Nógrád. 1979. január (35. évfolyam. 1-25. szám)

1979-01-21 / 17. szám

Iratok a jövőnek A Nógrád megyei Levéltár munkájáról ' A Nógráci megyei Levéltár azon intézményeink közé tar­tozik, amely több irányú fel­adatot lát el, többi között, je­lentős tudományos tevékeny­séget végez. Mielőtt tehát ar­ról szólnánk, hogy mennyiben veszi ki az intézmény a ré­szét a közvetlen közművelődé­si munkából, ismételten be­szélnünk kell a levéltár ket­tős arculatáról: alapfeladata ugyanis részben az államigaz­gatáshoz kapcsolódik, részben közvetlen ' tudományos fel­adatokhoz. — E látszólag teljesen kü­lönálló két terület kapfcsolatá- ra az a törvényerejű rendelet világít rá, amely 1969-ben született a levéltári anyag vé­delméről — mondja dr. Schneider Miklós igazgató. — Ez kimondja, hogy minden 6zerv, tanács, vállalat, szö­vetkezet, intézmény és irat­tári anyagnak egy bizonyos (pontosan meghatározott) ré­szét másfél évtized eltelté­vel az illetékes megyei levél­tárban köteles elhelyezni. En­nek a rendelkezésnek az a cél­ja, hogy az utókor számára fennmaradjanak mindazok a dokumentumok, amelyek­ből a jelen fejlődése a későb­biekben rekonstruálható lesz. Gyakorlatilag tehát így te­remtjük meg a jövő törté­netírása számára az írásos forrásanyagot. 1 — Milyen gyakorlati ten­nivalókat ró ez a levéltárra? — Természetesen, nem elegendő csak átvenni és meg­őrizni az említett iratokat. Először is, már létrejöttüket figyelemmel kell kísérnünk. Ezért a levéltár feladata — és ebben kapcsolódik az ál­lamigazgatáshoz —, hogy el­lenőrizze a szervek ügyirat­kezelési munkáját, vagyis azt s folyamatot, mely során lét­rejönnek a hivatalos iratok. Ellenőrizzük továbbá, hogy időközi selejtezések kapcsán ne dobjanak ki olyan iratokat, melyék később értékes forrá­sok lehetnek. S természetesen, gondoskodnia kellene arról a levéltárnak, hogy a nem se­lejtezhető iratokat tizenöt év után átvegye. Sajnos, arra nincs lehetőség jelenlegi kö­rülményeink között, hogy min­den Olyan iratot átvegyünk, amelyet a törvényes rendel­kezés előír. Szűkös helyünk csak azt teszi lehetővé, hogy a legfontosabbak megőrzésé­ről gondoskodjunk. Így az. elmúlt évben átvettük az ösz- saevonás következtében meg­szűnt községi tanácsok jegy­zőkönyveit, valamint a föld­hivataloktól azoknak a közsé­geknek régi, száz évnél is idő­sebb telekkönyveit, amely községekben már elkészült az új földnyilvántartás. tem az 1978. évi kötetünket,, melyben az iskolák államosí­tásának legfontosabb Nóg- rád megyei dokumentumait kö­zöltük. De írunk kisebb-na- gyobb helytörténeti tanulmá­nyokat is tanulmánykötetek­be, folyóiratokba. Ez már tulajdonképpen közművelő­dési . tevékenységünknek is legfontosabb eleme. Körül­ményeink folytán mást nem is nagyon tudunk tenni. Leg­feljebb azt, hogy múzeumi és más kiállításokhoz kiegészítő­anyagot szolgáltatunk, olybán iratok másolatát, melyek az adott kiállítás mondanivaló­ját jól egészítik ki. — Melyek az Idei év legfon­tosabb teendői? — Idei feladataink közül elsősorban az alaptevékeny­ségről, az azzal összefüggő ten­nivalókról kell szólnunk. Mint tudjuk, január elsejével meg­szűnt a szécsényi járás. A já­rási hivatal irattárát — amely a volt szécsényi járás közsé­geinek a legfontosabb hely- történeti forrásanyagát is ma­gában foglalja — ebben az év­ben teljes egészében át kell