Nógrád. 1979. április (35. évfolyam. 77-100. szám)
1979-04-15 / 88. szám
Életpróbák Már az ajtót nyitja, amikor • lépcsőházból megpillantom, s szólok neki. — Ne haragudjon, hogy a hátamon hozom be — pillant hátra, leteszi az asztalra a szatyrot, s hellyel kínál. Valah László, a Nógrádi Szénbányák nyugdíjasának nagybátonyi otthonában vagyunk. A lakásban rend és tisztaság uralkodik, dicsérve a férfit aki győzedelmeskedik a körülményeken. Felesége, akivel május közepén ünnepük házasságuk 40. évfordulóját, súlyos beteg volt, nemrégiben az egyik lábát amputálni kellett. A férj vette át az asz- szony szerepét, aki most a nyitott szoba ajtaján hallgatja beszélgetésünket. — Gyakran mondják a gyerekek — meséli a férfi —, hogy apu minden asszonyi munkát megcsinál, nem is gondolná az ember, hogy anyuci nem tud mozogni... — Aztán elmélázva folytatja: — De ezt nagyon nehéz csinálni, ámbár jó darabig még szeretnék a csalódért, a közösségért dolgozni. Valah László életének 59 évét e két dolog: a család és a közösség alapvetően határozta meg. Apja gazdasági cseléd volt a Karancskeszi melletti Bányapusztán. A kisfiú iskolai szünetekben ka- nászbojtárkodott, mindenes munkát végzett, kamaszodó fővel béres- és kocsis gyerekként édesapja mellett szolgált a Prónay-uradalomban. öt testvére hasonlóképpen járta végig ezt a szegénységkálváriát. — Olyan korban éltünk, amikor kenyérből sem volt mindig elég. 17 évesen helyezkedett el a bányánál, egy jobb sors reményében 19 évesen megnősült. Megjárta a Don-kanyart, a felszabadulás egy pilinyi árendás házban (ma: albérlet) érte. Elsők között lépett be a kommunista pártba. A történelem, a formálódó új társadalmi élet sodra elviszi az oroszlányi bányákba, fél évtized múlva tér vissza. 1952-ben a járási pártbizottság első titkára, s egy év múlva kizárják a pártból. A család — immár három gyerekkel — ekkor kerül Nagy- bátonyba. Még az ellenforradalom előtt rehabilitálják, majd 16 éves fiával együtt tagja lesz a Nógrád megyei karhatalmi csoportnak, fegyverrel védi a néphatalmat. — Többen, akiket meghurcoltak, mint engem, figyeltek rám akkoriban, mit teszek. Odaálltam a munkáshatalom mellé, mert megértettem, hogy azért, ami velem történik nem a párt felelős, hanem egyes személyek. Ha ezt nem értettem volna világosan, akkor már 1953-ban végeztem volna magammal, olyan lelki állapotba kerültem, meg aztán 56-ban ki tudja... Nincs szükség rá, hogy befejezze a mondatot. Munkáját 14 alkalommal jutalmazták kitüntetéssel. Kettőre különösen büszke: az elsőre, az élmunkás jelvényre és a Munkás-Paraszt Hatalomért Érdeméremre, mert a párt elismerte áldozatos hűségét. A szénbányászat Nógrád megyei visszafejlesztése idején fiatalon, 48 éves korában kényszernyugdíjazták. — Katalin-bányánál voltam aknász — meséli —, hozzászoktam a mozgalmas élethez. A nyugdíj első éveiben azt hittem, megőrülök, nem találtam a helyemet. Szerencsére az elvtársaim észrevették vergődésemet, bőven elláttak aztán munkával; hogy ne unatkozzam. A Hazafias Népfront nagy- bátonyi-bánya városi bizottságának elnöke, már a második ciklusban. Két évvel ezelőtt több mint 4 millió, tavaly 3 millió 600 ezer forint értékű társadalmi munkát végeztek a népfront irányításával a nagyközség területén. A megyei versenyben ezekkel az eredményekkel az élvonalban vannak. S ez jelentős mértékben köszönhető a népfrontéi- nőknek, a tanácstagnak, aki időt, energiát nem sajnálva szervez, irányít, a két kezével mutat példát másoknak is. — 34 éve vagyok kommunista, de tudom, hogy a szocialista társadalmat közösen, minden becsületes, hazáját szerető ember munkájával építjük fel. A párt szövetségi politikája alapján igyekszünk minden réteghez eljutni. Az értelmiségre, parasztra, kisiparosra éppúgy szükségünk van, mint a munkásra, noha a település gazdasági szerkezete következtében a munkások élnek itt túlsúlyban. — A kiemelkedő társadal- mimunka-eredményeket minek tulajdonítja? — Egyértelműen üzemeink szocialista brigádjainak. Vallom: jó üzemi háttér, politikai légkör nélkül nincs jő lakóterületi közérzet, tevékenység. Az emberek nem térhetnek haza idegesen, nem vihetik magukkal az üzemi gondokat, és nem vihetik be az üzembe a lakóterületit sem, mert akkor teljes értékű munkát egyik helyen sem végeznek, az életük megkeseredik. Nem szeretem, ha az emberek azt mondják, minek csináljam ezt meg azt, mikor az Maconkán lesz és nem az én lakóterületemen. Régi, elavult szólam ez már. Azóta a gyerekeink ösz- szeházasodtak, rokoni szálak fűznek össze, s ha csinálunk valamit, azt az egész közösségért csináljuk, oktalanság bárkinek is figyelni, mit kap Ma- conka és mit kap Bátony. Együtt gyorsabban és látványosabban léphetünk előre. Tudja, milyen jól esett, amikor nemrégiben Kocsis Lajossal, a népfronttitkárral és a tanácselnökkel végigjártuk az üzemeket, elmondtuk terveinket, segítséget kértünk és kaptunk. Öröm volt tapasztalni, hogy értik, mit akarunk és segíteni kívánnak a végrehajtásban. Most végzik a falusi temető bekerítését, a közeli napokban kezdik el az öregek napközi otthonának környezetét rendbe tenni, fákat ültetni az egész községben, bővíteni és csinosítani a November 7-e pihenő parkot. A nemzetközi gyermekév alkalmából a szorospataki úttörőtábor építését az idén feltétlen be kell fejezni. A sokféle munka közül íme a legfontosabbak! S, ha Valah László bárkitől is kap egy „útszéli köszönöm”-öt — ahogyan ő maga fogalmazta meg —, akkor örül a legjobban. Azok közé tartozom, akiket alaposan próbára tett az élet. Sorsom ezrekével rokon. Minden nehézség, megpróbáltatás ellenére azonban érdemes volt, megérte a kitartás. Ha újra kellene kezdenem, újra végigmennék ezen az úton. Búcsúzóul — húsvét előtt vagyunk — felhörpintünk egy pohár finom gyöngyösi bort. — Hat vendégünk lesz — magyarázza a házigazda. — A gyerekek, az unokák. A fia- mék, éppen ma hozta az unoka levelét a postás, szombaton jönnek. Mákoskalácsot is sütök nekik... S, az élet újabb próbákat tesz fel a bányavárosi népfrontelnöknek. Sulyok László Könyvekről Az országokban való sok romlásoknak okairól ' Különös és ünnepi érzés, tikár csak megpillantani is egy sok évszázados kódex lapjait, századokkal ezelőtt nyomtatott könyvet, hát még kézbe venni, olvasgatni azt, Ez ma már többnyire csak kutatóknak adatik meg s érthető is, hiszen viharos történelmünk során „kincses Ma- gyarország”-unk oly sok értéke semmisült meg, vagy került határainkon túlra a világ minden tójára, hogy az itthonmaradtakat szeretettel óvnunk és védenünk kell. Ezek a kincsek azonban mégsem csupán a történelem, a művelődéstörténet kutatóié, b benne foglaltak mindannyiunkhoz szólnak a messzi századokból, ismeretük a nemzeti tudat számára nélkülözhetetlen, nem utolsósorban, olyan irodalmi, gyakorta művészettörténeti élmények forrásai, amelyek más módon, aligha szerezhetők meg. Márpedig ezek nélkül is az emberi élet teljessége szenvedhet csorbát. A Bibliotheca Historica történelmi és művelődéstörténeti sorozat kitűnő szerkesztőit a legnagyobb elismerés illeti azért a munkáért, amelyet nemzeti kincseink népszerűsítéséért vállaltak és tesznek. Az évek során kiadták már ebben a sorozatban László király emlékezeté-t, Anonymus Gesta Hungarorum-át, Galeot- to Marzio Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyvét. Idén jelent meg Thuróczy János A magyarok krónikája című nagy műve, hogy igazán csak néhányat említsünk a gazdag és hosszú sorból. Ezek a könyvek — több hasonmás, kiadás van köztük — egyúttal könyvészeti remekek, dicsérik Szántó Tibornak, a Magyar Helikon vezetőjének gondos és kiváló munkáját, csakúgy, mint a Dürer Nyomdát, ahol kinyomtatják őket. A legújabb könyvet éppen, tízezer példányban. Ez a könyv pedig Magyari István, sárvári prédikátor, hitvitázó író fő műve, Az országokban való sok romlásoknak okairól és azokból való megszabadulásnak jó módgyáról mostan újonnan írattatott' és sok bölcs embereknek írásokból szereztetett hasznos könyvecske című mű. Sárváron adták ki 1602-ben. Sárvár kiemelkedő szerepet játszott a magyar művelődés- történetben. Például 1539-ben itt jelent meg az első nyomtatott magyar nyelvtankönyv Sylvester János Grammatica Hungarolatina című műve, s 1541-ben híres Üj Testamentum-fordítása, bevezetőjében az első magyar nyelvű disztichonnal. Tinódi Sebestyén is Nádasdy híres pártfogoltjai közé tartozott. Nádasdy Ferenc pedig a hitújítást pártoló tevékeny főúr volt, akinek udvari prédikátora Magyari István. Nevét a magyar irodalomban szóban forgó művével tette emlékezetessé. Makkal László íija a most kiadott könyv utószavában: „Magyari Istvánnak Az országokban való, sok' romlásoknak okairól szóló könyvét irdalomtörténet- írásunk már egy évszázad óta tartalmilag a magyar reformáció történetfilozófiai és politikai mondanivalóját ösz- szefoglaló, azokat Zrínyihez továbbító, sőt Kölcsey Hím- nusz-át is előlegező írásként stilárisan pedig a korabeli magyar próza kiemelkedő alkotásaként tartja számon.” A mű a maga korában is olyannyira hatásos volt, hogy Pázmány Péter erre adott válaszul írta ugyancsak híres művét, a Felelet-et. Magyar István e művével, a politikai gondolkodás elvilágiasodásá- nak folyamatát indította meg. amelynek gyümölcse Zrínyi Miklós műveivel érik be a magyar irodalomban. Ezt az újabb szép magyar könyvet, a nemrég pompásan, helyreállított sárvári Nádas- dy-vár lovagtermének falképei díszítik. Ezek a csatajelenetek Nádasdy« Ferencnek, a „fekete bég”-nek csatáit örökítik meg. Az ezekből vett részletek teszik még pompá- zatosabbá a könyvet. Egyébként ez a falképegyüttes, XVII. századi monumentális történelmi festészetünk leg- nagyszabásúbb emléke ma hazánkban. (Magyar Helikon, Budapest, 1979.) Tóth Elemér i B NÓGRÁD - 1979. április 15., vasárnap Munka és nevelés A tavasz a szünet, a kirándulások, pihenés lehetősége mellett egy komoly munkát jelentő napot hozott el idén is a pedagógusoknak: az elmúlt hetekben zömmel lezajlottak a