Nógrád. 1978. december (34. évfolyam. 283-307. szám)
1978-12-01 / 283. szám
Filmjegyzet Ecsegrői Csécsére és fordítva PENDLIZŐ” PEDAGÓGUSOK Huszadik század Gyógyszerész unokanővéremtől hallottam először ezt a kifejezést: pendliző... Saját bőrén tapasztalta jó pár éven keresztül, mit jelent egyszer itt, máskor ott lenni; nélkülözni a megszokottságot a munkahelyben, a páciensekben. Avagy mire megszokna valahol, már máshová szólítja a kötelesség. És amikor új gyógyszertár épült (szolgálati lakással) az egyik baranyai községben, a letelepedést választotta. Azokról a pedagógusokról, akik más tantestületeknek „segítenek be” az ott hiányzó szakjukkal és ezért vállalják az utazást, csak jobb jelző híján mondható, hogy „pendlizők”, hiszen van állandó munkahelyük. Átjáróknak, ingázóknak még inkább nevezhetnénk őket — bár ha ezt halljuk, megint nem pontosan arra gondolunk, amit ez a munka jelent. De több a külső óraadónál is. 36 százalék javulás! Csécsén Mikuska István iskolaigazgató mondja el, mit hozott számukra az idén elkezdett együttműködés a szomszédos ecsegi iskolával. — A számok felől megközelítve: 32,8 százalék volt a szakosan leadott órák száma tavaly, most 68,9-re emelkedett. Ének és gyakorlati kivételével minden tárgyat szakos nevelő lát el — egy kilencfős tantestületben a csodával lenne egyenlő, ha ez a „kölcsönös segítségnyújtás” nincs... Gondot jelentett az is, hogy egyes tárgyakból nem tudtunk elég órát adni saját szakjukból néhány nevelőnknek. Ősztől Kiss András rajz szakos a ciklusonkénti 43 órából 19-et Ecsegen tanít, Petrovics Éva magyar—orosz szakos 46 órából 18-at „vendégszerepei”. — És kik jönnek Ecsegrői ide? — Pénzes Edit fizikát tanít 9 órában, Nagy Gábor György né élővilágot 10 órában. Nem „idegen pálya” — A számokkal kezdtem — de nem csak statisztikaszépí- tő szerepe van ennek az újításnak, hanem sokkal többet ér. Az új nevelési-oktatási terv bevezetése indokolttá1 tette, sürgette, hogy keressük a megoldást a szakos ellátottság javítására. A nevelők jól érzik magukat a szomszédos tantestületekben is. Az órarendszerkesztésnél maximálisan figyelembe vettük az eljárók és átjárók érdekeit, a buszközlekedést. Télen kissé nehezebb lesz az utazgatás, plusz terhet jelent. A gyerekek öröme, a szakmai „nyereség” mellett az év végén célprémiummal is igyekszünk honorálni munkájukat. Ecsegen amíg az óralátogatásról, megbeszélésről visz- szaérkező igazgatónőt, Takács Lászlónét várom, éppen az egyik „vendégtanárt” hívják ki a gyerekek — de már nem azt mondják: „A csécsei tanár bácsival szeretnénk beszélni. .Pénzes Edit, aki pedig Csécsén is tanít, csak az átszállás vesződségét említi nehézségként. — Felsőtoldról jövök és át kell szállni a csécsei buszra. Gyakran kell várakozni. De én nagyon örülök ennek a lehetőségnek, mivel nem szívesen tanítottam volna más tárgyat, hogy az óraszámom meglegyen... Nagy Gábor Györgyné, aki éppen a másik faluban van, korábban annak a testületnek volt a tagja, így nem idegen a pálya számára. Ötletcsere, közös továbbképzés — Most aránylag jól állunk, jó ez az esztendő — kezdi Takács Lászlóné a „csapatösszeállítást” értékelni. Tavaly 32 százalékos volt a szakos ellátottság, idén 67 lett, a 14 fős testületben csak három kezdő képesítés nélküli van. A korábbi években ennél sokkal rosszabb volt a kép. A négy ingázó kartárs alakítja, formálja a két tanári gárda viszonyát, egységesebbek a nevelési eljárások, cserélődnek a módszerek. Az ötleteket vi- szik-hozzák, van összehasonlítási alap azoknak, akik így párhuzamos osztályokban taníthatják ugyanazt az anyagot. Űj színt hozott iskolánkba a rajzoktatással