Nógrád. 1979. április (35. évfolyam. 77-100. szám)

1979-04-21 / 93. szám

SZÍNHÁZ! ESTÉK B A K H U S Ügy kezdődik és úgy végző­dik tsz az előadás, mint egy ellenállhatatlan, sodró lendü­letű komédia. Az erőteljes és mozgalmas kezdés azonban csakhamar lelassul. Valóságos állóképpé merevedik a lát­vány, melyet aztán néhány perccel később vásári hangos­ság, táncos betét old fel. A szereplők ízes „szaftos” kur- jongatásokkal jelzik vidámsá­gukat. dévaj gondolataikat. Csak az a kár, a legtöbbjének nem értjük a szövegét. így aztán hiába a sok hejehuja, a remek muzsika, kívülreke- dünk a színpadi ujjongáson. E néhány sor is megérezteti az olvasóval, hogy a szolnoki Szigligeti Színház újabb vál­lalkozása, az ismeretlen _ ma­gyar szerző Bakhus című né­pi komédiájának előadása a megvalósítás művészi színvo­nalát illetően meglehetősen egyenetlen. Kidolgozatlan, roppant „lapos” jelenetek vál­takoznak benne jól átgondolt, szellemesen megvalósított, fen­nen számyalókkal. A második felvonás közepén, a Jupiter által félholtra sújtott Bakhus meggyógyítása körüli ügykö­désben rendező, színész krö- zusként szórja szét ötleteit, szellemének, tehetségének szi­porkáit. A rendező Horváth Jenő ezekben a jelenetekben — látszik — felülkerekedik a 200 éves anyagon, tetszése szerint formálja, bontja ki tar­talmának különböző __ rétegeit. Itt jegyezzük meg: őt dicséri a XVIII. század közepén írott darab megmentése, vagyis az az átdolgozás, amely lehetővé tette e pálos eredetű iskoladrá­ma mai bemutatását és vi­szonylagos élvezhetőségét. Az átdolgozó és rendező Horváth Jenő a régi, legendás történe­tek felidézésével nagyon is új­kori és valóságos történetek­ről mesél. Az istenek harca a hatalmon levők értelmetlen és nevetséges torzsalkodása, kis­királyok nagykirálykodása; Jupiter főisten és engedetlen fiának, Bakhusnak ellentéte a testben, lélekben és szellem­ben elaggott tekintélyuralom­nak és a vadhajtásaival együtt is emberibb, rokonszenvesebb vigalomnak, a derűnek és az életerőnek az összeütközése. Bakhus, ez a parázna, dévaj szatír belepusztul apja harag­jába, de afféle Krisztus-előd­ként a végérvényesen beálló halál előtti pillanatban a né­ző tudomására hozza: „feltá­madok”. S hogy mennyire iga­za van legidőszerűbben a kétna­pos húsvét bizonyíthatja. Bakhus ma is közöttünk jár, híveket toboroz magának, s ezt a tevékenységét, éppúgy, mint a darabban és természe­tesen írása idején, ma sem fogadhatjuk egyértelmű he­lyesléssel. A rendezés legnagyobb eré­nyének e gondolat kiemelését tartom. Mellette szól az ízlé­sesség is. Kifejezi a korabeli darabok szokásos vaskosságát, ugyanakkor mértéket is tart. Azonban — mint már céloz­tunk rá a bevezetőben — nem bírja végig „szusszal” az elő­adást, időről időre kifogynak a patronjai, s nem szárnyal olyan vásári hangossággal, har- sánysággal az előadás, mint maga a darab megkívánná. Voltaképpen ezek a kifogá­sok a színészek többségére is vonatkoztathatóak. Két igazán kiemelkedő teljesítménynek lehetünk tanúi. Ivánka Csaba delirium tremens-es borbélya és Hollós Frigyes orvos-istene (ő játssza egyébként a tenge­rek istenét is) színészi remek­lés, olyan, amire a kabinet­alakítás kifejezést használják a színházi világban. A címsze­replő Fonyó István alig ma­rad el kettőjük teljesítményé­től. Erős, hatalmas, szeretni­való, jóságos és egyben rontó istenséget formál a bor atyjá­ból. Sarlai Imre főistene kellő­en szenilis, látva és hallva őt, igazságként fogadjuk el Bak- husné asszonyság, Ariadna (Koszta Gabriella) szavait: El­kelne már egy kis fiatalítás ott, az Olymposon. A darab — mely minden ér­téke ellenére inkább dráma­és színháztörténeti kuriózum ma, mint teljes, megszokott él­mény — kevés lehetőséget kí­nál a színészek számára. Há­rom-négy „megírt” szerepe, ha van mindössze. Ezeket viszont a már említett színészek jól meg is játsszák. A többiek mindvégig statiszták marad­nak, inkább öltözékükkel hív­ják fel magukra a figyelmet — például az istenek —, mint­sem szavaikkal, játékukkal. Gombár Judit jelmezei re­mekül sikerültek. Kifejezik a rendezői szándék többirányult­ságát; idézik a középkori is­koladrámák hangulatát, a ma­gyar paraszti világot és a játék, a gondolatok mai érvényességét. S az előadást a mához — természetesen tar­talmán kívül — elsősorban a jelmezek kötik. Bizonyos mér­tékben Székely László szerfe­lett szegényes díszlete, amely­nek elemei egyként emlékez­tetnek létrára, fenyőfára vagy tévéantennára. Szegény az eklézsia — mondják a templo­mi tárgyalási jelenetben, ám, a színpadot látva, úgy látszik, szegény a színház is. A salgótarjáni József Attila Művelődési Központban lá­tott Bakhus előadás csekély örömet szerzett. Fenntartás nélkül csupán annak örülünk, hogy megismertetett bennün­ket egy hajdan elterjedt és népszerű színjátékformával, az iskoladrámával. Új színt je­lentett az évad darabjainak so­rában. Sulyok László Jánossy Ferenc: Pajkos, kocsival (akvarell) Régi magyar mulatságok Jelenet a darabból. Bakhus oltja. (Fonyó István) ismét szomját — bábéi felv. — „Egy szép napon —, de hi­szen a napok mind szépek — ...” — kezdi Chagall Éle­tem című könyvének egyik elbeszélését. Igen mind szé­pek, s talán azért, mert mind­egyik nap különbözik a má­siktól. Nemcsak a ..jeles na- pok”-kal van ez így, hanem a hétköznapok hosszú sorá­val is. Manapság a megválto­zott életritmus következtében hajlamosak vagyunk egyik napot olyannak tekinteni, mint a másikat, s néha bizony bánkódunk a magunkterem- tette egyformaság, egyhangú­ság miatt. Minden népnek megvannak a maga „jeles napjai”, így ne­künk, magyaroknak is. Vi­galmak, mulatságok, szokások sora fűződik hozzájuk. Sok százados hagyománykincset őriznek. Ebben az értelem­ben. múltunk szerves részét jelentik, ismeretük hiányában magunk vagyunk szegényeb­bek. Bogdán István Régi ma­gyar mulatságok című köny­vében az ünnepnapokról szá­mol be. azokról a szokásokról, amelyek megkülönböztet­nek bennünket más népektől, de egyúttal össze Is kötnek velük, hiszen e szokáskincs­ben sok azonosság, még több hasonlóság fordul elő. Milyenek a mi régi magyar mulatságaink? Mindenesetre színesek, társadalom- és tech­nikatörténeti elemeket őriz­nek, gazdagok néprajzi szem­pontból, egy részük idegen- forgalmi, néprajzi látványos­ságként és vonzerőként nap­jainkban is tovább él. Bogdán István könyve a népszerű ismeretterjesztés iránti igényt elégíti ki. Ko­rábbi könyve, a Régi magyar mesterségek 1973-ban jelent meg, benne a múlt munkanap­jait. s főleg a városi nép munkálkodását, mesterségeit hozta közel az olvasóhoz. Je­len művében pedig elsősor­ban a föld népének ünnep­napjait gyűjtötte csokorba. Mindkét könyvének anyagát korábban elhangzott rádióelő­adásaiból válogatta. Előhang- jában írja: „A régi magyar mulatságok sokágú gyökeré­ből szöktek szárba. Részint a gazdasági élethez kapcsolódó kalákamunka, részint a jeles napok, részint pedig az »élet három szüksége*1 és más családi események adtak alkalmat a mulatságra”. E meggondolásból a szerző a fejezeteket részben a naptár­hoz kötötte, másrészt alkalmi csoportosítást végzett. A könyv értékét emeli, hegy egy-egy témához a fontosabb forrásokat is közli a szerző, módot adva ezáltal az adott témában való további elmé­lyedésre. A régi magyar mulatságok ismertetése a szürettel kezdő­dik és a tánccal végződik. Ami közte van: a fonó, a fosztó, a disznótor, a karácso­nyolás. a farsang, a hústvéto- lás, a pünkösdölés, az arató­ünnep. a keresztelő, a lako­dalom, a halotti tor. a név­napolás, a vendégeskedés, a vásár, az áldomás, az ivó. a hecc. a kártyázás. Egy egész emberi élet a bölcsőtől a ko­porsóig, illetve egy egész szo­morú-víg esztendő vízkereszt- tőd szilveszterig. A szokások tájanként is változnak, ki- sebb-nagyobb különbségeik jellemzik az adott táj népét, viszonyait. Bogdán István könyve ter­mészetesen sok nógrádi mu­latságról. szokásról is emlí­tést tesz. hiszen ezen a tájon hosszú ideig elevenen éltek e hagyományok. A húsvétol ás­nál említi például az „aranyos vizet”, a fiéregűzésben realizá­lódott gonoszűzést (Ipolyság), de más mulatságokról is szól a pünkösdöléssel. a keresztelő­vel. a tánccal, de csaknem minden más mulatsággal kap­csolatban is. A mulatságok szokáskörének ismertetése mindenki számára érthető, élvezetes stílusban történik. A fejezeteket tömö­ren összefoglalják a szokáskör történeti fejlődését a honfog­lalástól, vagy még az azt megelőző időtől a keresz­ténység felvételétől napjain­kig. (Magvető Könyvkiadó, Bu­dapest, 1978.). Tóth Elemér wtssssssssj^sysssssssssssssm*. Kulcsár János: Marie Chartiers vétke „Az asszony férje, s a nővér | fivére odaveszett; I Nem lelte a tűz s a romok ! közt Szüleit már a gyerek.” I I (Brecht; Gyermekhadjárat 1939. Eörsi István ford.) F rancia lány volt Marie Chartiers, aki észrevét­lenül morzsolgatta volna életének színehagyó éveit, ha el nem botlik az erkölcs útvesztőiben, s bűné­vel .együtt szárnyára nem kapja nevét is a hír. Fontos­kodó rendőri tudósításban ta­lálkoztam ügyével magam is. Suta kis csalónak bizonyult, így nem a társaságbeli csir­kefogókat megillető, csak- kezdőbetűs nyilvánosság járt neki. Én sem érzem hát kö­telezőnek, hogy nevét elhall­gassam vagy megváltoztassam, amikor most elmondom tör­ténetét, évtizedekkel azután, hogy vétkére fény derült. Álmos provance-i kisváros­ban élt tizenhat esztendős koráig. Apja szőlőt kapált, híg vörös borát vedelte, vagy új kormányt alakított a ká­vémérésben óraszám. Marie szalagdíszes, kerek dobozok­kal loholt a jobb házakhoz a zsémbes kóró-száraz tante egérszagú boutique-jából. Es­ténként kelengyéjét varrogat- ta otthon, míg egyszer el nem jött érte a szerelem. A szerelmet Vincent-nak hívták, pepita öltönyéhez nye­sett bajuszkát és uraságoktól levetett modort viselt. Egyéb­ként a francia irodalom klasszikusainak díszkiadása­ival házalt, hervasztó siker­telenséggel. Tulajdonképpen, semmit sem ígért a lánynak, Marie mégis elutazott Pá­rizsba, a pacsuliszagú szív­rablóval. Igazán csak önma­gát okolhatta, amikor egy kö­dös délelőttön egyedül ébredt a kültelki szállodácska nyir­kos dunyhája alatt. A foly­tatás túlontúl ismerős: Marie az utcára került, mind mé­lyebb és mélyebb bugyraiba alávergődve a nagyvárosi éj­szakának. Mikor már vég­képp nem volt nyugta a rend­őröktől, vidéken próbálkozott, így vetette Marseille-be a sors. A partot döntögető, tara­jos tenger, az opálosan kék­o NÓGRAD - 1979. április 22., vasárnap fedelű égbolt, a kikötőnegyed délszaki lüktetése, habzsoló nyugtalansága szinte megba­bonázta Marie-t. Naphosz- szat bámulta a füstölgő acél­kolosszusokat, gyönyörködött a pillekönnyű, fehér motoro­sokban, hallgatta a sirályok rikácsolását, álmélkodott a halárusok egymást túlharsogó lármájában, gyönyörűséggel szívta be még a szennyes vízben rothadó cölöpök ne­héz szagát is. Éjszakára sem vált meg a kikötőtől; kam­rácskát bérelt egy rakodó­munkás özvegyénél, aki napi néhány sou fejében szívesen hunyta be akár mindkét sze­mét is, amikor esténként Marie-hoz vendég zörgetett be. Igaz, a lány csöndes la­kónak bizonyult, s látogatói sem csaptak soha botrányt. A nagy óceánjárókról jöt­tek, Marie azonos hévvel ra­jongott valamennyiükért, egynél több barátot épp ezért, sohasem tartott kikötéstől ki­futásig. A mindenkori egyet­lent viszont úgy körüldongta asszonyi vibrálással, ahogyan a szögletes, szegényszagú, meddővé szikkadt matróz­feleségek sohasem lettek volna képesek. Szerte az égig torlódó óce­ánokon. Grönland partjai mellett, a Jóreménység foká­nál, vagy Dél Keresztje alatt Máriáért ölelték álmukban a tengerészek az ütemesen hin­tázó függőágyakon, s min­den kikötőben neki válogattak tömpe ujjaikkal csillogó-ra­gyogó, bazári csecsebecsét. Amikor aztán egy-egy lom­ha hajóőriás nehézkesen hor­gonyt vetett Marseille-bem, a fedélzetről jól láthatták a tá­volban Marie keszkenőjét, amint újjongó üdvözlést len­getett a mólóról. A laposabban számon tar­totta az érkezések idő­pontját, mint az admi- ralitás aranykézelős tiszt­jei. Minden gőzössel meg­jött valakije, pedig tudjuk, hogy a béke utolsó éveiben milyen sok hajó túrta a ten­gerek hullámait... Épp ez­zel a bőséggel kezdődött a romlás. Még inkább talán az­zal, hogy Marie játszani akart. Elkérte a lepényhalárus kofa láncának pár hónapos csecse­mőjét, a családba nyolcadik éhes szájként hívatlanul ér­kezett kis Pierre-t. Üveg ab- szint a nagyanyának, tu­catnyi olcsó szivar a száraz­dokk környékén lebzselő férj­nek, csinos ingecske, sza­lagos rékli a picire — és Ma­rie már-már magáénak Is mondhatta volna a tenger­parti nyomorúság legifjabb várományosát. Dél felé kikötött a Bretag­ne, alkonyattájt pedig ott­honos fütyörészéssel nyitott be a félhomályos szobácská­ba Jean, az óperenciákról megtért tengerész. — Vigyázz, — suttogta Ma­rie, s még ujját is felemelte, figyelmeztetően. — Fel ne keltsd! — Ki a fenét keltenék fel? — ütközött meg a matróz. — Hát Pierre-t, a fiúnkat. 11 A fiadat... A hajós csak állt szeren­csétlenül, sapkáját forgatva izzadt tenyerében. Számolgat­ni próbált, kétségbeesetten nógatva, nehéz paraszteszé­nek csikorgó kerekeit. Hiába semmi kétség, a lánynak iga­za van. Bizony, bizony. Ar­ra riadt fel, hogy Marie sze­líd szemrehányással közelebb húzta a picihez: — Hát meg sem akarod nézni? Nem is vagy rá kí­váncsi? Pedig mennyire ha­sonlít rád! A csecsemő, a mit sem sej tők békességével aludt a pólyában. Nem volt nehéz észrevenni, hogy szakasztott apja. Marie és Jean talán még sohasem töltöttek együtt olyan tökéletes éjszakát, mint ak­kor. Hetek múlva, mikor a Bretagne felszedni készült horgonyát, Jean minden nél­külözhető frankját a szobács- ka asztalára rakta, s azzal a szent fogadalommal búcsú­zott, hogy a hajóról is küld pénzt minden hónapban a fia eltartására.' Marie kikísérte a matrózt a kikötőbe, s amikor felbődült a jól ismert hajó­kürt, lelkesen integetett fo­galommá vált kendőjével, de gondolatai közé már befész- kelődött a kísértet, melynek még nem tudta a nevét. A démont valójában ha­szonlesésnek hívták, s tulaj­donképpen még a kisvárosi tante boutique-jának kü­szöbén szegődött a lány nyo­mába. Eddig észrevétlenül sompolygott mögötte, most viszont elérkezettnek látta az időt, hogy magához ragad­ja a lány sorsának irányítá­sát. Tükröt nyomott Marie kezébe, mutatóujját pedig vé­gigvezette a mind láthatób­ban kiütköző ráncokon, a lágy szürkeségű szempár meg az örökké mosolygó száj kö­rül. — Hervadsz, babám, — ká­rogott a fülébe. — Legfőbb ideje, hogy gondoskodj a meg­élhetésről öreg napjaidra. Ma még minden szavadat kész­pénzre váltják ezek a derék tahók, de holnap? Marie-nek eszébe jutott a szülővárosa szélén látott sze­gényház, s nyomban megfo­gadta a kísértő szavát. Ettől kezdve még pontosabban ve­zette külön kis kikötői napló­ját, s konok következetesség­gel sarcolta a visszajáró apa­jelölteket, egyiket a másik után. Kezdetben maga is cso­dálkozott azon, hogy tiltakozó szó sohasem esik, szemrehá­nyást nem kap, kéz sem emelkedik ütésre soha, de az­tán elkezdett megérteni vala­mit az örökké vízen járó,

Next

/
Oldalképek
Tartalom