Nógrád. 1979. április (35. évfolyam. 77-100. szám)

1979-04-21 / 93. szám

HUISIIIIIflIRHHHHHnrafflmHi

Kurucz D. István: Gajdán szomszéd,

Tűnődés a művészetek támogatásáról

••

Ösztönzés a jövőre

Tóth Elemér Tűnődés a művészetek támogatásáról című vitaindító cikke (NÓGRÁD, 1979. február 4.) mintegy negyedéven át zajló vitát indított el lapunkban. A vitában írók, költők, zenészek, állami és társadalmi szervek, intézmények képviselői fejtették ki álláspontjukat a művészetek támogatásának Nógrád megyei gyakorlatáról, elismerve az eredményeket, bírálva a gyakorlat hiányosságait. A vita a megye határain túl is visszhangot váltott ki, Vas és Békés megyéből közöltünk hozzászólásokat, amelyeket ezúton köszönünk. Ezáltal részben mód nyílott arra, hogy más megyék adottságait, s főként támogató tevékenységét megismerjük, levonjuk a Nógrádbam is hasznosítható tanulságokat. Sajnálattal jegyezzük meg, hogy a képző- és iparművészek véleményével nem találkozhattunk a vitában. Jóllehet a megye művészeti életében tevékeny szerepet játszanak hosszú idő óta, s folyamatosan élvezik a helyi mecenatúra figyelmét- Közvetlen anyagi támogatásuk is a legjelentősebb. Más művészeti ágakban e közvetlen támogatási forma úgyszólván elenyészően csekély, amint az a vita során ismételten kiderült.

Most záruló vitánk értékelése nem feladatunk, hiszen annak a hétköznapi művészetirányítói, közművelődési gyakorlatban kell kamatoznia. Tanulságait, következtetéseit is elsősorban ott kell érvényesíteni. Ezért inkább arról a helyzetről szólunk — kiemelve néhány kérdést az eszmecseréből —, amely a művészetek támogatását jellemzi és vésső soron a vitát is kiváltotta.

Abból kell kiindulnunk, hogv gondjaink jó része éppen a művészeti élet valamennyi ágában végbement fejlődésből adódik. Más kérdés, hogy a mecenatúra a kevésbé látványos művészeti ágakra és munkásaikra esetenként a kelleténél kisebb figyelmet fordított. Tény ugyanis, hogy feltáratlan szellemi és anyagi energiákkal rendelkezünk. Egészen bizonyos, hogy képesek vagyunk többet nyújtani mindenekelőtt jószándékú és értő figyelemben, s ha az alkotások „láthatóvá” válnak, még anyagi erő is több van. Itt azonban újra hangsúlyoznunk kell, az értékbecsülés- hez az érték közkinccsé tétele is hozzátartozik. Sőt, a köz- művelődési intézményrendszer állapota, a közönség nevelése is. A művészetpártolás távolról sem egyenlő a művészpártolással. Még akkor sem, ha tudjuk, a művészetnek öntörvényei is vannak. Tehát, a mecenatúra több eszközével, s főleg szisztemati- kusabban kellene élni a jövőben. Napjainkban ugyanis vannak felkapott és elejtett szálak, s ez a támogatóknak és a művészeknek sem jó. (A Madách Imre alkotói díjak kudarca például a figyelmetlen kiválasztás, illetve annak következménye, hogy a díj átadásának egyszeri alkalmát követően nem kísérte számonkérő figyelem sem az alkotót, sem a művét, amely többnyire csírájában maradt)

A vita tanulságaihoz tartozik, hogy több kezdeményezésre van szükség. Amikor az élet minden területén követelményként szólunk a minőségről, akkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy ez a szellemi szférában is követelmény. Témánkkal kapcsolatban ez a kezdeményezések, a gondolkodás megújításának szükségességét jelenti. Elismerjük az eddigi eredményeket, sok munka van abban, amíg idáig jutottunk, például a képzőművészeti és a zenei életben. De látnunk kell, hogy még a képző- és iparművészetben sincs minden a helyen. Amíg egy mu- rális alkotás létrehozására véletlenül sem kap helyi művész megbízatást, addig alkotók és irányítók részéről szintén több kezdeményezés kell. Más példát is említhetnénk, ehelyett hangoztatjuk, a képző- és iparművészet — éppen azért, mert előbbre tart — más típusú támogatást igényel. De igényel!

Irodalomról szólva, felmerül a kérdés: hol van az a mű, amely általános esztétikai értéket képvisel és nem kap helyet legalább helyi fórumon? Egyáltalán, szükség van-e arra, hogy Nógrád megye irodalmi alkotásokkal is akarja reprezentálni kulturális jelenlétét az országban? Programként tűzzük-e ki Nógrád megyei irodalmi élet teremtését? A választ kezdjük a végén. Természetesen nem olyan programot akarunk, amely helyi irodalmat szül. Ilyenre nem volt, és nincs is szükség. Arra azonban annál inkább, hogy a tehetségeknek több megmuta- tási — megjelenési — lehető-;

séget adjon a megye. Erre

már sok példa van az országban. A vitában szót kért Vas és Békés megyékben is. (Az Élet és Irodalom 1979. március 17-i számában közölt kimutatás szerint, Magyarországon a könyvek felét 1978-ban a hivatásos kiadók tették közzé. Ebből következik, hogy a másik felét pedig az úgynevezett nem hivatásos kiadók adták ki. Ezek között szerepelnek azok a megyei, városi tanácsok, tömegszervezetek stb., amelyek antológiákat, szépirodalmi műveket is megjelentettek.) Ügy gondoljuk, Nógrád megyében is van lehetőség erre. S még inkább arra, hogy a folyamatos nevelő munka, tehetséggondozás kapjon támogatást, amely elősegítheti, hogy ennek gyümölcseként mielőbb művek is szülessenek. A zenei életben elsősorban a már meglevő lehetőségekkel lehetne az eddiginél hatékonyabban élni, és van olyan gazdag a megye, hogy ezentúl, új művészeti csoportokat is alakítson, amint erre már szándék is van.

Ügy látjuk, magát az irányítást is összetettebben kell felfogni, valamennyi lehetőséget beleértve. Szükség van arra, hogy az irányítás jobban orientáljon. Ma még nem mindig elég tudatos ez a munka, s a gyakorlatot nem eléggé alakító. Jobb továbbképzési rendszerre van szükség, s főként arra, hogy mielőbb, s mind gyakrabban szót kellene váltani azokkal, akik valamely művészeti ágban tevékenykednek, hogy szándékaikat, gondjaikat, örömeiket mélyebben megismerjék. S az ismeret birtokában, az úgynevezett alkotói műhelyek hatékonysága is javuljon. Termékeny vitákra, eszmecserékre is szükség van. De... legokosabb lenne előbb kiadni néhány művet, rendszeres fellépéseken találkozni zenészeinkkel és így alkalom teremtődne a művek és produkciók értékeiről folytatandó véleménycserékre.

Örömmel értesültünk arról, hogy a megyében nagyszerű tervek vannak születőben a művészetek támogatására. Most, hogy ismerjük őket. várjuk, mi valósul meg belőlük. A figyelem megőrzése ilyen tervek láttán, részünkről nem lesz nehéz. Sőt, időnként szívesen térünk vissza a ma még csak remélt i edmények elismerésére.

Kezdettől fogva

Még a beszélgetés elején megkérdeztem, hogy mit tart az elismerésről, a Madách Imre-díjról. Villanásnyit, ha gondolkodott, s azt mondta:

— Amikor átvettem a dijat, arra voltam a legbüszkébb, hogy politikai munkáért, propagandamunkáért kaptam. Az elismerésben valójában nem Is az én személyem a lényeg. A műveltség komplexitása nyert ebben kifejezést. Az, hogy értékrendünkben mindinkább elfoglalja megillető rangját a pöli- tikai műveltség...

Dr. Bandur Károly kezdettől fogva pártmunkás volt, szinte eszmélése óta propagandista. Egészen fiatalon, még nem volt tizennyolc esztendős, amikor felvették a pártba. Aztán katonafiatalokat tanított a marxizmusra, közben maga is tanult. Salgótarjánban a pártiskolán oktatott. A munkásmozgalmi tanszéken folyó munkától akkor sem vált meg, amikor a megyei KISZ-bizottság első titkárának választották. A Szovjetunióból, ahol az SZKP Társadalomtudományi Akadémiáján tanult, 1971-ben jött visz- sza. Azóta a megyei oktatási igazgatóság vezetője.

Az intézményben évente mintegy kétezer pártmunkás, gazdasági vezető, propagandista ismerkedik a marxizmus— leninizmussal, a politika alapjaival, leglényegesebb összefüggéseivel.

— Tulajdonképpen nem élünk a számok bűvöletében. A hallgatók létszámát évek óta a politikai szükségletek határozzák meg. Az alapszervezetek egyre tudatosabb munkája mellett úgy gondolom, sokat jelent a tradíció is... Az történetesen, hogy a megye vezető testületéi nagy gondot fordítanak a politikai képzésre, a továbbképzésre. A támogatás, a gondoskodás valamennyiünket kötelez, többre sarkall.

Néhány esztendeje új otthont kapott az intézmény, s ezzel tovább javultak az oktató-nevelő munka feltételei. Mindennek azért van jelentősége, mert a tartalmasabb, az eredményesebb káderképzést segítik.

— Talán nem tűnik szerénytelenségnek, de az ismereteket szélesítő, a szemlélet- formáló, a meggyőződést erősítő oktató-nevelő munkáért az intézményben, a tanszékeken is tettünk egyet s mást — magyarázta. — Látszólag szervezeti kérdésnek tűnik, de valójában a minőségi követelmények növelését jelentette, hogy tanfolyamainkon, természetesen megfelelő alapozás után, a továbbképzésre fordítunk nagyobb gondot. A párttisztségviselők részvételével az 1977—78-as tanévben először, egyéves tanfolyamot indítottunk. A hallgatóktól tudom, akik vissza-visszajárnak,

hogy a tanultakat jól hasznosítják a napi munkában... Módszertani csoportunk pedig azon fáradozik, hogy oktatási kultúránk, az oktató-nevelő munka módszerei lépést tartsanak a tartalmi igényekkel, követelményekkel.

A tudományokra, elsősorban a társadalom- és természettudományokra alapozza tevékenységét a TIT megyei szervezete is, amelynek 1972. elejétől dr. Bandur Károly az elnöke. A munkát társadalmi megbízatásként kapta annak idején, de pontosan olyan igényesen, olyan felelősséggel végzi, mintha ez lenne egyedüli dolga.

— Az ismeretterjesztés soha nem tartozott a látványos, gyorsan eredményt mutató tennivalók közé. Határtalan türelmet, következetességet igényelt mindig... Ezért örülök annak, hogy különösen a hagyományos nagyüzemeinkben sok száz munkás, technikus és mérnök összefogásával, egyre eredményesebb a munka. Talán követendő tapasztalatnak sem rossz, hogy azokban az üzemekben tudtunk igazában előbbre jutni az ismeretterjesztésben, ahol ez a tevékenység nem szakadt a TIT-titkárok vállaira. Segíti, támogatja a pártszervezet, a gazdasági vezetés is, mert a munkások tájékoztatásának, nevelésének hasznos útját látják benne.

Nem titkolta azt sem, hogy az ismeretterjesztés gazdag tartalékait rejtik ma is az új ipari üzemek és a termelőszövetkezetek. A nemrégen még a háztartásban dolgozó lányok, asszonyok, a KISZ-fia- talok és az agrárértelmiség

bevonása a TIT-szervezetek munkájába, minden bizonnyal tovább erősíti a munka mozgalmi jellegét, s szelídíti helyenként merev szervezeti jellegét, formális vonásait.

Több esztendeje már, hogy dr. Bandur Károly több-kevesebb rendszerességgel kutatómunkát végez, publikál.

— Inkább kevesebb, mint több abban a rendszeresség — mondta félig tréfásan, félig komolyan. — Az igazság az, hogy az intézmény kollektívája, én magam is kevesebbet publikálunk, mint amennyit valójában szeretnénk. .. Pedig van mondanivalónk,, csak éppen az időnk kevés arra, hogy alaposabban elmélyedjünk egy-egy témában. .: Nem panasz ez, dehogyis. .. Az oktató-nevelő munkánkkal ugyanis együtt jár, hogy rendszeres pártmunkát is végzünk... A politikát nem lehet, nem szabad csak tankönyvekből tanítani... A taggyűlések, a pártnapok, az -alapszervezetekben folyó konkrét munka tapasztalatait, azok elméleti általánosításait jól hasznosítjuk nevelő munkánkban.

Később terveiről beszélt.

— Az én kutatási területem a legújabb kori történelem. .. A történelmi, elméleti jellegű kérdések foglalkoztatnak, s most az évfordulók, a Tanácsköztársaság tiszteletére rendezett tudományos emlékülés, sok lehetőséget is kínáltak ehhez... Szívesen foglalkozom a pártélet, a pártmunka kérdéseivel. Kandidátusi disszertációm a párt vezető szerepével foglalkozott... Aztán régóta, talán fél évtizede van már, hogy dédelgetem magamban a gondolatot: megírni Nógrád megye munkás- mozgalmának olvasókönyvét. Ogy gondolom, a megye joggal büszke munkásmozgalmi hagyományaira. Kár, hogy nem hasznosítunk belőle többet a politikai oktatásban, a fiatalok nevelésében...

A gondolat, bármennyire is természetes, nem vert túlságosan nagy hullámokat. De nem tett le róla. Szerzőtársakat keres, mert hátha egyszer mégiscsak dolgozni kell azon az olvasókönyvön.

V. G.

ÚJ

Y VEK

Á harmincas években az Egyetemi Nyomda kiadásában 4 kötetes kiadvány jelent meg a Magyarság néprajza. Azóta ehhez hasonló — a szellemi és tárgyi néprajzot egyaránt magába foglaló — ösz- szefoglaló szintézis nem került a magyar könyvpiacra. Réges-régi hiányt pótol a Corvina Kiadó Balassa Iván—Or- tutay Gyula Magyar néprajz című reprezentatív kötetének kiadásával. A magyar szellemi élet, a művelődéspolitika nagy alakja, Ortutay már nem érte meg e mű napvilágra jöttét, de aki kézbe veszi ezt a kötetet, vagy akár a hamarosan megjelenő Néprajzi Lexikon II. kötetét — ez alkalommal is nagy tisztelettel adózik a magyar néprajztudomány kiemelkedő alakja emlékének. Hogy ez a kötet az ez évi ünnepi könyvhét egyik slágere lesz — nem nehéz megjósolni.

A bevezető rész a magyar néprajztudomány történetét és helyét vázolja, valamint leírja a magyar etnográfiai csoportokat és néprajzi tájegységeket (Dunántúl, Felföld, Alföld, Erdély). Az egységes tájegységek népi csoportjainak eredetére is utal. (Például a palóc néprtév, a különböző szláv nyelveken kunt jelent.) A társadalmi (szociális) kultúra a kötet egyik nagy egysége, ezen belül nemcsak a csalód, had. nemzetség, rokonság rétegződését világítja meg, hanem a régmúlt és közelmúlt társadalmi rétegeit, osztályait is bemutatja. Ma már egyre kevesebben tudják, kik is voltak tulajdonképpen a summások, a gubacsapók, vagy milyen jogai, kötelességei voltak a céhmesternek. E nagyobb fejezeten belül mutatják be a szerzők a falusi

élet összejöveteleit, a régi egyházi, vallási élet szokásait, az ünnepi alkalmakkor hagyományos összejövetelek formáit, mint búcsú, piac, vásár.

A kitűnően szerkesztett könyv terjedelmének legnagyobb részét az anyagi kultúra tárgyalása foglalja el. A települések rendje, a lakóházak és gazdasági épületek beosztása, a funkcionális elhelyezkedése vidékenként más és más. A népi építészetünk kevés emléke marad fent — úgy, hogy azt skanzenben őrizve megismertethessük — e kötet képanyaga szép példatárát adja a tárgyi mivoltában sajnos, már elpusztult építészeti emlékeknek is. A földművelés, állattartás rendszerét jobbára csak régi írásos dokumentumokból vagy a parasztemberek elbeszéléseiből ismerjük; tárgyi emlékei azonban fennmaradtak. Egy gúzsos prés, regősprés, csikktartó kobak, vejsze, vagy igás- hám olyan szerkezetükben is érdekes szerszámok — a még kétkezi művelés eszközei, melyek joggal kelthetik fel nem csupán a szakemberek, hanem a nagyközönség érdeklődését is.

A kötet kétségtelenül leg- mutatósabb része a népi díszítőművészetet bemutató fejezet. A népviseleti fejkötők, ködmönök, „mejjesek”, ujjasok legcsodálatosabb remekeit többségükben színes felvételekből ismerheti meg az olvasó. A népi díszítőművészet más formái is helyt kaptak a kötetben: faragások, népi kerámia, bútorművészet.

A szellemi műveltség fejezet bő áttekintést ad nyelvjárásokról, verses népköltészetünkről, a népdal különböző műfajairól: bújdosódalokról,

vitézi énekekről, s újszerű ösz- szeállítás az agrárproletárda- lokról. A népballada, mint az egyik legősibb népköltészeti forma ugyancsak helyt kapott a kötetben, hasonlóképpen a prózai népköltészet műfajai is, mint a népmese, monda, szólások, s kisebb prózai népköltészeti alkotások. A népszokások a falusi élet ünnep- és hétköznapjainak áttekintésével zárul a kötet. Nagyszerű ösz- szefoglalása a Magyar néprajz — könyvkiadásunk eseményszámba menő újdonsága. Elismeréssel kell megemlíteni az előállító békéscsabai Dürer Nyomdát, ritkaszép könyvet produkált tipográfiailag.

Még egy néprajzi kiadvány illik e csokorba: a Gondolat Kiadónál A Magyar néprajz klasszikusai sorozatban megjelent Tessedik—Berzeviczyi A parasztok állapotáról Magyarországon. A kötet a XVIII—XIX. század fordulójának két kimagasló egyéniségét mutatja be. Tessedik Sámuelt, a pedagógust, írót, a gyakorlati irányú népneveiés első hazai megvalósítóját, aki a termelőmunkát és az oktatást összekapcsoló módszerei- / vei a parasztság anyagi és szellemi felemelkedését tűzte ki élete céljának. Berzeviczy Gergely Magyarország kereskedelméről és iparáról, valamint A parasztnak állapotáról és természetéről Magyar- országon című tanulmányait ismerheti meg újólag az olvasó. A kötetet a régi írásokban előforduló személyek rövid bibliográfiája egészíti ki.

{ NÓGRÁD — 1979. április . 22., vasárnap __7