Kiss András, a gyerekek is örülnek ennek a változásnak. A magyar, a matematika és az alsós munkaközösséget a két testület együtt alakította ki. Én azt mondhatom, kár, hogy csak most került sor erre a megoldásra... Első hallásra nem tűnt különösnek: néhány tanár a szomszéd községben is ad pár órát. Pedig a javuló számadatok mellett tartalmi változások segítője is ez a megoldás. És ami még nagyon figyelemre méltó: az Ecseg és Csécse közötti együttműködéshez hasonló egyre több helyen van megyénkben. Plusz tehervállalás, tudatos munkaszervezés és nem kevés rugalmasság kell hozzá, hogy sikerüljön. De megéri... G. Kiss Magdolna Mai iévéaj átt latunk 20.25: Don Juan és a kovcndég A több száz évvel ezelőtt élt irgalmas rendi szerzetes és híres drámaíró Tirso de Molina, akit Lope de Vega és Calderon társaságában emlegetnek, elsőként írta meg a „forró dél Faustjának”, a sevillai szédelgőnek, Don Jüannak történetét. Tirso de Molina Don Jüanja korántsem negatív figura. Inkább a reneszánsz korabeli ember életteli, minden vallási korlátot ledönteni kész típusa. Don Juan a Rajnai András rendező révén feldolgozott tv-játék- ban de Molina színdarabjára és egyúttal Baudelaire ötletére építve a Pokol bejárata előtt ad számot tetteiről. A nagy hódító nem tekinti magát bűnösnek. Az asszonyokat vallja csábítóinak. Don Juan szerepében Juhász Jácintot láthatják nógrádi nézőink remek díszletek és egy sor szépséges nő társaságában. Szabadidő-központ nyílt Budapesten Gyermekműsor — popzene — fiim Október közepén új — és újszerű — szórakoztató-művelődési kombinát nyílt meg Budán. Szép sétával is érdemes megközelíteni a helyet: a MOM — a Magyar Optikai Művek — Csörsz utcai kul- túrházát. Itt jött létre a mindenki számára nonsti >p, egész napos, komplex programot nyújtó Szabadidő-központ. Szombat—vasárnap mindenki megtalálja itt az ízlésének valót — rendkívül kedvezményes belépődíjért, minthogy a vállalkozást operatív bizottság támogatja erkölcsi és anyagi vonatkozásban is, s ebben részt vesz a XII. kerületi pb, KISZ és Tanács, a Fővárosi Tanács, az Állami Ifjúsági Bizottság és a Lapkiadó Vállalat is. A kormány közművelődési programjának sikerre viteléből más-más módon veszik ki részüket a különböző intézmények és orgánumok. Az Üj Tükör című hetilap például olyan kis létszámú közművelődési klubokat patronál — amelyek kis településeken, vagy munkahelyeken lévén, nem találtak más formát a megalakulásra. A most megnyílt Szabadidő-központtal pedig egész családok színvonalas szabadidő-töltését is elősegítik. Vasárnap délelőttönkint színes gyerekműsorok lesznek, majd népművészek foglalkoznak a kicsinyekkel, rajzolnak, gyurmáznak velük. A megnyitón á tévéből megismert népszerű Levente Péter — azaz Móka Miki — és fiatal színésztársai mulattatták a legifjabbakat. S hogy a szülők is nyugodtan szórakozzanak, művelődjenek: az egész napos műsor szünetében együtt megebédelhet a család ugyanitt — üzemi-étkezdei áron. Vasárnap délutánonkint fél háromtól négyig, premier előtti vetítésen tekinthetik 4 NÓCRÁD — 1978. december 1., péntek meg a legújabb magyar és külföldi filmeket — a vetítést este nyolckor megismétlik. öttől hétig élőműsor lesz. Az első alkalommal a Nyírfa és rozmaring című folklórműsort mutatták be, magyar és szovjet népi táncosok, énekesek közreműködésével. A jövőben — kettőtől fél háromig — beszélgetésre hívják meg az érdekes, nyaktörő hivatást űzőket, autóversenyzőket, kaszkadőröket és másokat; e sorozat címe: Játék a veszéllyel. Este héttől divatbemutatókon tekinthetők meg a legújabb modellek. Az első alkalommal a Magyar Divat Intézet vonultatta fel