vennünk. Természetesen, folytatjuk az iratanyag feldol­gozását és közzétételét is. Ez évben megjelenő kötetünk az 1950—1970 közti időből olyan tanácsi határozatokat mutat be, amelyele az egészségügy, a szociálpolitika és a sport kér­déseivel foglalkoznak. Ez a kiadvány egyenes folytatása a Nógrád megye tanácsai a mű­velődésért című, 1975-ben megjelent kötetünknek. Idén fontos feladatot jelent szá­munkra a Tanácsköztársaság 60. évfordulójának méltó megünneplése is. Ennék kere­tében először is közreműkö­dünk a múzeum jubileumi kiállításának előkészítésében, másrészt pedig tájékoztató jegyzéket adunk ki mindazok­ról az iratainkról, amelyek a Tanácsköztársaság Nógrád megyei fennállása idejéből maradtak ránk. E viszonylag kis mennyiségű és éppen ezért rendkívül értékes iratanyagról feltétlenül érdemes ezt a tá­jékoztatást megadnunk, re­méljük ugyanis, hogy ezzel a mostani és későbbi évfor­dulókra való előkészületet mi­nél hathatósabban így tudjuk az érdeklődők számára meg­könnyíteni. T. E. VASS HENRIK: ANTIFASIZMUS ÉS ELLENÁLLÁS A mikor új meg új ,tudo- Hiányos monográfiák, szépirodalmi művek, publi­cisztikai írások jelennek meg a második világháborúról, fil­mek, tévéjátékok, sorozatok idézik fel a közel’ héteszten­dős világégés történetét, gyak­ran hallani a kétely, az értel­metlenség hangját: mi szük­ség van erre, miért kell még ma is ismételten foglalkozni a sok szenvedéssel, harccal, pusztulással ? Akik — nem is kevesen — ezt mondják, elfeledkeznek arról, hogy mindaz, ami 1939. és 1945. között lezajlott ha­zánkban, Európában és a vi­lágon, igen sok vonatkozásban része mai mindennapi éle­tünknek. Még akkor is, ha nem is gondolunk vele. Hi­szen a második világháború nem egyszerűen egyes orszá­goknak, koalícióknak a tör­ténelem során már oly sokszor látott viadala volt a zsák­mányért, a nagyobb hatalo­mért, a több területért. A fasisz­ta tengelyhatalmak és csatló­saik győzelme nem csüpán az egyik hadviselő fél felülkere- kedését jelentette volna, hanem valójában az emberi­ség évezredek során felhal­mozott kultúrkincsének a pusztulását, az 1789-es fran­cia polgári forradalom óta érvényesülő szabadság- és jogeszmények bukását, s az emberiség szebb jövőjét meg­testesítő 1917-es Nagy Október által nyitott és megteremtett új utaknak és viszonyoknak a megsemmisítését jelentette volna. Még ha az antifasiszta szö­vetség nem is volt egynemű, sokféle érdek, cél találkozott létrejöttében, a világ jobbbik fele tőle várta a civilizáció megmentését, a barna vesze­delemtől és továbbvirágzását mindannak, ami szép, humá­nus és igaz. Ezért találtak a vérengző fasiszta barbárság ellen a há­ború fő terhét viselő Szovjet­unió és a küzdelemben szá­mottevő részt vállaló polgári demokratikus tőkésországok szövetségesre a lelgázott or­szágok népeiben, sőt jelentős társadalmi rétegekben, min­denekelőtt a szervezett mun­kásságban a tengelyhatalmak csatlós országain belül is. Egy, még soha-nem-volt je­lensége ennek a háborúnak: a széles belső frontok kialaku­lása. Ezek a frontvonalak sok helyütt első pillantásra nehe­zen áttekinthető erővonalak mentén jöttek létre, nem min­dig mérhető fel egykönnyen, mely társadalmi tényezők, személyiségek hol is állanak. Sőt, ezeknek a belső frontok­nak is megvan a dinamizmu­sa, mozgása, szoros összefüg­gésben a külső frontokon, a hadszíntereken lezajlott üt­közetek kimenetelével, s így a két szemben álló koalíció mindenkori kölcsönös erő­viszonyaival, esélyeivel. Ügy véljük, ez a bonyolult­ság, nehezen áttekinthetőség jellemző vonása a magyaror­szági helyzetnek, ami lehetet­lenné teszi a „fekete-fehér szí­nekkel” való ábrázolást, a tör­ténelmi elemzés felcserélését „bírói ítéletekkel”. Hiszen Magyarország csatlós ország, mégis rendelkezik a nemzeti szuverenitás fontos jegyeivel, a hatalom már az 1930-as évek eleje óta mind politikai, mind ideológiai téren mozgás­ban van a totális fasizmus fe­lé, de működik a parlament, a legális szociáldemokrata mun­káspárt és az osztályharcos szakszervezeti mozgalom. Más aspektusából nézve: Magyarországon évszázados hagyomány a németellenesség. Mégis, a társadalom jelentős rétegei a hitleri Németország­ban látják a magyar irreden­tizmus beteljesítőjét, amelynek révén „nemzeti ajándék” gya­nánt kerültek vissza az első világháború után elcsatolt te­rületek. Az ország egyre sze­gényedett, de sokan gazdagod­tak a háborún, korrumpálód­tak a faji okokból üldözöttek tömeges meggyilkolása és ki­fosztása révén, s nem kevesen a német győzelemben látták frissen szerzett javaik meg­őrzésének biztosítékát. Figyelembe kell vennünk még egy tényezőt. Kétségtelen, — s ma már a polgári törté­nészek által is mindinkább el­ismert tény —, hogy a belső frontokon ezekben a vész­terhes években a kommunis­ták álltak mindenütt a leg­első vonalakban, ők hozták a legtöbb áldozatot a fasizmus elleni harcban, országunk füg­getlenségéért. Ismeretes hogy a Francia Kommunista Pár­tot a „mártírok pártjának” is nevezik. A kommunisták ve­zető szerepe az ellenállási moz­galmakban szoros összefüg­gésben áll azzal a felismerés­sel, hogy a fasiszta agresszió — akár nyüt, akár burkolt formájában — nemcsak nem­zeti létében fenyegette az egyes országokat, hanem tar­tós sikere esetén gátat emelt volna a társadalmi haladás út­jának is. A nemzeti és társa­dalmi érdek összefüggése az — Az iratok átvétele és zése, mint már utalt is őr­ei, niég nem elegendő. Hogyan történik azok feldolgozása? — Ez már a tudományos tevékenység szerves része. Je­lenti ez mindenekelőtt az irat­anyag rendszerezését, vagyis besorolását egy országosan egységes rendszerbe, azután jelenti a rendezést (egyben irattartó dobozokban való elhelyezését). Közben még egyszer átválogatjuk az irato­kat és eltávolítjuk közülük azokat a darabokat, amelyek feleslegesnek, semmitmondó­nak bizonyulnak. Majd az anyaghoz olyan tájékoztató segédeszközöket (jegyzékeket, katalógusokat) készítünk, amelyek elősegítik a bennük való eligazodást. Ezután már a források feldolgozása kö­vetkezhet : tanulmányok, helytörténeti munkák össze­állítása. — Említene ezek közűi né­hányat? — Ebben a munkában a le­véltár munkatársai is részt vesznek, de természetesen csak erejükhöz mérten. Min­denekelőtt úgy, hogy évente kiadnak egy kötetet, melyben valamelyik iratcsoport legér­dekesebb darabjait teszik közzé. így például említhe­Zúzmarás hangulat ellenállási mozgalmak tar­talmának egyik igen fontos jellemvonása, amelynek hor­dozói elsősorban a kommu­nista pártok. ÍVJ agyarországon viszont a második világháború kitörésekor a KMP már húsz esztendje mély illegalitásban dolgozott, szinte alig volt esztendő, hogy a párt súlyos vérveszteségeket ne szenve­dett volna. Bár a párt igye­kezett és nem is eredményte­lenül 'kialakítani a legális le­hetőségeket, mégis a kegyetlen terror és a féktelen kommunis­ta- és szovjetellenes propa­ganda roppant módon megne­hezítette, hogy szélesebb tö­megeket kapcsoljon vonzási köréhez. Mindez — s még számtalan más szempont, tény, érvelés — magyarázatot adhat arra az újból és újból ' felvetődő kérdésre: Magyarország mi­ért maradt Hitler „utolsó csatlósa”, miért volt gyenge nálunk a fegyveres ellenállás? Ez a részben jogos, önkritikus kérdésfelvetés — ami politi­kai és erkölcsi felelősségérzet­ből ered — az antifasiszta harcban elért eredmények le­becsüléséhez, ritkábban pe­dig azok felnagyításához ve­zet. Gyakran hivatkozunk arra, hogy a Rákóczi-féle és az 1848—1849-es szabadság- harc mennyivel mélyebben él népünk tudatában mint a közelmúlt nagy eseményei, közöttük — 1918—1919 hősi küzdelmei vagy éppen az el­lenállás eseményei, történe­te. Ez igaz, és sokat kell ten­nünk még'azért, hogy utóbbi­ak is elnyerjék méltó helyü­ket népünk nemzeti és forra­dalmi tradícióinak sorában. Ehhez azonban hozzátarto­zik: azért, hogy nemzeti sza­badságharcos hagyományaink ilyen mélyen ivódtak be a magyar nép tudatába, ennek érdekében éppen a magyar progresszió, többek között e szabadságharcos tradíciókat gazdagon kamatoztató anti­fasiszta ellenállási mozgalom nemzedéke tett igen sokat, s most a mi feladatunk, hogy a XX. század nagy forradalmi tradícióit a szabadságharcos hagyományokhoz hasonlóan átültessük népünk, különö­sen az ifjabb generációk tu­datába. Vessük fel azonban az eddi­gieknél sokkal határozottab­ban azt a gondolatot is, hogy ebben az utolsó csatlós or­szágban miért alakult ki — a fentebb említett és még sok más ok miatt — kedvezőtlen társadalmi feltételek, ideoló­giai viszonyok és lélektani at­moszféra ellenére is viszony­lag széles körű ellenállás, még ha nem is tömörült oly­annyira szervezett mozgalom­ban, mint sok más országban és csak a háború legvégső szakaszában bontakozott ki, korántsem átfogó jelleggel a fegyveres harc. Végtére is az ellenállás önmagában csak a saját erejére utalva egyetlen országban sem győzedelmes­kedett, és nem is lett volna képes erre a külső tényezők kedvező alakulása nélkül. Te­hát nem vétünk a tudományos valóságábrázolás követelmé­nyei ellen, ha azt vizsgáljuk Magyarországon is: milyen erők, milyen mértékben já­rultak hozzá, akár a passzív rezisztenciának — több szom­széd országban is igen elter­jedt és az ottani történeti iro­dalom által méltán nagyra be­csült — módszereivel a fasiz­mus vereségéhez. Az eddigieknél lényegesen nagyobb figyelmet kell szen­telnünk , az antifasiszta ma­gyarok részvételének az ellen­állási mozgalmakban Euró- pa-szerte. Ebben a jelenség­ben a legkézzelfoghatóbban ta- lálkozik hazafiság és nemzet­köziség egybeötvöződése. Eb­ben a tettekben megnyilvánu­ló nemzetköziségben áldoz­ták életüket azok a magyar kommunisták, akik Spanyol- országban harcoltak a ma­gyar szabadságért is; a párt és a nép ügyéhez való hűség, a szabadság szeretete adta a fegyvert annak a 800 ma­gyar partizánnak a kezébe, akik Ukrajna : és Belorusszia területén; annak a 3—4000 ha­zafinak a kezébe, akik Szlová­kiában, azoknak a kezébe, alak Lengyelországban, Fran­ciaországban, Belgiumban, Jugoszláviában, Dániában és más országokban harcoltak a fasizmus és a háború ellen, és közülük számosán vesztet­ték életüket a népek és né­pünk felszabadításáért vívott ádáz küzdelemben. Joggal .vetődik fel a kér­dés: vajon eleget tettünk-e a magyar ellenállási mozgalom résztvevőinek, tetteik, hősi életük és számos esetben hősi haláluk megismertetése ér­dekében? Ügy véljük, törté­nészek, publicisták, alkotó- művészek közös teendője, hogy elérjék: ne legyen a ma­gyar ellenállás kegytárggyá merevített mítosz, hőseit ne ontsuk ércbe és ne emeljük megközelíthetetlen magassá­gú szobortalapzatra, ame­lyekhez évfordulók alkal­mából a megszokás tétet le száraz, zörgő koszorúkat. Ne csak nevüket idézzük, ha­nem szellemüket is! Az ifjúság korunkban ép­pen úgy, mint minden időben, keresi a példaképeket. De csak azokban találhat esz­ményre, akik nem csodalé­nyek, hanem zömében „hét­köznapi” emberek voltak. Éle­tük egy nagy különleges pil­lanatában mégis kiemelkedtek embertársaik közül a legne­hezebb helyzetekben: ami­kor. dönteni kellett, tudták hol a helyük és azt is tudták, hogy a legszentebb ügyért vál­lalták az életveszéllyel járó kegyetlen küzdelmet. Ezért féloldalas, leegyszerűsítő, sőt hatástalan a propagandánk az ellenállás ismertetése te­rén, ha minduntalan csak mozgalomban gonodkodunk és nem emberekben, akik a moz­galmat alkották. Az emberközpontú megkö­zelítést nem pótolja a részt­vevők névsorának gyakran protokolláris felsorolása, sőt még az sem, ha csak tragikus halálukról, mártíromságukról szólunk. Az egyéneket kell be­mutatni, azokat a társadalmi és személyes indítékokat, szükségszerű és sokszor vé­letlen hatásokat, amelyek el­vezették őket az ellenálláshoz, a harc vállalásához. Sőt, nem is annyira a mártíromságot kellene hangsúlyoznunk, ha­nem az emberiség jobbik fele igazába vetett hitüket, élet- szeretettiket, ragaszkodásu­kat elvtársaikhoz, barátaik­hoz, családjukhoz. Amikor, az őszirózsás for­radalomra, a KMP megala­kulásának 60. évfordulójára, néhány hét múlva pedig a Ta­nácsköztársaság 60. évfordu­lójára emlékezünk és ápoljuk forradalmi hagyományainkat, úgy gondolom tovább kell lép­ni, s az antifasiszta küzdel­meket e megemlékezések szer­ves részévé kell tenni. Be kell mutatni, mit jelent 1918—1919 eredményeinek megsemmisí­tése, a reakció felülkereke- dése, és a nemzetnek újabb katasztrófába lökése. Meg kell mutatni, hogy a fehérter­ror, majd a két háború kö­zött és a második világhá­ború alatt is újból és úiból megtizedelt, a reakció által már többször „leírt” kommu­nisták és más antifasiszták voltak azok, akik újból és újból magasra emelték a tár­sadalmi haladásért, a nemze­ti függetlenségért. népünk szabadságáért folytatott küz­delem lobogóját. Csak ebben a folyamatban válik viláeossá és érthetővé a magyar ellen­állás története. TT'nfos feladatunk te­hát, hogy — a további kutató és feltáró munka mel­lett — összegezzük. gondo­san számba vegyük eddigi eredményeinket. A feltárt is­mereteket az eddiginél hatéko­nyabb formában és eszközök­kel állítsuk a szocialista ha- zafiságra, az internacionaliz­musra nevelés szolgálatába, mind az oktatásban, mind a közművelődésben és az isme­retterjesztésben. •Az 1978. december 1—2-án Salgótarjánban rendezett tudó­mánvos tanácskozás bevezető­jének rövidített változata. NÓGRÁD — 1979, január 21., vasárnap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom