Nógrád. 1979. március (35. évfolyam. 50-76. szám)

1979-03-25 / 71. szám

!Tűnődés a művészetek támogatásáról

i O

A táltos csikó is gyenge

Gadányi Jenő hidegtűkarca

Emberek, utak

Bertófe István tavaszai

Á bisztró ajtaja nyitva. Künn süt a nap, a sugarak beáramlanak az ablakokon, ajtón. Jönnek-mennek az emberek. Reggel kilenc. Délelőtti, falusi kép: talponálló. Aki erre tart, beugrik egy kupicára, aztán megy, dolga után.

Az öregember a sarokban álldogál egy kerek asztalfélénél. Nem is asztal ez, hiszen nincsenek mellette székek, legfeljebb rákönyökölhet, támaszkodhat az ember. Az öreg kávét kavargat. Fogom is a kávéscsészét, melléén is a ___ . _____

j

e állok. Látja, cigarettát ve- “ "“f“**

szék elő, udvariasan nyúitia halmába. Aztán részelnün k as

r ^___ _ _____T-, ■« « A lriitAní'fjKAl K»_

a

z agyagon, homokon nem nagy föld az... Hiszen, akárki idősebbet megkérdezne a faluban, azt mondaná magának, ebből a földből szinte úgy kellett kiszorítani az életet.

— Bizony, megöregedtem. Két testvérem él még, a bátyám már hetven múlt, tarjám, a húgom hatvan felé jár, ő itt él, Orhalmon. De hogy egyik szavam a másikba ne ölitsem, a földről volt szó. A tizenkét kataszter mellett napszámba jártam, már 14 évesen, a Buttler báró uralettem. A kukoricából, bú zából két rész a _ uradalomé

felém a gyufát. Bólintok, kö

szőnöm. Látom, szeme sarká- —™ —■ *““■ “ : ból figyel, arcán kíváncsiság. *fgy r^sz a rylienkMeg 5 kérdi: gye el, nyomorult egy elet

volt, még ilyenképpen is.

Meg is kérdi:

— Nem idevaló, ugye? Merthogy én mindenkit ismerek ám itt, örhalmon...

— Itt született?

Bólint.

— Itt nőttem fel, s ha néha-néha el is kerültem in— A legrosszabb időben nősültem, 1940-ben. Háború?

— Jobb arról nem is beszélni. Megjártam a frontot jómagam is, aztán nagy nehezen hazajöttem. Gazdálkodtam a kis földön, dolgoztunk

nen, visszatértém mindig, hajnaltól estvélig. Azért még- Most már maradok. Ami js jő volt. A kevés ember kis még hátra van az időmből, igaza széttört a sokaság nagy azt itt élem le. igaza mellett. öröm alig

Szomorúságot érzek a sza- akadt, csak a munka, úgyhogy vaiból. Kérdés nélkül is örültem néki, mikor 1960-ban folytatja. Látom az arcán, megalakult a téesz. Ügy örül, hogy beszélgethet, szót egyeztünk az asszonnyal. ő válthat valakivel. áll be. Én molnársegédnek

_ Csöndben, békében tel- szegődtem az itteni malomba.

n

ek a napok. Mennek, egyik Hathónapos tanfolyam után a másik után. így van ez mesterlevelet kaptam. Aztán, rendjén... Felkelek, takarítga- hogy megszűnt az őrhalmi tok. Aztán elballagok a bolt- malom, a kisterenyeibe ke- ba, megvenni a kevés élést, rültem. Ott volt a szállás is, amire szükségünk van. Ezt a hetente jártam haza. A kis- kis bisztrót nem kerülöm el, terenyei malomból a szécsé- sohse.... Egy kávé, egy kupi- nyibe mentem. Aztán jött a ca. Jönnek a falumbeliek, betegség. Kórház, Balassa- sokszor hozzám hasonló, so- gyarmat, majd Pest. Ott kát élt, látott, velem hason- kezdtem olvasni. Sokat. Minszőrű öreg csontok... Beszélgetünk erről-arról. Leginkább az kerül szóba, ami volt.

Közelebb hajol, s mintha titkot árulna el, szinte suttogva mondja:

— Nem mintha szépnek, jónak tartanánk gyermekkorunkat, fiatalságunkat. Csakhát, tudja, mi már jobbára visz- szafelé nézünk, örülünk annak, hogy nyugodt az öregségünk; mégis, jólesik közösen emlékezni...

Csodálkozva nézem. Szűkszavú, kevés beszédű embereknek ismertem meg az öreg nógrádiakat. Nemcsak ők ilyenek'. Bárhol jártam- keltem az országban, az öreg parasztemberek mindenütt ilyenek voltak. Ebben az idős őrhalmi emberben nyoma sincs a zárkózottságnak. Még csak meg sem kérdezte, miért álltam melléje, miért elegyedtem vele szóba. Gyorsan mondom neki, hogy az élete érdekel, mert írni szeretnék róla. Nem szól, csak bólogat. Gondolkodik, töpreng. Még a homlokát is ráncolja az igyekezettől, ahogy sorra veszi az emlékeit Bertók István.

— Volt idő, amikor az apámra azt mondták volna, kulák. Tizenkét katasztere volt, igaz.

dent, ami a kezembe akadt. Igaz, csak hat elemim van, de mindig érdekelt az írott

szó. Csak éppen időm nem engedte, hogy olvassak.

— Miket olvas?

;— Főleg újságokat. Járatom a Népszabadságot, a Szabad Földet, a NÓGRÁD-ot. Mindig megveszem a Film, Színház, Muzsikát is. Szeretek olvasni filmekről, színdarabokról, hiszen tán’ egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor jártam színházban, moziban. Meg a zene... Tudja, két unokám van. A kislány 11 éves. ö a mi büszkeségünk. Csuda tehetséges^ zeneiskolás, zongorázni tanul... Az imént az olvasásról kérdezett. Olykor regényt is olvasok. A könyvtárból hozom. Veres Péter, Szabó Pál könyveit szeretem. Igazat írtak rólunk, parasztemberekről. Hiszen közülünk származott mindegyik.

— Hát, ilyen volt az életem. Megvagyunk az asz- szonnyal. ö még dolgozik, gyalogmunkás a téeszben. Sokat vagyok otthon egyedül. Van, hogy főzök is. Este meg rádiózunk, beszélgetünk. Vagy olvasgatjuk az unokák leveleit Más azt mondaná, kérdezné, nem rossz-e nekünk így, egyedül? Nem vagyunk egyedül. Itt a falu, ahol mindenkit ismerünk, ahol bennünket is ismer mindenki. Csak azt mondhatom újfent, amit beszélgetésünk elején: örülünk annak, hogy nyugodt, békés öregségben élhetünk. Jön a tavasz, faluhelyen kezdődik a munka dandárja, örülök annak, hogy az elmúlt néhány évtized tavaszai jobbak voltak, többet adtak, mint a felszabadulás előttiek. Hátvanöt múltam. Hiszem, hogy lesznek még szép tava- ! szaim.

Molnár Lóránt 1

K

ezdetben ugyanis- Vagy születése pillanataiban, amikor még csak arról lehet beszélni — milyen paripa lesz, ha megnő. Ha megszületik, ha segítik világra jönni, ha gondoskodnak róla. Ha egyáltalán szükség van táltos ■ csikóra, vagy nem táltosra, csak csikóra. Ezt » magyaros képet azért választottam, mert úgy tűnik, hogy a művészetek támogatásáról szóló vitába alapvető félreértések csúsztak. Erről meg különösen egy nemrégiben megjelent vitacikk győzött meg. Dr. Horváth István jó cikket írt a kérdésről. Jót, elsősorban azért, mert igazi vitacikk. Vitatható szemlélettel, vitára serkentő megállapításokkal. A vitához persze (elhihető talán egyszerű becsületszóra is), mindenképpen hozzászólni szándékoztam, de a végső lökést mégis ez az írás adta —, ahogy drámaian ezt ki lehet fejezni.

Képes-e ma és itt, Nógrád megyében ez a fajta alkotó munka (például a „hagyományos” szépirodalom) arra, hogy kifejezze azt a viszony- rendszert (?!), amiben élünk, dolgozunk? Ezt kérdezi a szerző és még két-három ,képes-e’* bevezetéssel kinyil- vánítja a szentenciát: a feltételek biztosítását társadalmi rendszerünk szavatolja. Itt mindjárt gondba kerül az olvasó. A társadalmi rendszer szavatol ugyan sok mindent, ami a segítségünkre van, de nem a rendszer feladata a támogatás, hanem a támogatást intézmény szerűen gyakorló felelős személyeké. Legfeljebb a szemlélet az, amely még szavatolhat itt és másutt — országosan is — ilyen vagy olyan gyakorlatot. Nos, a vitát tekintve éppen ezzel a szemlélettel van baj — miként ezt jó néhányan megállapították előttem is. Aztán, hogy a vitánál maradjunk, nem osztom a szerző optimizmusát, amikor arról szól, hogy ez a most folyó „véleményegyeztetés” (miért kell ezt ilyen kétsoros védelemben, idézőjelesen megfogalmazni, hát nem vitáról van szó?) — majd várhatóan előrehaladást hoz egész szellemi életünkre. Meg pezsdülést is hoz reánk- Nem nagyon pezs- dül az, ha a sokat emlegetett, és szellemi életünk legerősebb részét képező alkotói gárda, (képzőművészek, akiket támogatnak), és az intézményesített támogatást személyesen képviselők mindeddig hiányzó véleményét tekintem ebben az egyeztetésben.

Ezért hát érdemesebb visz- szatérni az eredeti gondolat-' hoz: kit támogasson a mecenatúra? A képzőművészeket támogassa csak tovább — ebben nincs és nem is volt vita. És még kiket? Azokat, akiket arra érdemesnek tart.

De legelsőbb is önmagát kell érdemesnek tartania arra, hogy felfedezni, néha bizony csak megsejteni képes a tehetséget, és azt támogatni is tudja, akarja. . Félreértés ne essék: nehogy az gondolja valaki, hogy azok. akik a helybeli irodalom, zene, iparművészet és más ágak szárnyakat bontogató képviselőinek támogatást kérnek (figyelmet legfőképpen) a gyengéknek kérnek segítséget! A támogatást pejorativen értelmezve rosszabb útra juthatunk, mint amin járunk. Támogatni nem azt kell, aki eleve gyenge. Kezdetben mindenki — még a táltos csikó is — gyenge. ,

hogy a Palócföld bármilyen jó kerete — tételezzük fel, hogy az — az írói alkotások létrejöttének, megjelenésének, és ilyenformán a támogatás eszközeként is tisztelhető — az alkotáshoz maga a keret még nem elég. A lehetőség, lehetőség marad a következetes és igényes támogatás nélkül.

Dehogy felejtjük az író, a mű és a közönség hármas szögelését, amikor az irodalomról szólunk, gondolkodunk! Csakhogy e klasszikus ösz- szefüggéssornak akadémikus igényű figyelembevételével gyakorlatilag még semmit sem érünk el- (Virág László zenei területről említett példái meg éppen arról győzik meg a véleményegyeztetésben részt vevőt, hogy gyakorta elég lett volna csupán csak észrevenni az embert, aki közöttünk járt)

A

ki Nógrádban irodalmi tevékenységre vállalkozik — szembe találja magát (?) a két óriás, Madách és Mikszáth hagyatékával — mondja az említett cikk szerzője. Te jó ég, a gyengébbje már itt eldobja a tollat. Dehogy kell neki ezután a támogatás, ki mer szemben állni óriásokkal? Aki bárhol az országban irodalomra adja a fejét, minden haladó hagyományt figyelembe véve alkothat csak eredményesen. Pusztán a hagyatékra támaszkodni még nem elég a pezsdü- léshez, előrelépéshez. Mitsem ér a támaszkodás — vagy szembenézés — alkotói erő, társadalmi igény, támogatás (erkölcsi-anyagi) nélkül. Nézzünk szembe az óriásokkal, közben azért ne feledkezzünk meg az írásról sem, s ebből majdcsak kinő egy új, erős irodalom és majdcsak megjelenik valahol, valamikor — egyszerűsített, igazán praktikus recept. Ehhez támogatás sem kell, ha meggondoljuk.

Lehet-e a megye irodalmi életéről érdemben szólni —, kérdezi a cikk szerzője, anélkül, hogy figyelembe vennénk a Palócföld relatív fejlődését, az antológiái erőfeszítések gyakorlatát? Bizony nem lehet- De a vita még tart. Azonkívül — amennyire megítélni tudom, más táján az országnak kiadott folyóiratokhoz mérten — elég relatív ez a fejlődés. De ebben meg inkább azt érdemes feszegetni, miért nem erősíti cselekvőb- ben az a potenciális Írói gárda a lapot, amelyről egy másik cikkben szám szerint is szó esett? Alighanem az írói érdeklődés, alkotói szándék, Irányzék és igény nem mindenben fedi azt, amit a Palócföld ma igényel elsősorban. Aztán tudni kell azt is,

Kíváncsi lettem volna, ha az idézett cikk szerzője kifejti és nem kinyilatkoztatja, hogy miért tartja a szocialista szerződések mai, főként képzőművészeti ágakban fellelhető rendszerét más művészeti ágakra alkalmazva eleve lehetetlennek ? Igaz, hogy most egy mai „óriással” kell szembenéznem, mégis kimondom a közismert tényt: Moldova György nem is egy nagy sikerű alkotását ilyen szocialista igényű és tartalmú megbízatásnak, ha úgy tetszik, szerződésnek köszönheti (irodalmi riport a MÉH-ről, Akit a mozdony füstje megcsapott). De, hogy számunkra közelebbi példát is hozzak: Végh Antal is írt nagyszerű munkát úgymond szerződéses viszonyban. Csupán azon az alapon, hogy mit hisz az ember, nem lehet elvetni valamit. Aztán itt a másik vitatható javaslat: a művelődési intézmények egy része (vajon melyik részére gondol a szerző?) segítséget nyújthatna az irodalmi alkotótevékenységhez. „Már csak ez hiányzik!” — hallom egyikmásik művelődési ház igazgatójának riadt kiáltását a javaslat olvastán- S aztán mivel segíthetné, hiszen „egy bizonyos részéből”, például a megyei művelődési központból még az ilyen jellegű segítésben oroszlánrészt vállaló irodalmi színpad is hiányzik!

E

gyetértek viszont abban, hogy „nagyon pontosan kell látnunk”. Nem lehet külön rendszere a művészeti ágak megyei szintű támogatásának (legfeljebb hagyománya van az egyiknek). Azonos alapja — erkölcsi és anyagi — legyen valamennyinek és annak arányában, miként felel meg az alapvető szocialista, művészi, alkotói feltételeknek, kell támogatni valamennyit.

Elfelejtett zenészeink

A NÖGRÁD hasábjain közelmúltban megjelent „Tűnődés a művészetek támogatásáról” című eszmefuttatás, mely legfőképpen a megyénkben 15—20 év óta uralkodó képzőművészet-központúságról, majd ugyanakkor a többi művészeti ág mostohaságáról tárgyalt, gondolkodóba ejtett és az alábbiakban azoknak kifejezésére bátorított. Remélve, hogy a cikkben emlí- Ltett „megcsontosodott” és hi- fbás szemlélet megváltoztatá-1 sához ily módon talán magam is hozzájárulhatok.

Nos, a művészetek komoly zenei ágazatát illetően .— szerény véleményem szerint — csak abban az esetben remélhetünk szemléletváltozást, arányosabb erkölcsi és anyagi támogatást, ha az illetékeseink. kiktől a művészeti csoportok léte, vagy nemléte függ. jobban és mélyebben betekintenek

.--------I ...............* a megye koD

e errefele, ezen I rnoly zenei életébe, alaposabban megismerik élvonalbeli

együtteseinket; a salgótarjáni szimfonikusoknak, a nagybá- íonyi Bányász Művelődési Ház kamarazenekarának és a balassagyarmati Bach művész- csoport munkáját, azoknak hovatartozását, művészi színvonalát. Mert végtére is el kell ismerniük, hogy azok igenis felnőttek már a komoly zenei igények kielégítésére. Énekes szólistáink — mert ilyenek is vannak — ugyancsak magas fokú énekkultúrát képviselnek. Ka- rancskeszi és Pásztó Icözön- sége erről részben már bizonyságot szerzett a megyénkben élő basbaritonistánk önálló áriaestjének bemutatása során. Lírai szopránénekesnőnk hatalmas munkabírása, akaratereje, kitartó és állandó önképzése folytán ugyancsak az elsők között foglalhatna helvet. A Balassagyarmaton élő baritonistánk, a Bach együttes állandó szólistájának híre már túljutott ugyan a megye halálain is, de Salgótarján és környékén rnég aiig-alig ismerjük. Természetesen és nem utolsósorban még hangszeres szólistákat is említhetek, akik ha több bizalmat, megértést kapnának, szintén a műsorok erősségei lehetnének.

íme, mindent összevetve, tehát az együttesek és szólisták ,— ha szabad ezt a kifejezést használnom — bevetésre készen állnak.

És évek óta mi történik a gyakorlatban? — Sajnos egészen más. Mint megannyi számtalan esetben, legutóbb is a Nagy Októberi Szocialista Forradalom megünneplése alkalmából ismét budapesti művészeket hívtak meg az ilyenkor szokásos kultúrműsor lebonyolítására. Félreértés ne essék: távol áll tőlem, hogy egy-egy hírneves művész, vagy művészek vendég- szereplését ellenezném, de érthetetlennek tartom. hogy ugyanakkor a sok áldozatot vállaló és kitartóan dolgozó

helyi csoportjaink, szólistáink ilyenkor feledésbe merülnek. Ezt az állapotot pedig nem nevezhetem másnak, mint teljes erkölcsi és anyagi támogatás hiányának.

Végezetül érdemes lenne eltűnődni azon is, hogy miért romlanak, miért rosszak a szakmabeliek egymás közötti személyes kapcsolatai?

Ugyanis ez a másik kerékkötője a jó hangversenyéletünk, műsorpolitikánk, a tiszta, szép muzsika kialakításának. Ha túl tudnánk magunkat tenni a sok esetben naiv, kicsinyes személyi ellentéteken, ha a muzsikáláson kívül minden más háttérbe szorulhatna, akkor ma — úgy gondolom — többször hallhatnánk szólistáinkat, és ismét részesei lehetnénk a nagybátonvi kamarazenekar ragyogó hangverseny-sorozatainak, a nagyszerű koncerthangulatot teremtő, koncertközönséget kialakító műsoroknak.

Borsányi Mátyás

A nagyon pontos látás azonban nem engedi meg, hogy kijelentsük — „van irodalmi életünk, csak nem elég színes”. A színt csak olyasmitől lehet számonkérni, ami van, abban az értelemben, hogy létezésével hat megye- országszerte. Erről ma még korai beszélni, de tulajdonképpen erről van szó! Talán egy széles körű beszélgetéssel kellene kezdeni, vagy inkább így: folytatni. Felmérni, hogy ki, mit tervez, s hogy azt, amit szeretne, milyen segítséggel tudná, akarná megvalósítani? Aztán a formákat is bővíteni kellepe, mások példáját követve, ha nekünk nincs elég ötletünk. Például a sárvári diákköltők-diákírók találkozójához hasonlóan, kiegészítve a diákszavalók versenyével. El kellene kezdeni a könyvkiadói tevékenységet is, akár „légiós” más megyében élő szerzők műveivel — egyelőre- És talán legelsősorban azon a szemléleten szükséges változtatni, amely az írogató embert lekicsinylőén különválasztja az író embertől. Legyen kíváncsi a mecenatúra (a sokat keresett, sokat emlegetett) az írogatók- ra, mutasson követhető példát ebben a jó értelemű, segíteni akaró érdeklődésben és biztatásban másoknak is — és az anyagi csak ezután következő szempont! De az anyagi is csak abban az értelemben, ha nem szociális juttatásnak, hanem az értéket képviselő alkotás létrejöttének segítségében kerül az író-írogató zsebébe. Ez lehetne a „természetes életérzéssel” nyújtott művészetpártolás. Mindenféle belemagyará- > zás nélkül.

T. Pataki László

NÓGRÁD — 1979. március 25., vasárnap 7