Nógrád. 1978. október (34. évfolyam. 232-257. szám)

1978-10-11 / 240. szám

■*a r-''c

A jó példa is ragadós

A kezdeményező, valamin mindig bütykölő embernek — tartja a jég hátán Is megélőket degradálok bölcsessége — „nincs idejük élni”. Sorolni lehetne az erejükkel takarékoskodók okoskodását, akik rendre igyekeznek el- bagatelizálni mások áldozatvállalását, esetenként még attól sem visszariadva, hogy strébernek tituláljanak megszállottakat, erejüket nem kímélő embereket. Akik — szinte idáig hallom — „így akarnak jók lenni másoknál”.

Mi mást tehetnének? — említek cáfolat gyanánt egy követendő példát. (De jó lenne nap. mint nap nagy nyilvánosság előtt hallani , egyet-egyet.) Először jártam nemrégiben a balatonfüredi hajógyárban, s bámészkodtam. Talán, ha annyira jutottam a felismerésben, hogy mennyire más a sólyatér itt, mint a Duna mellett. Megcsodáltam a hatalmas, új csarnokot, képzeletben átugrottam a szomszédságban szégyenkező barakkokat, majd bejártam az alkatrészgyártó üzem apróbb, nagyobb műhelyeit. Aztán eltévedtem, de azzal a biztonságérzettel, hogy

azért így is jó helyen járok.

A „mindennapi” jelzővel minősíthető példa —, mint utólag kiokosítottak

—, a daraboló mellett leselkedett rám, méghozzá darupróba képében. Lebilincselt íziben, mivel nem láttam még ilyet. Kis daru vizsgázott engedelmesen, okos. nap barnította férfiak faggatták, de, mint a szívünkből kitörölhetetlen érettségi elnökök: azért izgultak, hogy klappoljon minden. Munkavédelmi felelős, technológus, még valaki a darukezelő, no meg példám- hőse. az a bizonyos örökké nyughatatlan ember, aki nem hagy veszni értéket, s a legszürkébb valóságból is igyekszik felkutatni a ragyogást.

Valamikor autódaru

volt, s bizony jó néhány éve ott búslakodott ki- szuperált sziámi-testvére nyakán-hátán. Útban is voltak így tetszhalotton nem egyszer, sokaknak megfordult a fejében: hogyan lehetne megszabadulni tőlük? Aztán jött a mi emberünk, s kiötlötte, hogy, — bár az autóból már nem lesz énekes halott — a daruval lehetne valamihez kezdeni. • . Ügy is lett. Leszerelték az öreg harcost, betonágyat, megfelelő alvázat kreáltak neki — akárha évtizedeket fiatalodott volna. Befestették szépen, s egy-kettőre kiderült, hogy ereje mit sem kopott: emel, forog engedelmeskedik kezelőjének.

akár a ma született daruk. .. Értéke új státuszában kereken másfél millió forint: alig 30 ezer forintos ráfordítással, a többit a példán lelkesülő munkatársak, brigádtagok tették hozzá társadalmi munkában.

Ez volna hát a mindennapi példa. Ihletője újítóként remélhetően elnyerte időközben méltó jutalmát, s afelől sincs kétségem, hogy volt helye az ily módon megkeresett pénznek. Mégsem mondanám, hogy az egészet csak ezért csinálta volna. Ezért is természetesen, de a pénz itt másodrendű kérdés. Másról van szó. Arról, hogy szép számmal élnek közöttünk olyan honfitársaink, akik álmatlanságának oka nem holmi azonosíthatatlan eredetű neurózis, hanem a mindenkori közösségük sorsának jobbító szándéka. Véletlenül sem mondanám rájuk, hogy „így akarnak jobbak lenni”- Inkább itt-ott elbagatellizált. elhallgatott példáiknak biztosítanék mindenütt nagyobb nyilvánosságot.

Azért is, mert a jó példa ragadós — nem csak a rossz, — s azért is, hogy hatására hátha jobb belátásra jutnak néhányan' a ma még mindenre le- gyintő cinikusok közül.

Kertész Péter

Beruházások és érdekek

Kezdettől

mindvégig

CSEND VAN A FÖLD ALATTI labirintusban, iszonyú csend. A fővágatot, ahol az aprócska, de igen erős dízelmozdony jár, dobhártyát remegtető zajjal, s még nagyobb füsttel, rég elhagytuk már és mintha hangszigetelt burokban próbálgatnánk tétova lépteinket, megyünk előre. Méternyit csak vízszintesen — aztán fel, felfelé, tüdőt ziháltató levegőkapkodással. Pedig befelé húz, s nem ellenkező irányból, a munkahelyek felől a légvágat, ami friss levegőt présel belénk, de hát mindhiába: a szervezet igencsak tiltakozik minden számára szokatlan és átmenet nélküli állapot ellen...

Mondom, megyünk a front felé, mindenféle zajtól elre- kesztetten, még gumicsizmás lábaink sem okoznak cseppnyi zörejt sem, hiszen agyontaposott törmelék és por van előttünk, de ráadásul szót- lankodunk is.

A főaknász vagy tíz perccel ezelőtt elmondta már, hogy a magasfeszültségű kábelt megrongálta egy, a sínről kisiklott mozdony, kényszeráramszünet van és lesz még huszonöt-harminc perc időtartamra. Addig pedig nem megy a szénmaró gép, az EHOR, a rakodógép, s csak akkumulátoros fejlámpánk adja a lábunk elé vetődő fényt. Ami bár a munkahelyen nem kevés, de menni folyvást, ismeretlen tárgyakat kerülgetni, idomulni a föld alatti terephez — már nem sok.

bői. — Ha itt lenne, már jelentene — teszi hozzá a hang és eltűnik, nem is érzékel- hetőn: hová.

GÖRNYEDVE-CSÚSZVA egyenesedünk ki öt perc múlva. És előttünk ott áll az „öreg.”

Tart még az áramszünet, hát meg nem mondaná az ember, mennyi időt is töltött el már ezen a földön, s a szénpor lepte arca és a lámpa gyér fénye is... Kipré- selődik az ember száján a kérdés.

— Éppen most múltam ötvenhárom — válaszolja a frontmesterhelyettes, Dinka Gyula. — Nem akkora kor még ez, hogy ör.eget kiáltsanak felém onnan lentről.

— Hát meghallotta?

— ... A fülem még jó.

— És a többi „alkatrész”?

— Nem panaszkodhatom . jelenleg. Működik minden, mint az óra. Már ami a főbbeket illeti. Mert különben érezni már az Ízületek v meg a csontok rendetlenkedését De ez bányászbetegség.

— Betegség?

— Á..., dehogyis, rosszul fogalmaztam. Velejár a föld alatt eltöltött évekkel. Mert tudja mi a bányászbetegség?

Választ sem vár és mondja:

— Amikor az ember akkor érzi rosszul magát, ha ezt a mások által iszonyúnak, rettenetesnek, borzasztónak, kibirhatatlannak mondott bányát nem láthatja belülről. Igen; ennek hiánya... az már nem mindennapi állapot.

Főleg neki nem, aki 1946- tól bányászkodik. És itt is kezdte, Szorospatakon.

— Igen. Négy évet le is húztam itt, aztán helyeztek népgazdasági érdekből 1950-ben Petőfibányára. Ötvennyolcban aztán visszakerültem Hányásra.

— Szoroson meg...?

— Hatvannégytől vagyok itthon. S remélem, itt is fejezem már be a bájjyászko- dást.

— Nagyon várja már?

— Nem én. Az a jó, ha az embernek nem vésznek hiába el, semmittevéssel a napjai, órái. Erre pedig lehetőségünk sincs, hiszen élet van a föld alatt, kemény, eseményteljes.

— Miként most is?

— Ha az áramkimaradásra és a gépek nem működésére gondol: ez nem jellemző. Hiba mindenütt van. Az így felmaradt perceket pedig — láthatja — a biztosításra költjük. Előre dolgozunk. Hogy jobban menjen a dolog. Biztosabban.

Szemet sajdít a maróhenger fölött kigyulladó villanyfény.

— No, látja — mondja a frontmesterhelyettes — semmi sem tart örökké.

TÉNYLEG: A FÜLET bántó csend sem.

Kiáltás után a légvágatban felbőg a kompresszor, s

mintha-föld-is-megindulna erővel mozdul meg a kaparószalag, Óvatosan követjük „folyását...”

Karácsony György

' Az elmúlt években bebizonyosodott, hogy az élelmiszer- termeléssel kapcsolatos fejlesztő munka általában jól szolgálja a népgazdasági érdekeket; a belföldi ellátás színvonalának javítását és az export fokozását. A gazdasági elemzések viszont azt is Világossá tették, hogy a beruházások nem minden esetben felelnek meg a várakozásoknak. Vannak olyan létesítmények, amelyek az előírtnál rosszabb jövedelmet biztosítanak, máskor a különböző részlegek műszaki

teljesítménye nincs azonos „nevezőn” és így tovább. Mindez gyakran azzal magyarázható hogy a tervezők,

a kivitelezők, a beruházók érdeke esetenként nem azonos. Ennek következménye az,is, hogy gyakran megkésnek a beruházások, elhúzódik a fejlesztés, s a késedelem miatt a lekötött anyagi eszközök időlegesen „kikapcsolódnak”, a mezőgazdaság, az élelmiszer és az erdészet gazdasági életének vér kéri ngéséb ől.

A mezőgazdaság fejlesztésére évente 20—22 milliárdos beruházást valósítanak meg. Ebből 7 milliárd forint az építési jellegű fejlesztés. Ennek nagyságrendjének érzékeltetésére elég egy szám: ebből az összegből 1 millió négyzetméternyi terület beépítésére van lehetőség, nem

mindegy tehát, hogy ez az összeg milyen hatékonysággal ölt testet építési vagy gépészeti létesítményekben.

Mindez természetesen csakis úgy képzelhető el, ha a tervezők. a kivitelezők és a beruházók közös érdekeltség alapján tudják kiválasztani és megvalósítani a leggazdaságosabb. legtakarékosabb módszereket.

Ezúttal nem műszaki terveket kell késziteniök a pályázóknak ; közgazdasági módszereket kell kidolgozniok, s a gazdasági szabályozókat kell úgy összehangolniuk, hogy az érdekazonosság a gyakorlatban jól érzékelhetően érvényesüljön.

Főleg a vágat kanyarulatai és szénpor fogják fel még azt az aprócska neszt is, amit már szeretnénk hallani. Hisz’ a felszín alatt háromszáz méterre már bántja az embert a napszinti két minden- hatóság: a fény és a zaj nemléte.

Feldübörög aztán a csend.

„Tőlünk jobbra lelőttek” — mondja valaki.

— Az új fronton? — hangzik a kérdés.

— Nem, nem ott.

S megint csak csend...

Menekülőkószülékünk kop- pan aztán a bányatámon húsz lépésnyire később.

— Dinka! Hej, öreg mester! Merre vagy?

— Ott előttünk, felfelé — mordul ránk valaki a sötétNagybárkányi

egyenes

Nagybárkány felől jó hírek érkeznek. Néhány esztendeje még mezőgazdasági berkekben fekete bárányként emlegették a közös gazdaságot, rossz példaként, hogy így nem szabad bánni a közös vagyonával. Idejében jött a figyelmeztetés, s mostanában egyik-másik dologban dicséretes példaként hozzák fel a termelőszövetkezetben dolgozók erőfeszítéseit.

Tavaly például több mint hatmillió forint nyereséggel zártak, ami után korábban csak sóvárogtak.

★

Nem akármilyen körülmények között termelnek a dombok lábánál. A föld minőségét jelző aranykorona-érték roppant alacsony, s ez megváltoztathatatlan tényező. A kevés szántó célszerű hasznosítása viszont ma már nem okoz fejtörést, a növénytermesztés szerkezetét a környezethez igazították.

— Búza, árpa, borsó, silókukorica — sorolja Percze József, a termelőszövetkezet fc- agronómusa, aki precíz ember hírében áll. Fejből sorolja a számoszlopokat, amelyek a fejlődést illusztrálják. Három esztendeje még csak 73 vagon, az idén viszont már 217 vagon volt a búzatermés, 37 mázsa feletti átlaggal. A borsó is 30 mázsán felül fizetett, így a növénytermesztők elégedetten dörzsölgethették kezüket a nyári betakarítás után.

— Eljutottunk odáig, hogy a talajmunkákat időben és jó minőségben tudtuk elvégezni. A műtrágya-felhasználás megháromszorozódott — szól közbe Tolmácsi Ferenc, a közös gazdaság elnöke.

A takarmánytermesztésben

is a sikerek esztendejét élik. Az idén például 130 vagon szénát teremtettek elő az állattenyésztőknek, dupláját az ezelőtt három évinek. Csendesen teszik hozzá, hogy még az elmúlt évről is maradt 10 vagon siló, néhány kazal. Most már a minőség javítására koncentrálhatnak teljes erővel.

— Táblásítóttunk, eltüntettünk kisebb árkokat, vízfolyásokat. A bokrokat, facsoportokat az éppen szabad tsz-tagok vágták ki. Földutak hálózzák be a határt, karbantartott utak ezek — magyarázza a főagro- nómus, hogy a föld védelme errefelé főszerepet kap.

★

A nagybárkányiak ott nyerték meg a kedvezőtlen adottságokkal vívott csatát, hogy sikerült megfelelő gépekre szert tenniük. Némi nosztalgiával gondolnak vissza L975- re, amikor hétszázezer forintért még nyolc vetőgépet szereztek be, csupa kiselejtezett masinát, amelyek közül Kettőre, ha számíthattak. Néhány „tinédzser” korú teherautó szaladgált, most meg. 13 iarab IFA indul reggelente, s egyik sem idősebb három évnél.

— Még három-négy millió forint kellene, s akkor valóban egyenesben lennénk. Egy nagy teljesítményű erőgépre fáj a fogunk, s a tartalékra is gondolnunk kell. Mert, ha most lerobban valamelyik gépünk, nagy veszélybe kerül a termés — elmélkedik a tsz-elnök. S emellett korszerű műhelyre áhítoznak a szerelők, fedett tárolóra...

Az ehhez szükséges pénzt az alaptevékenységből nehezen tudnák összekaparni. Az ötlet azonban már nem hiánycikk, bizonyítják ezt a melléküzem- ágak is. Az akácot rakodólapnak dolgozzák fel, a harisnyagyárral kötött kooperáció nemcsak a környékbeli asszonyoknak teremtett munkalehetőséget, hanem a gazdaságot is tisztességes jövedelemhez juttatja. Bizakodnak az idén is. A tervben összesen hárommillió forint nyereség szerepel, a legutóbbi felmérés szerint ötmillió körül várható.

— Csak el ne kiabáljuk — mondogatják a tsz-tagok.

Az állattenyésztésre azonban még mindig kihat a súlyos örökség. Az állományt betegség fertőzte, az idén a cserélése miatt 165 vemhes üszőt vásároltak, darabját huszonöt- ezer forintért. S ráadásul, nem is igen válogathattak. Ez a körülmény kihatott a tejtermelésre is.

— Az idén még mindig csak 2400 literes hozamot irányozhattunk elő. Talán száz kter- terrel túlteljesítjük, de ;övő- ré, ha beleszakadunk is, hozni kell a háromezer litert — mondja Percze József. Közben istállók rekonstrukciójáról beszélgetnek, s a juhászat fejlesztéséről. Ebben az ágazatban már kétezer darab az

anyák száma, s az árbevételt 700 ezer forinttal teljesítik túl.

— Az állattenyésztés eredményeivel koránt sem lehetünk elégedettek. Javításra szorul az állomány minősége, a tenyésztési munka, de elsősorban a hozamok emelésére kell minden meglevő tartalékot mozgósítanunk — jegyzi meg a tsz-elnök.

Viszont a háztáji állattartásból a termelőszövetkezet az idén is hétmillió forintot vételez be. Takarmányboltot tartanak fenn, hét vagon nyulat vásároltak fel, az alapanyagot a közös gazdaság biztosította díjtalanul, háromszáz sertést is vágóhídra küldtek.

A háztáji és a közös, egységet alkot

Ma már csak emlék a baromfitenyésztés. A rossz szemlélet jelképe. Néhány éve hatvanezer baromfit kilenc helyen, 13 épületben tartottak. S csodálkoztak, hogy nem volt nyereséges.

— Rendszeresen bonckés alá vesszük az ágazatok munkáját, mindenki a képességeinek legmegfelelőbb helyre került a termelőszövetkezetben. Nem kell senkinek üzengetni már, hogy jöjjön dolgozni — hangsúlyozza a tsz-elnök.

Az idén a nagybárkányi közös gazdaság termelési értéke meghaladja a hatvanmillió forintot, 1975 óta megduplázódott. Mindezt a kedvezőtlen termőhelyi adottságok Között vitték véghez.

— Sok errefelé a domb. a lejtő, kanyargósak az utak — jegyezte meg a főagronómus.

A kacskaringós utak ellenére úgy érzik, kezdenek egyenesbe kerülni.

Sz. Gy.

Negyvenhárom esztendő

— Ezerkilencszázharminc- ötben — tizenöt éves koromban — édesapám ismeretsége révén bekerültem a tűzhelyszereidébe mint gépmunkás. Hat évet dolgoztam, majd katonai szolgálatra vonultam be. A felszabadulás után visszatértem a gyárba. Megszereztem a géplakatos szakmunkás- bizonyítványt és az öntödében öntödei üzemlakatosként dolgoztam. Ezerkilencszázötven- négyben a központi lakatosműhelybe kerültem ,és a mai napig ott dolgozom. Tizenkét éve vagyok a műhelybizottság titkára és tíz éve nagyvállalati tanácstag, ahol gyárunk dolgozóinak érdekvédelmét képviselem.

Bizony eljárt az idő Fe- rencz István feje fölött, aki negyvenhárom esztendőt töl- több a ZIM salgótarjáni gyárában. December elsején utolhelybe, a kollégák, munkatársak közé. Búcsúzni.

— Nyugodt lelkiismerettel megyek nyugdíjba. Hiszen látom, hogy a fiatalok nagy többsége megállja a helyét a termelésben és a közéleti tevékenységben egyaránt, és tovább tudják folytatni mindazt, amit mi negyvenhárom évvel ezelőtt elkezdtünk...

Az ötszörös kiváló dolgozó, a honvédelmi érdemérem aranyfokozatának tulajdonosa, a szakma kiváló brigádjának, a hétszeres vállalat kiváló brigádjának tagja decemberben tehát nyugdíjba megy. Munkája, embersége álljon példaképül a gyár fiatal dolgozói előtt. A képen Fodor István szakszervezeti bizalmival a következő bizottsági értekezlet témáját beszéli meg.

jara megy be a gyárba, a mű(bab-)

NÖGRÁD — 1978. október 11., szerda