kollekcióját. Egyéb műfajok bemutatását is tervezik. Elsőként Kaján Tibor grafikusművész rajzaiból rendeznek kamarakiállítást. A sakk kedvelőivel pedig szimultánt játszik Haj- tun József mester —, s közben Portisch Lajos dedikál. Külföldi utakról mutatnak be diapanoráma-műsort a világjárók — elsőként a vasasszakszervezetbeliek. További elképzelés szerint cigányzené- szek-zenekarok között rendeznek versenyt; a szakemberekből összehívott zsűri a legjobbaknak Lavotta-gyűrűt ad át. Gondoltak az idős, népszerű színészek jutalomjátékára is. És kirakodóvásár is lesz — még karácsony előtt —, amikor kiváló népművészek állítják ki fafaragvá- nyaikat, cserepeiket, szőtteseiket; amelyeket meg is lehet vásárolni. November 15-től popszombatokat rendeznek a KISZ kb-vel közösen. Neves zenekarok lépnek fel, s van dis- cokoncert, jazz-, popzene, folkbeat — ami csak érdekli a fiatalokat. Aki pedig a komoly zene híve, meghallgathatja a lemezklubban a legújabb komolyzenei felvételeket. Pércli Gabriella Megosztotta a bírálókat Bertolucci-film hőskölteménye, a Huszadik század. A mű nagyon korán jutott el hozzánk, nem sokkal a világpremiert követően. A kritikusok — a szocialista és a kapitalista országokban egyaránt — általában lelkesedtek érte és a nagy teljesítménynek kijáró „hurrá”-val fogadták. Csak két véleményt iktatok ide bizonyítékképpen. Két mondat a Pravdából: „.. .Bertolucci sokszínű filmfreskója, több mint hét évtizedet foglal össze. Az élénk, bonyolult filmkockák — hol dühvei és gonoszsággal, máskor lelkesedéssel és ihletett- séggel vannak telítve; a drámai, szarkasztikus és romantikus képeken Bertolucci bemutatja a nép harcának legélesebb mozzanatait, a szegénység, az igazságtalanság, a fasizmus ellen, s megismerteti velünk a munkások osztályöntudatának növekedését.” A Rinascita minősítése: ,.A filmben tanúi lehetünk Bertolucci festői látásmódjának. Szemével valósággal cirógatja a tájat, s rajongva idézi fel a nyár varázslatos színeit, s a téli ködöket is. A táj és az ember mindig funkcionális egészet képez, eltéphetetlenül egybefonódik. Bertolucci erőfeszítése, hogy a prózától, amely a film regényszerűségét adja, átlépjen a költészet szférájába, sikerrel járt.” Hogy miért említek mégis bírálói megosztottságot? Azért, mert akadtak olyanok is, akik fanyalogtak, sőt két. magyar szakíró terjedelmes tanulmányban bizonygatta, hogy „a király meztelen” és a Huszadik századnak nagyobb a füstje, mint a lángja. Főképpen két súlyos kifogás merült fel. Az egyik: a rendező a fasizmust a nemi eltévelyedéssel azonosítja, társadalom- és történelemszemlélete ilyenformán hamis. A másik: a szokatlanul hosszú alkotás szerzője innen-onnan, merít — finomabb szóval: idéz, durvább kifejezéssel: kölcsönvesz — motívumokat világnagyságok filmjeiből (Jancsó Miklóstól is!), tehát a Huszadik század semmiképpen sem nevezhető felfedező erejű munkának. Nem akarok — és nem is tudnék — igazságot osztani. Egy érdekes — és beszédes — statisztika azonban még a fogadtatás fontos adalékának számít. Köztudott, hogy mostanában egyre kevesebb a mozilátogató Ügynevezett táblás házakkal csupán egy-két kommerszdarabot vetítenek. A Huszadik század hatása nálunk frenetikus. Szinte mindenütt tömegek tekintették meg, a kihasználtság — efféle filmek esetében legalábbis — példátlan. Mert ha az Abbéért szétszedik a filmszínházakat, vagy A nagy balhé előadásait élénk érdeklődés kíséri, nem csodálkozunk. Ám egy ízig-vérig politikus — és több mint hat órán át tartó — film nem szokott „sláger” lenni. Most az. Ebből a tényből is levonhatunk bizonyos tanulságokat. Azt mindenesetre, hogy a közéleti mondanivaló