nevelési értekezletek. Az általános iskolákban a munkára nevelés volt a központi téma. Hiba lenne, ha bárki is különösebben újnak érezné ezt a témát (rendkívüli aktualitása ellenére is) hiszen a nevelési folyamat egészének ez olyan vetülete, amely mindegyik résszel összefügg. Enél- kül frázisokkal neveléssé szürkülne a világnézet formálása, az erkölcs, a jellem alakítása, üres szólammá válna, hogy a nevelés-oktatás társadalmi ügy, nyitottá kell tenni az iskolát. Ezért foglal el központi helyet az új, nevelési-oktatási dokumentumok cél- és eszközrendszerében a tevékenység, a munka. A pásztói Kun Béla iskolában „árulkodó” már Hantos Sándorné, igazgatóhelyettes vitaindítójának címe is. A munkára nevelés tervszerűbbé és hatékonyabbá tétele. Tervszerűség, hatékonyság — sokan a gazdasági élet „bűvös szavainak” tekintik ezeket, pedig az élet minden területén megvalósításuk a jobb munkát segítheti. És magát a munkát nem szabad leszűkítve csupán kétkezi, fizikai munkaként értelmezni (bár ennél is fontos a tudatosság!...) Jó pár elgondolkodtató adatot hozott felszínre, feladatokra irányítja a figyelmet az a felmérés, melyet a hozzászólások sorában ismertettek röviden. Az alsó tagozat 227 tanulóját kérdezték meg a munka jelentőségéről, a fizikai és szellemi munka különbségéről. A kisebbek érzik a munka hasznosságát, örömmel végeznek kisebb feladatokat, de a fizikai és szellemi munka egységét (azaz, hogy sok Ismeret, „ész” is kell minden tevékenységhez), nem érzékelik eléggé. A munka: kötelesség — ilyennek érzik a tanulást is. Azokat a tevékenységeket szeretik legjobban, melyeknek látják a hasznosságát, értelmét. Sok dolog viszont nem tisztázott előttük, ami az osztályfőnököknek, később a szaktanároknak bőven nyújt pedagógiai feladatokat. A munkára nevelés célja: alkotó, örömmel tevékenykedő személyiség kialakítása. Ez a kisgyermekben csírájában megvan — a nevelés folyamatában — és nem csak az iskolában, hanem a családban, a tágabb környezetben, a munkavállalás során a munkahelyeken — gazdagítani, erősíteni kell. De, hogyan? A vitaindító és a hozzászólások a pedagógiai gyakorlat oldaláról, számos hasznos javaslatot felvetettek. Egyik legfontosabb: ahogy nem szabad leszűkíteni a munka fogalmát a fizikai munkára, ugyanúgy káros, az a nézet, hogy csak a gyakorlati foglalkozás, az üzem- látogatás nyújt lehetőséget a munkára neveléshez. A tanórákon számtalan lehetőség adódik erre. Egyrészt ismeret- anyaggal: az első osztálytól a nyolcadikig, anyanyelvtől és környezetismerettől a fizikáig, kémiáig, történelemig ezernyi alkalom van a helyes szemlélet formálására. És nem csupán az egyes szakmák, pályák, gyártási folyamatok, a dolgozók megismerése révén, hanem a csele- kedtetés, a gyakoroltatás, a minél erősebb belső igény fejlesztése segítségével. Az a tanuló, aki szeret ugyan a pályarendezésnél, parkosításnál tevékenykedni, de a tanulás munkáját, a közösségi feladatokat elhanyagolja, lehet hogy felnőttként kevésbé szereti, tiszteli és rosszabbul végzi a munkáját, mint szorgalmasabb, rendszeretőbb, segítőkészebb társai. Fontos a jó munkaszervezés — a tanórai fegyelem, a megfelelő motivációs bázis kifejlesztése, a gondolkodtatás, a sikerélmény biztosítása és számos nevelési tényező segítheti ezt az iskolában. A munkára nevelés folyamatában igen nagy szerepet kap többek között a napközi, összekapcsolódik itt a tanulás és a munka, a szabadidős-tevékenységek során minden gyermek érdeklődésének, képességeinek megfelelően munkálkodhat, sikereket érhet el. A közösségi magatartás, a felelősi rendszer, a munkafoglalkozásokon a tudatosítás, az ön- és kol* lektív értékelés fejlődnek és fejlesztenek — mondták el a nevelők. Nagyon oda kell figyelni arra, hogy biztosítsák a feltételeket — ennek hiánya elveszi a gyerekek kedvét a rendszeres, becsületes munkától. Ennek egyik tényezője a pozitív nevelői magatartás — a gyerekekben az embert nézve, minden teljesítményt igazságosan értékelve, megfelelő személyes példát nyújtva lehet csak követelni 1 — fogalmazták meg többen. Az értekezlet — melyen alaposan, kritikusan végiggondolták az iskola jelenlegi tevékenységét, eredményeit (különösen az üzemi kapcsolatok, szakírók és a továbbtanulókról érkezett pozitív visszajelzések igazolják, jó úton járnak) — valóban munkaértekezlet volt. A határozati javaslatban megfogalmazott tennivalók egységes értelmezésével és végrehajtásával nem csak a munkára nevelés területén, hanem a nevelő iskolává válásban, az új dokumentumok megvalósításában is további eredmények születhetnek. G. K. M. A távolság kalodájában Az országos művészi közlekedés útjai A Gagarin obszervatórium A bulgáriai Sztara Zagorá- ban 1961-ben alapították meg a Gagarin nevét viselő csillagvizsgáló intézetet, amelynek csillagászai ma a BTA központi űrkutatási laboratóriumának munkatársaival együttműködve dolgoznak a szocialista országok Interkoz- mosz-programjának megvalósításán. Az obszervatórium kollektívájának fő feladata a Föld atmoszférájának tanulmányozása. Vizsgálják a napfogyatkozások, az üstökösök, a meteorok természetének törvény- szerűségeit, követik a mesterséges holdak röppályáit, működését és adatszolgáltatását. Megfigyeléseiket korszerű műszerekkel — speciális távcsövekkel, 200 mm-es Zeiss teleszkóppal, kvarcórákkal, oszcillográfokkal — végzik. Másik fontos tevékenységük berendezések tervezése és előállítása az Interkozmosz műholdjaira és rakétáira. Először 1972-ben repült az Interkozmosz—8 Sztara Zagora-i műszerrel. Később a szófiai laboratórium tudósaival közösen hozták létre a kétsávos rendszerű, 5200 kilogrammos rakéta-elektrofotométert, amely 60-tól 1500 kilométerig terjedően, a Föld körüli világűr metszetét elkészítő Verti- kál—0 rakéta fedélzetére került. A csillagászati központban ezután sorra tervezték a különböző, űrben és földünkön egyaránt alkalmazható ügyes szerkezeteket. Ilyenek voltak például a plazma mérését szolgáló elektrofotomé- terek. A csillagászok legújabb készüléke az EMO—I elektro- fotométer az Interkozmosz—19 fedélzetén teljesíti feladatait. Pontos minőségi munkájuknak híre támadt. Az indiai szakemberek felkérésére három Kentaur—II rakéta számára, szovjet rendelésre pedig a Vertikál—6 és a Verti- kál—7 részére adtak át hasonló műszereket. Mindemellett az obszervatórium tudományos monográfiáit figyelemmel kísérik és értékelik a tudósok a Szovjetunióban, az Egyesült Államokban, Indiában és Ausztráliában, Nem vagyunk elég mozgékonyak: azt szeretnénk, ha az esztétikumot házunkhoz szállítanák, sőt ha fáradság nélkül, lehetőség szerint kényelmesen fogyasztható, fájdalom- mentes és könnyen nyelhető, emészthető pasztillákban szolgáltatnák ki. De sajnos ez a rendszer már a vitaminok esetében is csődöt mondott. A természetes anyagokban található tápértékét semmiféle tabletta nem pótolhatja. Éppen úgy, ahogy a konzerv- mű vészét egyetlen formája sem helyettesítheti az eleven és egyszeri esztétikumot. A színház — mint a művészeti megnyilvánulás évezredes letéteményese — e sajátos lelki, szervezeti igénynek köszönheti elévülhetetlen népszerűségét. Ilyenformán figyelembe veendő az a nosztalgia, mely a közönséget városon és falun a színpadhoz hajtja. A nosztalgia persze még nem cselekvés. Legfeljebb érzelgős hangvételű, romantikus stílusú cikkek örökzöld ihletője. A közönség manapság igen passzív. Ennek okát ezúttal ne firtassuk, elég a szomorú tény rögzítése. Az, hogy rettenthetetlen pionírnak számít az a néző, aki akár egy-egy közeli városba elverekszi magát. A lustaság kalodájából persze szónoki fogásokkal alig szabadulhatunk. Ma még a közönség utaztatása is csak szórványosan előforduló, bátorítandó kezdeményezés. Pillanatnyilag jó és kézenfekvő megoldásnak látszik a vendégjátékok szaporítása. És itt nem elsősorban a kényelmes pesti néző igényeinek a kielégítésére gondolunk, hanem főként a vidéki színházak egymás közötti kapcsolatára. Az efféle vendégjáték szerencsére nem példa nélkül való: jeles cselekedetnek minősíthető minden esetben, de ma még nem oly általános, mint kívánatos íenne. Mindenekelőtt azért, mert jelenlegi körülményeink között az járatlan útnak minősül. Azok a vidéki nagyvárosok, melyek saját színházzal bírnak, rendszerint teljesen elmerülnek a helyi művészi műhelyek problémáiban. A kelleténél kevesebbet törődnek azzal, hogy mi történik ötven, száz, vagy kétszáz kilométerrel arrébb. Pedig a helyi gondok elemzése is más, érdekesebb megvilágításba kerülhetne, ha vidéki városaink társulatai és kritikusai nagyobb utazási szenvedéllyel lennének megáldva. Tudjuk, hogy az költséges, kellemetlen és fáradságos — művészileg, szellemileg azonban kétségtelenül jövedelmező. Budapestet gyakran vádolják azzal, hogy mesterségesen vízfejűvé növesztett álközpont. E tételben sok igazság van. De az egészségtelen állapot kialakulásában a vidéki városok Is ludasak. Mert, ha kulturális kapcsolatokról van szó gyakorta ők is csak a fővároshoz fűződő viszonyukra gondolnak. Nem ártana egyszer arról is elmélkedni: miért ne létezhetne például egy aktívabb Pécs—Szeged, egy Debrecen—Kaposvár, vagy egy Győr—Békéscsaba művelődési tengely. Ezek a városok nincsenek olyan messze egymástól, mint ahogy elképzeljük. A tér és idő kalodája réges- régen nyitva van — csak ezt nem mindig vesszük észre. Az országos művészi közlekedés útjai ma még nem váltak teljesen járhatatlanokká. A produkciók bármikor utazhatnak.1 Most tavasszal még nem késő, nyárra tervezni. Amikor a színházak ugyan bezárnak, de a játszóhelyek mégis megsokasodnak. A terek és a várudvarok készek új, nemcsak eredeti előadások, de már egyszer — például az évadban — jól sikerült produkciók befogadására. Érzésünk szerint sok szemérmes várakozó nyújtaná kezét megálmodott partnerének. Csak a találkozás valahogy igen nehézkesen valósul meg. Talán közvetítőkre lenne szükség. Bátorító soraink — bármily szerényen is — e szerep betöltésére is áhítoznak. Szekrényesy Júlia
