Nógrád. 1978. december (34. évfolyam. 283-307. szám)

1978-12-19 / 298. szám

Kifizetődőbe az iskola?

A lakatos és az integrálszámítás

Irta; Henrik Volkov professzor, a filozófiai tudományok doktora

a

„Miért szükséges bévezetni Szovjetunióban a kötelező középfokú oktatást? Hiszen az ismeretek a gondolkodást nem fejlesztik — mondták sokan annak idején. Számtalan olyan munkahely van, ahol elegendő az általános iskolai végzettség. A középfokú, vagy felsőfokú ismeretek megszerzésére fordított pénz felesleges kiadás”.

Ezekre a „miértekre” szeretnék válaszolni.

IVcmeeak

a matematikusok

Az ismeretek bősége valóban nem tanít meg a gondolkodásra, állapította meg

joggal kb. 2500 évvel ezelőtt tantárgy? Vajon tekinthe- Hérakleitosz, az ókori Görög- tünk-e közülük csupán egyet ország kiemelkedő dialektikus 's feleslegesnek? gondolkodója. Ám a gondol- Nézzük csak a számokat: kódás nem lehet meg ismeret- a Szovjetunióban 4 millió anyag nélkül. Ez a problé- diplomás mérnök és tudós dolma dialektikus megközelítésé" gozik. Az ország tudományos- nek útja. technikai társaságaiban, az

A Szovjetunióban az okta- össz-szövetségi újítók és féltés minden formája régóta találók társaságában több ingyenes és mindenki számá- mint 18 millióan vannak. Sora elérhető. Az általános is- kan közülük egyszerű mun* kólái képzést a 30-as évek kások, kolhoztagok. A)ko- elején tették kötelezővé, a fásaikban a magas szintű mate- középfokú képzést a 70-es matikai, fizikai, kémiai, bioévekben. Magától értetődik, lógiai ismereteik segítik őket. hogy itt nem csak mennyi- A külföldi nyelv tudása sem ségi, hanem minőségi növeke* hátrány: az újítónak idegen désről is van szó, amely nyelven is figyelemmel kell együtt jár az oktatás formái- kísérnie a szakemberek közLaboratóriumi foglalkozás Moszkva egyik technikumában.

mai, általános kulturális színvonalat követel. Vajon ilyen körülmények között szabad-e lebecsülnünk az általánosan kötelező középfokú képzést.

Levonhatjuk tehát a következtetést: a középfokú képzés társadalmilag kifizetődő. De gazdaságilag? Az ingyenes oktatás nem égi manna, komoly pénzébe kerül az államnak, a társadalom pedig abban érdekelt, hogy ez a befektetés a legnagyobb gazdasági hatékonysággal térüljön meg. A probléma komoly. Milyen megoldási lehetőségei vannak?

désével, az újító- és feltalálómozgalomban? 1939-ben a népgazdaságban foglalkoztatottak 12 százaléka rendelkezett felsőfokú, vagy középfokú képzettséggel. 1977-ben 78 százaléka. Ez idő alatt az újítási javaslatok száma kilencszere- sésére emelkedett, (5,2 millió), a bevezetett újítások száma hússzorosára (4 millió), az újításokból eredő éves haszon pedig ötvenötszörösére (5 milliárd rubel).

A szovjet szociológusok bebizonyították: azok a dolgozók, akik befejezett középfokú képzettséggel rendelkeznek, fele annyi idő alatt tanulják meg az új technika kezelését és 5,—10-szer gyakrabban szerepelnek az újítók között, mint azok, akik az általános iskola 6—7. osztályát végezték csak el.

YV

IvlocIlUC d pődnClUUCl C1V JVlJti e-i ■ | p p

leménveit, nehogy mégegyszer ügy rubelért négy felfedezze Amerikát”. *

nak és tartalmának megújításával. így például az utolsó, 10. osztályban a tanulók elsajátítják a differenciál- és

integrálszámítás elemeit, ho- Táplálják a fantáziát

ián a n

lőtt korábban erre csupán a főiskolákon, és ott sem mindenütt került sor. Ez nemcsak jövendő matematikusainak és fizikusainak válik hasznára, de a vegyészeknek, biolóAz irodalom, az ének, a rajz? Einstein azt mondta, hogy Dosztojevszkijtől többet kapott, mint Gausstól, a tuSztanyiszlav Sztrumilin neves szovjet tudós, már a 20- as években matematikai alapon bebizonyította: az oktatásra történő ráfordítások nemcsak társadalmilag, de gazdaságilag is kifizetődők. A Szovjetunió és más országok

Mindebből nyilvánvaló,- milyen sokat jelent az általános középfokú képzés. Ezzel azonban nem elégedhetünk meg. t Sok mindent kell tennünk azért, hogy az oktatás minőségét és hatékonyságát növeljük. A felső osztályos tanulók munkanapja 12 óra, ami több mint egy felnőtt dolgozóé. A tudásanyag lavinaszerűen nő. Ám régen tudjuk: a legfontosabb valakit gondolkodni tanítani. Az oktatás további tökéletesítése . tató kivitelben, bonyolult feladat. A tanárok és tanulók munkáját megkönnyítő új pedagógiai módszerek és oktatástechnikai eszközök képesek megbirkózni vele.

A finnugor népek mintegy ötezer évvel ezelőtt váltak el egymástól. Nyelvészeink, néprajzosaink, régészeink kutatják, s részleteiben egyre gazdagabban feltárják a rokonnépek műveltségének, kultúrájának oly sok idő utáni egyezéseit is. A finnek tőlünk messze északon, a vogulok, osztjákok, cseremiszek mesz- sze keleten, s a kisebb finnugor népek jórészt szétszóródva kisebb csoportokban élnek. A rokoni kapcsolatok ápolásának, a két nép barátságának mintapéldája az a kötet, mely a budapesti Corvina és a helsinki Otava Kiadó közös gondozásában jelent meg: A finnugor népek népművészete A szöveg Niilo Valonen munkája, a magyar kiadáshoz Or- tutay Gyula írt előszót, utolsó szép munkái egyikeként. A kötetben azonban nem a szöveg a domináns, hanem azoic a csodaszép felvételek, melyeket Rácz István a Finnországban élő világhírű fotóművész készített, akinek A nagyszent- miklósi kincs című kiadványból már ismerhetjük munkásságát. A népművészet összes ágát bemutató szép album gazdagságával felülmúl minden eddigi, hasonló kiadványt. Ezt a kötetet csak elfogultsággal lehet lapozni, nemcsak a rokonság elfogódottsága, hanem a kötet kivételes szépsége miatt is. Karácsony előtt aligha örülhetnénk kedvesebb meglepetésnek, mint ennek a kötetnek. A könyv képanyagát Finnországban nyomták bravúros eleganciával, a magyar nyomdák számára is példamu„Ami jót és rosszat átéltem” — így kezdődik Széchenyi István 1814-ben megkezdett naplója. A legnagyobb magyar —, ahogyan őt politikai ellenfele és sorstársa, Koseusnknak orvnstar.hs.il dosto1' Az ”ideßen tudo‘ tapasztalatai igazolták követek sőt a ilallamha mányágak táplálják a fantá- keztetését. A XX. század márekAek ^s h szakembe- zi4t. a tervezőknek fejlett sodik felében a közgazdászok

‘ térbeli gondolkodásra van egyértelműen megállapították:

Persze nem mindenki akar szükségük. Ezt jól fejleszti a a képzésre fordított összegek tudós, mérnök vagy orvos len- rajz, a múzeumok látogatása, nemcsak, hogy megtérülnek, ni A többség nem főiskolán a látás törvényeivel való is- de nagyobb hasznot hajtanak folytatja tanulmányait, ha- merkedés, amely szemlélete- nem vállalatoknál, intézmé- sen mutatkozik meg a művényeknél helyezkedik el. Fel- szék ecsetjének nyomán, merül a kérdés: miért van A szovjet szakemberek két>- szüksó" egy lakatosnak, vagy zettságével arányosan nő tárházmesternek az integrálszá- sadalmi aktivitásuk. A válla- mításra? És általában: vajon latok, intézmények, az egész mindenkinek kell-e mindaz, ország iránvftása a dolgozók ami a középiskola tantervei- figve. Az irányítás hcnyoln't- ben található: több mint húsz sága egyre magasabb szaka társadalomnak, mint más befektetések. így a Szovjetunióban minden e célra fordított rubel — 4 rubel hasznot hajt.

Nézzük csak, miiven hatalmas mértékben növekedett a szovjet emberek alkotó aktivitása, képzettségük emelke13.35:

ágak.

Mai tévcajánlafunk

Lombik szülte ipar- szága közé került. Az alapanyaggyártásban jelentős szerepe van a litvinovi petrol- A csehszlovák dokumentum- kémiai központnak, a Cseh- film a műanyagok felhaszná- szlovák—Szovjet Barátság

lásával foglalkozik. A mű- Üzemnek. Nem kevésbé jelenanyag elterjedése világjelen- tős a boehleni gyár, ahol az ség, pótolja a hagyományos aszfaltot állítják elő. anyagokat, amelyekkel már A műanyag egyaránt szere- nem tudják kielégíteni a pet kap az emberi környezetmegnőtt igényeiket. A cseh- ben — textília-, szőnyeg-, gu- szlovák vegyipar fellendülése miabroncs-, papír-, festékgyárösszefügg a szovjet olajszállí- táskán és a mezőgazdaságban tással. 1962 óta Csehszlovákia is, ahol ma már nélkülözhe- vegyipara a világ első tíz or- tetlen a műtrágya.

suth nevezte — 1814-től haláláig vezetett naplót. Ebben örökítette meg magán- és közéletének eseményeit. A forradalom Kossuth eszméje, a reform Széchenyié. A harc Kossuthé, a hídépítés Széchenyié. A történelem dilemmáit élték át mindketten, s ezt feloldani Széchenyinek későn sikerült. Mindig is, igazan, magát emésztve, pénzét, idejét, tehetségét a hazának áldozva élt — mélyen átérezve nemzetének sorsát. Széchenyi a reformokban, a gazdasági megerősödésben, a korszerűsödésben látta a társadalmi, s történelmi felemelkedés lehetőségét. A két eszme tévesen került ellentétbe, de a szabadságharc végső kimenetele nem kettőjük ellentétes felfogásán múlott-ríermészetesen. A sors kegyetlensége: mindketten idegen földön hunytak el, Széchenyi önkeze által. Naplójának utolsó mondata: „Nem tudom megmenteni magam”. Széchenyi hatalmas terjedelmű naplójából Oltványi Ambrus válogatott 1400 oldalnyit, s látta el jegyzetekkel, s névmagyarázatokkal. A napló műfaja a vallomás, s ha eddig netán szoborként élt volna bennünk Széchenyi alakja, most e kötetből megismerhetjük a tragikus sorsú embert.

Akik 1978 február 6-án, azon a szeles és hideg délidőben Nagy Lászlót utolsó útjára kísérték, biztosan tudták, hogy nemzeti költőt temetnek el, s szívükben ott volt a kegyetlen düh: Nagy László 52 éves volt. Sütő András búcsúszavaival a nyelvben bújdosó köszönt el a versben bújdosótól: „Sorsod a legna- gyobbaké volt, László, a teherviselésben szívüket föl- emésztőké. Azoké, akik'a du- natáji kérdő kiáltásra: mikor mondunk már egy nagyot? — Ady előtt, Adyval és őutána olyan életművel válaszoltak, amilyen a tied is, László”. Aki csak egyszer is élt verseivel, azóta vele él, s nyer vele örök útitársat. A gyász és a fájdalom majd csillapul — Nagy László örök lett, s akik szeretik őt: örökösök. „Ragyogok apám borában, lakom az anyai kenyérben. Sav meg só vagyok immár, az élet akaratos fehérkéje” — írja egyik utolsó írásában, összegyűjtött versei és versfordításai — legutolsó, posztumus kötetének anyagával kiegészítve (Jönnek a harangok értem) három kötetben megjelentek. Megvan a helyük Petőfi, Ady, József Attila kötetei mellett.

**♦ **♦ *2» «*• *’♦ »*♦ •’* »*• »*« «*• «*♦ /♦ ♦** *2* ♦*» •** «*♦ *■« **• «*• <*♦

Lsingis Ajtmatovi

A versenyló halála

— részlet —

A

kimustrált, öreg szekér kerekei lassan forogtak a kihalt úton. Nyikorgásuk időről időre megszakadt. A proszka ló, ere. je fogytán, megállt. Ilyenkor, a beállott halálos csendben, szívverésének doboló visszhangját hallgatta: bu-tupp, bu-tupp, bu-tupp...

Kivárta az öreg . Tanabaj, míg kifújta magát a ló, azután ismét kantárszárra fogta.

— Gyí, Gülszári, gyerünk, esteledik már.

Így vergődtek vagy másfél órán át, amíg a poroszka ló végleg meg nem állt. Nem tudta tovább húzni a kocsit. Tanabaj megint sürgölődni kezdett körülötte.

— Mi baj van, Gülszári? Nézd csak, mindjárt elér bennünket az éj.

A ló már nem értette gazdája szavait. Nyaka megcsuk- lott, ahogy felszerszámozva állt, fejének súlya elviselhetetlenné vált számára, jobbra- balra dülöngélt. Fülében most is zengve visszhangzott az a süketítő szívdobogás: butupp, bu-tupp, bu-tupp.

— Bocsáss meg, már régen rájöhettem volna — kapott észbe Tanabaj. — Ördög vigye a szekeret meg a lószerszámot. csak téged hazavezethes. se'ek.

Subáját a földre dobta és hozzáfogott, hogv leszerszá- mozza a lovat. Kifogta a kocsiból. levette fejéről a nyakhámot és az egész felszerelést a szekérre dobta.

— No, ez volt az egész — nioiuila és subáját magára bo_ rítva, szemügyre vette a kifogott poroszka lovat. Hám és lószerszám nélkül, aránytalanul nagy fejével úgy festett a hideg éjszakában, mint egy sztyepp! kísértet. — Istenem, mi lett belőled, Gülszári! — suttogta Tanabaj. — Ha most Torgoj látna, forogna sírjában.

Vezetni kezdte a lovat, lassan elindultak. Az öreg ló meg az öreg ember. Mögöttük maradt a sorsára hagyott szekér, s előttük, napnyugta felé, sötétlila homály terült szét az úton. Nesztelenül terjedt a szetyeppen az éj, beburkolta a hegyeket, elmosta a látóhatárt. (...)

Végül elértek a vízmosáshoz. Itt ismét megálltak. A ló haj- lítgatni kezdte lábait, lefekvéshez készülődött, de Tanabaj ezt már nem hagyhatta: utóbb nincs az az erő. amely felállásra bírhatja.

— Keli fel!* — kiáltott rá és a kötőfékkel a ló fejére csapott, Majd saját hevességén mérgelődve, hogy megütötte a lovat, tovább ordított: — Hát nem éried? Itt akarsz megdögleni? Nem tűröm! Nem

engedem! Kelj fel azonnal! — és sörényénél fogva húzta a lovat.

Gülszári nagy kínnal-ke- servvel kiegyenesítette lábait, tompán felnyögött. Tanabaj nem meri a szemébe nézni, pedig sötét volt. Megsimogatta az állatot, majd a bal oldalához nyomta a fülét. Gülszári mellkasában fuldokolva dobogott a szív, mint a hínárba akadt malomkerék. Sokáig állt az öreg ló testéhez hajolva, míg csak bele nem nyilallott a derekába. Akkor felegyenesedett, megcsóválta a fejét, egyet sóhajtott, és úgy döntött, hogy mégis megkockáztatja: letér az útról a híd mögött, a vízmosás menti ösvényre. Az ösvény' a hegyekbe vezetett, hamarabb haza lehetett jutni arra. Igaz, hogy éjjel nem tanácsos eltévedni, de Tana- bai bízott önmagában. régtől fogva ismerte ezt a helyet. Csak a ló tartson ki hazáig.

Míg ezen töprengett, a távolban velük egylránvba tartó gépkocsi fényszórói tűntek elő. E fények hirtelen bukkantak ki a sötétségből, gyorsan közeledett a két ragyogó gömb, hosszú, imbolygó fénysugarakkal pásztázva az utat. Tanabaj a hídnál állt

a lóval. A gépkocsi ugyan mit sem segíthetett rajtuk, de Tanabaj mégis várakozással tekintett elébe. Csak várta, egyszerűen, minden ok nélkül. „Végre legalább egy autó!” — gondolta. Már annak Is örült, hogy emberek tűntek fel az úton. A teherkocsi fényszórói arcába világítottak, el kellett fednie a szemét a1 fénytől.

A vezetőfülkében ülő két ember csodálkozva nézte a hídnál álló öreget és mellette a sovány gebét, nyereg meg zabla nélkül, mintha nem is ló, hanem kutya volna, amely ráakaszkodott az emberre. A nyílegyenes fénysáv egy pillanatra fehérbe borította az öregembert és a lovat, hirtelen mindketten testetlen, fe. hér árnyakká váltak.

— Érdekes, mit keres ez itt éjnek idején? — szólalt meg a sofőr mellett ülő, hó- rihorgas. füles sapkát viselő férfi.

— Ez lesz az, ennek a kocsija áll amott — vélte a gép. kocsivezető és megállította az autót. — Hé, öreg — kiáltott a fülkéből kihajolva. — Te hagytad ott azt a szekeret az úton?

— Igen, én — felelte Tanabaj.

— Vagy úgy! Épp az imént néztük, micsoda hányódó taliga vesztegel az úton, Egy lélek sem volt körülötte. Magunkkal akartuk hozni a lószerszámot, de ócska az is.

Tanabaj hallgatott.

A gépkocsivezető kiszállt a teherautóból, előrelépett egyet-kettőt, elárasztva az öreget a vodka égetett szagával, és vizelni kezdett az útra.

— Mi történt? — kérdezte hátrafordulva. "

— Nem bírta a ló. Elgyengült, meg aztán vén is már.

— Hm. No és most hová?

— Hazafelé. A Szárigovszki. szorosba.

— Tyűha — füttyén tett a gépkocsivezető. — Fel a hegyekbe? Nem arra visz az utunk. De azért csak szállj fel, oda hátra, elviszlek a szovhozig, onnan aztán továbbmehetsz holnap.

— Köszönöm. A ló is velem van.

— Ezt a döglődő gebét gondolod? Hagvd itt a kutyáknak, lökd a szakadékba, a többit elintézik a dögkeselyűk. Ha akarod, segítünk mi is.

— Hajts tovább — mordult rá komoran az öreg.

— Te tudod — vigyorodott el a sofőr, becsapta a kocsi

ajtaját, és odaszólt társának: — Féleszű vénember!

A gépkocsi elindult, magával vitte a zavaros fénysugarat. A híd nagyot nyikor- dult a szakadék felelt, a stoplámpák sötétvörös fénye bevilágította.

— Minek kell azt a vénembert kinevetni? Te is járhatsz még így — mondta a füles sapkás, miután a hidat elhagyták.

— Ilyen baromság! — ásított a gépkocsivezető. — Velem annyiféle dolog megesett. Én csak kimondtam, amit gondoltam. Gondold el, egy ócska gebe miatt! A múlt élő maradványa az a ló. Ma már, pajtás, a technika a fő. Mindenütt megtalálhatod a technikát. Még a háborúban is. Az efféle öregeknek ■ már lőttek, a lovaikkal együtt.

— Te állat! — förmedt rá a társa.

— Köpök rá! — felelt a másik.

Amikor az autó elment és újra rájukborult az éi, s Tanabaj szeme ismét hozzászokott a sötétséghez, az öreg bökött egyet a lovon:

— Gyíle! Gyerünk, lovacskám!

A hidat elhagyva, letért a széles útról, s az ösvényre vezette a lovat. Lassan haladtak az ösvényen a szakadék felett, alakjuk szinte beleolvadt a sötétségbe. A hold még alig emelkedett ki a hegyek mögül. A csillagok hidegen ragyogva várták feljövetelét a hűvös égboltozaton.

4 NÓGRÁD - 1978. december 19., kedd