Nógrád. 1978. november (34. évfolyam. 258-282. szám)
1978-11-28 / 280. szám
A fiatalok példamutatóan veszik ki részüket a termelésből az ELZETT Zár- és Lakat- gyár szécsényi gyáregységében. A Martos Flóra nevét viselő kollektíva tagjai naponta hétezer darab 1200-as típusú lakatot szerelnek össze. Diósjenői csendélet III. „Lassan lejár a türelmi idő” az egyik Állattenyésztő ÜGYE a rendőrség elé került. A kár körülbelül tizenötezer forint. Történt, hogy szabálytalanul eladott két üszőt, kilóját huszonöt forintért, amikor a tsz 54 forintért állítja elő, s mellette megyei támogatásból negyven darabot vásárolt. — Hány fegyelmit adott idáig? — Tizennégyet-tizenötöt — válaszol Kovács Sándor, a termelőszövetkezet elnöke. — Italozásért, a technológiai fegyelem be nem tartásáért, a közös tulajdon megdézsmálá- sáért... — A párttagok, a pártvezetés bátorítja a termelőszövetkezet vezetőit, hogy ne bánjanak kesztyűs kézzel azokkal, akik mást érdemelnek. Lassan lejár a türelmi idő! Mi új vezetést emlegetünk, holott csak a termelőszövetkezet elnökének és a főmérnöknek személye változott. Megindult egy egészséges folyamat... Végre rendszeresek a vezetői megbeszélések, de a tagság és a középszintű vezetők kapcsolata még mindig a régi, rossz — magyarázza Er- dősi Sándor, a pártvezetőség titkára. — Miben látja a teendőt? — Elsősorban a vezetés al- »óbb szintjén kell rendet teremteni. Jövőre el kell jutnunk odáig, hogy akik nem felelnek meg. az alaposan megnövekedett követelményeknek, válaszút elé állítsuk. A többi a szakemberek dolga. De egyet senkinek sem szabad szem elől téveszteni. Azt, hogy állattenyésztés, de főleg növénytermesztés — 'jó növénytermesztés — nélkül, nincs mezőgazdasági termelő- szövetkezet. Nekünk itt kell fejlődnünk. Gyorsan, hogy minél előbb elfelejtsük ezeket a hozamokat. A taggyűlésen erről sokat vitatkoztunk. Elsősorban a vezetőknek kell példát mutatniuk. Sajnos a legproblémásabb területen az ágazatvezetők is „rendelkeznek” szóbeli, írásbeli figyelmeztetésekkel... A termelőszövetkezet elnöke alig több mint fél esztendeje vette át a diósjenói gazdaság irányítását. Többnyire feltérképezte a körülményeket. de mint mondta, időnként még őt is érik kellemetlen meglepetések. — A TERMELŐSZÖVETKEZET 340 dolgozójából 126 a harminc éven aluliak száma. Most velük is el kell hitetnünk, hogy a diósjenői közös gazdaság sokkal többre képes. De csodát hiába várunk. Nekünk kell a fejlődés alapjait megteremteni becsületes, pontos munkával) Csak ez a járható út — hangsúlyozza. S halkan teszi hozzá: — Az ígéretek errefelé hitelüket vesztették... — Amikor idejöttem meglepődtem, hogy mi mindent el lehet követni. Csak egy adalék ehhez: tudták, hogy rosz- szul szántottak, silány a talaj előkészítése, s erre az erőgép különböző méretű tárcsákat vontatott. A föld tetejére vetettek! — méltatlankodik Simon János főmérnök, akiről gyorsan elterjedt, hogy következetes, szigorúan számon kéri a feladatok végrehajtását. — Hogyan látják a jövőt? — Egyszerűsítjük a növény- termesztés szerkezetét. Jövőre nem termelünk cukorrépát, s a kukorica vetésterületét is csökkenteni kell, mert ilyen áron nem éri meg. Előtérbe kerül a szálas- és tömegtakar- mány-termelés fokozása, mert enélkül az állattenyésztésben csak ábránd marad a fejlődés — válaszol a termelőszövetkezet elnöke. A búzát ősszel idejében elvetették, jó minőségben, igazolja ezt a kelés is. — S az állattenyésztésben? — Jövedelmezővé kell tennünk a baromfinevelést. A technológia korszerűsítésével, a tartási körülmények javításával. — Az idei esztendő is arra figyelmeztet bennünket, hogy az alaptevékenységen kell változtatni. Itt az ideje, hogy a korábban évről évre elkövetett szarvashibák végre ne ismétlődhessenek meg — tette hozzá Erdősi Sándor. A diósjenői termelőszövetkezet az idén sem remekelt még, s ennek az „örökség” az oka. Az árbevételi tervet — annak ellenére, hogy a növénytermesztésből hiányzik 2,5 millió forint — megközelítően teljesítik. Számításaik szerint minimális nyereséggel zárják az esztendőt, s mbb mint kétmillió forintot a hiányzó alapok visszapótlására fordíthatnak. A diósjenői „csendélet” nem is olyan csendes. Átdolgozták az összes ' szabályzatot, a szakember-utánpótlásról ösztöndíjakkal gondoskodnak, a tsz-irodával szemben szolgálati lakások épülnek, egyik-másik ágazat kezdi azt nyújtani, amit várnak tőle. — Az a célunk, hogy minél előbb felzárkózzunk a közepesen gazdálkodó termelőszövetkezetek sorába — mondta búcsúzásul Kovács Sándor. AZT IS HOZZÁTETTE, hogy senki sem képes egyedül változtatni, mert amit hosszú évek alatt elrontottak, nehéz egy esztendő leforgása alatt pótolni. Idő kell hozzá.? (Vége) Szabó Gyula M ikor készült oda, kifelé az ember, vélte volna: nem szívesen látott vendégként fogadják most Hányáson, mert dicsekedni azért — valljuk be — jobban szeretünk, mint gondokról beszélgetni. Amikből az ottani aknaüzembelieknek bőven kijutott mostanság. Mondom, várta volna a tényekről tudósító a fagyos hangulatot, de Laczkó István aknaüzem-veze- tő és Csammer Emil párttitkár azt mondta: — A helyzetünk tényleg nem rózsás. Sőt, némi lelkiis- meret-furdalást is érzünk, mert ahány tonnányi nem kitermelt szénnel a vállalat .elmaradt terveitől, azt szinte egy- az-egyben mi „hoztuk össze.” Objektív és' szubjektív okok is közrejátszottak mindebben. Nem lépett hát „viperafészekbe” az ember — nyugtázta és a párttitkár ebbéli észrevételében csak megerősítette. Tény: nem mosolygott, amikor leültünk vele szót váltani^ gondjaikról, de keserű szájízzel sem ejtett ki egyetlen mondatot sem. Hiszen az az állapot, amiben most vannak, szinte elkerülhetetlen okok következménye. Ám mielőtt még rátértünk volna ezek sorolására, az ősz hajú párttitkár ezeket mondotta: — Dolgozóink, szinte kivétel nélkül mindenki, érzik a felelősséget. Tudják, pótolni, némiképp csökkenteni a lemaradást csak egyféleképpen lehet: a jónál is jobb, megfeszített munkával. — Képesek erre? — vágok közbe. Később rájövök fölöslegesen, mert miként az aknaüzem vezetője is elmondotta, a bajok másutt keresendők. Csammer Emil csak egyetlen igennel válaszol, ami véljük, több mint egyszerű kinyilatkoztatás. Az egyetlen szó is dolgozóik — a nyugati és a déli fronton lent levők — kimondatlan dicsérete. Akik kitartottak a nehézségek kö. CSALÓDTUNK A RIZSBEN Immár a harmadik esztendeje annak, hogy rizs dolgában nincs szerencséjük a növénnyel foglalkozó gazdaságoknak. Tavaly és tavalyelőtt a szeptember végi, korán jött fagyok vitték el a termés tetemes részét, 1978-ra pedig — miként köztudomású — a kevés napfény, a növények érésének elhúzódása volt a jellemző, persze nem pusztán a rizs esetében. — Azért nem ilyen egyszerű a képlet — magyarázza Hecsey Jenő, a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium osztályvezető helyettese, aki e témakör szaktekintélyének számít mind a tárcán belül, mind országosan. — Gondolja meg, hogy vannak olyan rizstelepeink, amelyek még az ötvenes években kubikos munkával készültek —, hogyan menjen rá ezekre a rizskombájn? Nem szólván arról, hogy rossz műszaki állapotuk miatt nehezen vezethető le róluk a víz, s ezért késik a vetés. Az ideális az lenne, ha ez a munka május 10-ig befejeződne, ám az idén is előfordult néhol, hogy még júniusban is vetettek, vagyis legalább 20 nap volt a késedelem. Ugyanakkor azon vitatkozunk, hogy rövid tenyészidejű, vagy középkorai fajtákat vessünk-e, jóllehet érésük között mindössze 5—3 nap a különbség. — Milyen fajták most az uralkodók? — A Kátai—203-as, a Szarvasi—70-es, a Szarvasi Karcsú, aztán szerencsére terjedőben van a Tápiószelén kinemesített — dr. Simon József és Sajó Zoltán munkája ez — bő termő és korai érésű fajta, a Nucleoryza, amelynek elterjesztését szorgalmazzuk. A fajtát 1976-ban ismerték el, de az idén már a terület 3Ó százalékát uralta, s jövőre 40 százalékos arányban foglalja el a rizsföldeket. — Tudom, hogy végleges adatokról még nemigen lehet szó, de a pillanatnyi jelzések milyen átlaghozamokat mutatnak? — A lehető legrosszabba- kat. A tavalyi 12,4 mázsás, szintén rossz országos átlagtermés sem lesz meg: 9—10 mázsa esetleg. Ami annyit jelent egyszersmind, hogy növelni kell a rizsimportot. — Mennyi a szükséglet, s mennyi a kiadás? — Ha nyersrizst veszek figyelembe, úgy az idén 60 ezer tonnára van szükség, de 1985- ben már 90 ezer tonnára. A 60 ezerből Magyarország hozzávetőleg 22 ezer tonnányit képes előteremteni. Persze nem nyers rizst, hanem hántolt rizst importálunk. Az igény ebből 40 ezer tonna, de a gazdaságok legföljebb 18 ezer tonnát tudnak produkálni, a többit importálnunk kell. Ami pedig a költségvetés idevágó kiadásait illeti, azok meglehetősen magasak: az egyébként szokásos, az üzleti kapcsolatokhoz természetszerűen kötődő, évi 2—3 millió dollár értékű rizsbehozatallal szemben az idén 6—7 millió dollára rúg ez a kiadás. — Mennyi most a felvásárlási ár? — Mázsánként 1 020 — forint. — S mennyi a fogyasztásunk, magyarán mennyit eszünk rizsből? — Szerencsére nem vagyunk túlságos kedvelői a rizsnek, átlagosan állampolgáronként évente négy kiló körüli mennyiséget eszünk meg. Ennél jóval nagyobb a fogyasztás például Francia- országban, az NSZK-ban, ahol 7—10 kiló ez az arány. Mindenesetre most ajánlatosabb, ha több krumpli kerül az asztalunkra, ebből ugyanis van elegendő. Az úgynevezett nagyfogyasztóknál ezt el is rendelték már. * .. .Tehát valahol a mélyponton vagyunk, pedig volt idő, amikor exportőrök voltunk rizsből, bármennyire hihetetlenül hangzik ez manapság. 1961 óta nincs rizskivitelünk, az előzményekről azonban tudni kell, hogy a felszabadulás után nagy állami beruházások kezdődtek, ez volt az úgynevezett „aranyásó” korszak. Nem túlzás, azokat az éveket ma is így emlegeti sok szakember. A magyarázatot az adja, hogy miközben a befektetések az államot terhelték, nemcsak tisztességes felvásárlási árat, de hántolt formában a termény 20 százalékát is visszakapták a termesztők, amit el is adtak! Kettős volt tehát a haszon. Ha mégin- kább visszamegyünk az időben, s rövid történeti összegezésre vállalkozunk, akkor az utóbbi évekhez hasonló és ugyanígy meglepő kanyarulatokra bukkanunk. Az első nyomok a XVIII. század elejére vezetnek, amikor- is olasz telepesek a Bánátban kezdtek rizst termeszteni. 1880-ban már a Földművelésügyi Minisztérium vágott bele kísérletekbe. A század elején pedig Békéscsabán, Mindszenten. Szentesen, Sarkadon termesztették a növényt, de a mostanihoz hasonlatosan aláhanyatlott hozamok miatt, 1930-ban megszűntek a telepek. A már említett, felszabadulás utáni beruházások azt eredményezték, hogy 1955-ben 50 ezer hektár volt a rizsföld, ám 1965-ben már csak mintegy 18 ezer hektár. — És az idén? — kérdem Hecsey Jenőtől. — Ann aiamivel több, 24 ezer he..tar a rizsterület. Néhány gazdaságban, mint például a karcagi Magyar— Bolgár Barátság Termelőszövetkezetben, igen komoly gondokat okoz immár harmadik esztendeje, hogy viszonylag nagy területükön, veszteséges ez a növény. Ez a szövetkezet tavaly még 3400 hektáron termesztett rizst, hatmázsás átlaghozammal mindössze, az idén csökkentette a területet, de még így is 2600 hektárja maradt, amin alig 4,5 mázsa lett az átlag, jóllehet 24 mázsát tervezett be a szövetkezet. Legalább 60— 70 millió forintos bevételkiesés keletkezett ily módon.1 Tavaly 180 millió, 1976-ban l 200 millió forint költségvetési támogatást kellett adni a rizstermesztő gazdaságoknak. — Mi a teendő? — Tovább kell növelni a korai fajták arányát, a fölszereltséget, folytatni kell a szakmái továbbképzést, egyszóval végre kell hajtani a már meghirdetett rekonstrukciós programot. Keresztényi Nándor Kányáéi jelentés Háromszázezer már nem lesz zepette, s most is, mindennap mondogatják: „Rajtunk nem múlik.” Hát akkor kin? Hiszen november 21-én az aknaüzem tervének teljesítésében jelentős lemaradások voltak, amik akkora mérvűek, hogy — miként említettük — veszélyeztetik a Nógrádi Szénbányák idei eredményességét is. A háromszázezer tonnás tervnek eddig 86,5 százalékban tettek eleget; a fentebb jelzett napig 232 ezer 430 tonnányi szenet sikerült csak a napvilágra küldeniök. Mitöbb: addig a lemaradásuk megközelítette a huszonhatezer tonnát. — Eredménytelenségünk kiváltó okairól kérdezett — kezdi cigarettára gyújtás után a dolgok magyarázását a párt- titkár, hát akkor jegyezze. — Legnagyobb gondot nálunk a geológiai viszonyok okozták, s okozzák ma is. Csak egy-két példát említenénk. A déli mező ereszkéjében már teljesen kész volt a vágat a 2—MKE önjárós biztosításé front indítására, amikor három méteres vető (áthatolhatatlan kőkibúvás) zárta le a haladási járós fronton egy emberre egy műszak alatt 11,3 tonnát írhatunk mostanában jóvá. Szóval, nem kis mennyiség ez. — Nem. Bár ez még nem minden. — .. .Nagyon sok bajunk van a homokkal. A most hajtott vágatokban nincs márga, ami lefogná, fékezné a homokot, ami, ha meggondolja magát, csak fut, fut s pillanatok alatt lent van belőle negy- ven-ötven csillérevaló. Nem kell magyaráznom, hogy ez megtöri a munka lendületét, rontja a szén minőségét, s hogy mekkora munka azt belapátolni. — Mit tudnak tenni ellene? — Még nagyobb gondot — és hosszabb időt kell fordítanunk a főte és a homlok biztosítására. Az önjárós fronton már így haladunk előre. A homok nem az egyetlen a kányási veszélyek között. Másik nagy ellenségük a víz. Idézet egy, a vállalat háromnegyed éves tervteljesítését taglaló jelentésből: „Augusztus 3-án nulla óra negyvenöt perckor Hányáson, a déli bányamezőben (II. számú sikló, baloldali alapvágat, 3. feltörés) rányt. Mit volt mit tenni? vízbetörés történt, nagy menyI *7 on 1 rmnllién D 'S r 1 O O O'l 1 t*n of n «-a 1 ^ / 1 Az önjárót fel kellett szállítani, a sikló területét annak fogadására alkalmassá tenni, kiépíteni. Tudja, mekkora dolog ez? Mégis, dolgozóink határidőn belül végeztek a munkával. Igaz, ez a termelésben háromhetes kiesést okozott. — Ez „szénben kifejezve” mit jelent? — Ki kéne számolni! Egy alapadatot mondhatok: azönnyisegu metán beáramlásával együtt. Emiatt a bányamező kiürítése is szükségessé vált. A helyreállítás, a víz és iszap eltakarítása munkaigényes, nehéz folyamat volt, amely az aknaüzem termelését jelentősen visszavetette.” Csammer Emil tolja elém a vastagon egymás fölött tornyosuló lapok közül az egyiket, s kérdőn néz rám: én rákérdezek-e? Nem, mit is lehetne. De a sor folytatódik. Tovább tart a gondok sorolása metánon, robbanóanyag-hiányon át az idei évben sokat emlegetett vagonhiányig. — De rá lehet-e „fogni” mindent csupán objektív okokra? — kérdem a párttitkárt. Egyértelmű nem a válasz. — Akadnak gondjaink a munkafegyelemmel. Néhá- nyan ittasan is munkára jelentkeznek, aztán baj van a munkaidő-kihasználással is. Néha fogják magukat az emberek és sichta előtt jó idővel kezdenek kifelé szállingózni. De rajtunk, a vezetésen is lehetne mit számon kérni. Hiszen szervezés tekintetében nem állunk még a helyzet magaslatán: gyakran nincs lent a fronton üres csille, beépítésre előkészített anyag, s észleltünk az irányításban is lazaságokat. — Amik ellen tesznek valamit? — ...Tettünk! A kkor enyhülnek csak Csammer Emil arcvonásai, amikor e havi teljesítményükről beszél. Mert 106,2 százalékon állnak már, sikerült is 1186 tonna „pluszt” kitermelni, s vélik, a negyedéves tervüket, az utolsót, túl. teljesítik. Mindez azonban kevés az üdvösséghez: a három- százezer éves tonnaterv teljesítésére már semmiféle remény sincs. Nem szitkozódnak-átkozód- nak Kányáson: a természeti erők úgysem hallanak. Ami hiba pedig az emberekben van, kiküszöbölhető. De az előttük álló feladatok most. a jövőben, s még aztán is nagyok. Hiszen itt még 2000-ben is bányászkodni akarnak... Karácsony György NÓGRÁD — 1973. november 28., kedd