nem törvényszerűen elriasztó: a „sűrű politikum” kifejezetten érdekli a közönséget. Magam azt sem hiszem, hogy a Huszadik századért a filmben látható — kétségkívül merésznek mondható — erotikus jelenetek miatt állnak sorba a jegypénztáraknál. Ezek a betétek Bertolucci művének csekély töredékét teszik ki. Az előadásokon viszont nincs vándorlás, székcsapkodás, elégedetlenkedés. A fentiek alapján — úgy tetszik — védőügyvédje vagyok a filmnek, pedig nem ezzel a szándékkal írok róla. De most már valóban következzék a személyes vélemény. Két férfi — Alfredo és Ol- mo — kapcsolata, barátságuk és viszálykodásaik fejlődés- története áll a cselekmény középpontjában. Alfredo a maradiságot ‘akarja konzerválni, Olmo a haladás híve (mindez osztályhelyzetükből is következik). A századelőn születtek s mindazt átélték, amit szenvedésben és erőszakban annyira gazdag korunkban a világ jelenségei iránt érdeklődő ember egyáltalán átélhetett. Szerintem egyáltalán nem baj, hogy az olasz rendező nem szelídítette meg a körképet. Igaz, freskóján így sok visszataszító mozzanat kapott helyet, ám ezáltal válik teljessé és hitelessé a „lenyomat”. Elvégre nem más mozgatja az érdekharcok rugóit, mint az igazság és a hazugság. Ebben a küzdelemben robbannak az indulatok és nagyon nagy a tét. Voltaképpen nincs megállás soha, mint azt az epilógus tudtunkra adja. A megöregedett férfiak még mindig csatáznak — csakúgy, mint egész életükben. Ami hiányérzetet kelt: az előadásmód helyenként feleslegesen terjengős, a mellékszálak időnként túlságosan aprólékosan bonyolítottak. Ha szabad más műfajból hasonlatot említeni: Bertolucci „késlelteti” a poénokat, s aztán kicsit részletező módon, tálalja őket. Kicsit leegyszerűsített a folyamatok rajza is, annak ellenére, hogy a rendező minden lényeges társadalmi és egyéni mozgásformát belezsúfolt a példázatba. A hatásokat illetően: ma már elfogadott gyakorlat, hogy a rendezők kalaplevéve tisztelegnek azok előtt, akikre felnéznek. A magyar film közelmúltjából is sorolhatnék néhány ilyen esetet. A Huszadik század egyes kritikusok által kárhoztatott képsorait, magam ilyen gesztusnak tekintem : meggyőződésem szerint szó sincs plágiumról. A kibomló vörös zászlók valóban Jancsó Fényes szelekjé- re emlékeztetnek. Baj ez? Nem baj. Bizonyos, hogy még sokszor fogunk ilyen beállítást látni. Nem „egy az egyben” vette át a motívumot a rendező: a jelenet logikája diktálta a megoldást. Akár utánérzés, akár „másolás”: nekem tetszik. A szerep játszók közül Robert de Niro (Alfredo megszemélyesítője) és Gérard Depardieu (Olmo életre keltője) elsőrangú teljesítményt nyújt. Mindketten divatos sztárok, ennél azonban többet mond, ha azt írjuk: remek színészek. Jó, hogy a Huszadik század bemutatásra került nálunk. S az is jó, hogy a film ürügyén vitatkozunk művészetről, életről, politikáról. — s — f „Városos” emberek Ady a századfordulón írt egyik cikkében „városos” Magyarországról álmodott. Hogy ő és akkor milyennek képzelte Magyarország lehető fejlődését, az két kötetre való publicisztikájából több oldalban kiderül, de engem ez az egy szó — „városos” — nagyon megragadott, éspedig nemcsak hangzása és íze miatt, hanem azért is, mert többrétegű értelem rejlik mögötte. Sokkal több, mint ami belefér egy rövid meghatározásba, például abba, amit egy neves szociológus így fogalmazott meg elismerésre méltó frappáns rövidséggel: „Az urbánusságot a civilizált fizikai és társadalmi körülmények, s a művelődés tág lehetőségei jelentik”. Nemigen tudnék rövidebben jobb meghatározást találni, de az Adyé valahogy mégis több — egyetlen szóban. Jelenti ez a szó azt