Nógrád. 1979. február (35. évfolyam. 26-49. szám)
1979-02-25 / 47. szám
I Tűnődé» a művészet eh támogatásáról Ki „csinálja" az írói és ki a műveket ? ■Egy percig sem töprengmm tem azon, hogy tollat ragadjak és papírra vessem gondolataimat Tóth Elemér és később Laczkó Pál írását olvasva a fenti témakörben. Ha az irodalmi életet veszem bonckés alá, mert tulajdonképpen a vita részben ezért indult, akkor ügy fogalmazhatnám meg, hogy vajúdó gondról van szó, és művészeti (megyei) életünkben egy „orvosi” kezelésre váró esetről. Kezelésre váró esetnek kell neveznem, mert más megyék példáit tekintve ott sikerült (vagy sikeresebb volt) a művészetek körében egymástól különálló, illetve egymásra kölcsönösen ható eredményeket elérni, még akkor is, ha ez átmenetileg áldozatokkal járt. Sorjába véve a dolgokat: csodálkozom, és egyben kérdem is, hogy a megye eléggé, képzőművészet-centrikussága mellett tényleg ilyen valós (vagy látszat?) erővel követel helyet az irodalom? Profánnak tűnő a megfogalmazás, ezt jól tudom. De véleményem szerint pontosan ez adhatja meg a kérdés valódiságát és ha hatására a holtpontról elmozdul, már nem is hangzott oly disszonánsán. Tulajdonképpen ha én is a magam területén maradok, az' irodalom berkeiben, akkor örülnöm kellene, felkiáltani: — Valami elindult, megmozdult (gondolatban? cselekvésben?). Egyelőre még nem tudom. Azért nem, mert a részleteket nem ismerem. Hiszen mindezekből jómagam is a sajtó hasábjairól értesültem, lévén újságolvasó. A visszapillantást nem tudom nélkülözni. Persze a többi írás sem tette az ellenkezőjét, de az tény, hogy sokféle módszert kipróbáltak már a megye irodalmi életének fellendítésében (ez mindenképpen dicséretes tény.) Az utóbbi tíz évben személyes résztvevője voltam megyei irodalmat taglaló, ébresztő értekezletnek, jelenléti íves alakuló, megbeszélésnek, csupán vajmi kevés történt arra vonatkozóan, melyre az alkotók vártak. Történetesen, hogy egyszerűen megváltozzon valami. Utólag joggal kérdezhetjük: haszontalan időpazarlás volt mindez? Nem, így egyértelműen, azért mégsem, mert ezeken az összejöveteleken a megszületés, pillanatában ugyan elvetélt sok jó terv, de a remény azért megmaradt, lesznek még más napok is. Vísszalapozva az újságokat, évente egyszer-egyszer valaki (vagy valakik) tettek említést a Palócföldről, egy-egy kísérletező, de inkább elszán- tabb, írónak még nem nevezhető „alkotói” próbálkozásról. Emlegettek egyeseknél tarsolyban levő marsallbotot, csak egyszerűen névvel nevezhető alkotások nem születtek (vagy ha tényleg született, az kézzelfoghatóan nem érdekelt senkit.). A mostani kezdeményezésben egyetlen új és erőteljes vonást vélek felfedezni: az őszinte, minden részletre kiterjedő, segítő, kritikus hangot. Van ebben a „tetemre hívásban” olyan szándék is, amely azt mondatja ki: — Segítünk, támogatunk, de ezután tenni is kell valamit az asztalra! Ez a nyilvános vita biztos hasznára lesz a megye irodalmi életének kibontakoztatásában. Persze csak akkor, ha felkérve és felkéretlenül is hozzáfűzik az érdekeltek az elképzeléseiket. A gondolkodási folyamatot, elindítónak szánt írást olvasva azért nekem más is az eszembe jutott, amely semmiképpen nem lehet közömbös, ha azt akarjuk (mert egyértelműen ez a jelen szándék), hogy legyen irodalmi élet, a megyében, szülessenek alkotások az emberekről, változó, fejlődő, szűkebb vagy tágabb környezetünkből. Tehát amiről szólnom kell, ■övezetesen három fő gondolat: az alkotói közérzet, a műértő háttér és a mecenatúra. Az alkotói közérzet hallatán biztosan többen felszisz- szennek, egyesek még azt is megfogalmazzák, hogy ezeknek az embereknek egyáltalán van közérzetük? Mivel a még nem írók, a félig írók és az írók is emberek (ide számítva hasonló állapotban levő költőket is), így természetesen van közérzetük. A születendő alkotások szempontjából pedig nem lehet közömbös, hogy milyen. Ahogy én ismerem a megyében irodalommal foglalkozókat, kivétel nélkül mindegyiknek van foglalkozása, általában napi nyolc órában, mint más dolgozónak, a munkaviszonyához igazodó szabadsággal. Miért írom ezt le? Egyszerűen azért, hogy érzékeltethető legyen, milyen körülmények között kell megszületnie egy-egy irodalmi alkotásnak. Itt nincsenek nyári, több hónapos szabadságok, alkotótáborok. Sokszor idegeket, családot felőrlő éjszakai munka van. Tudom azt is, hogy az irodalomban tevékenykedők között fellelhető olyan is, aki egyéni gondjaival vesződik, nincsenek normális alkotói körülményei. Nem műterem- lakásról álmodik, csupán egy csendes zugról, ahol rendezheti gondolatait (persze, ha van neki!). KB ztán halkan a közérzet- hez még hozzáteszem, vagy talán inkább kérdezem: nem fogalmazódott meg egyszer sem, hogy netán... talán. .. túlzottan egyvároscent- Vikusak vagyunk? Mert ugye, mennyit beszélnek, írnak arról irodalmi lapok, elismerve, hogy a fővárosi íróhoz viszonyítva mennyivel nehezebb egy vidéken élőnek. Ezért is iparkodnak a fővárosba — amelyről egyik beszámoló is említést tett. Van közöttünk több olyan alkotó is, aki megpróbálta enni a keserűbb fővárosi kenyeret, hogy a „szakmát” és annak fortélyait a nagyoktól és a szélesebb folyamban tanulja meg. A végeredmény egyértelmű: — a vidéki, kezdő szárnycsapásai látszatra sem olyan nagyok ott, mint honi környezetben. Pontosan ezéf-t kellene a vigyázó, óvó kezet bátrabban feléjük nyújtani, hogy „szüleik” örömére növekedhessenek. tó) és amint mondja: hajlandó fizetni, csak nevezzék meg, mikor, mire és mennyi? Szóval itt a kérdés! Mi a helyes támogatás? Mikor kapja az alkotó (jelen esetben gyűjtve! író), és mire kapja, előtte, vagy utána? (semmiesetre sem helyette!). A helyes arányok megteremtése és alkalmazása mái- eredményekkel kecsegtethet. Laczkó Pál pontokba szedte elképzeléseit, az irodalmi élet meg- javíttatására. Most nem kívánom azt folytatni, mert a leírtakkal egyetértek. Sőt, szeretném, ha mind a hét pont eredményesen meg is valósulna. Csupán ezek egyikéről, másikáról szeretnék „eltűnődni”. — A műhelyjelleg jegyei megtalálhatók a Palócföldnél. A munka azonban még nincs azon a színvonalon, ahogy a szerzők szeretnék. Hiányzik a mű megszületése és a megjelenés közötti szorosabb, mondhatni napi együttműködés. Nem érzékelhető egyértelműen az sem, hogy a szerzők tematikusán vagy spontán kapcsolódnak a lap munkájához. Az írók egybefogását is az ő feladataik sorába kell beszorítani, mert ez más szervtől nem várható el; — Mit tehet a N0GRÄD? Azt hiszem itt sem elsősorban a kötöttebb honorárium oldaláról kell megfogni a kérdést. Bátrabban kellene (már esetleg több hónapra előre szervezni) helyi szerzők műveit (novella, vers, esetleg folytatásban kisregény,) közölni; Az üzemekkel, szövetkezetekkel kötendő (író-üzem) együttműködési szerződés sem rossz. A megvalósításban látok akadályokat. Mégpedig nevezetesen azt a tényt, és ismételten nincs szándékomban az üzemi, szövetkezeti mecénásokat, sem a képzőművészeket megsérteni, sem az ily módon megszületett alkotást az irodalmi mű fölé, vagy elé helyezni, de egy festmény, rézkarc nem okozhat a megrendelőben olyan riadalmat, mint esetleg egy irodalmi alkotás bonckése. Mindkettő lehet hasznos (és bizto^ az is), de egy felmérő szociográfia „titkokat” hozhat napvilágra és az nem mindig kellemes (magyarázni kell esetleg); Azért nem vetném el ezt a faimát, mert az élet megismerése szempontjából nagy lehetőségeket (élményt, tapasztalást) tartogat. Az íróknak pedig nem árt ha ebben a folyamatban megmártóznak (legalább kiderül: tudnak-e úszni?). — És végül a Palócföld- kiskönyvtár sorozatról. Minden szerző vágya az önálló kötet (a kérdés most: kötet vagy antológia?) összetett, de egyben egyértelmű is. Köztudott, hogy évente egy kötetről lehet szó (vagy kettőről?) Miéi-t lényeges ez? Megmondom. Számoljanak velem együtt! „Leltárt” készítünk (szerény, ismereteim alapján) a megyében élő, vagy onnan elszármazott alkotókról, ez 12—15 olyan író, költő, aki helyet követel (vagy kap), a sorozatban, mert van kötete (vagy legyen végre neki is.) Tehát így ahány szerző, any- nyi év és legalább összeáll egy könyvtár, ami helyi és a miénk. Az igazi persze az lenne, ha négy-öt évenként ismételt lehetőség nyílna arra, hogy újabb kötettel megméretesse magát (aztán kiderülne, van- e szufla?) Nem beszélve arról a fontos tényről, hogy az országos kiadóknál is terítékre kell tenni az embernek magát (mert a minden irányú segítés ellenérf „minden költőnek, írónak, meg kell járnia a saját útját”). ég valami: — vessék le téves nézetüket azok a szervezők (tanács, újság, szerkesztőségek), akik hivatalosan is foglalkoznak az irodalom dolgaival, de egyben «lkotok is, hogy ők nem nyerhetnek előnyt azzal, hogy „közel ülnek a tűzhöz”. Ez igaz, de nem is szenvedhetnek hátrányt. Ez a bujkálás nem hat egészségesen az alkotói légkörre (amiért most vitatkozunk). Rogel Vailland írja: „írónak lenni szinte annyit jelent, mint kettős életet élni, vagy ha úgy tetszik, két életet élni, egyetlenegyben”. Kő-Szabó Imre ÁGOTHA MARGIT GRAFIKÁJA: Madonna Aforizmák Az, hogy az ember a modern életforma kellemetlenségei ellenére — stressz, környezetszennyezés, vegyszerekkel telítődés stb. — él és virul, annak bizonyítéka, hogy a gyomnövények fajtájához tartozik* Az irigység impotens becsvágy. * Férfiak számára a nátha egy majdnem halálos betegség, amelyet éppen, hogy átélnek. Az asszony a bubópestis és a kolera között még gyorsan elvégzi a háztartási munkákat. * Végzetes dolog, hogy a semmitmondó emberek beszélnek mindig a legtöbbet. A butaság egy lefelé tartó A hibátlan világmodell csak mozgás, és ezért a gyorsulás a butaság üvegbúrája alatt törvénye szabályozza. fejlődik. A másik kifejtésre védró gondolat a műértő háttér. A megjelent írások részben érintették is, de egy szám, úgy érzem (ha az éledő megyei irodalom oldaláról nézem, akkor biztos) sokat mond erről. A Palócföld 1979/1 száma a napokban 1400 példányban jelent meg. Ez sok, vagy kevés? A háttérről vázoltak ezt is éfzékeltetik. Az elmúlt hetekben, részben népművelési munkát is ellátó értelmiségiek (nevezzük így), tematikus vizsgára készülve, az utolsó pillanatban kerestek lóhalálában legalább egy Palócföld-példányt hogy ha megkérdik tőlük milyen, akkor elmondhassák volt szerencsénk találkozni vele. A megyében, a falusi postákon nem lehet kapni ilyen folyóiratot (aztán ha nincs, mire fizessenek elő?). Tehát ezzel a hiányzó szellemi háttérrel kell számolnia a még csak nyiladozó irodalmi életnek. És szólnom kell még a mecenatúráról. Nem direkt módon kívánom célbavenni, hiszen ha megszemélyesítem, ő a legkevésbé felelős a dolgok ilyettén alakulásáért (felelősek az alkotók, miért nem alkotnak!). Már csak azért is a pártjára állok, mert nála a pénz (nem vagyok számíIDESTOVA egy éve lesz, hogy megkezdte működését Salgótarjánban az ifjúsági- művelődési ház. Ez az idő' még nyílván nem elegendő egy teljes értékű számvetésre, az intézmény jelenléte, munkája és programja mégis figyelemre méltó, mindenképpen érdemes áttekintenünk az eddigi tapasztalatokat, tendenciákat, az elért eredményeket, illetve hiányosságokat. Csaknem tízezer fiatal tartozik az intézmény úgynevezett vonzáskörzetéhez. De rajtuk kívül a környéken található öt üzem, a 211. számú Ipari Szakmunkásképző Intézet és a Budapesti úti Általános Iskola munkásfiataljai illetve diákjai is gyakori látogatói a művelődési otthonnak. Nem is szólva a fáradságot és időt nem kímélő „belvárosi” fiatalokról, akik mondjuk egy Piramiskoncertért akár a világ végére is elmennének. A programra, a műsorválasztékra nem lehet semmi panasz. A városban itt lépett fel először a pécsi balett néhány művésze; Dely Károly jógacsoportja; a Világifjúsági Találkozó előkészítésekor agi_ tációs központ működött; Beszéljük meg... címmel előadássorozatot hallgathattak a szakmunkásfiatalok, többek között Szabó László, Alaxa Tamás közreműködésével; a tinédzserek diszkóra járhattak, de bemutatkozott néhány „menő” rockegyüttes is; rendszeres a filmvetítés. A halottlátó és a Két elhatározás című filmeket ankéton vitatták meg az érdeklődők. És akkor még nem is szóltunk a Hofi-műsorról, a „komolyzenei”, törekvésekről, a Ami egyelőre még különlegesség Gondolatok a salgótarjáni if júsági ház munkájáról könyvtárról, s nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy például az ifjúsági ház adott otthont a II. országos környezetesztétikai konferenciának, s itt mutatta be kiállításanyagát Mustó János festő- és G. Mészáros Erzsébet textilművész. Egyszóval bő választékot kínál az intézmény, érzékelteti az önkénye, sen kiragadott néhány program is. A kérdés csak ay;: kinek és milyen látogatottsággal? Hiszen a szándék és a lehetőség önmagában még nem eredmény. Sőt, a passzív jelenlét sem. Az élmény nélküli, az azonosulásra nem serkentő rendezvények inkább elidege. nítik a közönséget mintsem to_ borozzák. SZERENCSÉRE ezzel tisztában van a művelődési ház vezető gárdája. Balogh Mihály irányításával lelkes fiatalok törekednek a művelődés egyik centrumává tenni az in. tézményt. — Elsősorban olyan rendezvényeket szervezünk, amelyeken látogatóinkat érdekeltté tehetjük életük formálásában, tartalmasabbá tételében, hiszen a szocialista életmód kialakítása, a kultúra közkinccsé tétele az emberek cselekvő részvétele nélkül megvalósíthatatlan. Tág teret nyújtunk a látogatóinkat aktivizáló fórumok, ankétok, viták, beszélgetések rendezésének. Érzelmi hatásukat a pontos és igényes lebonyolítással, az esztétikus környezet megteremtésével is fokozzuk. Ügy gondolom, jó úton haladunk az egyének, a kisközösségek világnézeti nevelése, általános és szakmai műveltsége növelése területén — mondotta e szavakat nemrégiben Balogh Mihály Salgótarján város Tanácsa Végrehajtó Bizottságának ülésén, amikor az if júsági-művelődési ház egyéves munkájáról adott számot. Ez már kicsit nehezebb — már ami a közösségformálást illeti — és kevésbé látványos munka. Különösen tömegeket érintően. Sok fiatalnál sem a család, sem az iskola, sem a KISZ nem tud gyakran az igényfelkeltésig sem jutni. Hozzá kell tenni: legtöbb esetben módszereik miatt. Az ifjúsági házban sikerült e területen is némi eredményt felmutatni, annak ellenére, hogy korántsem elégedettek a kiscsoportok szer. vezettséeével, a nevelő munkával. Javíthatná a jelenlegi helyzetet az üzemekkel, iskolákkal való szorosabb kapcsolat, a több segítség. Még egy lényeges sajátosságról szót kell ejteni, ami sajnos, a megyében egyelőre még kuriozitás. Ez pedig a nyitottság. Vagyis, a hőn óhajtott szabadidős-tevékenység egyik feltétele ezáltal adott. Bárki, ha ideje és kedve úgy tartja, a nap szinte bármely szakában szabadon olvashat, pingpongozhat, kiállítást nézhet, tévézhet netán, ha van kidobni való aprópénze még flipperezhet is. A baj csak az, hogy ez a lehetőség csupán a déli rész fiataljai számára van meg, s ők sem teljes mértékben élnek vele. De gondoljunk bele, ha csupán 15—20 téblá- bolót sikerült becsalogatni az .utcáról, a presszókból a kocsmákból egy kulturált környezetbe, amely „akarva- akaratlanul” is hatással lesz rá, esetleg legközelebb már magától is szívesen jön, ez már kétségkívül eredménynek számít Nem egy ifjú „csavargó” került így be egy- egy közösségbe, amelynek azóta becsületes és szorgalmas tagja. A SALGÓTARJÁNI ifjúsági-művelődési ház munkájából csupán néhány momentumot ragadtunk ki. De ezek is híven tükrözik azokat a törekvéseket, amelyek az egész intézmény munkáját jellemzik. Egy év alatt figyelemre méltó fejlődést jelentett a megyeszékhely kulturális életében a művelődési ház léte. A város művelődni és szórakozni vágyó ifjúsága reméli, a folytatás sem marad el. Tanka László NÓGRÁD - 1979. februói 25., vasárnap 7
