Nógrád. 1978. december (34. évfolyam. 283-307. szám)
1978-12-31 / 307. szám
David Chericián Tomboló szilveszter Budapesten Somlóynak és Mariannák, kísérőimnek Délután hat éra. A sivítással, trombitálással teli széles utca táncol a lámpákkal, tényekkel, virágfüzérekkel a szélben, ezen a téli estén Budapesten — ujjongva, egymásra torlódva búcsúznak a percek, egymás nyakára hágnak, mielőtt végképp elköszönnek. Tizenkét kondulás a levegőben, tizenkét kondulás az ösz- szekoccanó fejekben — egy lélek se fér már ide, csak testek, és igen, már jönnek is, már mennek is, mert a csillagok ma üresen hagyták az »David Chericián neves kubai I költő, a magyar irodalom kiemelkedő fordítói a és propa- ! gátora a spanyol nyelvterületen. Ady Endre verseinek fordításáért magyar kormány- i kitüntetést kapott. eget, a járdákon keringenek, összeütköznek és énekelnek. Himnusz zendül, és az ünnep leülepszik le, ama világ felé, ahol a dolgok már érvényüket vesztik, s már csak a szökő perceket látja ló s lovas, a perceket, melyek egy új év elé rohannak szörnyű csinnadrattái, el. kifelé e radikális csendből — az idő most szakasztott úgy pereg, mint a hosszú sivítás előtt, e sivítás helyettesíti a tizenkét kondu- lást, a tizenkét ütést, melyek nem szólalhatnak meg mór itt, Budapesten, délután hat óra van, s a nap még javában rágja az utca kövét — a pompás lovarda, mely nem társul a virágfüzéres tánchoz ebben az erőszakos decemberi szélben, e hóesésben, mely szinte átdöfi a lámpákat az utcán, e hidegben, melyet feltépnek a trombiták, a sivítás, az öröm- • ujjongás, mellyel a világ fogadja azt, ami nem jön el, hiszen mindig is itt volt, ami csak a mi fejünkben új, bennünk, akik bizony megöregszünk az anakronisztikus, távoli, egyetlen, kereknap alatt; bennünk, akik a tizenkét kondulás végérvényes elvesztését sa hosszú sivítást ünnepeljük. j— és eltávoznak egy másik világba, melyben lassú és változtathatatlan himnusz várja őket, oda, ahol a dolgok végképp érvényüket vesztik; és csak mennek, vonulnak szörnyű csinnadrattal. Délután hat óra. íme itt az Újév. Budapest, 1977. január 1-én Csuday Csaba fordítása Szokatlan szokások Amilyen gazdag hagyományai vannak Nógrád megyében a karácsonyi, vagy mondjuk, a húsvéti ünnepkörnek, olyan szegényes a szilveszterhez, és az új év első napjához kapcsolódó népszokások választéka. Pedig, ha valamikor, akkor éppen december 31-én beszélhetünk igazán „népszokásokról”.. Szilveszter ünneplése — az óév búcsúztatása —, ugyan nem túl régi, de maradandó szokásokat alakított ki. Az is igaz, hogy ezeket a szokásokat az urbanizáció hozta létre, de ma már a falusiak között is meghonosodtak. Néprajzkutatók bizonyára felszisszennek, ha elárulom, hogy a fentebb említett hagyomány alatt, azt a mindenki által ismert — és gyakorolt — esztendőbúcsúztató, újév- köszöntő „népszokást” értem, amely a szilveszter reggeli pú- linkaivástól, az éjféli pezsgőbontásig tart, s amely január elsején további poharazgatás- sal (esetenként gyomormosással) folytatódik. Ehhez járulékosan kapcsolódik a szilveszteri vacsora, ugyancsak hagyományossá vált eledelével, a főtt virslivel, tormával. A naptári év fodulójának megünneplése természetesen nem csupán helyi, hanem világjelenség, egyetemes „népszokás”. Egy neves angol drámaíró szerint „december 31-e az a nap, mikor földünk legtöbb lakosa egyet akar, — koccintani”. Mégis bizton állíthatjuk, hogy ennek az ünnepnek gyökerei — alkoholfogyasztásban élenjárj— kis hazánkban, mindig ia megvoltak. Kis túlzással azt Is mondhatnánk, hogy a „szilveszteri népszokás” nálunk, a hétköznapi szokások legalizált, nemzetközi méreteket öltő formája. Ma éjjel — annak rendje és módja szerint —, Nógrád megyében is talpon lesz mindenki, és szűk családi körben, szórakozóhelyen vagy baráti társaságban várja, hogy éjfelet üssön az óra, hogy szokásos módon búcsút vegyen az óévtől, köszöntse az új esztendőt. Természetesen akadnak, akik fittyet hányva a szokásnak sajátosan viszonyulnak az év utolsó napjához. Sz. A. Balassagyarmaton például ma este sem várja meg az éjfelet; — Én nem értem, miért kell olyan nagy ügyet csinálni a szilveszterből. Elvégre 365 nap van egy évben, és mindegyikből csak egy. Ilyen alapon, akár július 23 -án is ünnepelhetnénk az év utolsó, vagy épp első napját. Ha ugyan van azon valami ünnepelni való, hogy napról napra idősebbek leszünk. Én azonban július 23-án sem szoktam fennmaradni tíz óra után, miért épp szilveszterkor ne fe-» küdnék le időben... Szécsényben B. G. számolt be különös szokásáról; Igenigen én szilveszterkor egy korty szeszes italt sem iszom.' Mert az ünnepet valahogy, mégiscsak meg kell különböztetni a hétköznapoktól... A legkülönösebb módon azonban kétségkívül a salgótarjáni F.«F. fogia búcsúztatni az óesztendőt. Ö minden év december 31-én. pontban éjfélkor — fejre áll! őszintén szólva, mikor elmondta, azt hittem, csupán tréfál, de társai is megerősítették szavait. Családjukban hagyomány (!), hogy az óév utolsó percében a család férfitagjai fejükre állnak. Ez alól csupán a 75 éves nagypapa kivétel, akinek viszont öt fekvőtámaszt illik ilyenkor csinálnia. .. Bizonyára szép számmal akadnak még az általános szilveszteri „népszokástól” eltérő szokások. Ezúton ajánlom figyelemébe a néprajzkutatóknak, ezek összegyűjtését! Ki tudja? Meglehet, hogy jövő ilyenkor Nógrád megye valamehnyi férfilakosa fejre fog állni éjfélkor. Csak aztán nehogy úgy maradjanak.. ! — pintér — R. Prismus: Hagyomány Státusszimb Üjév hajnalán valaki becsöngetett hozzám. Fél álmosan nyitottam ajtót és megpillantottam a házmestert, aki hidegtől pirosra csípett arccal, széles jókedvűen köszöntött rám: — Boldog új évet és sok vidámságot kívánok — harsogta és egy színes képeslapot nyomott a kezembe, amelyen az újévi rajz alatt ez d* szöveg állt: „JÓKÍVÁNSÁG A HÁZMESTERTŐL!”. Elmosolyodtam és a kezemet nyújtottam. — Köszönöm szépen! Hasonló jókat kívánok én is önnek...! Be akartam csukni az ajtót, de a látogatóm jélen- tőségteljesen köhintett. — Ó, bocsásson meg. 1.1 — szóltam zavartan és szégyenkezve tapintatlanságom miatt és gyorsan néhány koronát csúsztattam a kezébe. „Milyen rendes ember... — gondoltam. Hajnalok hajnalán felkel csak azért, hogy nekem boldog új évet kívánjon. . Azzal visszafeküdtem, de néhány perc múlva újra csöngettek. A küszöbön a tejesasszony állt. — Boldog új évet kívánok. .. — mondta szinte harsogva, ragyogó arccal és átnyújtott egy színes képeslapot, amely egy óriási tejesüveget ábrázolt, alatta a szöveg: „JÓKÍVÁNSÁG A TEJESTŐL!” Meghatott a figyelmessége, és néhány pénzdarab át- nyújtásával megköszöntem; hasonló jókat kívánva neki. Aztán már vissza sem feküdtem, mert sorra csöngettek. Jött a vízvezeték-szerelő, kifejezte örömét, hogy engem újév alkalmából köszönthet, és minden jót kíván. Én némi pénzzel viszonoztam jókívánságait. Aztán jött a postás, különleges dísztávirattal, jött a kéményseprő, a tévészerelő, és még sokan mások... Végül is arra döbbentem, hogy elfogyott minden pénzem. Ennek már fele se tréfa! Megijedtem. A fizetésig még meglehetősen sok idő van hátra, amit pénz nélkül nehéz lesz átvészelni. De még nagyobb zavarban leszek, ha valaki jön még újévet köszönteni. Bevallom elkeseredtem. De csak néhány pillanatig lartott, mert hirtelen egy ötletem támadt, és döntöttem! Szinte felnevettem jókedvemben. Magamra öltöttem erdész nagyapám egyenruháját, a vállamra vettem a puskáját, megnéztem magamat a tükörben — úgy állt rajtam a ruha, mintha rám szabták volna —, aztán elindultam. Becsöngettem az első ajtón. — Jó napot! — köszöntem vidáman. — Boldog új évet kíván önöknek Vileila, az erdész... — Köszönjük szépen, erdész úr... — hallottam a ház asszonyának a köszönetét, aki megijedt ugyan a vállamon fityegő puskától, de felém nyújtott valami papírpénzt Meg se néztem, csak zsebre vágtam. Aztán mentem tovább. Végig az utcán, minden ajtón becsöngettem, és mindenhol boldog új évet kívántam. Meg voltam mentve..': Mert olyan nagyszerű ez az újévi szokás! Fordította: Antalfy István Pákolits István: Új esztendőre Adjon isten minden jót olyat ami sosem volt A kétkedőt nagy hit óvja midőn gyötri meddő óra Kesergőnek kacagásra forduljon lepittyedt szája A beteg erőre kapjon két bak-arasznyit ugorjon Jobb munkához tisztességet nagyobb kedvet emberséget Minden lánynak jó szeretőt ha nem elég egy hát kettőt Pulyákat az asszonyoknak ameddig nem hervadoznak Ordaserkölcs dölyfös ármány kezesedjen: kezesbárány Katonának bodza puskát telt kulacsot hátsósunkát Jó parolát hű tenyérnek a világnak békességet Nem egy évre se kettőre de örökös-mindörökre Adjon isten minden jót amilyen még sosem volt Amúgy jól vagyok. A koszt ehető, a falak színe jól megy az új papucsomhoz, az ápolók is kedvesek. Ágyszomszédaimmal jól kijövünk egymással. Tőlem jobbra egy ismert színész fekszik, balra egy ismeretlen feltaláló. A kocsival kezdődött az egész. Mivel ötven kilométerre lakom a munkahelyemtől, vettem egy kocsit. Akkor még azt gondoltam, hogy az autó a helyzetváltoztatás eszköze, ám az emberek felvilágosítottak, hogy státusszimbólum. Ez nagyon bántott, már csak azért is, mert a hosszú szavakat mindig nehezen tudtam kimondani. Eladtam hát a kocsit, inkább gyalog jártam dolgozni. Hajnalban háromkor útra keltem, hogy nyolcra beérjek, este tizenegykor már otthon is voltam kis családom körében. Róluk is ejtenék néhány szót, ha már itt tartunk. A feleségem nagyon szép nő volt, olyannyira, hogy az már nekem is feltűnt. De nem lehettünk sokáig boldogok, mert a rossznyelvek azt mondták, hogy egy ilyen mutatós nő nem más, mint státusszimbólum. Ez megint nem esett jól nekem, de beláttam, minden hiába: férjhez adtam a nejemet, csakhogy ne mondhassanak rám semmi rosszat az emberek. Kezdtem boldog lenni. A kezem ugyan remegett, és a trolibuszon a fogaimat csattogtattam, de úgy látszott, egyenesbe jön az életem. Kisebb kellemetlenségek persze akadtak. Ezek közül csak néhányat említenék. Volt egy diplomatatáskám. Ám amikor egyszer a moziban a pereces néni is olyanban hozta ropogós portékáját, rájöttem, hogy túl kell adnom a táskán, mégpedig minél hamarabb. Ezekután már természetes, hogy háromszobás, völgyre néző lakásomat „Edzett ifjúságért” sátorra cseréltem, melyet a pincében állítottam fel. Egészen jól elfértünk benne Panni lányommal. Mert volt egy Panni nevű lányom, róla is beszélek. Azt hiszem a város legokosabb gyereke volt, nyolcéves korában hét nyelven beszélt. Egy nap azonban behívatott a tanító néni, és azt mondta, hogy nem lesz jó vége ennek, mert a túl gyors fejlődés károsan hat a gyermek fejlődésben levő pszichikumára, arról nem is beszélve, hogy így nincs neki gyermekkora. Ezt nem egészen értettem, mindenesetre kivettem Pannikát az iskolából. Legnagyobb örömömre kilencéves korára mára nevét is elfelejtette leírni. Boldogan éltünk a kényelmes sátorban, nem volt sok holmink, eladtam a zsebszámológépemet, a karórámat, a könyveimet, a nagymamám fényképén pedig vettem két deci szilvapálinkát. Megittuk Pannikával. Gyakran mosolyogtam, egy ólum alkalommal pedig különféle dolgokról cseréltünk véleményt egy hűtőszekrénnyel. A legrosszabb cigarettákat szívtam, nem használtam zsebkendőt, s szándékosan mezítláb jártam, nehogy valaki kimondja a rettegett szót ^státusszimbólum. Egyik reggel éppen csikket és üres üvegeket kerestem egy szemeteskukában, amikor egy kiskutyára lettem figyelmes. Odajött hozzám, csóválta a farkát, egyből jóbarátok lettünk. Mint kiderült, ő is Vasas- drukker, úgyhogy ezzel sem volt baj. Hazavittem és kikötöttem az „Edzett ifjúságért” sátor elé. Bodrinak neveztem el, mert mindig jó fantáziám volt. Boldogan éltünk hármasban. Mikor Pannika hazajött a munkából — majd elfelejtettem, tízéves korában már megbízott segédmunkásként dolgozott — Bodri elészaladt, ameddig a kötél engedte és jókedvűen ugatott. Csak úgy zengett bele a pince. Egy nap felfedezték a kutyát, és kimondták rá a halálos ítéletet: státusszimbólum. Szomorú szívvel búcsút mondtunk Bodrinak, vettünk helyette egy csótányt. Ám a régi szokásainkat ' megtartottuk: amikor Pannika hazajött a segédmunkából, elébe szaladtam és ugattam. Közben a kötelet rángattam, az illúzió kedvéért ugyanis magamat kötöttem a sátor elé. Mondom, jól vagyok, a koszt ehető, az ápolók udvariasak. Csak megint félek, nehogy valaki észrevegye, hogy az ismert színésszel fekszem egy kórteremben. Még elgondolni is rossz, mit mondanának rám az emberek. Föld S. Péter Tamás István: bor BU ÉK gyöngyök kaláris ablakában o Idott kévét tallóz köt az esztendő r ámás éjfél hetyke sarkantyúja pendül t ilalmat tilt veszejt a veszendő B undás hegyek oltalmát szomjazon ú tja végén a vándor honba ér z ápor mart kit eb idő ciháit most á Italad nyert okos értelemben t ámaszt talál őrző öledbe fér B óbiskolnak a kemencék bóbitákban é nekre kél a megszegett cipó k ívánós szép áldott hajnalokon húzzon e sdeklö magvainkra takarót a hó s ietös számvetést nyugtasson intelem s csituljanak bajok ordas indulatok é kköd legyen koronád a tudás g ond balsors nélkül s mi karcolatlan ragyog e ngesztalj keservünk szárítsa fel orcád t ündökölj virulj ősz s kisded Magyarország
