Nógrád. 1979. február (35. évfolyam. 26-49. szám)
1979-02-10 / 34. szám
Zsebbe Divatos mostanában akkor is minőségi bérezésről beszélni, amikor tulajdonképpen meny- nyiségi bérezés érvényesül. Ezért elsőként azt tisztáztuk » Balassagyarmati Fémipari Vállalatnál, mitől minőségi az a fizetési mód, amit a gyár bányatámgyártó üzemében alkalmaznak. Miként Deák Sándor gazdasági igazgatóhelyettes tájékoztatott: ha a dolgozó négy- százalékos selejthányadon belül tud maradni a munkájában, akkor — a selejthányad csökkenésének mértéke szerint — öt, tíz, tizenöt, illetve húsz százalékkal toldják meg a fizetését. A bérezés tehát túlnyomórészt a több pénz ke- csegtetésével próbál gondosabb dologvégzésre serkenteni. Ám nem mondtak le a kártérítéssel való riogatásról sem: ha a dolgozó négy százaléktól több selejtet „hoz össze”, akkor vékonyabb borítékot visz haza fizetéskor. vágó a jó minőség fajta fizetési mód bevezetését szorgalmazta. Elsősorban azt várta ettől a bérezéstől, hogy a minőségre és a mennyiségre való kedvező hatása mellett a munkafegyelmet is — szavaival élve — „kényszerpályára szorítsa”. Ő ez utóbbit tartja a legjelentősebb előnynek. Többek között azért, mert a fegyelmi bajok ritkulásával a vezetőknek több és több ideje, energiája marad a munka magasabb fokú megszervezésére, az anyag- és alkatrészutánpótlás ütemes előteremtésére. Nem tudni pontosan, minek köszönhető, de érdemes megemlíteni: a D üzemből senki nem kívánkozott el, egyetlen fölmondólevél sem került még az üzemvezető asztalára! FÖLMONDÁS — EGY SEM! Több indok szólt amellett, hogy tavaly márciusban bevezessék a magasabb színvo- dagodásnak is nagy része van. Kártérítést összesen hárman Nem csalódott idáig az üzemvezető a bérezési módban. Fegyelmi okból minimális volt a zsörtölödés az eltelt majdnem egy esztendőben. Óriási mértékben csökkent a selejt: az első szériában még 18 és fél ezer forint kár keletkezett, a hetedikben már ennek a huszadrészét sem érte el a hibás alkatrészek értéke. A javulásban Bedőcs József esztergályos szerint nem csupán a bérezésnek, hanem a tapasztalatokban való gaznalú munkára ösztökélő bérezési módot. A gyár vezetői a legfontosabbnak azt tartották, hogy a bányatám a legnagyobb pontosságot igénylő, s egyben a legdrágább termékük. Avégből, hogy ne süljenek föl vele a piacon, jónak látták, ha a műszaki föltételek megteremtése mellett fokozott gondot fordítanak a termelés emberi föltételeire is. Juhász János, a D üzem —, Vagyis a bányatám gyártásával foglalkozó kollektíva — yezetője annak idején az új fizettek. Erre még kezdetben került sor. Mióta olajozottan megy a gyártás, nem vékonyodott — kártérítés miatt — a dolgozók bugyellárisa. Sőt, vastagodott! Mégpedig a minőségi prémiumtól. Az üzemvezető szerint körülbelül tizenöt százalékkal emelkedett a dolgozók fizetése a tavaly március előttihez képest. Az új bérezés javára írják a gyáriak azt is, hogy háromnegyedére csökkent a munkaközi kilépések száma. Elégedettségükről bizonykodnak a vezetők a minőségi bérezés megítélésekor. Bedőcs József esztergályost közvetlenül érinti a fizetési mód. Szerinte kezdetben, amikor még csak a korábbi átlagfizetésüket kapták az új üzemben is, el-elhangzott: talán nem is volt érdemes átjönni. Mihelyt azonban megkapták a „minőségi százalékot” is, egyből az lett az általános vélemény: megérte! Pontos számot nem mond, csak annyit: neki körülbelül tíz százalékkal növekedett a bére. De nem ezt tartja a legfontosabbnak. Hanem azt, hogy ez a pénz biztos, és a biztonságot érzi mindenki. Ezért jó a hangulat a D üzemben. A jó hangulat pedig olyan érték, amit pénzben nem lehet kifejezni. A kevés híján egy év tapasztalatai mutatják: bevált Balassagyarmaton ez a fajta minőségi bérezés. Elégedett a dolgozó, jó a termék, érvényesül a népgazdasági érdek. Egyedüli elenyészően kicsi „hátrányként” azt lehet — üstökénél fogva — előcibálni, hogy valamivel több az adminisztráció —, de itt is sietünk hozzátenni: nem a dolgozót terheli. A gyáriak úgy vélik: egyéb üzemekben is érdemes bevezetni ezt a bérezést; ott, ahol darabbéres, egyéni elszámolású munkát végeznek. Molnár Pál „Ham babra megy a játék' Takarékosság az anyaggazdálkodó szemével Cjdonság a cilinderes! Kedvező kilátások Ssécsényben ' A múlt év eredményeit, gondjait és az 1979. évi föladatok fontos kérdéseit tárgyalták meg a közelmúltban két fórumon is az ELZETT Művek Zár- és Lakatgyára szécsényi gyáregységében. A termelési mutatók igazolják, hogy a szécsényi kollektíva eredményesen dolgozott, teljesítette éves kötelezettségeit. Klug Nándor gyáregységvezető mindkét alkalommal nye ugyanolyan, mint a több százezres nagyságú szériáknak. Az 1979. évi tervek ismertek. A tőkés és a szocialista célú exportot tizenhárom, a belföldi és a belső kooperációs gyártást több mint húsz százalékkal növelik. A gyártmányszerkezet korszerűsítéseként megkezdték a cilinderes biztonsági zárak gyártását. A gyáregységet tohanssúlvozta hogy jobban vábbfejlesztik: idén várhatóhasznosították az üzemi belső an elkészül egy ezerotszaz tartalékokat, fokozódott a dolgozók alkotókedve. Ezeknek köszönhető, hogy a korábbihoz viszonyítva több mint nyolc százalékkal nőtt a termelés, a fizikai létszám gyarapodása nélkül! A gyáregységi átlagteljesítmény majdnem három százalékkal emelkedett, első alkalommal haladta meg a gyáregység történetében a tervezett szintet! Előzetes adatok alapján az árbevételi tervét is teljesítette a fiatal üzem. Lényeges, hogy a Szé- csényben előállított termékek több mint hatvan százaléka tőkésexportra jutott. A gyáregységvezető elmondta, hogy a szakterületek tevékenysége tovább fejlődött; az elért eredmények hatására növekedett a vezetők és a dolgozók önbizalma a soron következő föladatok iránt. A megtartott tanácskozások viszont a meglevő gondokra is fölhívták a figyelmet. Az eredményesebb termelést nem kizárólag az anyagi és a műszaki jellegű gondok hátráltatták, hanem szemléletbeli problémák is. Nem kielégítőéit a szakterületek üzemen belüli és gyáregységen kívüli munka- kapcsolatai. A fölszólalók arról panaszkodtak, hogy gyakoriak a rendelésmódosítások, amelyek az előzetesen jóváhagyott és egyeztetett szakterületi programok változtatását követelték. Sok bosszúságot okoz olyan eset — elég gyakori volt az elmúlt évben —, hogy néhány ezer darabos szériát kellett gyártani, pedig ennek a gyártáselőkészítési igénégyzetméter alapterületű csarnok. Jobbítják a technológiát is: a 3 M szerelési módszer bevezetésével és szélesítésével hatékonyabbá teszik a biztonsági lakatok szerelését a szécsényi üzemben. Rácz András MÁVszerződés Szocialista együttműködési szerződést kötött a minap a MÁV zagyvapálfalvai állomása, s a salgótarjáni síküveggyár. A megállapodás lényege, hogy közös erővel próbálják gyorsítani a kocsifordulót a jobb vagonellátás érdekében. A vasút vállalta, hogy szerződő partnerének az eddigieknél bővebb előtájékozta- tásokat nyújt a várható kocsiellátásról, az igényeket a gyárnak megfelelő vagontípusokkal elégítik ki, és a vasúti szakemberek állandó jelleggel szaktanácsokat adnak az üveggyár szállítási osztályának. A síküveggyár többek között azt a fölajánlást tette a szerződésben, hogy rakodóbrigádokat szervez a kocsik éjjel-nappali ürítéséhez, illetve megpakol ásához, s kiszállításának bizonyos hányadát közúton bonyolítja le. Nem szándékozom a takarékosság teljes természetrajzát feltárni, annyit azonban szükséges megjegyezni, hogy kétféle takarékosság ismeretes: a szegénység diktálta kényszer és az ésszerű, okos gazdálkodás mellőzhetetlen követelménye. A muszájspórolásba különösen az idősebb generációnak volt alkalma belekóstolni. Az egykori takarékossági fogások gyakran máig ható beidegződésekké lettek. De legalább ennyire magatartás- formának kellene lennie annak a takarékosságnak is, mely „csupán” racionális megfontolásokból fakad. Rideg Lajossal, a Salgótarjáni Kohászati Üzemek anyagellátási főosztályának vezetőjével utóbbiról beszélgetünk. — Regényrevalót lehetne mesélni a megmunkálás közbeni takarékosságról. Jómagam azonban ettől is fontosabbnak tartom a készletek leszorítását és az anyag tárolásához kapcsolódó tennivalókat. — Melyek már a raktárakban kezdődnek? — Azon a csaknem 40 tárolóhelyen, melyek a gyár elavult raktározási rendszerét alkotják. Az anyagok állag- megóvása, sértetlen továbbítása, a termelőrészlegek keveredésmentes anyagellátása a raktárosok nagy anyagismeretet igénylő feladata. Különösen ez utóbbi kíván figvel- met, nehogy gyártás közben derüljön ki, hogy nem a megfelelő minőségű anyagon dolgoznak. — Hogyan mérik a tárolási veszteségeket? — Mindmáig nincs rá korszerű módszerünk. Pedig igaz, hogy ez mutatná meg, hol keressük a hibákat. Az anyagveszteségek mérését anyagcsoportonként kellene kidolgozni, amely hatalmas munkának ígérkezik. Akármilyen fáradságot megérne azonban, s elvégzésének lehetőségein már gondolkodunk. S addig? Addig igyekeznek a veszteségeket csappantam a régebben érkezett anyagok üzembe adásával, hogy több jusson a termelőrészlegnek, s kevesebb a rozsdának. Évente egyszer átforgatják a tárolt anyagokat. Még a huzalhegyet is, hogy besorolhassák a már régen várakozó karikákat. A vegyesanyagraktárakból pedig naponta érkeznek a gazdálkodóknak a készletadatok, hogy a rendelésnél ne csak a szállítási hátralékot, hanem a készletet is kalkulálhassák. Évi 250 ezer tonna alapanyag érkezik a gyárba. Az összes beszerzett anyag értéke eléri a 2 és fél milliárd forintot. Ha csekély mértékben sikerül is leszorítani a készletet, máris jelentős ösz- szeg szabadul fel. A kohászati üzemekben azonban nem csekély mértékű változást akarnak. — Nálunk is, mint csaknem mindenütt az országban magasak a készletek, túlbiztosítottuk magunkat — mondja Rideg Lajos. — Idén a nagyobb termelést is az elmúlt évi készletszinttel kell megoldani, ’ illetve lehetőség szerint még csökkenteni is. Az eddigi felülbiztosítási módszerek tehát tarthatatlanok. — Nem bíztak a szállítókban? — Nem is bízhattunk. Ma is csak vágyálom még, hogy a piac a vevőé legyen. A feltételeket legtöbbször igenis, hogy a szállító diktálja. Igencsak meghízott az utánpótlási idő, egy-egy -rendelést 90— 180 nap múltán teljesítenek. Ha addig is dolgozni szeretnénk, rá kell tartanunk. A Termelőeszköz Kereskedelmi Vállalat lenne- hivatva az utánpótlási idő rövidítésére, ehelyett azonban inkább közvetítő szerepet tölt be. Az anyagellátási főosztálynak azonban a helyzet ismeretében is lépnie kellett. Először is éves munkatervet készített — ami eddig nem volt szokásban —, kidomborítván abban a készletleépítés jelentőségét. Majd az alapanyagokra készletleépítési ütemtervet dolgoztak ki — először a gyár történetében —, melynek segítségével a napi átlag 25 ezer tonna alapanyagkészletet 10—15 százalékkal szándékoznak csökkenteni. Nem kis dolog ez, az egyéb anyagok készletcsökkentésével együtt, várhatóan 40 millió forintot hoz a gyári konyhára! Természetesen mindennemű készletcsökkentő intézkedésnek csak úgy van értel- me-haszna, ha amiatt egyetlen percet sem kénytelenek állni a termelőberendezések. — Elnézést, sürgős az ügy — nyit be egy „anyagos” szakember. — Szólt a nyugatnémet Cég, hogy ekészült az első féléves rendelésünkkel, és szeretné az egészet az első negyedévben küldeni. Mit mondjak? — Kérjél gondolkodási időt — válaszol a főosztályvezető. — Ha elfogadjuk a szállítást, számítanunk kell készletnövelő hatását is. azt másütt kell ellensúlyoznunk. — Tessék — fordul felém Rideg Lajos. — Csak egy példa arra, mi minden nehezíti a készletszint tartását. A szállítóval kiépített jó kapcsolat is egyfajta termelőerő, adódhat még alkalom, hogy hivatkozunk a jó kontaktusra. Mint ahogyan arra is volt már példa, hogy nem engedtünk ki a kezünkből egy kedvező vételi lehetőséget, annak ellenére, hogy növelte készleteinket. Ezt nem panaszképp mondom, hozzátartozik a munkánkhoz. — Mindezt figyelembe véve bízik1 a készletleépítési ütemterv sikerében? — Sikerülnie kell. Mert nem babra megy a játék. Szendi Márta Tíz esztendeje alakult meg Mohorán a „DROGUNION” Győgynüvénybegyűjtő és Forgalmazó Közös Vállalat, amely 1978-ban 34 millió forint értékű gyógynövényt forgalmazott. Az ország minden részéből felvásárolt — közel 90-féle vadon termő és közel 10- féle termesztett gyógynövényt — a mohorai központi telepen dolgozták fel. A termékek 70 százaléka tőkésexportra került, melynek értéke 480 ezer dollár volt. A képen: szorgos asszonyok válogatják a kamillát. E gyógynövényből az elmúlt évben 33 vagonnal vásároltak föl. — fotó: Bábel — A termelés főszereplője IV em éppen új felismerés, hogy a termelés meghatározó ^ ' tényezője a termelő ember; mégis, az ebből származó elvi és gyakorlati következtetések világszerte már-már új hullámként hódítanak teret. A termelékenység emelésének általánosan elismert forrósává vált az úgynevezett emberi tényező (az emberek változó igényei, munkakörülményei, stb.) kutatása, az ebből adódó tartalékok feltárása. Érdemes és tanulságos meggondolni önmagában véve azt is, mit jelez ez a nemzetközi méretekben hangsúlyossá vált érdeklődés. Kétségkívül azt, hogy a tudományos-technikai forradalommal kibontakozó — azt mondhatnánk — gépesítési mámor kezdi átadni a helyét a reálisabb megfontolásoknak. Valójában az évszázad első negyedében bontakozott ki az a szervezési, gazdálkodási gondolkodásmód, ami az amerikai Taylor nevéhez fűződik, s azzal jellemezhető, hogy az ember 1 mintegy a technológia alárendelt „alkatrészévé”, a gépesítés diktálta feltételek „csavarjává” vált — elég talán példaként Chaplin klasszikus filmjére, a Modem idők-re utalni. Ez a felfogás azután az automatizálás térhódításával, a munka- szervezés újabb és újabb módszereivel sokáig életben tartotta, sőt, kizárólagossá tette azt a hiedelmet, hogy az ember a végletekig hozzáigazítható a gépek, az automaták követelményeihez. Az utóbbi években viszont szinte a felfedezés erejével törnek utat az ellentétes felismerések — sokatmondó, hogy egy NSZK szakfolyóirat például ezzel a címmel közli erről szóló írását; „A Taylor-legenda vége”. Valóban, maga a tech. nológiai fejlődés vezetett el e legenda cáfolatához azzal, hogy bebizonyította: az automatizálás új és új csúcstechnológiáinak alkalmazásakor határt szab az elérhető eredményeknek, a várható hatékonyságnak az ember alkalmazkodó képessége, a termelés monotóniája, általában: az ember és a gép merőben új viszonya. Ezért kerülnek előtérbe — ugyancsak szerte a világon — azok a kezdeményezések, módszerek, am«, lyek üzemközi szünetekkel, a rugalmas munkaidő bevezetésével, a futószalagok helyett ismét a csoportos munkaszervezési eljárásokkal kísérleteznek. Talán nem volt felesleges ily módon ábrázolva azokra a nagyobb összefüggésekre utalni, amelyek az emberi tényező szerepét a gazdálkodásban új megvilágításba helyezik. Vagyis az ember—gép—környezet hármas egységében minden körülmények között az embert tartja főszereplőnek, így válik érthetőbbé, hogy nálunk van valójában igazán — lársadalmi értelemben — lehetőség e tényező előnyeinek maximális hasznosítására. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a tőkés vállalatok munkatudományos felismerései és módszerei részint a profit által vezérelve — és határolva — terjednek, részint pedig ezek a módszerek szükségképpen megállnak a szervezés, a technológia határainál. Nálunk viszont történelmileg új lehetőség nyílik arra, hogy — a szervezési előrehaladással együtt — az emberi tényező igazi tartalmaira, a közös tulajdonból fakadó tudatra, a demokratikus közreműködés energiáira is alapozzunk. S ha innen, tehát a társadalmi lehetőségek oldaláról néz. ve vizsgáljuk gazdálkodási helyzetünket, még egyértelműbb milyen bőséges forrásokat hagyunk kihasználatlanul. Ismeretes, hogy a súlyosbodó munkaerőhiány mind jobban kiélezi a vállalatok versengését a munkaerőért — ám sok jel mutat egyszersmind arra, hogy változatlanul háttérbe szorul a munkaerő megszerzésének és megtartásának alapvető mód. ja: az emberi tényezők jelentőségének és a cselekvés szükségességének felismerése. Szociológiai vizsgálatok sora igazolja,-hogy a bérviszonyok kétségtelen hatásain túl, mennyi, re meghatározóak a vállalati közérzet egyéb, azt mondhatjuk: béren kívüli tényezői. Ilyenek az erkölcsi elismerés intézményes módszerei, a munkacsoportok, brigádok javaslatainak valóságos, tartalmi fogadása és érvényesítése, a munkafeltételek, munkaszervezési módszerek hozzáigazítása a do’rr^zók igényeihez. \| indez természetesen korántsem jelenti azt, mintha a 1'X technológiára kiterjedhetnének a demokratikus vita módszerei, mintha a munkaszervezést is a többségi elv, a szavazás hatáskörébe kellene utalni. Ám a nemzetközi tapasztalatok sokrétűen igazolják, hogy az emberi tényező és a technológia egyeztethető — sőt, az igazi tartalékok forrása éppen ez a gondos, tudományos és szervezett összehangolás! Tábori András | NÓGRÁD — 1979. február 10., szombat 3
