Nógrád. 1979. április (35. évfolyam. 77-100. szám)

1979-04-15 / 88. szám

Hámos Vilmos FARKAS ANDRÁS: Fiú hecshc­gidávol Orsoyai Emil: BOHÓC Ki nemsokára majd porondra lépsz, most öltöződben ülsz és hallgatod a cirkusz vágyott, drága, szűrt zaját: a tapsot, cintányért, * a nagydobot. Tzek az áltnodások percei, megcsttloQ, * elringat a kinti nesz. Fűrészpor szálláos, mint a képzelet, MOSOLY szűk folyosód: a pillanat felett S mit tükrödben látsz, fáj a smink ataU: bohócmosoly csak, görbült, cifra masak, olcsó, mint előtted a tégelyek. £t torz pofát vágsz, aztán fölkacagsz, ... |..|f ■»; Aga Ti niMt ... f .I fif {. / .frml "«W, iw íKvV OMnűJttrl «TW RBXG. Feltámadás öcsémmé] egyensúlyoztunk a sínen, melyikünk bírja to­vább. Az esztékótól indul­tunk, a tejüzemig sínen ma­radtam, ott is az öcsém lökött le, mert nem tudta elviselni, hogy már ezernél tartok. El­kaptam a karját, karomba kulcsoltam és feszíteni kezd­tem, ahogy a nagyoktól lát­tam. Mondta, hogy ne, fáj! Tovább síneztünk. — Gyűjtsünk közösen? — kérdezte. — Miért, mennyid van már? — Negyvenhat forint. — Nekem ötvenkettő — mondtam. — Jól van, de én még meg­locsolom a Pankát is, meg a Sipöczéket. — Én meg a Vanyus Marit. — Azoknál csak tojást kapsz úgyis! Lebillentem a sínről, öcsém kiröhögött. Aztán ő is lelépett. Szorosan egymás mellett lép­deltünk a talpfákon, mivel a cigánysorhoz értünk. Féltünk ezen a szakaszon. Nem több százötven lépésnél, mégis hosszabbnak tűnt, mint az esztékától a nagymamáékig. Nem mertünk a putrik felé nézni, épp esek arra sandítot­tunk, nehogy leszólítsanak bennünket. A cigánygyerekek is locsoltak olyankor, igaz, nem tojásért, hanem borért, pálinkáért... De bor se kell ne­kik ahhoz, hogy belekössenek két, ilyen jól öltözött, szépen fésült gyerekbe. Apóm fésült bennünket reggel, nyílegyenes választék, nekem jobbra, öcsémnek balra, hajolajat rá, hadd csillogjon, hadd lássák, a borbély gyerekei ezek! A cigánysor végién elkanya­rodott a sitt, a putrik is, mi meg a Kút utcán mentünk to­vább. — nw»lti»i> neki. — A KnoHéHmál ki se ■wet­tern a dugót, — foiytatta, mintha nem is szóltam volna. — Mert hogy néz ki, hogy egy ötödikes pénzért locsol — mondtam én is tovább a ma­— De ke csak nagy er tzt­— Siessetek, nehogy elher­vadjon a nagyanyátok! Futottunk a kapuig... Aztán húsvétok jöttek egy­más után. A pénz elmaradt, helyette édes likőröket kap­tunk a tojás mellé. Akkori­ban nemcsak a locsolóüveggel mentünk a nagymamáékhoz, hanem a mi nyuszink ajándé­kával. A nagymamának, ha jói emlékszem, kölnit vit­tünk, volt mikor konyharuhát, egyszer kötényt is. A nagypa­pának meg minden alkalom­mal egy üveg bort. Már hetek­kel húsvét előtt gyűjtöttük a filléreket-forintokat, hogy le­gyen a kölnire meg a borra. Nagyapa az ajtó mögötti sarokban tartotta a borosüve­get. Egyszer, mikor kiment vécére, kicseréltük a boros­üveget ecetesre. Jött vissza, fogta az üveget, meghúzta. Köpött egyet, és nem tudta, mit csináljon velünk? Aztán csak annyit mondott, hogy ta­konymasinák vagyunk. Bor­ral tisztította a száját, és leült velünk kártyázni. Csal­tunk sokat, ő meg úgy tett, mintha nem venné észre... Most biciklin tekerek a sín melletti földúton. öcsém helye üres. Már biz­tosan megfordult, kocsival hamarabb végezni. A cigáriy- soron gyorsítok a tempón, az­tán mégis lelassítok. A putrik felé nézek, kutatom, mi vál­tozott azóta, de semmi. A Kút utca végén most is ott a kút. Csupasz. Nincs a csőrében vö­dör, nincs kéz a fogantyúján... nincs barack... igaz, szép fri­zura sincs. Nagymamát a meleg konyha vigyázza. Megörül nekem. Elő a kölnisüveget, meglocscr kxm, borral kínál. Fogom a két vödröt, ki a kúthoz, víz­zel töltöm őket, vissza a kony­hába. Ülök és nézelődöm. A kreriencen a pakK kártyát keresi szemem, hsába. Kortyol­gatom a bort, egyesegyedúL Maradok még vagy fél órát és elköszön öle. Nem a sínek feíé, a Körte irányba indulok. Megtöltetek egy literes üveget oJasarizling- Sel, és kitekerek a temetőbe.----V -« M»« « - — ­— ~ uocaotn jottPiTV naspapa ■— mondom a RSdknpMn. And kfttan i dugót, ée tetőzni kezdem a okiéi. — Nehogy mán kilocsád! — lép elő a szomszéd sír kereszt­je mögül. Kezében piros ász, tök alsó, makk tíz. Barackot nyom a fejem búbjára, és meg­fogja a kezem. Kisétálunk a temető kapu­ján. A Körtében háromdecit kér, nekem meg nagymálnát. Fél­rehúzódunk, mások is hadd férjenek a pulthoz. Zsebében kotorászik, mit kereshet? Hát persze, a cigaretta! Kér vala­kitől egy szálat, tüzet is hoz­zá. Mélyeket slukkol, nagyokat kortyint. Kiiszom én is a mál­námat. nehogy lemaradjak. — Minden jót, Piszkei bá­csi! — mondják neki többen, ahogy megyünk kifelé. — Isten velük! — mondja nekik nagyapa. A vurstliban fölfizet a ringlispilre, egyszerre három menetre. Indul a ringlisuil. láncok feszülnek, lenn embe­rek törpülnek. Minden körnél látom a nagyapát, int is néha, mosolyog is. Aztán az eget né­zem, ott messze madarak re­pülnek, én is madár vagyok, úgy érzem. A harmadik menet után ki­szállok, a nagypapa sehol. In­dulok a boros sátor felé. hát­ha..., de nem. A céllövöldés- nél találok rá, csokomyi mű- rózsát lőtt nekem, míg madár­kod tam. Sorban álltunk a vattacuk­rosnál, célba dobunk rongy­labdákat, hamutartót nyerünk, meg egy műanyag autót. Még egy menet a ringlispi- len. Boros sátor előtt a nagy­papa. Itt nincs málna, pohár­ból egy korty az enyém. — A nagymama örülni fog a rózsának — mondom haza­felé. Az udvar végén förészbakl Lovagotok rajta. Nagypapa rúzsét vég, nagymama alszik. — Ne keltsük fél — mondja,' A rúzsét a spartieät mellé rak­ja, kezem fogja és indatank a temető félé. A sírhoz érve, se aBŐ, gc beszéd, eltűnik. Kutatom nyo­mát, hiába. Á szomszéd sír keresztjéhez ugróm, ott sincs. — Nagypapa! Nagypapa! — kiabálom, aztán hallóm foly­tatom: — Jövő hüsvétkor la t — könnyezem szavaimhoz. Nem csoda. Ügy itt hagyott, hogy barackot sem nyomott a fejemre. I Derkovits Gyula emlékezete «: a fájdalom, az öröm, a az egész életét, az egyén a nak magukba mindent, hogy szenvedés. S, amit érzékeik- sokaságét. Mintha külön szer- később hatványozottan fejez- kel megélnek, sorra számba vük lenne rá ezeknek az em- zék ki műveikben”, veszik a rész ismeri így meg bereknek, úgy fognak föl, zár- Har,nr^ Márta A tetőn a macska félelme­tes árnya lopódzkodik az ön­feledten tollászkodó veréb fe­lé. A nyitott ablak párkányán légzés, rajta darabka száraz­kenyér. Az ablak előtt álló Eérfi híreket olvas, s az őt Eigyelő nő arca eltorzul az ^gódástól. Derkovits Gyula ebben az 1930-ban készült, a Végzés ci­nét viselő festményében sű­rítetten mutatja fel azt a szo- -ongásokkal teli korszakot, ímelyet a világgazdasági vál­ság, az éhezés, a kilakoltatá­sok és a fasizmus Európára /etődő árnyéka jelentett, 'lines ebben a festményben semmi elbeszélés, sem irodai­ra, tulajdonképpen cselekvés sem. Csak ábrázolás. Az élő- ényeknek és a tárgyaknak >lyan, a létezés szükségszerű- légeit felmutató, egymáshoz /aló viszonyát adja a festő, imi feszültté, gondolatokat szülővé és érzelmeket elindí- ;óvá teszi a képet. Derkovits irett művészete általában :gy-egy viszonylag egyszerű relyzetet, pillanatot ábrázol, im azon belül a valóság lé- íyegi sűrítését adja. A' művész 85 éve, 1894. iprilis 13-án született, és segyvenéves korában halt neg. Kényszerűen apja foglal- cozását követve asztalosmes- erséget tanult, majd önkén­esnek jelentkezett az első vi- ágháború frontjára, ahonnan íadirokkantként megbénult >al kézzel, tüdőbajjal és csa- ódott, fáradt lélekkel tért 'issza. 1916-ban Budapestre .öltözött és lényegében ettől íz időtől kezdve foglalkozott •endszeresen a művészettel. A anulóévek után szűk tizenöt ív állt a rendelkezésére, íogy művészetét kibontakoz­tassa, remekműveit . megte­remtse. Rendkívüli alkotó volt, ere­dendő tehetség, aki a külön­böző esti tanfolyamokon és szabadiskolákban tanultak után hihetetlen szorgalommal és gyors előrehaladással sajá­tította el a festészet alapele­meit. Megismerte az izmusok magyarországi formáit, s Kernstok átmeneti hatása után gyorsan megtalálta saját kifejező eszközeit. Egész em­beri alapállása, sorsa érzé­kennyé tette a társadalmi va­lóság iránt. Mint a kommu­nista párt tagja, eszmeileg tu­datosan és felkészülten járt a világban, festői tehetségét ezáltal valósíthatta meg iga­zán korszakos művekben, „össze kell kötni a képzőmű­vészetet a mondanivalóval — vallotta —, mert az embernek bizonyosan van közölnivalója. Mint festőnek és mai ember­nek, érzem, hogy kötelessé­günk az életünk és társadal­munk jelenségeit maradék nélkül kifejezni. Azt hiszem, teljesítem is ezt, mikor aktu­alitásukat tudomásul veszem”. Valóban teljesítette, s mi­közben bizonyos polgári szak­mai körökben elismerést szerzett művészetével, a hi­vatalos művészetpolitika min­den lehetőségtől megfosztotta, művészetét nem értékelte, sőt elítélte. Derkovits állandó lét­bizonytalanságban, hihetetle­nül fojtogató légkörben adott híradást a művészet nyelvén saját koráról. Szinte valószí­nűtlen, hogy olyan beteg és meggyötört testtel hogyan tu­dott naponta vászon elé ülni és a külső elismerés értékvisz- szajelzése nélkül nagy művek egész sorát létrehozni. Derkovits Gyula marxista felkészültséggel és egészen rendkívüli emberi tapaszta­lattal tájékozódott a világban. Számára osztályának, a mun­kásosztálynak korszakos, áb­rázolása nem azt jelentette, hogy képein elgyötört, meg­nyomorított munkások rémle­nek fel. Egy önarcképben, a befagyott ablak táblájában megvillanó szuronyban, az őrbódéban leselkedő fegyve­resben éppúgy a korról szólt, mint a homokszállítők, a csó­nakosok, vagy a hajókovács megfestésekor. Derkovits Gyula, mint em­lítettük, eredendő tehetség volt, de nem vakon és meg­szállottan alkotott. A legne­hezebb emberi körülmények között is munkáihoz a rajzok, a festményvázlatok egész so­rát készítette. Szinte pontról pontra követhető, hogyan ala­kult ki a végső mű szerkeze­te, szoros, feszült kompozíció­ja, miként formálódott a gon­dolat és nyerte el végső képi formáját. Következetes élet­művet hagyott hátra, olyan festészetet, amely egy szörnyű kor lenyomata, s művészileg, emberileg mégis felemelő. Munkássága annyira egyedi és olyan öntörvényű, hogy szinte követhetetlen. Nagysá­gát a vele kortársként alkotó másik nagy proletárfestő, Dé- si Huber István így jellemez­te: „Vannak küldetéses em­berek, költők, politikusok, írók, művészek, akiknek élet­intenzitása messze túlhaladja kortársaik életét. Akikben tö­mörülnek a dolgok. Az osz­tály, a nép, a nemzet érzel­mei. Akikben összefut min­den, ami a nagy egységekben Végzés.

Next

/
Oldalképek
Tartalom