is, hogy az ország tele van várossal, de azt is, hogy az élet e városokban városias, továbbá jelenti... Mit is jelent? Jómagam nagyon erősen berzenkedtem nemegyszer, amikor ilyen vagy olyan indokkal arra akartak rávenni, hogy szabad időmben barátkozzam a velem egy lépcsőházban lakó emberekkel, családokkal. És berzenkedésemet körülbelül így foglaltam szavakba: „Az, hogy X-szel vagy Y-nal egy lépcsőházban lakom, merő véletlen; és ez a véletlen rejtheti azt a lehetőséget is, hogy találok közöttük olyan embert, aki nekem rokonszenves, s akinek én is rokonszenves vagyok, de jelentheti azt is, hogy puszta vélet- lenségből csupa számomra ellenszenves vagy legjobb esetben közömbös emberrel kerültem egyazon lépcsőházba, akik számára én is közömbös vagy éppen ellenszenves vagyok. A fizikailag azonos hely nem jelent világlátás-, ízlés-, érdeklődésbeli rokonságot vagy azonosságot. Hagyjanak nekem békét az ilyen erőltetett kollektivizmussal!” Ma is tartom magamat ehhez a véleményhez, hozzátéve azt, hogy ez nem jelent sem embergyűlöletet, sem nagyképűséget, sem az elemi udvariasság hiányát — ez magától értetődik. S mindez magától értetődik mindaddig, amíg az egyformán morzsolódó hétköznapokról van szó, amíg szidom a szomszédot, mert bőgeti a televízióját, vagy az alattam lakó nénit, mert még a lekvárosbuktát is fokhagymával süti és bűzlik az egész lépcsőház. Politikailag, társadalmilag, anyagilag konszolidált világunkban ilyen dolgoknál súlyosabbak csak nagyon ritkán (partcsuszam- lás, árvíz, tűzvész, földrengés stb), vagy eddig még nem, s remélhetőleg sohasem (háború stb) fordultak, illetve fordulnak elő. De ha olyan igazi, valódi városlakókra gondolunk, mint amilyenek például a legendás calais-i polgárok voltak, akkor biztosak lehetünk benne: a városáért életét elsőként felajánló Eustache de Saint-Pierre az angol megszállást megelőzően talán szívből utálta azt az öt polgárt, aki azután vele együtt hajlandó volt életét adni Calais-ért, de akkor és ott, abban a vészterhes időben a város falai alatt eggyé váltak. Távolról sem akarom dramatizálni, a könnyzacskókra apellálva beállítani ezt a városszeretet. De érdemes elgondolkozni azon, hogy mit szerethettek városukon a példaként felhozott calais-i polgárok. A falakat szerették? A macskaköves utcákat? Az akkori „urbánus” körülményeket? A több mint hatszáz év előtti „civilizáltságot”? No igen, bizonyára azt is. De a várost a városlakók teszik várossá. Eustache de Saint-Pierre egészen biztosan morgott, amikor kiderült, hogy a városlakók közösségét képviselő községtanács — mondjuk — még öt évig nem tud pénzt szánni egy új posztóház építésére, s magam is morgok, mondjuk azért, mert Salgótarjánban még mindig nincsen crossbar. Node mi köze ennek a város- szeretethez? Mi köze ennek, ahhoz, hogy én brlassagyar- mati (calais-i, sztálingrádi, li- dicei, debreceni vagy soproni) polgárnak érzem és tudom magamat? Morgok, mert tehetem, s bár mástól, kívülállótól nem tűröm el, én szidom, mert ez más: a magamét nyugodtan szidhatom. S éppen ez a kifejezés — „a magamé” — ad kulcsot ahhoz a tényhez, hogy a tévébőgetős, ellenszenves fráter, meg az évente ötven kiló fokhagymát felhasználó néni éppúgy az én városom polgára, mint én magam. Tehát bármi furcsán hangozzék is, olyan helyzetben, amikor a város egészéről van szó, magam is elsősorban a bőgetős szomszédot, a fok- hagymaszagú nénit szeretem, s nem a város épületeit, nem a parkok kedves platánfáit, nem a crossbart, nem a távfűtést, nem a gázbojlert. Azt hiszem, hogy Ady „városos” álmából ilyesféle gondolatok (s félve írom le: érzelmek is) kibányászhatók. (kemény)
