Nógrád. 1979. április (35. évfolyam. 77-100. szám)
1979-04-01 / 77. szám
I^CBEfiZCta na&rvkoríissígunk ml Miniszlereínökünk Ku vakban járt, hogy ott a két ország kereskedelmi és politikai kapcsolatáról tárgyalján, s ezt mindenki a legnagyobb természetességgel vette tudomásul. Nemcsak azért, mert hazánk és a Perzsa-öböl országai csupán néhány órás repülőútra vannak egymástól, hanem azért is, mert elég széles körben tudott, hogy Kuvait jó felvevő piaca a magyar termékeknek, noha éppen pénze, olajgazdagsága miatt módjában van válogatni a világ bármilyen ipari, vagy mezőgazdasági termékeiből. „Navigare necesse est” — mondták a régi rómaialt, „hajózni szükséges”, s jelszóvá tették ezt az elmúlt századokban Európa nagy kereskedő és ipari országai is, mindenekelőtt Anglia. „Exportálni szükséges” — mondjuk manapság mi magyarok, s olyan természetességgel, mintha mindig is ezt tettük volna. Bár tettük, vagy tehettük volna! Csakhogy néhány évtizeddel ezelőtt még nem, vagy alig tehettük. Egyszerűen nincs számottevő külkereskedőtmúltunk, mint ahogyan nincs számottevő ipari múltunk sem. Kossuth még az 1842. évi Pesti Naplóban — miközben Pest—Fiume közötti vasútért harcolt — azt a ma már nevetségesnek hangzó érvet használta fel, hogy, ha nem megy másként, csináljuk meg lóvontatásra alapozva. „Mi akként vagyunk meggyőződve — frta —, hogy a Duna és Fiume közötti vasútnak főfeladata, nemcsak most, hanem örök időkre az áruszállítás, nem- pedig a személyszállítás lesz: nekünk tehát nincs olyan vasútra szükségünk, amelynek fő célja legyen, hogy förgeteg szárnyain röpítse Fiumébe az utazót: de még e részben is nagyon megelégedhetünk, ha olyan vasutunk lesz, melyen felakadás nélkül minden órában két mérföldet haladhatunk. Tehát nem gőz-, hanem csak lóerőre kívánnék az eszék—károlyvárosi vasutat építeni”. íme tehát egy magyar álom százhar- minchét évvel ezelőtt! Lóvasút a tenger felé... Nem különben fájdalmas valóság tükröződik például egy Széchenyi-levélbol, amelyet 1847-ben bizonyos Zichy Karolina grófnőhöz írt Becsbe, itt mégcsak nem is gőzhajóról, hídról, Tisza-szabályozásról van szó. Egyszerűen kék tintát kér, mert Pesten még ar7>. sem volt kaphifó. „Hanem menjen el a grófnő legyen sáves Stammerhez, vagy Theyerhez és szenezzen, vagy hat kis üveggel és küldje el azokat engedelmes szolgájának”... És ugyanebben az évben Tasner Anitáihoz írt levelében azt kéri, hogy tetessen, már te Tasner aZ újságokba egy Kfraóáwt, hogy grtf Széchenyi István .^wW rftadály né&iH felment a Pannónia gfeftBeS Sárospatakig - tóronyffcamdó, hogy a Tiszáit gőzössel is lelet járni! Mart áz kaland volt akkor, vaknenő, akár egy Ní- lus-hajózás. Igaz, a globális külereskedelem, kül- kapcsolat néhány vezeti nagy ország kivételével a világ- túlnyoró nagy többsége számára olyan fogalom s lehetőség, amely csak a második vüágháorút követő tudományos és technikai foradalommal jelent meg. Tehát, ha nekünk lem kellettek volna a felszabadulás utánkemény megfeszített iparosítási és korszrűsítési évtizedek, hanem kész iparral ésiagy nemzetközi kereskedelmi rutinnal fehatunk hozzá, s ha nem lettek volna a Idegháború feszült évei, akkor is merőbenúj világgazdasági követelményekkel kellettvolna szembenézni. De a történelem és igazdaság nem ismeri a „ha” szócskát, talc tényeket és realizálható képességekeiismer: ebben az értelemben Magyarorszs nem túlságosan régen lépett be a nem t i nagykorúságba. Szinte egy-másfél évtizede sűrítve kellett és kell ma is beilleszkmi a rendkívül gyorsan fejlődő és váltó világgazdaság áramkörébe és helytállna versenyben. Lassan tanulunk, vagy gyorsan? Hamar alkalmazkodunk, vagy nehézkesen? Látjuk: a történelmünkkel mérve messze túl vagyunk a korábban lehetőn és el képzelhetőn, a jelennel és a jövővel mérve viszont még mindig sürgetni, hajtani kell magunkat, s minden centiért meg kell dolgoznunk, amennyivel előrejutunk a legfejlettebb teljesítményekhez való felzárkózásban. Egy azonban vitathatatlan: nemzeti magun kratalálásunk kezdő dátuma — ez egyre jobban kitetszik — 1945. április negyediké, felszabadulásunk dátuma volt. Társadalmi forradalom nélkül, a régi politikai struktúrák lerombolása és szocialista újjáalakítása nélkül, nincs és nem is lehetséges új nemzeti erőrekapás. A Szovjetunió vezette szocialista szövetségben megtalált védettség és kölcsönös együttműködés nélkül nincs idő és nincs lehetőség megalapozni az új nemzeti kibontakozást. Éppen ezért könyvelésünknek két rovata van. Az egyik a történelmi egyenlegé, amely századok óta először tartósan stabil, kiegyensúlyozott. A másik a konkrét jelen, a maga követelményeivel, amely új erőfeszítéseket sürget Képletesen szólva mii, magyarok széles felületen most fedezzük fel a világot s a világ pedig armak arányában vesz számba bennünket, amilyen arányban tudomásul veszi — veheti — ipari, tudományos, kulturális teljesítményeinket s azt az új nemzeti magatartásit amelyet a szocialista társadalmi rendünk, a haladó, a nemzetközi gondolat iránti elkötelezettségünk sugall. Természetesen egyre több ember jut el akár egyszerű turistaként is Európa, Afrika, Ázsia, sőt még Óceánia térségeibe is, s évente jóval több külföldi utazik ide, vagy rajtunk keresztül más országokba, mint hazánk lakossága. Természetesen egyre többen tudják hazánk fiai közül, hogy milyen a Szahara, az északi tundravidék, vagy a meleg vizű tengerek öve, s egyre több külföldi emlékezik a magyar tájakra, a magyar ízekre és színekre. De ami ennél sokkalta fontosabb: magyar szakemberek tudnak már kutat fúrni, bányát nyitni, gyárat építeni, hidat feszíteni, szakmát tanítani, gyógyítani tőlünk ugyancsak távoli országokban. Ami lényeges, hogy gazdaságot szervezni, iskolarendszert, közigazgatást kiépíteni, egészségügyi hálózatot fejleszteni hívnak már magyarokat a harmadik világ egyre több országába, s készek közös termékek gyártására egyre több magas ipari fejlettségű országban. Ami lényeges, hogy a szomszédos szocialista országokba úgy mennek szakembereink tannin«, daUgozml, tapasztalni, vagy építeni, mintha atflhom lennének, a ágy jönnek Ide a hsát atmA Sok szakembered, mintha hazajönnének. Amj nagyon fontos és lényegest hogy a rossz, felületes, vagy semmilyen, elképzelések helyébe hazánkról, a magyarokról, lassan ugyan, de kezd megfelelő, reális és többnyire pozitív kép kialakulni, s mi úgyszintén megismerjük népek, nemzetek kultúráját, tehetségét, képességét és szükségleteiket, amelyek alapul szolgálnak a korík- rét kapcsolatoknak, a kereskedelem fejlesztésének és a kulturális cserének. Magyarország SS" J££? sokat adott a világinak, s a világ — jobbik esetben — nem nagyon vett tudomást hazánkról. Most pedig tudomásul veszi, hogy szellemi és anyagi értékek cseréjében olyan ország, amely többé senki számára nem hagyható figyelmen kívül. Az érettség, a felnőtt nagykorúság minden örömét hozta meg ez a kor számunkra. Minden felelősségével együtt Rózsa László A szerelő dilemmái A gépek tehát elindultak a mezei munkára. A Bányapuszta felett kint, a Paptagban a százas már fel is mondta a szolgálatot egy röpke időre. A lapujtői központtól messze van ez a terület, Pilinnyel határos. Érthető, hogy magukkal viszik az üzemanyagot is a traktorosok. A gépre kötözött tartály kidörzsölte az egyik elektromos vezetéket, emiatt kellett leáll- niuk. De Tóth Sanyi, az egyik gépvezető ügyesen értesítette Zsidai István Közit, a szerelőt, aki egy terepjáróba vágta magát és kijavította a hibát. Azóta a gép megállás nélkül dübörög a girbe-görbe határban. Mondta az elnök. Gergely Sándor is. Igaz, csak így odavetve: — Vetünk... A napokban találkoztam Zsidai István Kozival. Éppen akkor, amikor visszaért a Paptagról. Mondta, hogy minden rendben a gépekkel. Testes, meglett emberré terebélyesedet az a valamikor vékony- dongájú keszi traktoros. Most a közös gazdaság műszaki ágazatának egyik kiválósága lett a gépek elektromos berendezésének nagy ismeretével. Mert ahhoz kiválóan ért és erről ő maga a tsz párttitkára, Ellenbach Istvánná is így nyilatkozott. A tsz belső udvarán hosszú, elnyújtott épületben működik a gépműhely. Nem a legideálisabb körülményeket biztosít a szerelőknek. Rideg, hideg, sötét, és ahogyan én láttam szűk is. De hát maga Közi Pista mondta, hogy „ez van, ezt kell szeretni és addig nyújtózkodhatnak, ameddig a takaró ér.” Ebben az épületben hátul, kissé elszeparálva, Zsidai István Közi műhelykéje. Mintha az ördög raktára lenne, annyi benne a felszerelés. Főidtől plafonig, alkatrészektől zsúfolt a polc. Satupad, fúrógép, kábelek és az isten sem tudná, csak maga Közi, hogy mi minden még. De mindezeken kívül ott a műhelyben a legmodernebb is, már ilyen felirattal: „super elektromos gép”. Ragyog rajta a lakk, fénylenek a különböző lámpácskák, mindegyik külön-külön hivatással. Órák sokasága. Amikor Közi elindította, hogy az egyik transzformátorba lásson, a gép finoman felzúgott, kigyulladtak a lámpák és elmozdultak az óramutatók. A szerelő látható büszkeséggel mondta: — Az ilyen gép már nélkülözhetetlen egy ekkora gazdaságban, mint a miénk... E z az igazság, hogy igen nagy kiterjedésű üzem lett a karancslapujtői közös. Zsidai egészen jól ismeri a határát, mert mondta, gondolkodva minden szón, beráncosodott homlokkal, hogy a Mezei-patakról a Farkas-patakig terjed a határ hossza, szélessége pedig Karancsbe- rénytől Ságújfaluig, ami lehet vagy nyolcezer hektár. Ide kellenek a gépek, méghozzá kifogástalanul dolgozó masinák. Belelátott a gondolatomba és derült arccal folytatta: — Más az mint régen volt.. Az biztos, ez az ember megjárta a lépcsőt, amíg abban az elektromos szerelőműhelyben kikötött. Parasztgyerekből lett traktoroskén kezdte, méghozzá egy UTOS-on. Aki tudja, mit jelent ez a név, annak arról is van tudomása, hogy négy kerékkel maga alatt esőben, sárban hidegben, nyárban fülke nélkül művelték a határt. Így edződött ez a szerelő. De nyughatatlan volt mindig, olyan igazi elégedetlen ember, akit érdekel az új, az ismeretlen. Így tanulta ki az elektromos szerelői szakmát. Ismerik őt szerte a megyében, de az országban Is, mert a gazdaság gépein kívül javít más gazdaságoknak is elektromos berendezéseket. Mondta is: — Van itt minden napra tennivaló... És ha csupán ez az általa annyira szeretett szerelői munka lenne, még nem is volna baj, de már hosszabb ideje őt választották a szakszervezet elnöki tisztségére. Megtisztelő feladat, de sok gonddal járó. Kihez menjenek az emberek mindennapi dolgaikkal, a szakszervezethez. És ahogyan mondta Közi, mostanában gyakoribb a kesergő hang, mint volt korábban. Valami nincs a helyén és panaszkodnak az emberek. Látszott, hogy szeretne pontosan fogalmazni, mert ráncolódott a homloka, összeszűkült a szemhéja és nehezebben indult a szava: — Megértőbb, melegebb szó-' ra vágyakoznak... Akkor, ott a pártirodán,' kettesben nem kívánt a dolgokkal mélységében foglalkozni, mert arra sem ic^eje nem volt, sem a körülményeket nem tartotta jónak.. Beszélgettünk hát a pártirodán, ahová a párttitkárt keresni beugrott az elnök, Gergely Sándor is. Hideg volt a tekintete, rideg a hangja. Látszott, hogy ez bántotta Zsidai István Közit Mégis, egy idegen előtt játszódott a dolog, és Közi, amellett, hogy jó szerelő, választott szakszervezeti elnök is. Nagyon halkan jegyezte meg csupán: — Hát ez van, kérem. 1 i —’ visszament a műhelyébe, ahonnan egy fél órára köteles- ségtudóan elkéredzkedett. A munkában mindig vannak ilyen kis idegeket borzoló pillanatok. Az elnöknek is lehettek gondjai. Közi délutánra már el is felejtette. Tavasz van a háztáji kertjében, ahol gyönyörűek a gyümölcsfák. Ott tud igazán kikapcsolódni, meg a kislányának végtelen csicsergésétől. És este, amikor már alszik a család, felkattintja éjjel lámpáját és forgatja a legfrissebb műszaki könyveket! Mert a gazdaságba mindig érkeznek újabb és újabb gépek.’ Jó ismerni a szerelőnek azok természetét... Bobál Gyula Vezető a munka vastagjában Ritkán található az üzemvezetői íróasztal mellett: kint j ár-kel az ember közt, ahol a munka „vastagja” zajlik. A huszonkilenc éves Nagy Gyula az évtized közepétől keresi kenyerét a Vegyépszer salgótarjáni gyárában. Egészen fiatal gépészmérnökként szerkesztési osztályvezetőnek jött az üzembe. Egy évig foglalkozott a termékek alapdokumentációjának elkészítésével. Akkoriban kezdődött a Vegy épszerben az olaj mérő állomások gyártása, aminek irányításával őt bízták meg: így lett gyártmányfelelős mérnök. Az új termék bölcsőjénél is dajkáskodott tehát, nem csoda: kisujjában vannak már az alkatrészek apró méretei is, eszébe vésődött minden darab rajza. .prilis közepén Budapestemndezik meg az építőipar! országos tanulmányi versenyt az ország tíz építőipari szakkö- ipiskolájának tanulói közoiMegyénket a salgótarjáni Madách Imre Gimnázium csapata képviseli. A képen Pék Tibor, ltdomerszki István és Buljszki Tamás a csapat tagjai, Luda László és Szatmári Béla tanárok irányításával javában készülnek a nagy versenyre, bábei-ídv. — — Ha egy folyamatban levő gyártásba kapcsolódik be mérnök, egyszerre zúdul rá egy rakás adat, s vége van. Olyan helyzetbe jut, mint amikor a magasugró egyből kettőharmincat akar átugrani. Mi fokozatosan kaptuk a föladatokat, így nem volt ör- döngős belejönni a munkába. A barna hajú, magas fiatalember nemcsak üzemvezetői munkával birkózik. Mint mondja: egyik művezetője délután ügyeletes, így maga látja el a művezetői teendőket. Előző nap osztották szét a béremelés forintjait, e munka terhének nagy része is az ő vállára szakadt. S e hetekben már új gyártmánynyal vemhes az üzeme: a golyós kalibrálóval. (Ennek prototípusa már kész.) Sok mindent muszáj tehát fejben tartania. Miképpen bírja mindezt? — Ügy — feleli —, hogy a napi nyolc óra nem nyolc óra. Háromnegyed hattól délután fél négyig mindennap bent vagyok. Napi hét-hét és fél órát az üzemben tölt. Adminisztratív teendőit többnyire délután látja el. Melyik a fárasztóbb: emberekkel vagy papírokkal foglalkozni? — Mintha fárasztóbb lenne az emberekkel — tűnődik. — Az ember is, a csoportok is kicsit féltékenyek egymásra. Megesik, hogy két csoport egy munkán dolgozik, akkor bonyolult a normaidő szétosztása. Sokat kérdezősködnek: ez hogy lesz, az hogy lesz, ki kap érte pénzt. Ilyenkor mindenkinek válaszolni kell, hosszan, türelmesen. Nem megy másképp. Fegyelmezni nem sokat szükséges. Inkább a fiatalok csellengenek csak, de ők se viszik túlzásba. Fegyelmit még soha nem adtam senkinek, Nem sok eszköz van a kezünkben: a béremelés seals évenként egyszeri: apróbb engedményeket adhatunk, vagy megvonhatunk; ezenkívül a teljesítménybér elosztása, ami igen bonyolult, kényes téma. — Mi a legfontosabb tulajdonsága egy üzemvezetőnek? A szorgalom és az odafigyelés. Ebben a beosztásban nincs megállás egész nap. Nem mondhatja az ember, hogy én csak ezt vagy azt csiralom, a többi mások föladata. Most például olajps a kezem, mert az előbb helyére raktam egy karimát. Nevetséges volna, ha ilyenért másnak szólnék. — Kielégíti-e az itteni föladat? — faggatom. — Havonta három hétig elég lenne technikusi végzettség is a munkámhoz. A gyártmány fejlesztése a vir- tigli mérnökmunka, ez a szép föladatom. Ámbár a gyártás irányítása is szép munka a maga nemében. Ilyen teendői voltak a Szovjetunióban is. Idáig négyszer járt odakint. Ebből három alkalommal a mérőállomások szerelését irányította baskír földön. Tavaly szeptemberben Bakuban egy műszaki kiállításon vett részt. A gyár a mérőállomás-makettjét és egy kész kalibrálót mutatott be. Nagy Gyula föladata könnyebb volt a szakásosnál: tapasztalatgyűjtés. Munkaútjain. kívül Szlovákiában és Lengyelországban járt idáig. Nem mondhatjuk rá, hogy az utazás a hobbija. Van-e más kedvtelése? Mind mondja: nemigen. Ha hazajut, segít a házimunkában, hatéves kislányával foglalkozik, tv-t néz. Olvasni jobbára csak újságokat olvas. Távlati célja, hogy lakást szerez, most ugyanis szüleinél lakik családjával. Molnár Pál NÖGRÁD - 1979. április 1. vasárnap
