Nógrád. 1978. december (34. évfolyam. 283-307. szám)
1978-12-31 / 307. szám
A boldog látvány Ünnep és társadalom Réti Zoltán: Önarckép. Réti Zoltán: Vadászat (olaj) Vaskos könyvet lapozgató’:. az International Authors and Writers Who’s Who hetedik kiadását. Közrebocsá- tója az International Biographical Centre Cambridge- ben, Angliában. E mű első kiadásának dátuma 1934. A nemzetközi figyelemre mindenkor számottartó és megbízható lexikonban más neves hazánkfiai között örömmel fedezem fel a Balassagyarmaton élő Réti Zoltán nevét. Közlik életének és munkásságának minden fontos adatát, részletesen szólnak mind zenei, mind pedig képzőművészeti és pedagógiai tevékenységéről, Rózsavölgyi Márkról írt könyvéről, díjairól. Megtudjuk, az International Biographical Centre 1979-ben jelenteti meg a Men of Achievement hatodik kiadását (De Luxe Edition), ebben szintén szerepel Réti Zoltán. A könyv ugyancsak rangosnak számít a nemzetközi könyvpiacon. Pedig Réti Zoltán teljesít- tnényei —, mint általában a maradandó dolgok — csendben születnek. Körülötte, mint házának hamvas barackot nevelő kertjében, csend van. Munkálkodásának nyoma azonban szinte mindenütt érzékelhető a palóc kisváros szellemi pezsgésében, Így például a magas színvonalú zenei és képzőművészeti életben. Rózsavölgyiről írt monográfiáját a szakkritika nagyra értékelte. A Nagyorosziban született, s hosszú idő éta Balassagyarmaton tevékenykedő művész munkássága nélkül kevesebbet tudnánk az Ipoly mentéről, B Börzsöny és a Cserhát falvairó], az itteni paraszti múlt hagyományairól, a palócföld derűjéről és szomorúságáról. Hiszen a nemzetközi figyelmet is felkeltő Réti Zoltán ízig-vérig nógrádi festő. Különösen akvarelljei oly annyira idetartoznak, mint a nógrádi dombtetőkre a várromok, a Börzsöny, a Cserhát, a Mátra és a Karancs erdeihez a kéklő hajnali pára, a nyárdélutáni meleg szél, vagy a kanyargós utak fölé a novemberi köd. Káprások című akvarell- jén fénylő „kardok” nyúlnak az ég felé, az induló élet mohó lendületével. — Amikor tavasszal az Ipoly és a műút között a kiömlésben a fiatal sás megjelenik, az olyan boldog látvány — jegyzi meg Réti Zoltán. Tűz (I—IV.) című sorozatában szemünkbe csap a láng absztrakt világa, s látjuk, pmint az „élő” lángból folyik az „élettelen” füst, vagy másképpen fogalmazva, amint a láng „szabályos” világából megszületik a füst „szabálytalan” világa. A Téli temetés című ak- varelljét olajban is megfesti majd a művész, aki szerint az akvarell bármely más műfajjal egyenértékű, s nem előképe valami másnak. S éppen e műfajban elért eredményei igazolják vélekedését. Réti Zoltán újabb olajképei és akvarelljei, például a Szántás, a Vadászat, a Hugyagi szőlők, a Cseszt- veí öreg fa, az Ipolymente télen, a Cserhátsurány, a Vonat, vagy az Esti legeltetés és a Sorsolás az átköltött valóság tiszta dokumentumai. A művész a valóság talaján állva —, ha tetszik, a boldog látványból kiindulva — lendületesen törekszik az elvont megfogalmazásra, elvontsága így mindenkor a realizmusból táplálkozik. A művész bensőséges kapcsolatban áll a nógrádi tájjal és embereivel. Ismeri az ünnepnapok vibráló, fényes csöndjét, a lassan eltűnő dűlőutak, s még futó gyalogutak cikcakkos pántlikáit, a tájban a géppel megbékélő falusi embert, a vízpart: fák bólintá-. sait, a jövő reményét. A boldog látvány mögött az élet küzdelme zajlik, a harmónia igazi tartalma a napomként megvívott, kemény munkával hitelesített harc. Réti Zoltán csendes küzdelme tiszteletet érdemel. A kis országrész, ahol él, szívet-lelket melegít általa. ‘ (Tóth E.) Az emberiség ünnepei sokfélék. Társadalmi emlékezetünk határáig nyomon követhetjük jelenlétüket, hiszen ahol emberi kultúra sarjadt, ott az ünnep napja is felvirradt. Mégpedig hányféle és micsoda ünnepeké! A primitív népek rituális szertartásaiban például a közösség és a természet intim kapcsolata, a természeti erőkhöz fűződő viszony és a felnőtté válás közösségi képzettársításai tükröződnek. Hatásai pedig a civilizáció késői időszakáig nyúlnak: a népi ünnepelési alkalmak mindmáig megőrizték a lermészet fordulóihoz, a munka nagy eseményeihez való kötődést, s a népi-közösségi ösztönzők intenzív, sokszor pajzán vagy éppen vaskosan érzéki formáit. A XX. század emberét ámulatba ejtheti és gondolkodásra késztetheti az az intenzitás és őszinte önmegnyilatkozás, az a tartalmasság, amely kulturális és közösségfenntartó jelentőségűvé emelte az emberi közösségek mindenkori -ünnepeit a múltban. Mert ahogy a Világosság című folyóirat ünnepekről szóló augusztusi-szeptemberi számában Ancse] Éva Írja: „A történelmi fejlődés során csak a népi ünnepeket jellemei» hogy az emberek ilyenkor —, ha átmenetileg is — azzá válnak, amivé válhatnának, ha a társadalmi antagonizmu- sok nem állnák útját az elvont lehetőségek realizálásának. Miként a héroszok antik kultuszai módot adtak arra, hogy somsuk és szenvedésük úira- élése révén megszűnjön a formátumukból következő különállásuk, s az emberek hozzájuk, vagyis önnön lehetőségeikhez felnőjenek — ez történik • más-más tartalommal és formában minden későbbi közösségi, népi ünnepen... A plebejus ünnepeken ezért mindig jelen van a lázadás a fennálló ellen és a nosztalElektronikus szótár A napokban jelent meg az amerikai piacon egy technikai újdonság, a zsebszámológépre emlékeztető elektronikus szótár. A Lexicon cég által gyártott praktikus kis készülék tölthető memóriaegységekkel működik és 1500 szót és kifejezést tartalmaz hat világnyelven. Csupán le kell írni a billentyűk segítségével a keresett szót a hat nyelv egyikén, és egy pici világító képernyőn azonnal megjelenik a szó megfelelője az öt többi nyelven. A hat betáplált nyelv az angol, a spanyol, a francia, a német, asz olasz és a portugál. A Lexicon cég azonban azt tervezi, hogy jövőre további nyelvekkel bővíti az okos kis gép repertoárját. Az LK—3000-nek keresztelt elektronikus poliglott ára 225 dollár, memóriaegységei pedig egyenként 65 dollárba kerülnek. A vízimadarak népe címmel Í975-ben az Európa Könyvkiadó által megjelentetett tanulmánykötet először adott magyar nyelvű áttekintést a világon folyó modern finnug- risztikai kutatásokról, abból a mindegyre gazdagodó külföldi irodalomból, amely minket, magyarokat oly közelről érint, hiszen csaknem ezer éven át éreztük magunkat magányosnak és elszigeteltnek a honfoglalás után a Kárpát-medencében, s hitték, terjesztették ezt rólunk századokon keresztül mások is. Imponálóan változatos volt a kötet tematikai képe s szinte teljes volt a szerzők köre is a Szovjetuniótól az USA-ig. Illyés Gyula joggal írta a könyv előszavában: „A kötet tanulmányait megalkotó tudósok a szavak, a tárgyak, a hiedelmek, a történeti események rokonságának fölmutatásával, egy másfajta rokonságnak is szószólói: a népek és a nemzetek eredendő testvériségét hirdetik...” Ezt teszi az a kiemelkedő Vállalkozásnak számító album is, amely A finnugor népek népművészete címmel látott napvilágot, az Otava Kiadó (Helsinki), és a Corvina Kiadó (Budapest) közös gondozásában, s amely napok alatt a hazai könyvpiac legnemesebb értelemben vett szenzációjává vált. Könyvekről A finnugor népek népművészete A kötet az egymástól évezredekkel ezelőtt elvált finnugor népek díszítőművészetéről nyújt áttekintést lefegyverző szakmai biztonsággal rajzolva meg az eltérő és megegyező vonásokat. Elbűvölő az a világ, amely e népek földjén barangolva az olvasó elé tárul, maradandó szellemi örömöt nyútjva. E szellemi utazás irányait Niilo Valonen finn néprajzkutató tömörségében is briliáns tanulmánya jelöli ki, elemezve, a finnugor népek nyelve és kultúrája közötti összefüggéseket, körvonalazva a finnugor őshazát. Hangúlyozottan szól az életmódról, mint a népművészet alapjáról, vizsgálva a gyűjtögetés, halászat, vadászat idejét, a földművelésre való áttérést, a kultúrák fejlődését, és elkülönítését, az erdei gazdálkodást, és a nagyparaszti osztály megjelenését, a nomád állattartást, a településforma, és a kultúra elterjedését a különböző foglalkozású népek körében. Vázolja a növényföldrajzi tényezőket, ír a kézi* NÓGRAD — 1978. december 31., vasárnap { művesség sepcializálódásáról, a vallás és népművészet kapcsolatáról, a házasság és népművészet összefüggéséről. Külön részletezi a történeti rétegződést, nyomon követve a művészeti stílusok népivé válását, az obi-ugoroknál, a permieknél és a volgai finnugoroknál, a balti finneknél, a lappoknál és a magyaroknál. A rokonság fényeinek pontos elemzésén túl mindig ügyel arra is, hogy felmutassa a finnugor népek fejlődésének eltérő kulturális-nemzeti-tör- téneti feltételeit. Okkal teszi ezt, hiszen ezek a népek Európa és Nyugat-Szibéria térképén alkotnak kisebb-na- gyobb szigeteket a germán, a szláv, a balti, a török-tatár és a román nyelveket beszélő népek között. Közülük éppen mi magyarok jutottunk el a legdélibb és legnyugatibb tájakra, a Duna völgyébe, az obiugorok legközelebbi nyelvrokonaiként, s lélekszámban is a legnagyobb finnugor népet alkotjuk. A Finnországban élő Rácz István fotóművész bejárta mindazon földeket, ahol finnugor népek élnek, hiteles és szép felvételekkel ad hírt népművészetük úgyszólván teljes anyagáról, múltjáról és jelenéről. Rácz István mar régóta a művészi tárgyfotózás világhírű művelője, e könyvben 266 fekete-fehér és színes felvételt közöl az osztjákok (hantik) és vogulok (manysik), zűrjének (komik) és votjákok (udmurtok), mordvinok és cseremiszek (marik), a balti finnek, a finnek, a lappok és a magyarok népművészetéről. A könyvhöz Ortutay Gyula írt előszót. Eszerint: „A finnugor összehasonlító történeti kutatások új, egyre gazdagodó korszakában él számos tudományág, a nyelvészettől, régészettől kezdve a néprajz, folklór megannyi ágazatáig. E kutatások új reneszánsza — talán nem vakmerőség kimondani — nem választható el a tudományos finnugor kongresszusok történetétől.” Az első finnugor kongresszust Budapesten rendezték meg 1960- ban, s azóta ötévenként hívják össze a finnugrisztika tudósait. Boldog örömmel vehetjük kézbe most ezt a jelentős könyvet, annak, bizonyságaként is, hogy a finnugorság kutatása nemzetközileg magas szinten áll, gyümölcseit a nagyközönség is élvezheti. Közös múltunk ismerete hozzájárulhat ahhoz, hogy reménnyel éljünk a népek nagy családjában. Tóth Elemér gia egy másfajta élet után: éppen ennek időleges realizálásából fakad a kivételes öröm- és szabadságélmény”. Am éppen az energiákat felszabadító és közösségi egységbe kötő népi ünnep kulturális jelentőségének felismerése vezetett oda, hogy a közösségek mindenkori tevékenységéből szervesen és spontánul kibontakozó ünnepre felépítsék a hivatalos ünnepek szféráját. „A régi királyok — írja Konfucius — óvatosak voltak azokat a dolgokat illetően, amelyek az elmére hatnak. És ezért szertartásokat vezettek be, hogy az emberek céljait helyesen irányítsák zenét, vagy harmóniát adjanak hangjuknak; törvényeket, hogy érvényesítsék viselkedésüket; és büntetéseket, hogy megóvják őket a rosszra való hajlamtól. A cél, amelyet a szertartások, zene, büntetések és törvények szolgálnak ugyanaz; ezek eszközök, amelyekkel az emberek elméjét hasonlóvá teszik, és jó rendet teremtenek a kormányzásban”. Mihelyt odáig jutnak a dolgok, a közösségi teremtőerőt reprezentáló ünnep mellé odalép az intézményes szándékosság, a számító akarat, s megteremtődik ezzel a látszatünnep lehetősége. A lehetősége, mert a kétfajta ünnepben rejlő antagoni&ztikus feszültség csak a modern elidegenedés és atomizálódás világában fokozódik megsemmisítő erővé. Az ókor és a középkor még inkább keretet biztosít a népi ünneplésnek: a hivatalosságot, a kihirdetett és megrendezett ünnepet elárasztja és elfedi a spontán ünnep népi tarkasága. A konfliktusok ugyan keserűek és barbár módon törnek a felszínre, mint például a kiírt- hatatlannak bizonyuló babo- naság, s az ellene nemcsak a liturgiái és egyéb előírásokkal és szabályokkal védekező egyház esetében; de a természetadta közösség maga is a szokások és a hagyományok rabja, s az ellentétes törekvések még beleolvadnak a hit, a pompa és látványosság mindenkinek élményt és eseményt biztosító általánosságába. köntösbe öltöztetett újabb vallási kultuszt. Mintha érezné az új világ, hogy konszolidációjához a Konfucius által említett elemeket is fel kell használnia. A polgári forradalom tobzódásaiban még ott ünnepli a nép is, vélt és valóságos fel- szabadulását. A pátosz és az illúziók múlásával azonban felszínre bukkan az ünnepek formalitása. „A polgári világ tipikus egyéne — olvashatjuk ugyancsak a Világosságban —, ez a minden közösségből kihullott lény már nem képes ünnepelni. Ott, ahol — a Kommunista Kiáltvány szavaival — minden személyes méltóság csereértékké oldódott fel, már csak a falakat lehet díszíteni, az asztalokat ezüsttel megteríteni —, ünnepi érzelmeket felszabadítani már nem lehet. Akik se társulni, se a maguk ácsolta korlátok közül kilépni nem tudnak —, azok nem ismerhetnek ünnepet”. Ügy tűnik, hogy a törés a polgári forradalmak lezárulásának idejére esik. A forradalmakban évezredes intézmények veszítik e] központi szerepüket, vagy —, mint a királyság és az egyház minden forradalmak körül a legradikálisabb a franciában — válnak éppen nyílt ellenséggé. Az események során nem kevesebb, mint a hagyományos közösségi társadalmak folytonossága, s a történelmi fejlődés „szervességébe” vetett bizalom ér véget. S ennek megfelelően a polgári forradalmak ünnepei is ^szabadultak, harsányak és véresek: rombolják a múltat és a történelmet. Közösségei politikai közösségek, anélkül azonban, hogy megvalósíthassák a képzeli egység, a természet harmóniájára és rációjára épülő egyetemesség birodalmát. Ehelyett radikálisabb és konzervatívabb csoportokra esnek szét. Kultuszaikból pedig kiolvasható, hogy ideológiájukban több ponton is a régi hordozói. Mert a forradalom ateista szárnya diadalmának napjaiban ugyan Párizs püspöke is „észlénnyé” válik, amikor bejelenti tisztéről való lemondását azzal, hogy most már semmi másra nincs szükség a szabadság és egyenlőség kultuszán kívül. Ám a vallási kultuszt mégiscsak egy másik kultusz, az Ész Istennő kultusza helyettesíti. S mivel az utóbbit egy párizsi szépasszony szimbolizálja, az új kultusz a népi természet tobzódásait is kiváltja. S, ha a forradalmi radikalizmus következő hulláma meg is buktatja az Ész Istennő kultuszát (vérpadra küldve szépséges megtestesítőjét is), a Legfőbb Lény robespierre-i felfogásában ateistaellenes éllel támad újjá a morális Az ünnepek kapitalizmusbeli holdfogyatkozását a kívülrekedtek eszmélésének közösségteremtő mozgalmai tudják csak megszüntetni. Az elidegenedés elleni tiltakozásban, a kizsákmányolás anyagi és szellemi formái elleni harcban az emberi szolidaritás, és az ember világjavító, új világot teremtő erőfeszítése teremtheti csak újjá a valóságalakítás és életformálás emberléptékű pátoszát, s formálhatja ezzel újjá az emberiség tartalmas ünnepeit. Világunk csak úgy újulhat meg, ha az emberi bátorság és erkölcsi tartás mély közegéből táplálkozik a társadalmi célkitűzések és cselekedetek mindennapi világa; ha a „kizökkent idő” érzetét összekapcsoljuk az emberi küldetés elodázhatatlan felelősségével. A történelem üzenete: ünnepeinknek feltételei vannak. Csak az az ember, nép, nemzet és mozgalom ünnepel, aki és amely életének és sorsának körét munkájával és szellemével kiszakítja a mindennapi és pillanatnyi lét puszta vegetációjából és eltűnésre ítéltségéből, hogy a múlt és a jövő dimenzióiba építve bele, megteremtve a folytonosságot, az önmagát tételezés és megőrzés lehetőségét. A múlt és a jövő idősíkjaiba belehelyezett jelen így mindenkor egy állomás is: mert valahonnan jöttünk és valahová tartunk. Csak azért vagyunk itt, mert valahonnan ide érkeztünk, mert eddig küzdöttük magunkat, s egyúttal csak azért vagyunk itt, hogy tovább mehessünk. Mert az ember úton levő lénynek bizonyul. Csak így őrizheti meg önmagát, őrizheti meg és építheti tovább kultúráját és ünnepelt. A kultúrába beépülő múlt- és jövőtudat, s a kultúrához tartozó egyének mindennapi létküzdelme újra és újra szimbolikus jelekkel és értelemmel tölti meg a születés, a megújulás, a nagy történelmi események és sorsfordulók időpontjait. S ezért lehetséges, hogy az olyan sok ágból kialakult, ősi, mágikus és vallásos vonásokat hordozó ünnep, mint a karácsony és az új év is megőrizheti folytonosságát akkor is, amikor a mögötte levő hagyomány és valóságkép veszít értékéből, vagy éppenséggel már felidézhetetlennek bizonyul. Az ember újra és újra magára vonatkoztatja életének történéseit, felismeri bennük sajátmaga fontosságát. Mert nem arról van-e szó még a vallásban is, ahol az ember a teremtés koronájává, a föld pedig a kozmosz kitüntetett helyévé fokozódik ? Végül is mindig az alkotó és küzdő ember ünnepel. Mert megtett valamit, mert őrzi és újjáépíti kis és nagyobb közösségeit és önmagát. S így valóban méltó az ünneplésre. S, ha nem is tudja, de érzi: ünnep nélkül nincs kultúra. Kultúra nélkül pedig nincs emberi létezés... Ilülvcly István f
