Nógrád. 1978. október (34. évfolyam. 232-257. szám)

1978-10-31 / 257. szám

Termelés és alkotás

Társadalmi méretű viták pásztázzák a termelés szeller mi hátterét; tudós tanulmányok és indulatos vitairatok kutatják, hol tartunk a találmányok hasznosításában, al- kalmazunk-e elegendő külföldi termelési eljárást, ösztönözzük-e az újítómozgalmat. Merő tévedés lenne a közérdeklődésnek ezt a hullámát egyszerűen divatáramlatnak minősíteni, hiszen kétségkívül a termelési szerkezet átalakulásának folyamata, a gazdaság korszakváltása tükröződik ezekben a vitákban is.

Mindezeket előrebocsátva, talán nem tűnik a téma avultan konzervatív megközelítésének, ha ezúttal a termelés szellemi hátteréről kissé hagyományosabb nézőpontból szólunk. Arra az alkotó, gondolkodó viszonyra utalunk, amely a jó munkást a munkafolyamattal mindig összefűzte, s mely viszony jobbára nem fejeződött ki találmányban, még mai értelembe vett újításban sem. Egyszerűen: az értelmes, célszerű munka; a sok-sok mindennapos ötlet, módosítás avatja a termelést a termelő számára alkotó folyamattá, s ez összegeződik — társadalmi méretekben — olyan értékteremtő forrássá, melynek belső energiáit aligha tükrözhetik a szabadalmi, újítási statisztikák.

Ámbár, ha már erre utaltunk, kétségtelen, hogy ez utóbbiak is az alkotó, változtatásra törekvő szellemi klímában sarjadnak, gyarapodnak, hiszen a munkafolyamat kisebb-nagyobb ésszerűsítéseit nem választja el éles határvonal a beadott, regisztrált újítástól.’ Olyannyira nem, hogy az ésszerűsítő munkás természetesen mindig mérlegeli: benyújtsa-e javaslatát, vagy ötletét egyszerűen teljesítménye növelésére, munkája könnyítésére haszno- sítsa-e? Ha pedig az a bizonyos klíma nem kedvező, akkor jobbára az utóbbit választja, s ily módon az ötlet bezárul a saját tevékenység körébe.

Ismeretes, hogy itthon is, nejhzetközileg is sokáig megoszlottak a vélemények: vajon a tudományos-technikai forradalom térhódítása nem szünteti-e meg a termelés alkotó jellegét? Valóban: felületes megközelítéssel nyilvánvalónak látszik, hogy az automatizálás, a korszerű, gépesített technológiák nem hagytak teret az emberi leleményességnek, hiszen a munká — végeredményben — gombok nyomására, műszerek ellenőrzésére korlátozódik. Fölösleges lenne most arra utalnunk, hogy ettől a teljességgel gépesített világtól egész sor iparágunk még bizony messze van, de ma már általánosan elfogadott az az álláspont is, hogy a gép nem mérsékli, ellenkezőleg: növeli a szaktudás, tehát a gondolkodás, végső soron az alkotás igényét a termelésben. Erre utal mindenekelőtt az, hogy a termelőmunka — történelmileg — átrétegződik a magasabb kvalifikáció, illetve a több szakmát átfogó ismeretigény irányában. Növekszik továbbá a bonyolult gépeket karbantartó, rendkívül magas szakismeretet feltételező munkák aránya. Általánosan ismert ma már az is, hogy a szaktudás gyarapítására fordított társadalmi kiadások a leghatékonyabb, egyszersmind nélkülözhetetlen befektetések.

Mindez — úgy is mondhatnánk — technológiai oldalról igazolja a termelés és az alkotás szorosabb együvé- tartozását, de igazolható ez társadalmi nézőpontból is. Aligha kétséges, hogy a strukturális átrendeződésnek, a hatékonyság általános és gyors növelésének azokat a teendőit, amelyeket népgazdasági méretekben most és a következő években megoldunk, nem lehet a miniszteriális és igazgatói szobákra korlátozni. Ez azt jelenti, hogy e változások elképzelhetetlenek az újnak, a korszerűbbnek olyan általános térhódítása nélkül, amely meghatározza társadalmunk szellemi-klimatikus viszonyait. Múlhatatlanul fontos viszont, hogy az új iránt fogékony szellemiség ne korlátozódjék a tudományos intézetekre, a li- cenceket honosító mérnöki döntésekre, a vállalati vezérkarok strukturális elemzéseire.

A szellemi, alkotói folyamat része az a sok-sok mindennapos ötlet, újítógondolat is, amely a munkafolyamatokat, a termelés részműveleteit gépies tevékenységből alkotássá emeli és jó alapot ad a gazdasági, műszaki haladáshoz.

Tábori András

Az ablaknál állva dicsérem csodaszép virágait, mert tényleg azok, amikor mellém lép. Rábólint szavaimra, hallgatunk szemlélődve egy sort, s kimutat:

— Látja innen jöttem, a szomszédból. Abból a lenti gyárból.

— Elcsábították?

— . • .A feleségem néha tréfálkozik velem, hogy ő hozott volna ide. De hát nem igazság ez: mindig is szerettem az újat, ott a fémipari vállalatnál is másik két kollégámmal egyetemben sokáig a kísérleti gyártásnál dolgoztam. Ki is okoskodtunk néhány új szerkezetet, „futottak” jó ideig.

— Most meg csak szervez, irányít. Nem fáj a szíve?

— Most vagyok igazán elégedett az életemmel.

Imre Istvánnal, a Magyar Kábel Művek balassagyarmati gyárának fődiszpécserével váltjuk a szót, s a virágok fölött állva faggatom múltjáról.

Ami nem olyan sok még, hogy igazán nagy történéseket vethessünk papírra, bár . • . ki tudja?! Hiszen a most harminchat éves múlt fiatalember ha úgy vesszük, jócskán belekóstolt ez idő alatt is az életbe. A fémipari vállalatnál volt ipari tanuló, szabadulása után lakatos, hegesztő, művezető. Ez utóbbi meg éppenséggel a kábeldobüzemben. Ahonnan nekivágott újabb életének, ami tényleg a szomszédban: száz méternyire innen kezdett formálódni.

Fent, Pesten, a törzsgyárban lettek ők, maroknyi gyárEgyütt — közösen

Közös táblát alakítottak ki a karancssági termelőszövetkezet háztáji kukoricaföldjeiből, így a vetést, növényápolást, a termés betakarítását is együttesen végezték a gazdaság tagjai. A kukoricatörés után a növény szárát silózógép aprítja fel, hogy könnyen szántható legyen a terület. A vegyszeres gyomirtás miatt még a következő esztendőkben is kukoricát termesztenek,

ugyancsak háztájiként, de együtt megművelve. Képünkön : Puszta Zsolt az aprító munkagéppel dolgozik.

Nem áshatja

„JÖN FELÜLRŐL AZ

UKÁZ, azt végre muszáj hajtani. Ha megköveteljük, lehet, hogy nem mindenki veszi jó néven” — mondta Kazinczi József, a Ganz-MÁVAG no- váki gyáregységének művezetője. A 32 esztendős jóvágású fiatalembert afelől kérdeztük, milyen gondokat rejtenek magukban egy művezető hétköznapjai.

— Eddig nehezítette a dolgunkat az, hogy a kifizethető teljesítmény * 112 százalékra volt behatárolva. Most az ifjúsági parlamenten kérték a változtatást, s a főnök megígérte, ezentúl 115—116 szá- zázalékot is ki lehet fizetni. Így javul a munkakedv.

A munkakedvnél talán fontosabb, hogy a föltételek adottak legyenek a termeléshez. Ennek gondja is a művezető vállára nehezedik.

— A híd- és a macskagépészetet szereljük — így Kazinczi József. — Az alkatrészek 75—80 százaléka itt helyben készül. Ezek időben készen is állnak. A többit azonban Pesten gyártják, s azok érkezése bizony nem ritkán késik.

Legtöbbször minket sürgetnek érte az embereink.

Kevés üzemet említhetnénk, amiben hasonló bonyodalmakkal nem küszködnek a művezetők. A nováki gyáregység ráadásul azok közé az üzemek közé tartozik, ahol a gyártmány jellegéből adódóan — balesetveszély leselkedik a dolgozókra. S ha sérülés történik, azért is előveszik a művezetőt. Ez az a felelősség, amiért a legkevésbé irigylik őket.

— Nemigen szeretik az emberek a szemüveget, a kötényt, a lábszárvédőt. Használják viszont a selejtes emelőkötelet, ami könnyen elszakadhat. Mindezt azért teszik, mert sietnek. A gyorsaság azonban nem mehet a biztonság rovására. Nekünk kell megkövetelni, hogy tartsák be az előírásokat. Nálunk minden tárgyi feltétel adott a munkásvédelemhez.

Aligha kétséges bárki előtt is, hogy a művezetők intézkedése minden alkalommal a dolgozók érdekeit szolgálja. Ha a termelésre ösztökél: közvetve; ha a biztonságért lép

föl: közvetlenül. A napi munka hevében azonban egy-egy utasításnak, figyelmeztetésnek nem mindenki tapsol az örömtől. Előfordulhat, hogy abban a pillanatban, amikor elhangzik, bosszantásnak,

vagy fölös aggályoskodásnak veszik az emberek. Milyen foganatja van Kazinczi József szavának?

— Azt tartják rólam, agilis ember vagyok. A főmérnökünk régebben mindig oda tett, ahol baj volt. Az az igazság, nem tűröm a lazaságot. Néha azokkal is zsörtölődöm, akik nem tartoznak hozzánk, de a mi kezünk alá dolgoznak, s hibás darabokat adnak át. Nem állom meg szó nélkül, ha a gyár más részeiben látok olyat, amivel nem értek egyet.

A FIATALEMBER korábban hosszú évekig külső szerelésen dolgozott. Azaz: a nováki üzemben készített darukat — és egyéb gyártmányokat — a helyszínen fölszereljék. üzemképessé tették, s átadták a megrendelőnek annak rendje és módja szeA szomszédból jött ember

matiak az űj szakmával ismerkedők.

— Nehéz volt?

— .. .Mi választottunk . í. Nem mondom, hogy gondtalanul teltek el napjaink. Hiszen az eszünk is meglehetős gyakorisággal kalandozott haza. Nős voltam már én is, két gyerekkel. No és győzködni kellett a hitetleneket is, késő éjszakáig, kora hajnalba nyúló beszélgetéseken. Akik nem hitték, hogy ott a fémipar mellett valaha lesz, él, elevenen lüktet majd egy gyár. Egy új, egy olyan eleddig még a megyében sem volt.

— Maga nem futamodott meg.

— A többiek sem! Néha már csak mosolyogva emlékszünk vissza azokra az időkre- És tudja —, akik ott tépelőd- tünk, ma többjük vezető beosztásban van, néhányan a kiemelt fontosságú gépekre ügyelnek. Persze, nekünk sem. mi sem adatott meg ingyen. Nem tudtunk előmelegített székekbe beülni.

Imre István „fent” gépmunkás volt. Hazajővén mit is csinálhatott? Gépeket ide- pítettek, s még javában folytak a munkák, amikor a fedél alatt levő berendezéseken megindult a termelés. 1970- ben már százmillió forintnyi árut gyártottak, pedig hol volt még a hivatalos gyáravatás . . .

— Nos, arra «£ 1974. november hetedikéi napra na. gyón sokan emlékeznek életük végéig- Mindegyikőnk őrzi még azokat a drótdarabokat, amelyeket az ünnepség keretében húztak a gépek.

— Hol tartja?

— Otthon a vitrinben. Néha megnézem.

Az akkor még alig harmincéves ember művezető lett, de egyszemélyben volt gépmunkás, villanyszerelő, tmk-s is. Kevesen vállalkoztak még kábelgyártásra Gyarmat környékén. De csak alakult a helyzet. S vele együtt a gazdasági és társadalmi feladatok is nőttek. Amikből kijutott Imre Istvánnak, hiszen éppen nyolc évvel ezelőtt bízták meg az akkor még egyetlen pártalap- szervezet vezetésével. A hatvannégy óta párttagban már akkor is bíztak a dolgozók. Azóta három alapszervezet vezetőségének a titkára.

— Fődiszpécserség, párttitkárság. Sok gondja lehet . . .

— Csak alig valamivel több mint másoknak. Pontosan kimunkálva kell megtervezni minden egyes napot, s akkor mindenre jut idő. A hasznosan eltöltött órák pedig biztosítják, hogy nyugodtan alszom. Általában teljesen kipihenten ébredek, s ez nálam egyfajta önkontroll: jelzi, előző napom eredményes volt. Nem mondom, esetenként egy-két órával későbben hagyom itt a gyárat- De vallom, törődni kell az emberekkel, orvosolni gondjaikat, szervezni tevékenységüket. Hiszen enélkül semmiféle eredmény nem érhető el.

— Mondják, magam is tapasztaltam, ritkán lehet az irodában megtalálni.

— Emberek között lenni mind többet! Ott lenni az úgymondott élet sűrűjében! Ezt kell tenni! Minden munka akkor eredményes, ha a legapróbb rezdülésekre is ott, a helyszínen reagál az ember. Néhány szó többet ér három hivatalos, pecséttel ellátott levélnél.

— Most már órája állunk itt a cserepes virágok felett — mondom, s cigarettával Kínálom. Elhárítja, s az emlékezésből visszazökkenti magát a jelenbe.

— Tudja, nehéz volt elképzelni, hogy erre az évre mór egymillióról forintot meghaladó termék gyártását tűztük ki célul. Pedig meglesz, sőt túl is teljesítjük. Tényleg: hol is vannak már azok a nyolc év előtti, álmatlan éjszakák-..?

Lent az ablak előtt buszból szállnak ki az új műszakra érkezők, s fázósan húzzák ösz- sze magukat. Mint akkor, a négy év előtti, ünnepélyes gyáravatón.

Karácsony György

rint. A külső szereléssel foglalkozó csoportnak vezetője volt, ő felelt a többiek munkájáért. Itt edződött hozzá ahhoz, hogy a fölmerülő emberi és tárgyi bajokkal nem szaladhat nála nagyobb főnökhöz, hanem neki magának kell megbirkóznia velük.

— ... megelégeltem az állandó távollétet, hiányzott a család. Tavaly jöttem vissza végleg Novákra. A mostani csoportommal elégedett vagyok. nagyon jó garnitúra, szerintem a legjobbak a gyárban. Művezetőként nem lehetek brigádtag, támogatójuk vagyok. Űg*y érzem, megbecsülnek: elvárnak az összejövetelekre, sőt egyikük az esküvőjére is meghívott.

— Ezek szerint elégedett ember?

— Azt azért nem mondhatnám. A pénz kevés. Három- ezer-kilencszáz az alapom. Túlórával négyezer-kétszáz jön össze. Egy jó szakmunkás ennél többet keres.

— Akkor mért csinálja mégis?

— Mert nagyon szeretem a gépészetet. Salgótarjánban a gépipari technikumban végeztem. Azóta is figyelem az újságokban a műszaki eredményeket, érdekel, hol tartunk mi a külföldhöz viszonyítva.

— Mint szakmunkás sem szakadna el a gépészettől...

— Szívesen dolgoznék szakmunkásként. Ha túlórázunk, én is fizikai munkát végzek. Egyszer már beadtam papíron is, hogy a kétkeziek közé kérem magam. De azt mondták, szó sem lehet róla.

Kazinczi József két gyerek édesapja. Egy nyolcéves kisfia és egy negyedfél éves kislánya van. Homokterenvén laknak, ahol nemrég fejezte be a négy éve készülő családi házukat. Amit csak lehetett, saját kezűleg csinált rajta a fiatalember. Telek is tartozik a házhoz.: gyümölcsfákat nevel, zöldségfélét termeszt rajta. Szakkönyveket is forgat, hogy jobban értsen a növényekhez.

— MI A CÉLJA a jövőre vonatkozólag?

— Tisztességes nevelést adni a két gyereknek.

— Fiatalember. Utazni nem

akar?

— Ki nem szeretne? Majd később. Az országnak csak a keleti részét ismerem. A Dunántúlon keveset jártam. Azt is szeretném bebarangolni.

— Külföldön milyen országokban járt a 32 éve alatt?

— Csak itt a szomszédban, Csehszlovákiában.

Molnár Pál

NŐGRAD - 1978. október 31., kedd

3