Nógrád. 1978. december (34. évfolyam. 283-307. szám)
1978-12-16 / 296. szám
Vass Imre: Ha arra jársz Ha arra jársz a lágy verőkön majd nézz szét mit is látsz Látod-e körös-körül a világ zsongását hallod-e az ölelkező csönd apró hangjait érzed-e a nagyfejű virágok bóbiskoló csókjait. Ha arra jársz a lágy verőkön majd állj meg s idézz kicsit Tapintsd meg a kékség ragyogását heveredj szétterülő pihenéssel a füvek árnyékába s figyeld a föld szagát. Ha arra jársz a lágy verőkön majd kelj föl menj tovább Lépd át a vén fák béna lombját s visszatérve feszes kőházadba meséld el, hogy megszabadultál. Egy diszkós vallomásai — Nem szeretem a diszkózenét... — mondom kissé bizonytalanul Bagó Lászlónak. — Provokálni akarsz? Ne hidd, hogy a diszkós a más ízlésű fiatalokat, azokat, akiket a komoly zene vagy . a jazzmuzsika érdekel, nem érti meg. Erről szó sincs! Tőlem sem idegen az értékes zene, az olyan zene, amelynek nem a szórakoztatás a legfőbb célja; hitem szerint a fiatalok sem kizárólag szórakoztató ■ zenét hallgatnak. Egy-egy népszerű komoly zenei „sláger”, mint például a d-moll toccata és fúga a legtöbb fiatalnak ismerős, szívesen hallgatják. Az persze igaz, hogy a fiatalok nagy része a zene szó alatt elsősorban diszkózenét ért. Az én ízlésem nem különbözik a legtöbb fiatalétól, egy diszkóstól, azt hiszem, ez természetes. Ha Beethoven vagy éppenséggel Benny Goodman érdekelne, nem lennék, sőt: nem lehetnék diszkós. Nem hinném, hogy nagyot tévedek, ha azt mondom: a legtöbb diszkós, , a „menőket” is beleértve, nem dicsekedhetne túlságosan a zenei műveltségével. Szerintem nincs is szüksége rá. A legtöbb fiatalt nem érdekli, hogy a nóta milyen hangnemben van, Esz-dúrban, vagy c-mollban... Egyáltalán: a zenetechnikai kérdések n«m a diszkóba valók. Oda szórakozni jár az ifjúság. Ismerkedni, táncolni, beszélgetni. Funkcióját tekintve nem különbözik lényegesen a hajdanvolt ötórai teáktól.' — A diszkóklubok gazdáinak nem egészen ez a véleményük. .. — A botrányokra gondolsz? Előfordulnak; mindig akad néhány srác, akiknek nem elég a kóla, pálinkát rejtegetnek zsebükben, titokban iszogatnak, közönségesen viselkednek. Néhány kamasz idétlen viselkedéséből következtetve hamar megszületik: „ilyenek a mai fiatalok...” Állíthatom, hogy a többség kulturáltan akar és tud is szórakozni. A baj gyökere szerintem nem itt van. A diszkó jelentőségét a vendéglátóipar fedezte fel. Nem volt nehéz... Más jellegű műsorokon jó, ha pár fiatal lézeng, a diszkó pedig minimum 100—150 ifjú embert vonz. Mégpedig olyan „emberkéket”, akiknek érdeklődési köre, ideáljai stb. nem alakultak ki; akiket formálni lehet. Igazán nem akarom bántani a vendéglátósokat, de kötve hiszem, hogy céljuk az ember- formálás lenne... Nyáron meglátogattam néhány híresebb diszkót a Balaton partján. Mit mondjak? Az egyik helyen 16 forintért mérték a kólát, a „beugró” sem volt ol. cső mulatság. Nyilvánvaló, hogy a szóban forgó eszpresz- szónak csakis ilyen árakkal érte meg. Sajnos, a legtöbb művelődési intézmény szükséges rossznak tartja a diszkót, a benne rejlő lehetőségekkel alig számolnak. Diszkó ürügyén pedig sok más műsort is be lehetne csempészni. — Ügy hallom, hogy a diszkósoknak ezentúl vizsgáznia kell. Gondolom; nem a vendéglátóipar kezdeményezésére. .. — Valóban nem. Jómagam is egyetértek azzal, hogy felelőtlenség lenne „akárkit” diszkósnak kinevezni. Nem elég a jó felszerelés, a lemezek, „szövegelni” is tudni kell. Talán túlzásnak hat: de nem árt némi pedagógiai érzék sem... — Neked ezzel nem lehet különösebb gondod, hiszen tudomásom szerint pedagógus vagy Dejtáron... — Testnevelő tanár vagyok. Bármilyen furcsán hangzik is, nevelői tapasztalataimat mint diszkós is felhasználhatom. Az emberismeret, a röntönzőkészség szinte elengedhetetlen feltétel. De visz- szatérve a vizsgához: nem árt, de a mostani szisztéma nekem nem tetszik. Egy példa: az egyik diszkóstól azt kérdezték meg, hogy mikor épült a fehérvári püspöki palota. Szerintem ez nevetséges, még akkor is ezt vallom, ha tudom, hogy a kérdéssel az illető általános műveltségét akarták feltérképezni. Hat elemivel persze nehéz jó műsort csinálni, az ilyen kérdésekre válaszolni tudók azonban még lehetnek csapnivaló diszkósok... A vizsgának egy jóval egyszerűbb, s talán hatásosabb módszerét ajánlanám. A vizsgáztató bizottság hallgasson meg két-három műsort a helyszínen, kérdezzenek meg fiatalokat, azután lehetne dönteni, kiadni a működési engedélyeket. — Neked nincs vizsgád? — Nincs... majd akkor jelentkezem, ha az előbbi módszert bevezetik... — Népszerű vagy? Szeretik a fiatalok a műsoraidat? — Erre válaszoljanak a gyarmati meg a környéki srácok .. Ismerkedjünk a jazzmuzsikával! (8. befejező rész) Korábbi közleményeinkben sok rosz- szat elmondtunk a swing- korszakról, mégis azt valljuk — sok szakkritikussal ellentétben —, hogy a modern jazznek a 40-es évektől napjainkig tartó története nem jelent valami merőben más' a swinggel szemben; a cezúra csak látszólagos. Ellington, Count Basie, Roy Eldridge, Lester Young művészete már a swingkorszakban is jelezni tudta a jövő útját. Az említett muzsikusok (és még sokan mások) nem egy részletesen kidolgozott elmélet alapján utasították el a swing egyre laposodó világát, hanem egészen egyszerűen korukat akarták kifejezni. Az adekvált kifejezéshez pedig nem „illett” a Big Band „jól fésült” hangzása, a frazírozás unalmas egyöntetűsége. Az Miles Davis eszközök a swingben gyökereztek, a mondandó egy megváltozott, zaklatott világban. (Európában háború dúlt, s az amerikai katonák között sok-sok néger...) Szimptomatikus, hogy a modern jazz mesterei jól képzett, iskolázott muzsikusokból verbuválódott; az autodidaktáknak végleg befellegzett. A tanultság, műveltség abban is kifejeződött, hogy az új stílus zenészei „kezdték magukat komoly muzsikusoknak, sőt művészeknek tekinteni, nem csupán előadóknak”. Charlie Parker, Thelonius Monk, Dizzy Gillespie és a többiek nem tettek közzé kiáltványokat, értekezéseket az új muzsikáról, „csak játszottak.” (Monk még hozzáteszi: „Senki sem tartott előadásokat”.) ^ De mit játszottak? Mi volt zenéjükben az újdonság, mely hosszú évekre, egészen napjainkig, a free jazz feltűnéséig meghatározta a jazzmuzsika fejlődését? Ha részletes elemzésre nincs is terünk, a fő tendenciákról szólhatunk. Egyik döntő változás: megváltozik az improvizációs ideál. A bebop (az új stílus neve; hangutánzó szó, amely a zene egyik ritmikus eleméből ered) úttörői felhagytak azzal a megszokott gyakorlattal, hogy improvizálják vagy variálják a dallamtémát. Ehelyett a téma alapjául szolgáló harmóniai bázisra kezdtek variációkat játszani, sokszor teljesen új melódiákat teremtve, néha pedig az eredeti témát csupán új akkordok basszushangjaiként szólaltatták meg, ellendallamot rögtönözve. (Jó Miért üvöltözünk? Mindannyiunkkal meges- hetik, hogy bizonyos dolgokra nem találunk elfogadható választ, netán melléfogunk a felelettel: némely jelenség előtt csak állunk értetlenül- értelmetlenül népies egyszerűséggel szólva: bámulunk, mint borjú az új kapura. Mindezt azért mondom, hogy az ultramodern-gondolkodá- súak valamelyest próbálják megérteni (elnézni) konzervatívnak tűnhető szemléletemet, melynek csíráit a nemrégiben rendezett Piramiskoncerten vetették el bennem a velem egykorú, huszonötödik életévük felé közeledő fiatalok, akik a rockparádén olyasminek a létéről adtak bizonyítékot, amiről már sokan azt gondolták, kihalt a mai ifjúságból: a „világmegváltói” lendület, fáradhatatlanság, lelkesedés, tüzesedés és a többi. Akik nem lehettek jelen, azok kedvéért néhány tollvonással megkísérlem felvázolni miről is maradtak le. A színpadon a minden feltűnéshaj- hászás nélküli group, előttük a rendezők és rendőrök sorfala, majd azok előtt a mintegy háromszázfőnyi, közönség, akik másfél órán át egyhelyben állva-ugrálva-ringa- tózva, s mindezt gyakori üvöltéssel-ja jongással-sikí tás- sal kísérve élvezték a produkciót. Egyesek rituális mozzanatokat gyakoroltak, mások a plafon felé nyújtózkodtak, kettesek egymás kezeit szorongatták, a többiek pedig vagy fölvették a ritmust, vagy csak álltak és bámultak; mint, ahogyan azt néhány sorral előbb már leírtam. De példaként elmondhattam volna annak a diszkóestnek a történetét is, amely ha filmszalagra kerül, esélyesként jegyzik a „Hogy mik vannak?” fesztiválon. De nem jegyzik sehol. Mert a résztvevők érdeke, hogy" az ifjúsági klub zártkörű rendezvényeiről („Belépés csak klubtagoknak!”) információk ne szállingózzanak ki. Magam is a takarítónő jóvoltából mustrálhattam végig a csata utáni képet: fölborított székek, asztalok, imitt-amott egy-egy sál, sapka, kesztyű, sőt egy télikabát, benne S. G. személyigazolványa (?), üres üvegek, penészedésnek induló szendvicsdarabok; a falon plakátkiállítás, forradalmáraink arcképeivel. Remélem, ez a legkirívóbb esetek közé tartozik, s jócskán vannak kivételek, követendő példák, több mint amennyit most hirtelenjében élménytáramból elő tudnék kotorni. Ahol nem csak támogatják a fiatalok szórakozását, a klubokat, hanem oda is figyelnek, mi történik a falakon belül, mi lesz a sorsa a forintoknak. — Igen, ez így helyes — mondják az előbbi történeteimre az „ultramodernek”. — De nem szabad ezen fennakadnunk, vegyük tudomás''1, hogy a mai fiataloknak szükségük van arra, hogy koncerteken, diszkókon kiüvölthes- sék magukat, sikítozz'anak. Ez hozzátartozik életvitelükhöz. Hát akkor, hadd üvöltözzenek ! Magam is azt mondom: ha bárkinek úgy tartja kedve, hadd üvöltözzön. Mégis, érdekelne a válasz: miért (mitől) tartja úgy a kedve? S miért tartózik ez a viselkedésmód a tinédzserek életviteléhez? Ad absurdum vive: miért csak ezeken a rendezvényeken tapasztalhatunk néhány fiataltól akkora energiát, amely képes lenne kimozdítani a világot forgásából? Ezekre a kérdésekre is illő lenne választ keresni, bizonyos helyeken. Csupán kitérőként említem, hogy kevés üvöltöző ifjút látni, amint éppen extázisba jön a munka örömétől, s legalább olyan hévvel, igyekszik megtanulni szakmája fogásait, mint a menő /Slágerek szövegeit, s nem csak koncerten meri kinyitni a szóját, hanem mondjuk egy ifjúsági parlamenten is. Azt hiszem, kiderült az eddigiekből. hogy az efféle önkifejezésnek nem lehet egyedüli formája, egyetlen lehetősége a villanyoltás utáni ritmikus üvöltözés. Jóllehet, néhány fiatal úgy érzi, ez az életelixírje. S mire tévedésére rádöbben, talán már késő. Tanka László VADGALAMB Szárnyal, szüntelen szárnyal. A repülés szimbóluma — gondolom — a sólyom, vagy a sas. Pedig de szépen röpül a vadgalamb is... Szinte hasítja a levegőt, s az ég alatt csillognak a gyöngy-, opálszín tollak. Mély buruk- kolásuk sajátosan hangulatos. Vadgalambok. Gyermekkorunk szép, felejthetetlen madarai. Emlékszem, gyermekkorunkban — kisiskolások voltunk — öcsémmel a falu határában* az erdő alatt túléltünk egy törött szárnyú kis vadgalambot. Hazavittük, fülű jazzrajongók könnyedén felismerhetik a beboptémák mélyén a swingkorszak sokat játszott slágereit — kissé átalakítva, „rafinált” ritmizálás- ban, bonyolultabb akkordokkal.) A hangszerek szerepe is átalakul, különösen a ritmus- hangszereké. A dobjáték szabadabbá, levegősebbé válik, kevesebbet törődik a metrikus súlyok érzékeltetésével, a zongora pedig végleg megszabadul az „esztám” kísérettől. Minden szakíró megegyezik abban, hogy a bebop kiemelkedő mestere Charlie Parker (1920—1955) altszaxofonos művész volt. Játékáról külön cikksorozatot lehetne írni, itt csak annyit jegyzünk meg, hogy hatása a mai napig érződik. Háború után készült felvételei (Gillespie, Miles Davis, Bud Powell, íilax Roach és mások társaságában) maradandó értékűek. A bebop után keletkezett stüusok (mint például a „cobl” és a többi), valójában a Minton’ Playhouse (Harlem egyik szórakozóhelye volt, ahol Parkerék játszottak) „forradalmát” mélyítették el, fejlesztették tovább. Nem vitás, hogy a legfőbb „eszme” már készen állt a negyvenes években, melynek fragmentumait olyan muzsikusok és együttesek váltották valóra, mint Miles Davis, Dave Brubeck kvartettje, Gerry Mulligan, John Coltrane vagy a nemrégiben feloszlott világhírű M. J. Q. A sort bőven folytathatnánk gyógyítgattuk. Búzával, rozs- zsal etettük. Egészen megszelídült. Vállunkra, tenyerünkre szállt, kezünkből csipegette a magot. Ugrált föl-alá a szobában; az asztalokon, a székeken. Mikor már gyógyul- gatott a szárnya, fölrepült az, ablakpárkányra is. Egy napon reggeli szellőztetés után nyitva felejtettük az ablakot. Galambunk felröppent a párkányra és huss! kiszállt az ablakon. Szárnya alá kapta a messzeséget, a végtelen eget. Azt hittük, soha többé nem látjuk. Kicsit elszomorodtunk. Másnap már ott ugrált az ablak előtti fán, várva az elemózsiát. örültünk. a ma oly népszerű Ornette Colemanig és tovább... Miféle „eszmékre” gondolunk? íme, néhány: szorosabb kapcsolat a kortársi muzsikával (egyik következménye az atonalitással való kacérkodás) bizonyos rockelemeknek, keleties hangzásoknak (sőt: keleti filozófiáknak) a beépítése; általában: egyfajta „nyitottság” a többi modern művészetek, filozófiák irányában. Nincs módunk arra, hogy a fentieket példákkal és elem- zésekkeT illusztráljuk; arra sem, hogy az időközben „nagykorúvá” vált európai és magyar jazzról szóljunk. Sorozatunk célja pusztán a figyelem felkeltése volt. Dave Brubeck zongoristával valljuk, hogy a „jazz úgyszólván az egyetlen ma létező művé- szeh amelyben van egyéni szabadság, s amellett van közösségi érzés is. .. A jelenlegi jazzban az a legfontosabb, hogy a csoporton belül fenntartja az összetartozás érzését. .. Nem is mindig a zenén. fordul meg a dolog. Azon fordul meg, hogy emberi érzések árama köti össze a zenészeket és a közönséget”. Ügy véljük, hogy a Brubeck emlegette „áramra” ma különösen szükség van — ezért is próbáltuk erre az ízig- vérig modern művészetre felhívni az ifjúság figyelmét. Sárközi Gábor Meggyógyított vadgalambunk naponta visszatért. Később magával hozta a párját is. Egy reggel pedig megérkeztek vele fiókái is. Kertünkben „iskoláztatta” a kis galambokat, ott tanította őket a röpülésre... Falum határa tele volt tavakkal. Öcsémmel és barátaimmal oda jártunk ki horgászni, tanítás után. A vizekben ide-oda cikáztak a Kis halak: küszök, öklék, kárászok, keszegek, törpeharcsák, compók. Egy késői őszi délután is kint üldögéltünk az egyik tavacska mellett. Kezünkben a pecabot, s lestük az úszót, Hirtelen egész csapat vadga- iamb jelent meg a tó fölöst. Köröztek, ide-oda szálldostak. A vezetőjük, a többinél nagyobb testű, gyöngytollú madár egyszer csak lecsapott a víztükörre. Csőrével végigszántotta a víz hátát, hirtelen egy pillanatra alámerült, majd csőrével kiemelt egy kis kárászt... Megirigyelte volna a kárókatonák, a halászsasok tudományát? Máig sem tudom. .. Mutatványát még kétszer-háromszor megismételte; sikere láttán a többi vadgalamb is kedvet kaoott a „halvadászatra...” Egyik a másik után csapott le a tó tükrére, s emelte ki az apró kis halakat... Vajon közöttük volt-e a mi galambunk, párjával és fiókáival? A madarak halászata vagy fél óráig tartott. Aztán, ahogyan jöttek, olyan hirtelen szálltak el. Még ma is látom magam azon a késő őszi. tél e'eji délutánon, amint egy kis fahíd korlátjára dőlve, öcsémmel, társaimmal együtt a csodálkozástól tátott szájjal figyeljük azokat a csodamadarakat. .. Szárnyal, szüntelen szárnyal. Az ég alatt csillognak a gyöngy-, opálszín tollak. Bu- rukkolásuktól visszhangzik a táj... Vadgalamb. Gyermekkorunk szép, felejthetetlen madara. j NÓGRÁD — 1978. december 16., szombat 5 i
