Nógrád. 1979. március (35. évfolyam. 50-76. szám)

1979-03-13 / 60. szám

Túlterhelt vezetők Differenciált bérfejlesztés! ? termelő-gazdálkodó egységei­ben még mindig csak óhaj, régóta hangoztatott indokolt kívánság a be­csületes dolgozók részéről, mondván: ha ugyanannyit kap a gyengén, vagy a hanya­gul dolgozó, mint az, aki nemcsak tudását, hanem szorgalmát és igyekezetét is adja a munkába, »segíti a vállalat nyereséges gaz­dálkodását — előbb-utóbb meghasonul ön­magával; lefékezi alkotó gondolatának sebes­ségét, cselekvőkészségét. Pedig éppen ennek ellenkezőjére van szükség, hogy országunk gazdasági helyzete tovább szilárduljon, s mielőbb elérjük, hogy minden termelőegység gazdaságosan végezze a dolgát. Ehhez akkor jutunk közel, ha valóban azok kapják a na­gyobb bért, akik a legtöbbet teszik a gaz­daságosság, a termelékenység növeléséért, a minőség javításáért. Az idei bérfejlesztési lehetőségek jó néhány gyárunkban arra kényszerítették a gazdasá­gi vezetőket és a szakszervezeti bizottságokat, hogy vállalják az összeütközéseket, a bér- fejlesztéssel járó kellemetlenségeket, hogy valóban azok kapják a szűkre szabott ösz- szeget, akik eddig is sokat tettek a gazda­ságos termelésért, s remény van1 arra, hogy ezt a jó szokásukat továbbra is megtartják. Így cselekedtek a salgótarjáni öblösüveg­gyárban, ahol kétszer differenciáltak. Elő­ször a gyár gazdasági, párt- és tömegszer­vezeti vezetői határozták meg az egyes mun­kafolyamatokat érintő bérfejlesztéseket, majd ezt követően az üzemi négyszög tagjai dön­tötték el, hogy a dolgozók által ismert és elfogadott elveknek megfelelően ki kap ke­vesebbet, ki pedig magasabb béremelést. Ez az első eset, amikor a tessék-lássék módon dolgozók, a . kényelmesek, a saját bőrükön érezték; a béremelés nem évi kötelező já­randóság a vállalat részéről, amit minden­kinek meg kell kapnia, hanem az átlagon felül végzett jó munka elismerése, a még eredményesebb tevékenység ösztönzője. Ezt a szokatlan, mondhatni új jelenséget nehezteléssel vették tudomásul azok, akik kimaradtak a listáról. Mint ahogy ilyenkor lenni szokott, egyik-másik dolgozó kétségbe vonta az elbírálók objektivitását, apró go­noszkodásokkal próbálta saját mulasztásairól elterelni a figyelmet. Előfordulhatnak dema­góg megnyilvánulások, eléggé el nem ítélhe­tő megjegyzések, amelyek közül egyik-másik kimeríti a rágalmazás fogalmát, még akkor is, ha a bérfejlesztést abszolút demokratiku­san; őszinte, szókimondó légkörben, az eset­leges hibákat gyorsan korrigálva oldják meg. Az igazi differenciálástól, az indokolt és szükséges különbségtevéstől még távol va­gyunk. Csupán a biztató kezdőlépéseknél tar­tunk, mivel még mindig elevenen él és hat az a fajta magatartás, mely szerint, ha ke­veset is, de minél több dolgozónak adjunk, nehogy... Pedig ezzel éppen az ellenkező hatást érik el az üzemek, gyárak vezetői. Erősítik, il­letve tartósítják a követelődző magatartást, táplálják a kezdeményezőkészséget lefogó demagógiát. Káros hatása jelentkezik a ha­tékonyabb munkát megkövetelő intézkedé­sek szükségességének megkérdőjelezésében, féket rak a józan, megértő, ugyanakkor cse­lekvőkész, alkotó gondolatokra, munkakedv­re, kezdeményezésre. A tétovázás, a határo­zatlanság, a kivárás taktikája pedig később súlyosan visszaüt. Nincs szükség különféle huzavonákra, mert a kormányzat az egyetemes érdekek szem előtt tartásával a követelményeket tovább növeli. Teljesítésük elől semmiféle praktiká­val nem lehet kibújni. Hosszú évekre köte­lező az az előírás, mely szerint bért fejlesz­teni csak a hatékonyság növelésének arányá­ban lehet. Ebből adódik a következtetés: a feltételeket kizárólag lent, az üzemekben le­het és kell megteremteni. Itt kell keresni a kiváltó okokat L>. Nyílt titok, hogy a minimális béremelés mellett — a Budapesti Rádiótechnikai Gyár salgótarjáni gyáregységében például 1,1 szá­zalék — az idén többet és jobban kell dol­gozni, mint tavaly, illetve az idén jutottunk el odáig, hogy az előző években kifizetett bér egy részének ellenértékét az idén kérik szá­mon megyénk gyárainak vezetőitől, a reájuk bízott kollektiváktól, azok egy részétől. Ez persze az érdekeltekben nem vált ki öröm­ujjongást, lelkes ovációt. A kapuk azonban nincsenek lezárva. A meglevő lehetőségeket lehet bővíteni: jelenleginél jóval több, kor­szerűbb, jó minőségben előállított termékek­kel, a hatékonyság és termelékenység növe­lésével. Rt7AnVflQ megközelítésben egyet lehet UllUliyUa érteni azokkal az észrevéte­lekkel, megjegyzésekkel, amelyek szerint a hosszú éveken át beidegződ Sít helytelen fel­fogást, rossz gyakorlatot máról holnapra nem lehet megváltoztatni. Senkit sem akarunk meggondolatlan, vagy megfontolatlan intéz­kedésre serkenteni. Tudjuk, hogy tartós vál­tozást elérni csak a dolgozókkal való egyet­értés, értelmükre való apellálás, meggyőzés és aktiv közreműködésük felszitásával lehet­séges. De csak akkor, ha ezt megelőzi a bátor vezetői kezdeményezés, az új iráni i fogékonyság. Ezért nem fogadható el a rég­múltra való hivatkozás, amelyet egyesek menlevélként kívánnak felhasználni, ímmel- ámmal való cselekvésük, illetve tétlenségük igazolására. El kell utasítani, mert nem ke­vesebbről, mint a kisebb, vagy nagyobb kol­lektívák egzisztenciájának biztonságáról van szó. V. K. Hat helyett kilenc Szirák környékén régi ha­gyomány a komló művelése. A pásztói Mátraaljai Állami Gazdaság tervei szerint 1980- ra a terület már hatvan hek­tárra növekszik. A növény művelését a harmincöt tagú Veres Pálné Szocialista Brigád végzi, akik tavaly 3,5 millió forint árbevételhez juttatták a gazdaságot. A szocialista brigád idei vállalásai között szerepel, hogy a komló hektáronkénti hozamát hat mázsáról kilenc­re növelik. Emellett ajánl­koztak a munkabér és az anyagköltség csökkentésére is. Kiírják a hibázót Csökkenteni próbálják a selejt hányadát a Váci Hír­adástechnikai Anyagok Gyá­rának romhányi telepén. Evégből idén új módszert vezetnek be a hibátlan mun­kára való ösztökélésre. A se­lejtet okozó dolgozó nevét, az elfuserált alkatrész típusá­nak, darabszámának, a kelet­kezett kár összegének föltün­tetésével együtt egy erre a célra rendszeresített táblára havonta ki kell függeszteni. Művezetők — kulcsemberek (VI.) ÜTKÖZŐPONTOK.,. (?) Szinte hihetetlen, mégis így igaz: a vállalatigazgatók, ala­posan megnyújtott napi mun­kaidejüknek alig egyharma- dát fordíthatják a tulajdon­képpeni vezető-irányító mun­kára: S még ez a jól csengő kifejezés is mennyi felesleges, értelmetlen tevékenységet ta­kar; mert például ide tartozik az is, amikor a vezérigazgató aláírja az engedélyt, hogy va­laki saját céljára hulladék­anyagot vásárolhasson, vagy, hogy a gyár ilyen-olyan rész­lege akármilyen, célból látoga­tót fogadhasson. Hogy ezt a vezérigazgatónak kell engedé­lyeznie, arra persze, nincse­nek központi utasítások. Ám a szokás nagy úr mifelénk, az időnek pedig nem mindig van ára . • . Szabad szombat: hallomásból Elvben persze jól tudjuk, hogy a vezetők feladata első­sorban a távlati irányítás, a vállalat jövőjén való mun­kálkodás. A gyakorlatban vi­szont képtelenek vagyunk ezt érvényesíteni, s jószerével nem hagyunk időt a vezetők­nek, hogy tényleges feladatai­kat a lehető legjobban ellát­hassák. Pedig a vállalati ve­zetők — értve elsősorban az igazgatókat és a főmérnökö­ket, vagy a műszaki igazgató­kat — napi munkaideje átla­gosan kilenc óra, de nem rit­ka az a főnök sem, aki rend­szeresen napi 12—13 órát tölt a munkahelyén, s a szabad szombatot is csak hallomásból ismeri. Több vizsgálat is beszámol arról, hogy , a napi munkaidő egyharmadát az ellenőrzés ve­szi igénybe. No, nem az üzem, vagy a munkatársak ellenőrzése —, ami egyébként a legfontosabb vezetői tenni­valói közé tartozna —, hanem az egyre jobban burjánzó kül­ső ellenőrzés (a minisztériu­mok, a különböző „főhatósá­gok”, a társadalmi szervezetek részéről). Persze: szükség van ellenőrzésre, de nem így, ahogyan az nálunk dívik. S meg kell érteni annak az igazgatónak keserű kifakadá- sait, akinek egy negyed éven belül, három különböző hely­re, különböző csoportosítósok­ban és feldolgozási módsze­rekkel, de ugyanarról a té­máról kell vaskos jelentése­ket készíttetnie. s aztán fo­gadni a jelentések állításait ellenőrző és értékelő külső munkatársakat. Külön téma — és idő — a társadalmi szervezetekkel va­ló foglalkozás, ami az igazga­tók napi munkaidejének 13— 15 százalékát veszi igénybe, sokszor nem éppen nagy hord­erejűnek minősíthető kérdé­sek megvitatásával. Különböző vizsgálatok egy­behangzó megállapítása sze­rint az igazgatók munkaide­jük további 14 százalékát töl­tik az üzemekben, aminek célja kettős: egyrészt tájékoz­tatásukat szolgálja, másrészt —, s így tartja a közhit, meg valamiféle rosszul értelmezett demokratikus magatartás ■—, hogy illő dolog minél gyakrab­ban a munkások között forgo­lódni, mert ennek pszichológi­ailag is kedvező a hatása. Így igaz; csak az nem biztos, hogy az üzem „pszichológiai kar­bantartása” a vezérigazgató tennivalói közé sorolandó. Ar­ról nem is beszélve, hogy az in­formációszerzésnek elképzel­hető egy korszerűbb és haté­konyabb útja-módja is, mint a mindennapi üzemlátogatás... Rutinjellegű tennivalók Mindent egybevetve: a kü­lönböző iparágakban dolgozó igazgatók napi munkaidejük 50—60 százalékát töltik a na­ponta ismétlődő és többnyire rutinjellegű tennivalókkal (postaolvasással, jelentések, jegyzőkönyvek tanulmányozá­sával, és 'jóváhagyásával, ügyviteli feladatokkal, érte* kézietekkel, stb.) Az arány nem is lenne túl rossz, ha a maradék időben valóban a vállalat stratégiájával, a rá­juk bízott gazdasági egység jövőjével, a döntésre váró al­ternatívák tanulmányozásá­val, s nem utolsósorban a szakirodalom olvasásával, ön­képzéssel foglalkozhatnának. De nem! Imádunk ünnepelni A vezetőknek nem csak a munkahelyükön kell — kelle­ne — helytállniuk: se. szeri, se száma a társadalmi megbí­zatásaiknak, amelyek többnyi­re vége-hossza nincs értekez­letekben, tanácskozásokban realizálódnak; legtöbbjük leg­alább fél tucat bizottság tag­ja, s az ebből adódó — sok­szor csak formális, de mégis időtrabló — feladatokat sem intézheti el egy kézlegyintés­sel. S ne feledkezzünk meg egy különös gonddal ápolt mániáról, tudniillik, hogy imádunk ünnepelni; ha kell, ha nem kell, ha van értelme, ha nincs. S énhek első számú áldozatai megintcsak a veze­tők, akik nélkül nincs ünnep­lés, s akik sokszor a legjob­ban tudják, hogy az a bizo­nyos emelkedett hangulatú szalagátvágás, s minden ez­zel járó cécó mennyire fölös­leges, mennyire indokolatlan, s mennyire haszontalan idő- pocsékolás. Ilyen körülmények között egyre kevesebb idő jut a táv­latokban való gondolkodásra, a jövő előkészítésére. A kü­lönböző vizsgálatok során megkérdezett igazgatók napi munkaidejük alig 10 százalé­kát fordítják <—, mert többre egyszerűen nem futja — a döntésre váró tervek tanul­mányozására. Kommentár nél­kül: a svéd iparvállalatok igazgatóinál ez az időarány 40 százalék! A szakirodalom ta- nulmánj'ozására a napi mun­kaidőnek mindössze 3,4 szá­zaléka jut, minden vezetői tevékenység közül a legkeve­sebb idő- Az önképzés hova­tovább a vezetők magánügyé­vé degradálódik . . . Sokat beszélünk manapság a vezetői munka hatékonysá­gának, színvonalának emelé­séről; arról, hogy a vezetők vegyék végre észre: más, ma­gasabb színvonalú tennivalók ellátása vár rájuk, s ehhez más, magasabb színvonalú munkát kell végezniük. S e megjegyzések címzettjei — miközben tehetetlenül vergőd­nek a formális, a rutinfelada­tok szorításában — alighanem csak csendben és magukban kérdezgetik: honnan vegyek időt a magasabb színvo­nalú feladatok ellátására? v. cs. — Maradhatsz Pista, jó há­romnegyed órát beszélhetsz az újságíróval, addig én tartom a1 szöveget! — mondta egy mo­toros ember, s aztán sarat fröcskölve továbbrobogott. — Ez ki volt? — kérdtem a keszegi kőbánya művezetőjé­től, kinek neve Burcsány Ist­ván. • — Hát, a főnököm; a főmű­vezető. — Nagyon vonalas ember? — Mire érti? — Hát, hogy kiadta önnek az ukázt. . . — ... Nem parancs volt az: termelési tanácskozáson kell tájékoztatnom egy s más do­logról az embereket, de hogy maga jött, felborult a sorrend. Ű szól most elsőként az ügyek állásáról. Szabadkozom a „rendbon­tás” végett, de Burcsány Ist­ván művezető csak legyint: nem kell! Így is rendben lesz­nek a dolgok. — Szóval, kijön a főnöké­vel? — Tudja, ki az én közvetlen főnököm? — kérdez vissza. — Hát itt születtünk egy fa­luban, Keszegen, iskolába is együtt jártunk, meg jó néhány esztendeje, hogy egy helyen dolgozunk. Szinte gyermekkori jópajtások vagyunk, ö itt az üzemi párttitkár, én meg párt­vezetőségi tag vagyok. — Ezzel azt akarja monda­ni: nincsenek vitáik, súrlódá­saik? Hallgat egy sort Burcáány István. Velem tűnődik a mon­dandón, de aztán megint csak legyint. — Nincs nekünk egymással semmi bajunk. Amit lehet, el­intézünk szóváltás nélkül. .. — Szóval, mégis vannak ösz- szekoccanásaik ?! — ... Csak a termelést se­gítő vitáink vannak. Ezek vi­szont szükségesek. Hiszen hét­főnként, amikor mi, itteni ve­zetők összejövünk a dolgok megbeszélése végett, gyakran „harapunk” is. Ám mindez csak azért van, hogy az érte­kezlet végére letisztuljon, vilá­gossá váljon a közös akarat. Ami valamennyi itt dolgozó tevékenységét befolyásolja a lehető legjobb irányba. — S van harag? — Az nincs! Ha lenne, én magam könyvelném el embe­ri gyöngeségként. Hiszen több szem többet lát! Ha öten va­gyunk, egymás tapasztalatai­ból, meglátásaiból könyebben határozhatjuk meg a követen­dő vonalat. Hogy mi most a legfontosabb, *a legcélraveze­tőbb, amiből mindenkinek haszna van. — önnek volt-e már hasz­na a hallgatásból? — Ne sértsen már meg! Alapelvem az egyenesség, a szókimondás. Eleddig, rövid művezetői pályafutásom alatt mindig megmondtam, amit kellett... — Említette: fél éve műve­zető, s gondolom, még csak alkalmazkodik fölötteseihez. — Hosszú éveket töltöttem én már a kőbányában. Nyolc évöel ezelőtt bunkózó pakoló­ként kezdtem, aztán gépkeze­lő lettem, s a kotróról kerül­tem a művezetői beosztásba. Úgyhogy jól kiismertem én már itt a dolgok menetét, és az embereket. Nincs tartaniva- lóm senkitől; egyébként is jó itt mostanában a légkör. A ta­valyi nagy személyi változások révén megújult a vezetés; az üzemvezető is „friss” ember. — Vele, hogy jön ki? NÓGRÁD ­Hasznos emelők A tengerfenékre óriási „acéllábaival” támaszkodó. 10 000 tonna súlyú fúróberen- dezós is áthelyezhető azok­nak a hidraulikus emelőknek a segítségével, amelyeknek sorozatgyártása nemrég kez­dődött meg a harkovi- „Gid- roprivod” gyárban. Az első szállítmányt a kas- pi-tengeri olajmunkásoknak küldte el a gyár. Ez az új szerkezet, amely 320 at­moszféra nyomásnak megfele­lő erő kifejtésére képes, vi­szonylag kis méretű, és sok iparágban alkalmazható: nagy teljesítményű hengerso­rokat hoz majd mozgásba, nagyolvasztókat nyersanyag­gal rak meg, csatornák zsili­péit nyitja ki. .. — Ha lehet azt leírni, hogy művezető és üzemvezető kö­zött a lehető legjobb a vi­szony, akkor ezt írja meg. Még tőlem is minden egyes döntése előtt kikéri a vélemé­nyem, meghallgat, s tanácsot, javaslatot is elfogad. — Az új emberek szokása szerint? — Nem! Higgye el, én korán kiismerek mindenkit, úgyhogy elmondhatom: ő ilyen. Megér­tő, humánus, beosztottjai vé­leményére támaszkodó. — Nem azért mondja ezt, hogy ha ő ne adj isten elol­vassa leírt beszélgetésünket az újságban, ne sértődjék meg' — Említettem már: kapcso­latunk, s nemcsak az enyém, a többi felettem lévő vezetőé is, vele kapcsolatban őszinte elvtársi... Kaptam én tőle már egyébként „letolást” is. mikor ebbéli funkciómat meg­kezdtem. De jogos volt! Mint újonc adtam ki olyan utasí­tásokat, amik nem éppen a legmegfelelőbbek voltak. Nem volt elég tapasztalatom, tűrni kellett és tanulni. — Szóval, főnökeivel való művezetői viszonya kielégítő? — Az. A lehető legjobb. Bárcsak minden termelésirá­nyító így vélekedne! Karácsony György Kádár János fogadta ' Lékai László bíborost Kádár János, az MSZMP A szívélyes légkörű talál- Központi Bizottságának első közön eszmecserét folytattak a titkára, a Népköztársaság El- különböző világnézetű embe- nöki Tanácsának tagja, az reket egyaránt érintő kül- és Országházban fogadta Lékai belpolitikai kérdésekről. A László bíborost, esztergomi ér- találkozón részt vett Miklós seket, a Magyar Katolikus Imre államtitkár, az Állami Püspöki Kar elnökét. Egyházügyi Hivatal elnöke. Balassagyarmaton nem riadnak vissza a társadalmi mun­kától! Az intézmények, vállalatok szocialista brigádjai rend­szeresen és szívesen segítenek a közös feladatok megoldá­sán. A Balassa Ruházati Szövetkezet két szocialista brigád­ja, a Horváth János és Taskó Andrásné vezette kollektívák sem sajnálják az időt, föra Óságot a társadalmi munká­ra. Egyebek mellett a középiskolai leánykollégiumnak ké­szítettek 180 darab te) * a heverőkre, mintegy 20 ezer forint értékben. Ezen kívül táncruhákat varrtak a diák- együttesnek. Képünkön: Horváth János és Taskó Andrásné szocialista brigádvezelő — kj — 1979. március 13., kedd 3

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom