Nógrád. 1978. november (34. évfolyam. 258-282. szám)

1978-11-16 / 270. szám

Kádár János a Francia Köztársaságban Európai dolgozí nők nemzetközi (Folytatás a« I. oldalról) Az ünnepélyes fogadtatást követően Kádár János és Va- léry Giscard d’Estaing rövid beszélgetést folytatott egy­mással, majd a magyar ven­dégek gépkocsiba szálltak és rendőri díszmotorosok kísére­tében szállásukra, az Elysée- palota tőszomszédságában le­vő Marigny-palotába hajtat­tak. ★ Délután a hivatalos magyar —francia tárgyalások első ak­tusaként a Marigny-palotában találkozott Kádár János és Va- léry Giscard d’Estaing. A két vezető államférfi őszinte, nyílt, konstruktív légkörben csak­nem egyórás négyszemközti eszmecserét folytatott. Köl­csönösen tájékoztatták egy­mást a két ország helyzetéről, s nagy figyelmet szenteltek a nemzetközi kérdéseknek. Meg­egyezett a véleményük abban, hogy az enyhülés és a leszere­lés a legfontosabb tényezője napjainkban a nemzetközi helyzet alakulásának. Kife­jezték: minden felelős politikai tényezőnek erőfeszítéseket kell tennie annak érdekében, hogy a helsinki megállapo­dások megvalósuljanak, s ezáltal erősödjék az európai béke és biztonság, ami kedve­zően járul hozzá az egész világ békéjének ügyéhez. ★ Púja Frigyes külügyminisz­ter és Bíró József külkeres­kedelmi miniszter szerda dél­után francia partnerével a két országot kölcsönösen érin­tő kérdésekről tárgyalt. + Szerdán este az Elysée-palo- tában a francia köztársasági elnök és felesége Kádár Já­nos és felesége tiszteletére díszvacsorát adott. A vacsorán Giscard d’Estaing és Kádár János po­hárköszöntőt mondott. szemináriuma Szerdán a Gellért Szálló­ban folytatta munkáját az európai dolgozó nők helyze­tével foglalkozó nemzetközi szeminárium. A részvevők — Európa csaknem valamennyi országa demokratikus nő­szervezeteinek, több európai szakszervezet és nemzetközi szervezet képviselői — Dusch ek Lajosné, a SZOT titkárának elnökletével ple­náris ülést tartottak. A fel­szólalásra jelentkezett kül­döttek — Finnország, az NDK, Írország, Svájc, Len­gyelország, Anglia, Olaszor­szág. Románia nő-, illetve szakszervezeti mozgalmainak Űrhajósok kitüntetése ;,Az űrhajózás történetében leghosszabb űrrepülés a szov­jet tudomány és technika, a szovjet emberek tudásának, felkészültségének, akaratának és hősiességének nagy győ­zelme” — jelentette ki Leo- nyid Brezsnyev szerdán a Kremlben, átnyújtva a Le- nin-rendet és az Arany Csil­lagot Vlagyimir Kovaljonok- nak és Alekszandr Ivancsen- kovnak. Az SZKP KB főtitkára, a Legfelsőbb Tanács elnökségé­nek elnöke beszédében emlé­keztetett rá, hogy húsz év sem telt el Jurij Gagarin úttörő jelentőségű, 108 perces űrre­pülésétől. most pedig két szovjet ember 140 napot töl­tött a kozmoszban. „Tartósan élni a világűrben, a Földünk­től olyannyira eltérő körülmé­nyek között — hőstett. Dol­gozni a kozmoszban, mégpe­dig olyan teljes odaadással, mint ahogyan Vlagyimir Ko- valjonok és Alekszandr Ivan- csenkov tette — kétszeres hős­tett” — mutatott rá Leonyid Brezsnyev, majd megállapí­totta, hogy az űrhajósok kitű­nő szakembereknek bizonyul­tak a tudomány, a technika és b népgazdaság legkülönbözőbb területein. .,— Űrhajósaink távol az otthontól, a hazától, a Föld­től, nehéz körülmények között álltak hefyt, azonban a kerü­lés minden pillanatában érez­hették, hogy gondolatban ve­lük vannak a szovjet emberek, B testvéri szocialista országok népei. A szovjet űrhajósok lengyel és német kollégáikkal átfogó tudományos kutató- és kísérleti programot hajtottak végre, és ez ismét a gyakor­latban bizonyította a szocia­lista közösség országainak erősödő szolidaritását, állan­dóan bővülő együttműködé­sünket — emelte ki Leonyid Brezsnyev, majd mindkét űr­hajósnak átnyújtotta a Le- nin-rendet és az Arany Csil­lagot, Alekszandr Ivancsen- kovnak pedig a Szovjetunió űrhajósa jelvényt is és mind­kettőjüknek jó egészséget, bol­dogságot, újabb sikereket kí­vánt a haza javára, a kom­munizmus érdekében. bizonyítéka a szovjet űrtech­nika magas fokú fejlettségé­nek. A nekünk átnyújtott ki­tüntetéseket a tudósok, techni­kusok, tervezők, repülésirányí­tók sok ezres kollektívája munkája elismerésének te­kintjük — hangoztatta Ivan- csenkov. képviselői arról szóltak: or­szágaikban miként érvényesül a női egyenjogúság a munká­ban, a tanulásban, az anya' és gyermekvédelemben, az egészségvédelemben. ' Állást foglaltak a nemzetközi együtt­működés, a béke, a leszerelés mellett Népíronltanácshozás a környezetvédelmi együttműködésről *■ Vlagyimir Kovaljonok vá­laszában a Szaljut—6 személy­zete nevében köszönetét mon­dott a magas elismerésért és biztosította a szovjet párt és állam vezető testületéit, sze­mélyesen Leonyid Brezsnye- vet. hogy társával együtt a jövőben is minden tudásával és energiájával készen áll a szovjet űrkutatás szolgálatá­ra. Kovaljonok hangsúlyozta, hogy az űrállomás két állan­dó személyzetének munkája tanúságot szolgáltatott a szov­jet tudomány növekvő ereié­ről, a szovjet űrhajósok szak­mai felkészültségének szín­vonaláról. Alekszandr Ivancsenkov. az űrállomás fedélzeti mérnöke azt hangoztatta, hogy a Szal- jut—6—Szojuz űrkomr>'ex"rr fedélzeti berendezései a 140 napos űrkísérlet során mind­végig kifogástalanul működ­tek és ez mindennél ékesebb A megyei tanácsok december 1-ig megkapják a végrehajtó bizottságok mellett január­tól tanácsadó ellenőrző tes­tületként működő környezet­és természetvédelmi bizottsá­gok létrehozásához az irány­elveket — jelentette be a Ha­zafias Népfront Országos Ta­nácsa környezetvédelmi bi­zottságának ülésén Gonda György államtitkár, az Orszá­gos Környezet- és Természet- védelmi Hivatal elnöke. A nemrég életre hívott OKTH- ban az' év végéig kidolgozzák a hivatal szervezeti és mun­karendjét — decemberben a Minisztertanács elé terjesztik a környezetvédelmi felada­tok meghatározásáról szóló javaslatokat. Kimunkálják az 1979—1980- as munkaterveket és a VI. öt­éves tervben is érvényesítik a természet- és a környezetvé­delmi össztársadalmi érde­keket. Megteremtik az együttműködést az ágazati mi­nisztériumokkal, s a termé­szet megóvását szem előtt tart­va — ellenőrzik a beruházá­sok terveit, előkészítését. A környezetszennyezés nem ismer határokat — mondotta Gonda György —, ezért a ve­szélyek elhárításához elenged­hetetlen a nemzetközi össze­fogás. Az OKTH nagy erővel bekapcsolódik a KGST kör­nyezetvédelmi együttműködés­be. Mindenekelőtt a szomszé­dos országokkal erősítik a kétoldalú kapcsolatokat. Gon­da György elismeréssel szólt a népfront eddigi természet- és környezetvédelmi tevé­kenységéről, hangsúlyozva, hogy a hivatal céljainak megvalósításában továbbra is számítanak a népfront munka­társaira, aktivistáira. 282 év borion Szenzációsnak számító hír érkezett az óceánon túlról: az Egyesült Államok igazságügyminisztériuma hivatalo­san kérte a szövetségi bíróságot, semmisítse meg az úgyne­vezett wilmingtoni tizek ellen hozott ítéletet, mert az „egy megbízhatatlan koronatanú vallomására épül.” Az ügy több mint fél évtizede, 1972-ben kezdődött „odalent délen”. Észak-Karolinában. Ennek a fajüldözési hagyományairól jól ismert államnak a bírósaga ekkor ösz- szesen kétszáznyolcvankét (!) évi börtönre ítélt tíz polgár­jogi harcost, „gyújtogatás és erőszakoskodás” vádjával. Á vád az első pillanattól kezdve enyhén szólva bizony­talan alapokon állt: az amerikai sajtó jó része is megkérdő­jelezte a koronatanú, egy részeges besúgó perdöntő vallo­mását. Amikor Carter kormányzata még a külpolitikai poron­don is bevetette az emlékezetes „emberi jogok kampányát”, az Egyesült Államokban is sokat írtak és beszéltek arról, hogy ezt a kampányt talán nem ártana odahaza kezdeni. Amikor a kampány kellős közepén egyszer a Fehér Ház szóvivője azt találta mondani, hogy az Egyesült Államok­ban „nincsenek politikai foglyok” közéleti személyiségekés kommentátorok egész serege tette fel a kellemetlen kér­dést: és a wilmingtoni tízek? Akkora ugyanis már szinte senkinek nem volt illúzió­ja afelől, hogy a 282 év börtönt tömény politikai okokból osztották ki, polgárjogi harcosoknak, politikai megtorlásul. Jellemző, hogy még a nem éppen objektivitásáról jellem­ző amerikai délről is memorandumok tömegével bombáz­ták a hatóságokat. Ennek eredményeként ma már a wil­mingtoni tízek közül több polgárjogi harcost „ideiglenesen szabadlábra helyeztek”. Az amerikai és a nemzetközi közvélemény most elér­te, hogy nemcsak „kegyként” értelmezhetők az eddigi sza­badon bocsátások, hanem a legilletékesebb hatósági fórum, az igazságügyminisztérium követeli az ítélet megsemmi­sítését. Ez felér a teljes beismeréssel. Bár nem teszi sem­missé az ártatlanul meghurcoltak szenvedését, de igazsá­got szolgáltat nekik, legalább utólag és erkölcsileg. Közismert, hogy a washingtoni kormányzat egy ideig a szovjet—amerikai kapcsolatokat a belügyekbe való be­avatkozás fogalmát kimerítő okokra hivatkozva „fagyasz­totta” azóta kitűnt, hogy ez az út nem járható és a két nagy ország viszonyában is melegebb szellők fújdogálnak. Vé­letlen egybeesés — és mégis jelképesnek tekinthető —, hogy a wilmingtoni fejlemények idején amerikai szenátor­delegáció járja a Szovjetuniót... Harmat Endre Pillanatkép Budapest egyik legrégibb városrészéből, Pest­erzsébetről. A már elkészült városközpont egy részlete. IBÁX: Ä feszültségek háttere Délkelet-Irán sivatagos hegyvidékét szeptember kö- eepén az ország történelmé­nek egyik legsúlyosabb föld­rengése rázta meg, bizonyítva, hogy Irán földregésveszélyes zónában fekszik. Vonatkozik ez a társadalmi feszültségekre is, hiszen az országot két éve folyamatosan olyan politi­kai földrengés sújtja, amely kimenetelében nem kevésbé súlyos és alapvető változásokat okozhat Irán politikai-gaz­dasági szerkezetében. A „NAGY TÁRSADALOM” Mielőtt az események rész­let esebb magyarázatára tér­nénk, érdemes szemügyre venni a hátteret, azokat a kö­rülményeket, amelyek végül is szeptember 8-án a Jaleh téri mészárlásokhoz vezettek, s amelyek továbbra is fenyege­tik a fennálló rendszert, an­nak alapján, a monarchiát. A hatvanas évek e!ején a meg­szaporodott olajbevételek le­hetővé tették, hogy a sah, mint a hatalom legfőbb bir­tokosa, hozzálásson kedvenc tervének, az iráni „nagy -tár­sa ialom” eszméjének valóra váltásához. Olyan Iránt terve­zett létrehozni, amely a Per­zsa-öböl térségének vehető hatalmaként katonai-politi- kai-gazdasági befolyása alá vonhatja a környező orszá­gokat, az Indiai-félsznettől egészen a Közel-Keletig. Nagy- ratörő tervei azonban — mint a legutóbbi másfél év ese­ményei igazolják — kudarcot vallottak, megbuktak a reali­tások rögös talaján. 1961-ben kezdte el az uralkodó a „fehér forradalom”-nak nevezett iparfejlesztési programját, amelynek fő feladatául azt jelölte meg, hogy Irán a századfordulóig világméretek­ben is számító ipari nagyha­talommá váljék. önmagában az iparfejlesz. tés — mint gazdasági prog­ram — tiszteletre méltó tö­rekvés, azonban a „miértnél” fontosabb a „hogyan”. Nem a pénz hiányzott ahhoz, hogy sikerre vigye a fehér forra­dalmat, hanem az átgondolt fejlesztés, mindenekelőtt an­nak mérlegelése, hogy vajon a modern ipari állam szer­kezete mennyiben egyeztethe­tő össze a sah által végleges­nek és változtathatatlannak vélt iráni abszolút monarchia sajátosságaival. Az ázsiai or­szágban az elmúlt években jelentős ütemű iparfejlesztés ment végbe — ez minden vi­tán felül áll. A modern üze­meket szemügyre véve látszik, hogy sehol sem sajnálták a pénzt a legújabb technika megvásárlására. Ez azonban nem minden. Az Iranian Nati­onal Car teheráni autógyárá­ban magam is tapasztaltam a sietős iparfejlesztési prog­ram néhány árnyoldalát. Fel­építették például a motorgyá­rat, amelynek termelése jóval kevesebb, mint a néhány mé­terrel odébb felhúzott óriási karosszériapréselő csarnok kapacitása, ennek aztán az az eredménye, hogy a karos­szériaműhely fölös termékei, az autócsontvázak hónapok­ig porosodnak, rozsdásodnak a gyárudvaron, mielőtt mo­tort tudnának beléjük építe­ni. Az állam hitelekkel, engedé­lyekkel támogatja a magán-- vállalkozást, de nem szól bele, hogy a tőkések mit, mennyire és hogyan fejlesztenek ki. Eb­ből aztán az is következik, hogy évi sok százezer autós­kapacitású személygépkocsi­gyárak épülnek az országban, viszont katasztrofális a hiány a széles néptömegek igénye­it kielégítő, megfelelő élelmi- szeripari, közfogyasztásicikk- termelő gyárakban. A tehe­ráni terv- és költségvetési hi­vatal főosztályvezetője ehhez még hozzátette, az állam csak olyan területeken avatkozik be a gazdaság folyamataiba, amelyek iránt „a magántőke nem érdeklődik”. Mert ugyan ki képzelhetne el autógyárakat tév é összeszerelő üzemeket, textilkombinátokat megfelelő energiabázis, nyersanyagbá­zis nélkül? Márpedig a tő­keigényes és kevésbé nyere­séges energiaipar, alapanyag­kitermelés állami kézben van. A sah és szakemberei azon­ban kifelejtették a számítás­ból, hogy az ipar kifejlődésé­vel kialakul a nagytőkés-vál­lalkozói réteg, amely a vitat­hatatlan gazdasági hatalom mellett politikai hatalmat is akar. A monarchia így szinte kitermelte azokat a tőkésköröket, amelyek bekap­csolódtak a jelenlegi rendszer­rel szemben á"ó erők tevé­kenységébe, noha ezek a tő­késcsoportok csak a rendszer reformját, nem pedig alapve­tő megváltoztatását követe­lik. PARASZTOK A BÁDOGVAROSOKBAN Ami a mezőgazdaságot ille­ti, ezen a téren sem dicseked­het az iráni vezetés túl nagy sikerekkel. 1963-ban ugyan megkezdték a földreformot, azonban elmaradtak a gya­korlati eredmények. A földhöz juttatott parasztok ugyanis anyagi eszközök, gépek, meg­felelő tőke hiányában képte­lenek voltak hatékonyan, nye­reségesen művelni a földet. Az elszegényedett parasztok tömegével áramlottak a nagy­városokba, a fővárosba mun­kát keresni. Jelenlétüket ma is a Teherán körüli „bádogvá­rosok”, a hullámpapírból, hul­ladékból összetákolt kalyibák százezrei árulják el. Éjszaka a külvárosi utcákat — ahol a rendőrség megtűri őket — el­lepik a járdán éjszakázó nincstelenek. (Ehhez csak any- nyit, hogy Irán nemzeti jöve­delme egy főre számítva több mint kétszerese a magyaror­száginak.) A mezőgazdasági politika kudarca kényszerítette rá a kormányt, hogy a legsúlyosabb feszültségeket rögtönzött lé­pésekkel próbálja levezetni. Szeptember 16-án a kormány átfogó gazdaságfejlesztési tervet hozott nyilvánosságra, amely — s ez is mutatja az intézkedések kapkodó, tűz­oltó jellegét — a korábbi ipar­és mezőgazdaságfejlesztési koncepcióval homlokegyenest ellenkező irányba mutat. Hogy az infláció, a rossz munkakö­rülmények, a kevés bér miatt elégedetlenkedő, széles töme­geket leszereljék, a gazdasági vezetés kihirdette a kisvállal­kozások (ipari, mezőgazdasá­gi egyaránt) támogatásának elsődlegességét. (Eddig min­denütt a nagyszabású vállal­kozásoké, az országos jelen­tőségű beruházásoké volt az elsőbbség.) Az idei nyarat a gazdasági minisztériumokban — nyilván a politikai feszült­ség hatására — az idegesség, a kapkodás jellemezte. A terv­hivatalban például Nostrati tervezési főosztályvezető el­mondotta. hogy eddig négyszer dolgozták át az éves tervet, s még mindig nincs végleges variáció. Hozzátette, hogy a mezőgazdaságot illetően a kor­mány megrettent az agrárpo­litikát bíráló hangoktól és a következő ötéves terv egyik feladatául azt tűzte ki, hogy mezőgazdasági termékekből önellátó legyen az ország. Ma például a gabonaféléknek csaknem felét Irán importból kénytelen beszerezni, noha az ország hagyományosan önel­látó volt a korábbi időszakok­ban. 504 SZÁZALÉKOS ÁREMELKEDÉS A hibás gazdasági és poli­tikai döntéseket mindenek­előtt a dolgozók érezték meg. Az évi 30—50 százalékos infláció, az alapvető élelmi­szeráraknak az elmúlt három évben történ 3—500 százalé­kos emelkedése, a nyomorúsá­gos munkabérek elsősorban a tömegeket sújtották. Valójában tehát a tömegtüntetések a rossz gazdasági helyzet, az egyre rosszabbodó életfeltéte­lek miatt robbantak ki, jólle­het a kormány, a sah vallási fanatikusok elszigetelt akció­jának próbálta ezeket beállí­tani. Nem véletlen, hogy a fővárosban lezajlott 'tünte­tések résztvevői a nagy ban­kokat, luxusáruházakat tá­madták meg, kifejezve elége­detlenségüket amiatt, hogy a sah által ígért „nagy társada- lom”-ból nekik csak az inflá­ció. a szegénység jut. Mint az illegalitásba kény­szerített iráni kommunisták helyzetelemzése megállapít­ja, a tömegmozgalmak gerin­cét a gazdasági-politikai hely­zet miatt elégedetlen kizsák­mányolt osztályok alkotják, mindazonáltal a rendszerelle­nes megmozdulásokhoz csat­lakoztak az értelmiség, a bur­zsoázia egyes rétegei is. Vi­szont mást akar a rendszerel­lenes burzsoá és ismét mást az ugyarftsak a rendszerrel szemben álló munkás. Ezt az ellentétet próbálja kihasznál­ni a vezetés, megosztani akar­ván a rendszerrel szemben álló erőket. A sah, a körülötte álló ■ politikusok, láthatóan ki akarnak egyezni a „mérsékelt” ellenzékkel. Azokkal szemben viszont, akik alapvető válto­zásokat akarnak, s a sah nél­kül képzelik el a jövőt, a titkosrendőrség, a hadsereg elitalakulatai a legbrutáli- sabb módszerekkel lépnek fel. Miközben a sah és a kormány engedélyezi a polgári pártok többségének megalakulását, a munkásnegyedekben, a kül­városokban robbanógolyókkal lövetnek a tömegbe, gyilkol- tatiák halomra az elégedetlen­kedőket, tartóztattatják le ve­zetőiket. Az országban a gazdasági és a politikai válság olyan mér­vűvé vált, hogy a vezetés kénytelen volt a hadsereget megbízni a kormányalakítás­sal. Ez a lépés egyúttal fel­veti a korlátozott burzsoá de­mokráciának még a látszatát is kerülő katonai diktatúra kialakulásának a lehetőségét. A kibontakozás útjai tehát még nem alakultak ki. .Min­denesetre, mint azt egyik te­heráni beszélgetőpartnerem, a neves újságíró, Amir Taheri megállapította: az ország olyan ponthoz érkezett, ahonnan nincs visszatérés a múlt esz­közeihez, módszereihez. Dunai Pétm NöGRÁO - 1978. november 16., csütörtök

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom