Nógrád. 1978. október (34. évfolyam. 232-257. szám)

1978-10-31 / 257. szám

ÉSZNÉL LÉC VÜNK! lerúgattatását, ha felül tud «emelkedni valamelyest is úri Ezt a címet viseli a Vidám Színpad politikai kabaréja, melynek részleteit szombat este láthattuk a főműsorban. Az „Észnél legyünk . . vol­taképpen egy dal, melyet a cicamicának öltözött görlök énekelnek az előadás prológu­saként, s mintegy mottóul, amely meghatározza az egész műsor jellegét, vállalt célját, becsületes törekvéseit. Észnél legyünk — éneklik a lányok, hiszen erre tanít bennünket a történelem. S ki meri kétség­be vonni ezt a mélyen igaz, mindenki által könnyen belát­ható konzekvenciát. Ezzel a néhány sorral azon­ban kissé előreszaladtunk a hét műsorában. Megvallhat- juk viszont, nem mindenféle célzat nélkül. Az Észnél le­gyünk! felszólítás ugyanis, mint kívánalom, tökéletesen illik a szerdán látott tévé­filmhez, a „Mire a levelek le- hullanak...”-hoz, pontosabban illenék a főszereplőkhöz. De csak így, feltételes módban, mert a két férfihős, a magyar Zoltán és a horvát Dusán, egyformán nem tanultak sem ét történelem előző évtizedei­nek viszonylag békésen zajló politikai csatározásaiból, sem a közvetlen múlt vérzivatarai­ból, sem jelenükből, őket nem tanította meg a történelem' a kabarészinten, rigmusokban megfogalmazott, elméletileg is helyes tapasztalati bölcsesség­re, hogy amikor cselekszünk, nem válhat kárunkra, ha ész­nél vagyunk. Azaz — egysze­rűsítő „fordításban” —, ha mérlegeljük a helyzetet, a társadalmi erőviszonyokat, az események mozgatórugóit, ha­tásuk irányát és ennek meg­felelően alakítjuk ki magatar- tásúnkat munkánkban, má­sokkal szemben. (Nem a ka- méleonságra, a Janus-arcú- ságra gondolok). Ha Dusán „észnél van” és mint erdő­mérnök a forrongó, forradal­masodó világban nem képvi­seli mereven a részvénytársa­ság érdekeit, egyszerűen ha az erdő sűrűjéből - kívülre is néz, elkerülhette volna a késszú­rást. Ugyanígy Zoltán, a hadi­kórház tartalékos parancsno­ka is az induló vonatról való osztálybeli helyzetén, ma­gyarságvoltán. Akkor viszont nincs film. Legalábbis az ő szereplésükkel és némiképp torzított fényben tűnik fel az első világháború utolsó évé­nek ősze, benne az említett két hős, akik osztályostársaink többségére szintén ez a szűk- látókörűség, a politikai érzé­kenységet elnyomó hivatástu­dat és -szeretet volt a jel­lemző. Utólag persze, mint aho­gyan a közmondás is tartja, könnyű okosnak lenni, e tény­leges igazságot azonban még­sem abszolutizálnám, hiszen mindig voltak, vannak és lesznek világosan látó embe­rek, s a jelennek annál jobb, minél többen ilyenek. Az utólagos okosságtól nem mentesek a szerzők sem- Sza­bó György és Hajdufy Miklós (ő a tévéfilm rendezője is) írók nem azonosultak teljesen a korral, nem tudták min­denkor a jelenidejűség érzetét kelteni bennünk az esemé­nyek pergetésével. Történelmi olvasókönyvben lapozgatunk, mintsem vérbeli műalkotást nézünk. A dramaturgiai gyen­geségekért, didaktizmusért némiképp kárpótol viszont a kiérlelt színészi játék (főként Lukács Sándoré, Bánsági Il­dikóé, Sinkó Lászlóé, az epi­zódszerepekben Mensáros Lászlóé, Holl Istváné, Kern Andrásé), néhány jelenetsor hangulatos megkomponálása, a helyszínek hiteles megjele­nítése. Sokaknak talán fel sem tűnt, hogy a horvátorszá­gi Szegács vasútállomása itt van a közelben, nevezetesen Pásztón. Nem kétséges, az őszirózsás forradalom 60. évfordulója hozta létre ezt a produkciót, amely, ha nem is csillogtatott meg kivételes erényeket, de tisztességgel elszórakoztatott és talán sikerrel győzte meg a nézőt: a jelenkorban kell csak igazán észnél lennünk, hogy az ember kiélezett társadalmi helyzetekben nem cselekedhet csak magában, valahová, va­lakikhez — legyenek iők, vagy rosszak — tartoznia kell­A televíziósok a cikkünk elején idézett politikai kabaré bizonyára legjobb darabjait válogatták ki a szombat esti közvetítésre. Így érezhette ezt a közönség is, amely feltehe­tően —, mint jómagam — szinte nem érzékelte az időt, a 70 perces műsoridő olyan gyorsan elszaladt. Néhány szenzációs jelenet nevettetett meg bennünket, olyannyira, hogy még a fej- és fogfájósok is elfeledkezhettek kínos ba­jukról. Telitalálat volt Kelen László Nyugdíj után című ie- lenete, a gyárigazgató gyóná­sa és poénja, amelyben a pap arra kéri „ügyfelét”, hogy legközelebb telefonon jelent­kezzék, mert mások is van­nak, sőt rengeteg meggyónni- való van ebben az országban. Már személy szerint, kinek- kinek. Gazdasági témákat írt meg Ágoston György és Kál­lai István. Zseniális ötlet a politikai iskolán tanító elv­társ amerikai öröklése, ta­nácstalansága, majd a felesé­ge agyából isteni szikraként kipattanó megoldás. Igaz. ezt az utolsót már úton-útfélen lehetett hallani, de hogy e jeleijet hatására-e, azt nem tudom megmondani, mert nincs ismeretem arról, mióta játsszák ezt a színpadi mini­atűrt a színházban. S, ahogy lenni szokott, vol­tak üresjáratai is az előadás­nak, még így válogatva is. Például a tsz-elnök reprezen­tatív vadászata a segítésért meghívott fővárosi nagyember számára- Novobáczky Sándor jelenete ebben a formában 15—20 évvel ezelőtt talán még igaz lehetett, mára azonban már tökéletes anakronizmus. Egyébként is túlteng benne az üres szóvicc, amiből nem is olyan régen a Kabos-filmek vetítésének idején unalomig hallhattunk. Megismétlem: egészében remekül szórakozhattunk, mert Várady György rendező és Dubovitz Péter szerkesztő nemcsak tanácsolta: „észnél legyünk”, hanem magára néz­ve meg is fogadta. (ok) Vannak még fehér foltok / Hárman a „felfedezők’’közül Az volt a jó világ — sóhaj­toznak a forróvérű tizenéve­sek —, mikor a vállalkozó szel­lemű utazók örömére, még akadtak fehér foltok a térké­pen! Manapság nincs új a nap alatt, a váratlan esemé­nyek sem hatnak a csoda ere­jével. Többé-kevésbé meg­határozott mederben, bemér­hető határok között alakul, zajlik életünk. A tömegkom­munikációs csatornák ritkán röppentenek szét „szenzációs felfe.dezésekről” szóló híreket. A nagy felfedezések kora leáldozott, megfejtésre váró titkaink egészen más jellegű­ek. A felfedezés öröme helyett be kell érnünk olyan — köz­vetett — felismerésekkel, me­lyek legfeljebb az egyes em­ber számára jelentenek új* donságot. Ezután a — szigorúan ál­tudományos — eszmefuttatás után most mégis azokról lesz szó, akiknek „kiismerhető” vi­lágunkban is sikerült átélniük a felfedezés élményét. Mégpe­dig oly módon, hogy figyel­müket a múltbéli dolgok felé fordították. A kutatószenvedély, a meg­ismerés vágya vezette azokat a középiskolás diákokat is, akik szűkebb hazánk — Nóg- rád megye — múltjának, tör­ténelmének egy-egy szeletét tették nagyító alá nyáron, a Rótságon megrendezett honis­mereti táborban. Közülük ezúttal hárman szá­molnak be a tábor munkájá­ról, felfedezéseikről. Hogy mi­ért épp őket kértük meg er­re, az a cikk végéig maradjon „titok” az olvasó előtt..., elöl­járóban csak annyit, hogy a vállalkozó kedvű kutatók, lá­nyok és mindhárman a sal­gótarjáni Táncsics Mihály Közgazdasági és Kereskedel­mi Szakközépiskola tanulói. XXX Mint minden nyomozás, a történelemkutatás is alapos felkészültséget igényel. Ka- zareczky Mária — a két har­madikos diáklány között rangidősnek számító maturan- dus — erről így beszél. — A honismereti tábor résztvevői öt szekcióban — ipartörténeti, művelődéstör­téneti, munkásmozgalmi és két néprajzi csoportban — végez­tek anyaggyűjtést, különböző témákban. A munkásmozgal­mi csoportnak rajtunk kívül még egy tagja volt, szakmai segítséget pedig csoportveze­Kazareczky Mária Mezei Mónika Kövesligcti Ildikó tőnktől, Vonsik Ilona törté­nésztől kaptunk. Mivel mindnyájan tagjai vagyunk a salgótarjáni mú- zeumbarátkörnek, már jóval a tábor kezdete előtt megálla­podtunk majdani kutatásunk területében. A nagyoroszi épí­tőmunkás-szakszervezet tör­ténetének feltárására vállal­koztunk. * Több héten keresztül tanul­mányoztuk a témához kap­csolódó és a munkásmozgalmi múzeumban fellelhető doku­mentumokat. Sikerült felvér­tezni magunkat a legszüksége­sebb ismeretekkel, azok­kal a szempontok­kal, melyek alapján hoz­zákezdhettünk a módszeres kutatáshoz. A tábor kezdete­kor már nagyjából sejtettük, milyen irányba kell elindul­nunk, hogy a hiányzó adatok nyomára bukkanjunk. XXX — Reggel mentünk és csak késő este tértünk vissza a táborba — emlékezik a mun­ka legnehezebb fázisára a barát- és „munkatársnő”, Me­zei Mónika. — A nap többi részét Nagyorosziban töltöt­tük. Először a községi taná­cson érdeklődtünk, ahol kész­ségesen világosítottak fel minket, hogy a témával, hol, kit érdemes felkeresnünk. Akiket felkerestünk, azok többnyire újabb szemponto­kat is adtak, s ha ők maguk nem emlékeztek valamire, ak­kor átirányítottak másokhoz. Lassan a község majd min­den lakosával megismerked­tünk. Többek között elbeszél­gettünk a 93 éves Varga Ist­ván bácsival, és sok hasznos adatot kaptunk Rakonczai Ist- vánnétól. akinek férje — an­nak ideién — tagja volt a szakszervezet vezetőségének. XXX Kövesligeti Ildikó az éoí- tőmunkás-szakszervezet tör­ténetén belül, elsősorban a szakegylet történetét vizsgál­ta. öt arra kértük, mondja el,' mi volt számára a legizgal­masabb felfedezés az anyag- gyűjtés során. — Izgalmas feladatot je­lentett az emberek „szóra bí­rása”. Nem mintha nem szí­vesen beszéltek volna emléke­ikről, de nem mindig arra válaszoltak, amit kérdeztünk tőlük. Ezek a — leginkább családi — emlékek ugyan nem tartoztak szorosan a té­mához, de a kor alapos meg­ismeréséhez érdekes adalékul szolgáltak. A kutatás „melléktermékeJ ként” — a katolikus plébános jóvoltából — sikerült néhány régi céhzászlót szereznünk a múzeum számára. Sokáig eredménytelenül próbáltuk kideríteni a szak- egyletépület átadásának idő­pontját. A szakszervezeti ta­gok eleinte családoknál gyűl­tek össze, míg végül a Bódis- féle ház helyén — társadal­mi munkával — felépült a ma kultúrházként működő épü­let. Itt tartották a politikai gyűléseket, színházi előadá­sokat, és itt volt a szakszer­vezet könyvtára is. Az avatási ünnepség pontos dátumára azonban senki sem emlékezett. De az idősebb lakosok közül többen is állították, hogy az­nap este szereztek tudomást az I. világháború kitöréséről. Így a szakegylet megalakulá­sa 1914. nyarára tehető. XXX A pár soros kis hirdetések előtt emelünk kalapot. Jubi­lál az „Apró”. Százesztendős az apróhirdetés. Legalábbis, nálunk száz esztendővel ez­előtt tűntek fel ezek a pár soros kis sajkák az újságok betűtengerén. Pár sorosak csak, ha nem Is oly harsá­nyan, mint a vastag címsoros szenzációk, vezércikkek, azért korukról hű jelentést ad­nak. Száz esztendővel ezelőtt a Pesti Hírlapban jelentek meg Magyarországon az első apróhirdetések. Szám sze­rint: hat. Az első: „Egy pár jó hintós ló eladó. Bővebb ér­tesítés a lapkiadó hivatalá­ban.” Még csendesen, hintón (no és szekéren) járt a világ. Mert a napi hírek ezek vol­tak akkor: „Kónburg Fülöp és neje ő- fenségeik az ünnepeket (kará­csony volt) Gödöllőn töltik, s azután Bécsbe utaznak, hol részt vesznek az első udvari bálon.”. Vagy: „Az este a budapesti ezred 300 újoncát, miután teljesen begyakorol­tattak, elindították Bos- nyákországba, ahol 300 sza- badságolandót fognak felvál­tani”. És a pesti műsor? „A Vadászkürtben hétfőn Pati- kárius, s csütörtökön Rátz Pál népzenetársulatának elő­adása a Pannóniában. Va­sárnap Patikárius, szerdán és pénteken Bunkó tart előadást. laiaiLAL HZ JIPR©” A Komlóban kedd, csütör­tök és szombaton Bunkó és fiai zenélnek.” De hát maradjunk az első apróhirdetéseknél. „Elveszett a Kerepesi úttól a Nádor utcáig menet egy tárcza 12 forint pénztarta­lommal és égy női arczkép- pel. A becsületes megtaláló a pénzt megtarthatja, de az arczképet kéretik a kiadóhi­vatalba átadni.” Érzelmes világ! Manapság fordítva ké­retik: a hölgy képe megtart­ható. .. A következő számok „Ap­róiból” : „Egy hivatalnok, 30 éves, 900 forint fizetéssel, magánál fiatalabb csinos hőt keres feleségül, kinek pár ezer fo­rint vagyona van. Levelek X—Z alatt poste restante.” „Ninicheü! Azon szép sző­ke kisasszony, kit vasárnap a Népszínházban egy fiatal­ember folyvást szemmel tar­tott, s a második felvonás után köszöntött, a legtisztább szán­dékkal felkéretik, adjon életjelt magáról! “Örökké» czím alatt a kiadóban.” Egy kétsoros „apró”. „Gusz­táv! Nénikémnél leveled van. Szidi”. „öt forint juta­lom annak, aki elveszett új- founlandi kutyámat megke­ríti. A kutya fekete, a hom­lokán van egy fehér pontocs­ka. Duda névre hallgat.” NÖCRÁD - 1978. október 31.. kedd Egyre sokasodnak, már több hasábot kitesznek az ap­róhirdetések: „Matild! . Kö­szönet a szép meglepetésért. Előre örülök, a holnap dél­utáni találkozásnak. Reggel a Barátok temlomában.” ,,K. .. a jég olvad, s vele elolvadt a reményem is, hogy találkozhatunk. Ma hallot­tam, hogy ő Bécsbe utazik, igazé? Választ kér: Sz.. . S.. .r”. „Adél! Az élő Istenre kér­lek, ne higyj nekik, bízzál bennem, s még minden jóra fordulhat. Ma várom hátyá- mat, Géza.” Egy házassági apró: „Egy nyugalomba lépett tisztvise­lő még legjobb korban van, bár ősz, de nem kopasz, ke­res magának házastársul, egy 30—35 éves lányt, vagy gyer­mektelén özvegyet, négy-öt­ezer forint tőkével”. És mi kapható? „Egy pár egészen új kor­csolya kapható igen olcsón. Bővebb értesítés: Király u. 70. II. e. 17.” És ismét — csak a zabot esszük, csak a zabot esszük? — az a ló: „Egy pár jó hin­tós ló eladó!” Harminc évvel később. Még édesek az új század el­ső esztendei, Bacho karmes­ter úr a „Szép ember a trom- bitásl-t dirigálja, s feszíti a honfigőg „Európai fejedel­mek karácsonyi hódoló táv­iratai a királynak”. De már az apróhirdetések közt gya­koriak az ilyenek: „Barátnő­je lennék annak, aki házmes­teri állásba juttatna. Csinos jeligére.” A háború utáni — az első háború utáni — karácsony. Ez az 1920-as karácsony újabb százalékos házbéremeléssel köszöntött be. Ezentúl a ké­ményseprődíjat és a házak világítását is a lakók fizetik. „Illetékes hely nyilatkozata: A háziurak ezeket a költsé­geket nem vállalják.” Az iga­zi szenzáció: A hirdetéseket írók írják! Hirdetések, amik­re írók szabták a köntöst. Az élő magyar írók legjavát von­tuk be. Az irodalom társul szegődött a szegény beteg ke­reskedelem mellé, hogy se­gítségére legyen a létért va­ló küzdelemben — írja Az Újság. Mutatóban egy ilyen hirdetés: „Nem kell tenger fenekére ereszkednie, ott­hon is talál korállt, boros­tyánsorokat, aranyat, ezüs­töt, amelyet mindenkinél magasabban vásárol Krausz ’ Testvérek, Haris köz 4.” De iyen aprót is találunk: „Ke­resek külföldi megbízóim ré­szére főúri villát, kétszáz millióig”. És ilyent is „Örök- beadnám bájos, szép, hathó­napos kislányomat. Aggódó anya jeligére.” 1930. Karácsony szombat­ján is tovább esett a búza ára. Ezer amerikai bank gyászje­lentése. Az úgynevezett kará­csonyi körkérdés öt „fenti” és öí „lenti” ember vágyá­ról: mi szeretne lenni? A 72 éves Jáhn Józsefné, a Népház ebédlőjében a riporternek ezt válaszolja: „Halott” Haas Ferenc bolti szolga: „Inas egy grófnál”. Ezek a lenti emberek, A fentiek: Töreky Géza: „Gazdálkodó. Ha elha­gyom a várost az első trá­gyadomb látására ellágyu­lok.” S ezek közt pedig az ap­róhirdetés: „Jótékonysági ak­cióhoz, kimondottan jó meg­jelenésű hölgyek és urak ajánlatát előkelő jeligére” — a kiadóba. 1940. Manchestert bom­bázták a németek. Fiúmét és Velencét az angolok. A GYOSZ „Munkás a munkás­nak” estjét a Zeneakadémián tartották meg. Chorin Fe­renc bevezetőjéből: „A sza­badidő szervezetet azért tá­mogatjuk, hogy minél több munkásnak nemes szórako­zást szerezzünk.” Az apróhirdetések pedig: „Bakkancs 45-ös, békebeli, alig használt eladó. Mérleg u. 12. IV. e.” „Egymillió pengő keresz­tény tőkével társulnék ko­moly gyárba.” „Társalgó orvos 2—7-ig fel­vétetik. Német—francia nyelvtudás szükségeltetik.” És egy szép keretes apró: „Leszármazása kutatásának ügyében forduljon Heraldi­ka nemességi irodához. Gróf Károlyi utca 14.” k. gy. A fiatal „felfedezők” szá­mára az anyaggyűjtéssel még nem fejeződött be a munka. Hátra volt még a feldolgozás nem kevésbé izgalmas műve­lete. A magnószalagra rögzí­tett vallomásokból ki kellett szűrni a használható adatokat, majd ezeket legépelve krono­lógiai sorrendbe kellet rakni, egyéni észrevételekkel ki kel­lett egészíteni, a már ismert dokumentumokkal össze kel­lett vetni, egyszóval formá­ba kellett önteni a kutatás eredményét. S ha már az eredmények­nél tartunk, ideje felfedni azt az eredményt is, melyet idáig elhallgattunk: A Nógrád me­gyei Múzeumi Szervezet idei honismereti pályázatán „A nagyoroszi építőmunkás-szak­szervezet története” című pá­lyamunkával Kazareczky Má­ria és Mezei Mónika első, a nagyoroszi szál:egylet törté­netét feldolgozó pályamunká­val Kövesligeti Ildikó máso­dik helyezést ért el. XXX A három középiskolás diák­lány közül egyik sem akar történész lenni. Mindhárman a pénzügyi és számviteli fő­iskolára készülnek. De a fel­fedezés örömére továbbra is igényt tartanak. Azt már ré­gen felfedezték, hogy a tör­ténelem térképén akadnak még fehér foltok, s ezek fel­tárása mindenki számára el­érhető cél lehet! Pintér Károly ] I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom