Nógrád. 1978. december (34. évfolyam. 283-307. szám)

1978-12-31 / 307. szám

A sport világ1 egy éve EBBEN az évben a francia AFP hír- ügynökség bizonyult a leggyorsabbnak: 1978. legjobb sportolóiról ő közölte először a fél- hivatalos véleményt. Listáját mind a nőknél, mind a férfiaknál atléta vezeti, s ez nem is nagyon csodálható, hiszen a sportok ki­rálynőjének képviseletében könnyű felhívni a rangsorolók figyelmét. Nem is kell hoz­zá más, mint valakinek nő létére először túlszárnyalni a hétméteres álomhatárt (Vil- helmina Bardauskene), vagy rövid néhány hónap alatt megjavítani az öt- és tízezer méter, valamint a háromezer méteres aka­dályfutás világcsúcsát (Henry Rono). Gyanít­ható, hogy kettőjük nem csak a franciák névsorában kerültek, illetve kerülnek majd ilyen előkelő helyre, hisz’ eredményeik va­lóban a sportvilág kiemelkedő teljesítményei között tarthatók számon. Igaz, kiemelkedő teljesítményekben ebben az évben sem volt hiány, s hogy a szak­értői és szurkolói érdeklődés egyaránt mint­ha. az átlagosnál is fokozottabb mértékben nyilvánult volna meg a küzdőterek esemé­nyei iránt, az nem írható a véletlen szám­lájára. A két olimpia közötti páros esztendő mindig is különleges figyelemét keltett, úgy­mond: ez az időszak a legalkalmasabb a felmérésre és a hiteles előrejelzések elkészí­tésére. Ilyenkor még van lehetőség új em­berek kipróbálására, de mór minden terv­szerűen dolgozó országban, sportágban ki­alakulóban vannak az olimpiai csapatok, vagyis: csak meg kell hosszabbítani az ere­dőket, s meg lehet kísérelni a reális prog­nózisok elkészítését. A magyar sport is így tekintette 1978-at. Hogy azonban nyugodt szívvel is tekinthet-e az 1980-as moszkvai olimpia elé, az már ko­rántsem mondható el. Sajnos! A magyar sport idei legegyértelműbb sikereit ugyanis nem olimpiai sportágakban érte el, ami per­sze nem jelenti azt, hogy ne örültünk volna ezeknek a sikereknek. Novemberben az egész világ tapsolt Portisch Lajoséknak, akik ötvenévi szünet után hozták haza az arany­érmét az argentínai sakkolimpiáról; s ha kevesebb emberhez szólt is, mégis szép si­ker volt fogathajtóink százszázalékos szerep­lése a kecskeméti világbajnokságon. De hát igaz, ami igaz: olimpiai szemüveggel „csak” vívóink, kajakozóink és Magyar Zoltán vi­lágbajnoki, valamint birkózók, súlyemelők KB-győzelmeit szabad néznünk és bizony be kell vallanunk, hogy 1978-ban meglehetősen mérsékelt volt a „termés”. Egy-egy sikerre a Kudarcok sokasága jutott. Csöppet sem lesz irigylésre méltó az év őszén hivatalba lépett új sportvezetés dolga, amikor el kell készí­tenie az események elemző értékelését. Ha a sakkolimpiát is ideszámítjuk: négy nagy sportág világversenyét rendezték meg ebben az évben. Az említett mellett a labda­rúgó VB-t, az atlétikai EB-t, valamint áz úszó és vízilabda VB-t. Nagyszabású esemé­nyek, rengeteg élmény, érdekesség, s mind­ez a szemünk előtt, hiszen a televíziós köz­vetítések révén a nagy sportesemények vi­lágméretű közügyek lettek. Mennyi álmos szemű ember kezdte júniusban nálunk a munkanapot! Igazán, egy kicsit tekintettel lehettek volna rójuk a „fiúk”. De, mint tud­juk, nem voltak, s bár a szurkolót igen köny- nyű szép reményekbe ringatni, a Mundiál igen gyors ébresztőt hozott. Tizenkét évi szü­net után ott voltunk ugyan ismét a VB-n, de minden idők egyik leggyászosabb szerep­lését tudhatja maga mögött válogatottunk. (És hogy nem pillanatnyi kisiklásról volt szó, igazolja az Európa-bajnoki ősz két to­vábbi, talán még a VB-nél is jobban fájó veresége: Finnország, Görögországi..) Nem hozták meg immár hagyományos ara­nyukat a vízilabdázók sem Nyugat-Berlinből, s bár vannak, akik ezt kifejezetten jó jelnek vélik, mondván, hogy a montreáli győzelmet is egy világbajnoki vereség előzte meg (Cali), a többség ezúttal is inkább a borúlátásra haj­lamos. No, nem pusztán az elveszett arany, sokkal inkább az egyéb „jelek” miatt, ame­lyek úgy látszik, nem véletlenül szaporodnak az utóbbi években a világverő vízilabda- csapat körül. (Faragó emlékezetes pofozko­dása csak egy a sok közül...). Ami pedig a prágai atlétikai EB-t illeti, arról jobb nem is beszélni. Bár talán mégis, hiszen végül — ha nem is a zöld gyepen, de a zöld asztal mellett — a magyar sport is hozzájutott egy aranyéremhez: miután ötpróbában dopping­használat miatt megsemmisítették a Papp Margitot legyőző Tkacsenko eredményét Mindezek után furcsa, hogy még egy olyan versenyen sem játszották el yégül a magyar himnuszt, ahol az eredménnyel erre rászol­gáltak versenyzőink. Buenos Airesben a ren­dezők az elhagyott himnusszal próbálták meg kifejezni nemtetszésüket a magyar győzelem miatt. És ez az eset arra is jó, hogy em­lékezzünk rá; 1978. sem volt „politikamen­tes” év a világ sportjában. A FIFA elkészített például egy olyan olim­piai selejtező sorsolást, amelyben a szocia­lista országok válogatottjait egy csoportba osztotta. (Mit neki olimpiai színvonal!). A Karpov—Korcsnoj sakkvilágbajnoki páros mérkőzésen is voltak pillanatok, amikor a rosszízű kísérőjelenségek már-már eltakarták a sportot. És, úgy látszik, hiába halad min­den a menetrendnek megfelelően a moszkvai olimpia előkészületeiben, mirfdig akad az el­lentáborban egy-két hivatásos „kételkedő”. Igaz, persze, nemcsak politika van a sport­ban, de van — sportpolitika is. És utóbbi olykor nem kevesebb gondot okoz az érin­tetteknek, mint az előző. Az év legnagyobb — és kétesértékű — sportpolitikai szenzáció­ja vitathatatlanul az 1984-es nyári olimpiai játékok helyszínének kijelölése körüli huza­vona volt. Emlékezetes, hogy végül is egyet­len jelentkező akadt a rendezésre. Los An­geles városa, amelynek gazdái úgy érezték, hogy ebben a kényszerhelyzetben ráerőltet­hetik saját elképzeléseiket a Nemzetközi Olimpiai Bizottságra. Los Angeles feltétele­ket szabott, amelyeket a NOB nem fogadott el, majd a NOB szabott feltételeket, amelye­ket meg Los Angeles utasított el. Voltak pillanatok* amikor úgy tűnt. hogy azoknak a borúlátóknak lesz igazuk, akik már München idején megkongatták a vészharangot, s meg­hirdették az olimpiai eszme vereségét. Va­jon olimpia nélkül marad a világ? Valljuk be, a kérdés még a világ ezernyi égető gond­ja között is foglalkoztatta az embereket, s elszomorította az esetleges lehetőség. Végül is azonban minden jóra fordult; Los Angeles engedett, megadta a szükséges biztosítékokat, 1984-ben is lesz tehát olimpia. A gondok újabb négy esztendőre megoldódtak, s vél­hetően akkor már nem a termetes ír úrnak kell velük foglalkoznia, tekintve, hogy Lord Killanin az idén véglegesítette szándékát: Moszkvában lemond tisztségéről. A sport nem tűri a szomorúságot, de ha erről az évről beszélünk, szükségképpen fel kell idéznünk ilyen pillanatokat is. A durva­ság, az erőszak egyre jobban eluralkodik a világ sportpályáin. És egyre gyakoribb a ha­lál is. Az olasz Perugia—Florentini* bajnoki lab­darúgó-mérkőzés mérlege október 15-én: két lábtörés, egy agyrázkódás (egy néző üveg­gel dobta fejbe a Fiorentina kapusát), hat játékos és nyolc rendőr könnyebb sérülése a mérkőzés után kitört tömegverekedésben, harminc letartóztatás. November végén egy bosznia-hercegovinai járási bajnoki mér­kőzésről röpítették világgá a hírügynökségek: a vendégszurkolók megölték Ante Bosnyak játékvezetőt. Igen, a halál... A szeptemberi monzai For­ma 1-es futamrészvételért a svéd Ronnie Peterson fizetett az életével. Az olasz Angelo Jacopucci a ringben szenvedett halálos sérü­lést. (A ringvilág nyolcadik halottja volt 1978-ban!). A sport halálos játék a világ nem egy országában. ÉS ELSÍR ATT EK saját halot­tainkat is: köztük a magyar sport nagy öreg­jét Hegyi Gyulát. A százszoros válogatott Bozsik Cucut például, akinek a játékért élő szíve éppen a világbajnoki rajt előtt szűnt meg dobogni. Nem nézhette már a nagysze­rű csatákat, s nem lehetett ott azon a ban­ketten sem, amelyen szűk körben az 1953. november 25-i világraszóló diadalra emlékez­tek a hajdani résztvevők. Csöndes, indoko­latlanul csöndes ünnep volt ez a „hathár­mas” emlékezés, vagy hagyjuk az emléke­ket? Valóban: jelen bajainkon mit sem se­gít a „régi dicsőség” felemlcgetése. k. 1. m. évi konfetti Az angol biztosító társasá­goknál újabban, sok minden egyéb között, már a kedvenc csapat gyenge játéka, veresége okozta csalódásra is lehet biz­tosítást kötni. A kapott összeg nagysága mindig attól függ, hogy a csapat éppen hogyan áll a tabellán. — Ez egy való­ban újszerű és igen rugalmas biztosítási mód: a kiábrándu­lásért járó fájdalomdíj egy formája! — jelentette ki Mr. Netwood angol biztosítási szakember, majd hozzáfűzte: — A végleges bevezetéssel azonban várnunk kell, hogy az gyakorlatilag miként válik be. Elképzelhető ugyanis, hogy a kedvenc csapat csak azért ját­szik gyengén, lélektelenül, hogy „csalódott” szurkolóit ily módon juttassa a jól „kiérde­melt” biztosítási összeghez... Lám, lám: a csapatok is meg tudják „hálálni” a szurkolói hűséget... ★ A Tottenham—Norwich City angol bajnoki labdarúgó-mér­kőzés után megkérdezték a ta­lálkozón jelenlevő John Bond- tól, az utóbbi csapat mened­zserétől: — Mr. Bond, milyen benyomást tett önre a két csa­pat játéka? — Ilyen csapniva­lóan gyenge mérkőzést még nem láttam! Csak egyet nem értek: hogyan tudott z. közön­ség mindvégig oly türelemmel kitartani és még fizettek is ér­te! Erre talán csak egy magya­rázat fogadható el-— fejezte be Bond — futottak a pénzük után! Két szurkoló baktat egy Bundesliga mérkőzésre a sta­dion felé. Egyikük hirtelen a zsebéhez kap és döbbenten ki­ált fel: — Hűha, otthon felej­tettem a belépőjegyemet! — Várj — mondta a másik — én kerékpárral vagyok, elsza­ladok érte, majd a feleséged odaadja! Megnyomja a pedált, majd hamarosan visszaérkez­ve, kezében lobogtatja a jegyet, így szól társához: — Te, vala­mi fontosat akarok neked mon­dani! — Ne beszélj annyit, in­kább siessünk, mert elkésünk! — inti le türelmetlenül társa. — Dehát ez nagyon fontos! — erősködik a „kerekező”, majd kiböki: — A feleségednél egy idegen férfit találtam! — Ja, már megijedtem, mert azt hit­tem, azt akarod mondani, hogy Bonhof nem játszik! — felelte angol hidegvérrel... * Minden korban rendkívül nagy volt a sztárkultusz. A „korosabbak” még emlékezhet­nek rá: a húszas években, pri­madonnák kocsijából kifogták a lovakat és a hintót a kedves közönség soraiból kikerülő ra­jongók húzták, majd pezsgőt öntöttek cipőibe és kiitták... A sztárimádat különösen Dél-Amerikában az egekig csapott. Egy forróvérű brazil szurkoló — a hír egyébként annak idején a világsajtót is bejárta — Pelé iránti „oltha- tatlan” lelkesedése miatt fela-* kasztotta magát annak a kapu­nak a felső kapulécére, ahová a „fekete gyöngyszem” a leg­csodálatosabb gólokat rúgta. Hogy miért dobta el magától ily meggondolatlanul az életét, ezt búcsúlevelében tömören e szavakkal írta meg: — Ilyen labdazsonglőrt, mint Pelé, már nem fogok látni. Így nincs ér­telme további életemnek... Az alacsonyabb osztályban szereplő angol FC Gravesand labdarúgócsapatának játéko­sai gondoltak merészet és nagyot, s egyik húszperces ed­zésüket anyaszült meztelenül tartották. Hogy ez az újfajta edzésmódszer mennyiben javí­totta erőnlétüket, jiem szól a krónika. Tény azonban, hogy az esetről tudomást szerzett a kenti grófság labdarúgó-szö­vetsége, mely valamennyi „nu­dista” játékost fejenként 120 dollár pénzbírsággal sújtotta. A pajzán focisták fanyalogva • vették tudomásul a „zsebbevá­gó” büntetést, mire csapatka­pitányuk így vigasztalta őket: — Ne bánkódjatok fiúk, ez volt a sztriptízprémiumotok! A humor még a legnagyobb mérkőzések legforróbb pillana­taiban is jelen van, ha nem is a pályán, de a lelátók székso­raiban. Egyik kitűnő játékve­zetőnk örök emlékként őrzi egy bömbölő bariton hangorkánt elnyomó megjegyzését, amit neki nem tetsző ítélete után tett: — Bíró! Téged küldjelek, vagy idejön anyukád? ★ Edzőmerengő: — Annyi a változás mostanában, hogy hirtelenében nem is tudom, melyik klubnál vagyok edző... ★ Jackie Charlton, a Leeds United egykori kitűnő játékosa — akit termete, de kivált hosz- szú nyaka miatt egyszerűen zsiráfnak becéztek — mesélte: — Egyszer egy gyerek lépett oda hozzám, hunyorogva fel­nézett rám, és megkért: — Legyen szíves, adjon nekem hat autogramot! — Jó, jó, de nem értem, miért éppen hatot? — Tudja, a maga Bobby bátyja, aki véleményem szerint is leg­alább hatszor jobb játékos, mint maga, azt mondta, hogy ő csak akkor ad nekem egy autogramot, ha előbb bemuta­tok neki hatot Jackie-től... „A kétéltű sportoló” cím minden bizonnyal Jim Peaco* ckot, a kitűnő kanadai sport­embert illeti meg. Mr. Peacock ugyanis nemcsak a jégkorong­ban, hanem a fociban is klasz- szis képességű. Nos, ebből ke­rekedett a baj! A robosztus termetű, vasfi­zikumú Peacock csapata egyik mérkőzésén a jégkorongban megengedett „bodicsekkel” szerelte ellenfelét, méghozzá * tizenhatos büntetőterületen be­lül, amiért bizony a játékve­zető tizenegyest ítélt. A fel­dühödött játékos Jélekszakad- va rohant a játékvezetőhöz, és kézzel-lábbal hadonászva az orra előtt, próbálta bizonygat­ni, hogy a szabályok által meg­engedett módon szerelte ellen­felét. A játékvezető azonban hajthatatlan maradt, mire a felindult játékos ököllel az ar­cába sújtott. A játékvezető, akinek az állkapocscsontja eltörött, fel­jelentette a magáról megfeled­kezett játékost. Mr. Peacock a bíróság előtt, az utolsó szó jogán így véde­kezett: ...„minthogy én mind a jégkorongot, mind a focit rendszeresen űzöm, ezúttal, a tények által is bizonyítottan, a két sportot összecserélhet­tem. Meg voltam ugyanis győ­ződve arról, hogy nem foci-, hanem jégkorongmeccsen ve­szek részt. Márpedig ott a bo- dicseket nem büntetik a já­tékvezetők. Mire rádöbbentem a valóságra, már késő volt. Egyébként őszintén sajnálom a történteket...” A bíróság nem fogadta el Mr. Peacock védekezését, és nem értékelte enyhítő körül­ményként megbánást mutató magatartását sem. Példásan kemény büntetéssel sújtotta. Sőt, anyagi kártérítésen felül még börtönt is kiszabott rá. ★ Ha a játékvezetők egyszer összegyűjtenék és fölsorolnák mindazt, amit sértések formá­jában eddig a fejükhöz vágtak, abból alighanem szép kis könyvsorozat telne ki. Erre azonban egyelőre nincs lehető­ség, másrészt pedig még vár­nunk kell. Egyik illusztris fe­keteruhás. miután úgy vélte, hogy végül is a lelátókon nem­csak a becsületrend lovagjai ülnek meg aztán a szurkolók­nak a pénzükért bizonyos jo­guk is van, hát állta szó nélkül alkalmanként, amit kapott. Egyszer viszont, bármily hihe­tetlenül hangzik is, hősünk füle valami egészen szokatlant fogott fel. Egy elkeseredett szurkoló csaknem kitöltve a teljes kilencven percet, azt ki­abálta : Gerlice.T. Gerlice.' Gerlice.J Ezt már ép ésszel nem le­hetett elviselni szó nélkül. Já­tékvezetőnk a vesztes csapat intézőjéhez fordult: — Nem tudná véletlenül megmondani, miért ordítoz­ták felém állandóan azt, hogy gerlice? Az intéző tanácstalanul tár­ta szét a karját, aztán, hogy mégis mondjon valamit, visszakérdezett: — Hát az is egy állat, nem? * — Mikor kell egy mérkőzést sötétség miatt abbahagyni ? — kérdezte a vizsgabiztos az ifjú játékvezető-jelöltől. — Akkor, amikor már az egy csapathoz tartozók ütlege­lik egymást! — hangzott a je­lölt meglepő válasza. Ba'assagyarmaton a szurkolók régi vágya teljesült a labdarúgók NB II-be jutásával. Az őszi idényben további sikere­ké' értek el és a hatodik helyen végeztek. Várjuk a tavaszi kitűnő szereplést! Képünkön: őszi emlék. Izgalmas jelenet • kapu előtt az egyik hazai bajnoki mérkőzésen. (Reiter László felvétele) Szilteasteri hér (lesüt, I; Mi újság az STC-nél? A labdarúgó NB I-ben rövid téli pihenőre tértek a csapa­tok. ám a kulisszák mögött zajlik az élet. Mi újság az STC-nél, — kérdeztünk szil­veszter előtt Végvári József­től, a labdarúgó-szakosztály elnökétől. — A labdarúgók az őszi' idény utolsó mérkőzése után szabadságra mentek, amely ja­nuár 2-ig tart. Tehát csak jövőre — de már kedden — találkozunk a játékosokkal. — Értékelték-e már a szak­osztályban az őszi •produkciót? — Még nem. Terveztük, de elhalasztottuk, mert Hegyi Gyula temetésén voltunk Bu­dapesten, dr. Lakat Károly ve­zető edzővel. Így a számvetés­re január 3-án kerül sor. — Van-e változás a keret­ben? — Szerződtetett játékosunk volt Szlifka László, aki kará­csony előtt halálos autóbalese­tet szenvedett. Radics János eltávozott Tatabányára, a KOMÉP-hez. Ádám László bejelentette távozási szándé­kát. Hogy hová tart. nem tud­juk. — A minap a fővárosban járt az MLSZ új elnökségének az ülésén. Mi volt a legérde­kesebb döntés? — Az, hogy nem február 28-án, hanem csak március 3-án kezdődik a tavaszi idénv. Salgótarjánban alapozunk, utána MNK-mérkőzéseket játszunk. Portyát n^m terve­zünk. — Egy személyes jellegű kérdés: Ön hol szilvesztere­zik? — Családi körben, Salgótar­jánban. — Sok sikert, boldogságot kívánunk a szakosztály veze­tésének, a labdarúgóknak az új esztendőben! — Köszönjük!- t - j

Next

/
Oldalképek
Tartalom