Nógrád. 1979. április (35. évfolyam. 77-100. szám)
1979-04-21 / 93. szám
Hincz Gyula 75 É¥E§ Táblaképet fest, rajzol, üvegablakot készít, mozaikot, faliszőnyeget alkot, díszletet, gobelint tervez, illusztrál, épületekre sgraffitót rak, szobrot formáz. Igazi reneszánsz művész, mondhatnánk e sokoldalúság láttán. De Hincz ízig- vcrig korunk, a XX. század művésze. Nem volt mentes fiatal korában a századelő izmusainak hatásától. A német, a francia, az olasz, a szovjetorosz művészet inspirálta, de a hatásokat beolvasztva és meghaladva alkotta meg azt a ..félreismerhetetlen hinczi stílust, amely minden változatossága ellenére tartalmazza az állandóság jegyeit”. *■ A felszabadulás után bontakozott ki teljességében Hincz művészete. Hinczé, aki mindig aktív, a társadalmi-politikai élet minden rezdülésére érzékeny, s aki műveiben minderre olyan gyorsan reagál. Hincz Gyula minderről így vélekedik: — A felszabadulással új platform teremtődött. S az elkötelezettség fogalma is kibővült. Ügy, hogy az elkötelezettség nemcsak politikai, hanem az űj társadalmi rendszer minden irányú fejlődését magába olvasztó. Azokra a teendőkre való felfigyelést is tartalmazza, amelyek előkészítik a szocialista életmód kialakítását, az emberek jobb körülmények közé jutását. Ilyen értelemben a művészet — termelőerő, amely az emberek tudatát változtatja meg a jobb, a szebb lét elérésére serkent. A művészet forma- nyelve is változik — a legújabb tudományok, technikák, technológiák hatására. S a közérthetőség fogalma sem marad statikus. Másképp kell a ma emberéhez szólni, mint száz esztendővel ezelőtt. — Az ön művészetében ho- gpan jelenik meg mindez? — A gondolathoz való kötődés sohasem véletlen: A művészet mindig üzenet is arról. hogy mi a teendő, hogy látom én a világot. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely átélte kát világháború borzal- nét, a proletárját» harcának ben ábrázolja a színes bőrű népeket. Békesorozata a háború ellen agitál. „A hatvanas évek elején készült munkái a békegalambos jelképek változatainak százai, a leányfej- galamb, csillagmotívum az űrkutatásra, vagy a fenyegetettségre utaló jelekkel kombináltan nemzetközileg Ismertté lett, mert rajz-, illusztráció-, plakátvariációban terjedt”. Táblaképet fest a chilei tragédia napjaiban. S azt a Vietnamot álmodja vissza napjainkban, amelyet húsz évvel ezelőtt távol-keleti útja során megismert. Első sikereit, mint illusztrátor, 1935-ben aratja. A hatvanas évektől sűrűsödnek a legkülönbözőbb feladatokat magas szinten megoldó Hincz-il- lusztrációk. Darvas József, József Attila, Illés Béla, Juhász Ferenc, Váci Mihály, Deve- cseri Gábor műveinek díszítése mellett számos nagy sikerű gyermekkönyv is dicséri mesterünk sokoldalúságát. Mint múvészetpedagógus is jelentős egyéniség. Tanított az iparművészeti iskolán, a képzőművészeti főiskolán, s néhány évig az iparművészeti főiskola igazgatója volt. Egyetértésével és eszmei irányításával alakult meg a ze- begényi Szőnyi István szabadiskola. Üvegablakai, mozaikjai, gobelinjei egyetemek, művelődési házak, középületek díszei. A debreceni agrártudományi egyetem, vagya Fészek Klub faliszőnyege sajátos szimbólumrendszerével ragod magával. A figuratív és nonfiguratív ábrázolás szintetizálási kísérlete a budapesti műszaki egyetem üvegablaka és a kertészeti egyetem hatalmas mozaikja. Hetvenöt évesen la tevékeny. Most a Semmel wei ss Orvostudományi Egyetem üvegablakait készíti. A háromfordulós pályázatra hat tervet készített — az elfogadott változatot egy mikrobiológiai ábra felnagyított képe inspirálta. S megtervezte a balatonfifldvári pártüdülő mozaikját és üvegablakait — napsiiantoölinusl, ecűmomstdttfcfef úTvOáSoT’teremtő sorsfordulatát, az mélyen megráztak, mélyen érintettek engem és művészetemet is. * Ezért emeli fel szavát mindig, ha az emberiség békéje forog veszélyben. Afrika-soro- zata, az algíri háború elleni tiltakozás barátságban, békééi mélysége, őszinte elkötelezettsége tiszteletet ébresztő. S barátságos lénye, szerénysége bárkiben feloldja az elfogódottságot. A 75 éves Hincz Gyula fiatalos, ma is megújulásra kész művész. Alakja törékeny, arca fáradt, de munkabírása ma is töretlen. Kádár Márta Tamás István: | Téltemető tort s bort karókra ítélt szúrt kannákba kupákba Korholt Sisyphus parány másai buzgólkodók birkóznak bolond galacsinokkal s gaz hahotákkal Ragad galambszín máz a sár Cirkuszi önkény önt áraszt lepedőket Orv vigalom torz Réti Zoltán: Szomorúság ivásra ivásra Gránát Boncolás alatt a szinkron robban az ágrügy ökleik zápora oszt vág irtást S tekintenek türgöny feszülésén rettegő méltóság nyugtalan vélt-valós tartományában felmentve maguk zord félelmek alól csivitelnek már gyülekezve a fecskék Rózsa Endre: Tavaszi szél az ágon fecskék rügyei ktbomlanak surrogna szánna merte a fámák ma a röptűkkel kicsattant szélrózsa lesz a virága teremni ntgy égtáj iránt tekinteted déli lankáin tündökölve nyüzsög a fű s a fákból a harkály minden furakvó férget kiránt Hazánkban a szinkronizálás rendkívül széles körű és nagy hatóerejű művészetté nőtt; nagy apparátussal készülnek a filmek szinkronjai a Pannónia Filmstúdióban, s ez a munka egyre terebélyesedik, mind több feladattal jár. Az időszakos mérlegelés nélkülözhetetlen itt is. Ezt szolgálja a szinkronfilmszemle, amelyet az idén tizenkettedik alkalommal rendeztek meg Debrecenben. E város immár 1967. óta ad otthont a kétévenként visszatérő számvetéseknek. A szemlén tíz mozifilm, és tizenhárom tévéfilm került a közönség elé. Megrendezték a szinkronművészek és a közönség találkozóját, és egy nagyobb szakmai tanácskozást. Természetszerűen a szemle a szinkronfilm-tevékenységnek csak egy egészen kis hányadát tükrözhette. A Pannónia Filmstúdióban évente négyszáz filmet szinkronizálnak, tehát a két szemle közé eső időszakban nyolcszázat Abból bu- szonhárom szerepelt versenyeimként a szemlén, s mint Ilyen, nagyon-nagyon reprezentatív jelleggel képviselhette csak a teljes termést. A szemle vitája mindenkor a szemle egészének tükre, ösz- szegezője szokott lenni. így volt ex most is, mégha a vita am aHraWnmal — a korábbi ■tntwfl l'úuiut kOaönbő- ző kérdéseit járta is körül, nem Is a különféle nyelvű variációk összevetésével foglalkozott, hanem a Pannónia stúdió lehetőségeivel, belső munkájával, a javítás szükségességével. Munkaértekezlet volt ez a javából! Bán Róbert- nek, a szinkronstúdió vezetőjének referátumát követően tizennyolcán fejtették ki véleményüket, többen többször is szót kértek és kaptak. A referátum és a hozzászólások Igen sokrétűen tárták fel a szinkronfilmstúdió napi munkájának, művészeti, technikai, szervezési gondjait és lehetőségeit, a valóban izgalmas munkatanácskozáson és talán nem érdektelen, ha a sokrétű eszmecseréből néhány témakört kiemelünk. Igen sokan szóltak a mozifilmek, és a tévéfilmek szinkronizálásával kapcsolatos ellentmondásokról. Megállapítva, nem jó, ha a milliókhoz szóló tévéfilmekre elvileg kevesebb gondot fordítanak, mint a mozifilmekre. Ugyanis, a tévéfilmek mindenkor alsóbb kategóriába soroltatnak, mint a mozifilmek. Egyöntetű volt a vélemény, hogy a filmek besorolásánál ne a bemutatás helye legyen a döntő. Ugyancsak igen nagy hangsúlyt kapott mind a tanácskozáson, mind a szemle más rendezvényein, például már a megnyitón is, a szinkronművészet közművelődési funkciója. Az a tény, hogy a nézők millióit segíti hozzá az alkotások mondandójának megértéséhez és ezáltal messzemenően szolgálja közművelődési politikánk általános célkitűzéseinek megvalósítását, népművelési szerepét ídbecsölh eteti enné teszi. Epe pen ezért ellentétes ezzel ap előbb említett hátrányos kategorizálás. A nagyközönséget talán nem érinti közvetlenül, mégis rendkívül fontos gond a szöveg és a műtermi megvalósítás primátusa körüli „tyúk és tojás” vita. A szinkron gazdája feltétlenül a rendező. De mindez nem csökkenti a szövegirás értékeit. Ugyanakkor a jelenlegi gyakorlatban éppen e két tevékenység arányosításában még sok a nyugtala- nító elem, bőven akad a gyakorlati életben tisztázandó. Negyedik gondolatként a színészfoglalkoztatás témakörét emeljük ki. Kétségbeejtő a színészfoglalkoztatási arány. Az elmúlt évben hatszáz színész szerepelt a stúdió foglalkoztatási listáján, de mindössze nyolcvan olyan akadt, aki elérte, vagy meghaladta az évi száz diszpozíciót, s így — hozzászámítva a stúdió tizenhatos létszámú,' saját együttesét — még mindig százon alul van a rendszeresen foglalkoztatható színészek száma. Az országban mintegy ezer színész van: Ugyanakkor olyan színészegyüttes áll rendelkezésre.' amely nem ritka esetben az eredeti műnél jóval magasabb szintű szinkronprodukciót képes létrehozni. A színészfoglalkoztatás javításának gondja részben financiális eredetűek, másrészt egyeztetési nehézségekből adódnak, a szétszórtságból fakadnak. E négy kiragadott gondolat messzemenően sem jelenti szinkronfilmművészetünk napi gondjainak akárcsak leg« sürgetőbbjeit. A szemlén bőven esett szó belső munkaszervezési teendőkről, technikai Jellegű hiányosságokról, a egészében úgy tűnik, hogy nein volt hiábavaló ez évben e stúdió belső életét vitára tűzni. Hogy milyen eredménnyel jár majd ez a gondolatcsere, az részben a továbbiakban készülő filmeken, és majdan az 1981-es szinkronfilmszemlén mérhető le. Benedek Miklós sssssssssyjrsssArsssvyssssssrsssjrssrss^ssss/Ysssssssssssssssssssss/sssssssssssssssssssssss/ssssssssssssssj .\w\\\\\\\\\\\\\v\\\\\n\\\\\\\\\\\\\vv^>^\\v^^^ hallgatag férfiak magányosságából, szeretetvágyából; befűzte hát ezeket a szálakat is a nagy pókháló koordinátái közé. Arról viszont megfeledkezett, hogy a halaskofának is odalökje az illő sápot a bevételből, s voltaképpen ez okozta vesztét. Christoph, a nyakigláb fedélzetmester han- cúrozott a padlón a fiúval, — harmadik évében járt már a kis Pierre — s egyre ma- kacsabbul hangoztatta ötletét: hazaviszi a fiát a nagymamához Reims mellé, mert a gyereknek jó falusi levegőre, van szüksége, s egyébként sem nőhet fel ebben a kikötői mocsokban... A „mocsok” sző szíven találta Marie-t, aki egyébként sem válhatott meg a kisfiútól, anyakönyvi kivonatot pedig végképp nem tudott volna elővarázsolni. A sokszor bevált pörlekedéshez folyamodott hát, s épp a szóváltás közepén lökte be az ajtót a mellőzött halaskofa...- bíróság — egyéb bű- nők mellett — ötven- / egy rendbeli csalásban találta vétkesnek Marie Char- tiers marseille-i utcalány s nem fukarkodott a büntetés kiszabásánál sem. Marie egykedvűen fogadta az ítéletet, s zokszó nélkül hajtogatta a dobozokat a közös munkateremben, elképzelve, hogy milyen képet vágna otthon a tante, ha sejtené, hogy kinek a kezemunkája árán gyömöszölheti olyan tetszetős skatulyában azokat az ocs- inany kalapjait, a kisvárosi intelligencia nagyobb gyönyörűségére. Esténként viszont szívszörítóan hiányzott a kis Pierre, s a züllöt Marie ezt annyira nevetséges dolognak találta, hogy minden takarodó után sirdogált tőle egy félórácskát a szürke lópokróc alatt. A háború dübörgése igencsak letompítva morajlott be a börtönfalak közé, s a lány végül azt sem tudta eldönteni, hogy örül-e, vagy szorong, amikor sarkig tárult előtte a nehéz vasalású kapuszárny. Tétován lépett a dinnyeszagú forgatagba, értetlenül, de szófogadóan kerülgette a ho- mokzsáktorlaszokat, s a világtalanul hazatérők maga- biztosságával irányította lépteit a néhai rakodómunkás régvolt házacskája felé. Bumfordi teherautók forgolódtak az otthon helyén, taréjos sisakba bújtatott légiparancsnokok rikácsoltak a járdaszegélyről, pedig az égbolt békességét egyetlen repülőgép sem csúfította. Marie egyébként sem tudta volna felismerni közülük sem a barátot, sem az ellenséget. Céltalanul ténfergett a kikötőben, a halaskofa standja helyén is csak , betonpiramisokat talált. A kis Pierre járt ismét az eszében, s úgy feszítette megint valami megfoghatatlan hiányérzet, hogy sírni támadt kedve. Lekuporodott a vámhivatal téglakerítése mellé es lassan álomba szipogta magát. Hideglelős hajnalra ébredt, s, ahogy a börtönben tanult frissességgel felugrott, hogy lesöpörje magáról az átom bódulatát, apró emberkék sorát látt a fal tövében kuporogni; olyanok voltak, mint a későn költött madárfiókák az őszi távíródrótokon: vékony csontúak, didergők, elhagyatottak. Egyik-másik fel sem emelte még a fejét, s máris az anyjáért nyafogott. A legnagyobb viszont — szakadt könyökű sunyi képű, girhes nyolcesztendős — olyan alattomos gyűlölettel jártat- ta körbe tekintetét, mint a gödörbe esett farkaskölyök. Közben még arra is volt gondja, hogv továbbrugdossa a rongyaiba kapaszkodó, angolkóros vakarcsot. — Hány esztendős vagy? — hajolt Marie a sápadt kis gnóm fölé. —• Hét leszek az ősszel — sugárzott rá vissza két hálás vakondszem — csak egy kicsit rossz növésű vagyok. És nekem majdnem mindenki ad, ha kéregetni szokok... — Gyertek, kerítünk valami ennivalót — döntött Marie, kézen fogva a legapróbbat, s megindult a karaván élén a piac felé. összevásárolt mindent, amit jegy nélkül kaphatott, s valami nagy, belső melegséggel hallgatta a szapora csámcsogást a vámhivatal hátsó traktusa mellett. Harmadnap elfogyott a börtönbeli keresmény, s Mariénak pénz után kellett néznie, hogy táplálhassa egyre hangosabban követelőző nyáját. Kiment a partra, nézte a tengert, de már az sem volt a régi; ismeretlen, egyforma, szürke acéltestek sora szegélyezte a szemhatárt, s a mólón idegen katona sétált monoton léptekkel, feltűzött szuronnyal. Marie a régi, zászló- díszes délutánokra gondolt, lassan manőverező óceánjárókra, fürge kalauzhajókra, a várakozók vidám zsibongásá- ra. Most szinte ránehezedett a csönd, csak a sirályok vijjogtak a szennyes habok felett. A ki tudja hány éve partra vetett, rozsdás horgonyon borostás arcú, öreg csavargó ült, s azon mesterkedett, hogy cigarettavégekből egy félpofára való bagót ügyeskedjék össze a tenyerében. Marie őt szólította meg: — Mikor fut be a Bretagne? A vénember hülledezve mérte végig: — A Bretagne? — Az. Vagy még nem várják? Az öreg ismét szemügyre vette Marie penészsápadt arcát, s most már nagyon szelíden felelte: — A Bretagne-t negyven- kettő áprilisában szétágyúzták Órán partjainál. Senki sem került haza róla. J ean, a drága, gyermekarcú Jean nem fog hát soha többé olyan türelmetlenül toporogni a csónakban a part felé, nem hoz hiábavalóságokat a halaskofa unokájának. — És a Dunkerque csatahajó? — Zátonyra futtatták a Földközi-tengeren. Azt beszélik, hogy a saját tisztjei . . . Christoph sem lobog, dühöng, pereskedik többet, s nem akarja elhurcolni a fiát jó levegőre a nagymamához Reims mellé. — Emlékszik a Hermesre? — Hogyne emlékeznék — bólintott a vén. — Szép nagy repülőgép-anyahajó volt. Az Indiai-óceánon süllyesztették el a németek. Megtorpedózták azt az óriási, angol Queen Maryt is. Az Emerald meg valahol a ceyloni vizek alatt fekszik. A Devonshire a Fü- löp-szigeteknél. Marie köszönés nélkül tovább botladozott. Halálosan fáradtnak és nagyon-nagyon öregnek érezte magát. Harmadnap az angolkóros kis gnóm felfedezett egy ki tudja miért szétrobbantott raktár- épületet, távol a dokkoktól, majdnem a szeméttelep szomszédságában. Ott húzták meg magukat valamennyien. Marié minden délben kiment a kikötőbe, a nőstényragadozók mohóságával leste a végtelen vizet, de egyetlen ismerős hajó sem akart soha feltűnni a szemhatáron. Szegény Jean ocsmány szárazföldi patkányoknak titulálta volna azokat a borotválatlan rosszarcú férfiakat, akiket a lány felszedett esténként a kocsmákból, de a vámhivatal mögötti nyájnak minden reggel jutott valami rágcsálnivaló. Aztán kikopott Marie az áporodott szagú, kikötői csapszékekből is, egy napon pedig arra döbbent rá, hogy már a rendőr se. kergeti el sehonnan. Negyvennégy nyarán, addig sohasem látott acélszörnyek úsztak be lomhán a kikötőbe, s árbocaikon az Union Jack mellett ott lengett-csattogott a „Szabad Franciaország” lotha- ringiai keresztes lobogója is. Az egész Marseille künn szorongott a parton. s felhőkig csapott az éljenzés, amikor egy kis motoroshajóból hófehér egyenruhás, aranyrozettás francia tengerésztiszt lépett a móló betonjára. Csupa vidám, illatos, szépen dekorált mat- rózuniformis követte. Mindenki szeretett volna kezet szorítani velük, vagy legalábbis megérinteni azt a csodás kimenőruháját valamennyiüknek. A sokadalom mélyéről valahogy elővergődött egy csapzott hajú, elhanyagolt öltözetű némber is; csúf arcú. angolkóros kis gnómot taszigált a gyönyörű tiszt elé: — Nézd, itt a fiad. Ugye megismered, ha régen láttad is? Szakasztott az apja . . . A jól ápolt tengerész bá-' gyadt elnézéssel mosolygott a kínos közjátékon. A mocskos aszonyt hátralökdöste a tömeg egy csapat utcakölyök közé, kis híján el- taposták, de még _ a távolból is hallatszott a vonítása: — A ti gyerekeitek ... A gyerekeitek . . . Miért nem akarjátok megismerni a gyerekeiteket? A nagy torpedórombolón játszani kezdte a zenekar a Marseilles e-t. J NÓGRAD - 1979. április . 22., vasárnap V
