb kötetei között a kortársi irodalmat Füst Milán válogatott művei képiselik. Füst Milán egyike legsokoldalúbb íróinknak. írt regényt, novellát, verset, drámát, naplót, tanulmányt, esszét és esztétikát. Tanított szabadegyetemen, a lakásán és a pesti bölcsészkaron. Még súlyos betegen is, közel a nyolcvanhoz is dolgozott. „S, hogy mért írok még most is, vén koromban. szüntelen-szakadatlan? Mit tudom én! Azért, amiért a rigó fütyöl. Hogy miért teszi, nem tudja. No, de mit tehetne egyebet?” — nyilatkozta. A kötet a teljes életműből válogat, közli ösz- szes verseit és egyik legjelentősebb művét. legnagyobb írói vállalkozását, melyen 7 évig dolgozott: A feleségem történetét. A regény egy fél- tékenységi történet közhely- szerű motívumai mögé rejtve mondja el Füst Milán eszmei önvallomását, leghitelesebb művészi arcképét. Kevéss" köztudomású, hogy a mű 1965-ben szerepelt az irodalmi Nobel-díjra felterjesztettek között is. Réti Zoltán vázlata Tűnődés a művészetek támogatásáról Előadó-művészetünkről TŰNŐDÜNK a művészetekről. Szellemi és anyagi segítségtől, értékekről, megértésről, az írások nyomán feltér- képeződik megyénk művészeti élete. Nem teljes ez a kép, mert a sorozat sem tarthat örökké, s bárha addig tartana is, lennének hallgatók. Biztos, hogy nehéz tollat ragadnia annak, aki „csak” alkotott, s munkáját elismerték. Ám nem jelenti ez azt, hogy ott minden rendben van, s biztosan vannak minden művészeti ágban olyanok, akik okkal, ok nélkül mellőzöttnek érzik magukat. Mert (s ez is elhangzott már) a támogatás személyre szól. S ha „ő” kapott, azt az „én” még nem érzi segítségnek. Érthető emberi tulajdonság ez, s ezért nekem a sorozat nem is az elosztási-újraelosztási viszonyok problematikája miatt jelent sokat, mint inkább az értékítéletek, s a kapcsolódó elméleti alapok tisztázása miatt, amiért Kassai-Végh Miklós szavaival „többről van szó”. Örömmel olvastam a szűkre szabott keretek között •is teljességre törekvő írását, s amikor zenei életünkből merített példákkal megteszem kiegészítéseimet, hangsúlyozom: nem zenei életünk egészét kívánom értékelni, hanem jelzést adni, mi csapódhat le ma Nógrádban egy muzsikusban. Hasonlóan a többi megyékhez zeneéletünk nem az alkotóművészek, hanem az előadóművészek által határozódik meg, s e téren is változó kvalitásokkal találkozunk. így van ez rendjén, mert másféle igény az, amelyet „csak” tanárnak készülő-készült, s a tanári hangversenyeken becsülettel szereplő, de többre nem vágyókkal szemben támasztunk, s más az előadásművészet. Előbbiek munkáját az iskolavezetésnek kell elsősorban értékelnie, s ha jó a vezetés, nem marad el a méltó jutalom. Ám vannak, akik a tanítás mellett a rendszeres pódiumralépést is hivatásuknak tekintik, s ha róluk van szó, a mérce magas. Kassai Végh Miklós is említi az országos szint értékmérő erejét, s zenei életünkben ez napról napra jelentkezik, hiszen az Országos Filharmónia hangversenyein nemzetközileg is elismert művészek szerepelnek Nógrádban. Ha tehát valaki hivatásos előadó- művésznek érzi magát, vállalnia kell itt is az összehasonlítást. Biztos, hogy e téren jelentkeznek problémák, mert nehéz az egyértelmű elkülönítés, vannak „köztes” esetek — éppen megyénkben jelentős számban —, s ráadásul a tanár-művész foglalkozást helytelenül alá-fölé rendeltsé- gi viszonyként értelmezik. Pedig más minőségekről van szó. S hogy hol kapcsolódnak, arról a későbbiekben szólok. HOGYAN VÁLHAT valaki „profivá”, s mire juthat? Sokszor felemlítették a vitában a balassagyarmati Bach együttest. Tagjai zeneiskolai tanárok, akik a társas zenélésre vágyva együttest alakítottak. Törekvésük egyetér- tésre-támogatásra talált az iskolavezetésnél, s egyéni hangszertudásuk gyarapítása mellett — külső anyagi segítség nélkül — kamaracsoportként is rendszeresen próbáltak. Az egyéni képességek a közös tevékenységben létrehoztak egy olyan művészi színvonalat, amellyel az ország nyilvánossága elé léphettek. Repertoárjuk a régi zenétől napjainkig minden korszakot felölel. Az egyik legjelentősebb „pályaalkalmassági vizsgán” megmérettek, s megkapták az ország egész területére érvényes filharmóniai előadói besorolást szólistaként és együttesként is. Tv-ben, rádióban szerepeltek, országos szaklapokban kaptak jó kritikát, több magyar zeneszerző számukra írt művet, megkapták az Állami Ifjúsági Bizottság nívódíját, zenetanári találkozókon egyéni nívódíjakat nyertek stb. Felkérésre sokszor szerepeltek társadalmi munkában a legkülönbözőbb helyeken, s itt jutunk el a fő problémához: lényegesen többet szerepeltek megyén kívül, mint hazai pályán. Félreértés ne essék: kvalitásaikat mindenki ismeri, elismeri! De a művész élete a pódium. Ez ad értelmet a sok gyakorlásnak és anyagi megbecsülésüknek is fő eszköze lehet. Az előadói gárda munkájának ilyenfajta értékelése, a foglalkoztatottság azonban több évi kísérletezés ellenére megyénk határain belül még nem ért el olyan mértéket, amely ellensúlyozná a mindennapi felkészülést, gyakorlást. Pedig egyre több ifjú muzsikus kerül megyénkbe a tanári és művészi ambíciókkal. Pódium hiányában pedig a kezdeti lendület alábbhagy. Mi lenne a kivezető út? Álkalomszerűség helyett rendszeresség. Közönség és anyagi elismerés biztosítása. Megtalálni emellett a tá| NÓGRÁD - 1979. áp mogatásának olyan eszközeit, melyek segítik a szakmai fejlődést, a színvonal emelését. AZ ANYAGI megbecsülés mindig komoly gondot okozott a felkérőknek — kevés tiszteletre méltó kivételével. Szemléletbeli torzulás az oka. A muzsikus nem alkot kézzelfoghatót, nem lehet felakasztani, polcra tenni produkcióját. S az elszálló rövid percek akkor okoznak igaz művészi katarzist, ha érződik a befektetett munka keservessége. Nem kívánom részletezni a gyakorlás szellemi-fizikai megterhelését, de szeretném megvilágítani az emberi létnek értelmet adó, újra alkotó céltudatos tevékenységet, annak jellegét, s az ebből napjainkban még egyenesen következő anyagi viszonzás természetességét. Az már egy más kérdés, hogy megtermelt anyagi javainkból mennyi jut a művészetre, s a társadalmi célok eléréséhez az egyes művészeti ágakat mennyiben tekintjük társnak. Mert az elosztásnak természetszerű mozgatója ez, és valóban vannak aránytalanságok. De legalább ekkora gondnak látom a zenei élet számára nyújtott anyagiak társadalmi megtérülését. Zenei nagyhatalom vagyunk — mondják rólunk sokan. Államilag szervezett zeneoktatásunkra büszkék lehetünk és vagyunk. Megyénk három zeneiskolájában a kapcsolódó tagiskoláikban évek óta színvonalas oktató-nevelő munka folyik. Művész és tanár tevékenysége itt kapcsolódik: művészutánpótlás képzése és közönségnevelés egyaránt feladata a zeneiskolának. Ám, az itt folyó munka megítélése kétértékű. Magas szintű elismerés és téves eszmék a köztudatban. Tüneményes például általános és középiskoláink zenei képzésszintje. Ugyanakkor kulturális bemutatók után legalábbis ez derült ki számomra: a hangszeres bemutatókon véletlenül sem hangzott el, melyik zeneiskola növendéke a szereplő, csak általános és középiskolák nevei szerepeltek. A zeneiskolai munka ilyenfajta kisajátítása évek óta gondunk. S ha e munkát így becsülik, a többi már következik belőle. VÉGEZETÜL a közönségről. A társadalmi megtérülést a telt nézőtér jelenti, s ennek biztosítása nem az előadó feladata. Ember Csaba 15., vasárnap 7
