Nógrád. 1978. augusztus (34. évfolyam. 179-205. szám)
1978-08-19 / 195. szám
Sxügyon termeti99 poéta Útkeresőben Tizenhárom esztendeje a vasútnál dolgozik, ma forgalmi szolgálattevő a balassagyarmati vonalfőnökségen. Szabadságra menők, megoete- gedők helyére vezénylik hol ide, hol oda: tartalékos. Első nyomdakész versét — nem mondva ellent „civil” foglalkozásának — a Magyar Vasutas bocsátotta olvasói elé 1976-ban, amikor harmincéves volt a Szügyről származó Ketykó István. „Anyám” volt a címe a versnek. Nem véletlen. Utána is, mindmáig több tucatnyi poémában öntötte formába az édesanyja iránti szeretetet a ma Balassagyarmaton élő fiatalember. „Apám suszter volt, korán megnalt, alig ismertem. A mama volt nekünk minden, rengeteget dolgozott értünk. Idén tavasz- szal, 72 éves korában ő is meghalt. Verset írtam az emlékére Rekviem a címe” — mondta Ketykó István. Először kölyökkorában próbálkozott verseléssel. 1961. április 12-en —, vagyis Gagarin űrrepülésének a napján — rótta papírra az első sorokat a világraszóló esemény tiszteletére. A költeményeket már az iskolában nagyon kedvelte: amennyire szűkös anyagi hely zetük megengedte, szaporító! ta az otthoni versesköteteket. „Mindig tanító szerettem volna lenni — vallotta •—, de már a gimnáziumot is maid- nem félbe kellett szakítanom, annyira kevés volt a pénzünk. Az érettségiig kihúztuk valahogy, utána viszont föltétlenül el kellett mennem dolgozni”. Az intézményes továbbtanulásról lemondott, ám a költészettel nem tudott —, persze, nem is akart — szakítani. Sok időt tölt könyvek — kivált verseskötetek — társas igában, legnagyobb szeretettel Radnóti és Váci verseit olvassa. „Mindennap sokat utazom, és az úton olvasok, amennyit csak lehet, trni is utazás közben szoktam, a legtöbb versem vonaton született”. Termése egyre kelendőbb, több rangos lap — a Magyar Ifjúság, a Lobogó, a Képes Üjság — tett közzé Ketykó-verseket. Idén a nyár közepén a Képes Üjság siófoki költőtalálkozóján sikert ért el a szügyi poéta: munkájával megosztott második dijat nyert úgy, hogy első díjat senkinek sem ítéltek oda. „Arra törekszem, hogy egy-egy versem szép legyen. Nem mondhatnám, hogy tanítani akarok, inkább ki szeretném mondani azt, amit mások is éreznek. Jó volna egy közösségben dolgozni, ahol az ember a társak véleményére számíthat, azok alapján formálhatja meg a saját hangját. Ez nagyon fontos lenne abban az útkeresésben, amiben most vagyok”. A kortárs költők közül Csepeli Szabó Bélát becsüli a legtöbbre Ketykó István. Az Idősebb pályatárstól gyakran kapott megszívlelhető tanácsot, továbblendítő biztatást, Darat- ságot. Hadd lássák hadd hallják ? Az ifjú kissé előredőlt testtartásban, csak néha-néha támasz után kutató kézzel, magabiztosan lépdelt a salgótarjáni Pécskő Uzletház felső szintjére vezető lejtős feljáró korlátján. Már az utolsó harmadán tartott, ki^híján fel is ért, mikor hozzá hasonlóan jókedvű társai közül az egyik kihajolt a feje felett, és ha „hősünk” le nem ugrik, — csaknem felborítva egy szatyrokkal cipekedő nénikét — jól megcibálta volna a haját. Az idézőjel korántsem véletlenül került az előző mondatba. Két értelme is van. Ennek az írásnak valóban az említett és a hozzá hasonló fiatalemberek a. hősei, de ugyanakkor azok, akikről itt szó esik, valóban úgy vélik, hogy valamely hőstettet visznek végbe, enyhén szólva idétlen „húzásaikkal”. Az előbb említett eset félig- meddig szenvedő alanya, a szatyros néni meg is jegyezte az orra alatt: „De sok energiátok van gyerekeim!” Az ifjúságnak valóban alaptulajdonsága a fokozottabb mozgáskényszer. Akinek megvannak hozzá az adottságai, nem utolsósorban a szorgalma, az ezt különböző sportágak keretén belül kamatoztatja. Akinek nincs, az valamiféle pótszert keres magának, mint a fentebb leírt mutatvány, ami azt hivatott ország-világ szeme elé tárni, hogy elkövetője nem retten az efféle — majdhogynem — nyaktörő mutatványoktól, méltán rajta tehát mindnyájunk szeme. Se szeri se száma az eféle tekintélysiker-pótlákoknak. A minél feltűnőbb és minél kevesebb gyakorlati értelemmel bíró öltözékek csakúgy idetartoznak, mint a „lássátok, nekem ezt is szabad” tekintetű cigarettázó tizenévesek, a faarccal dupla töményt rendelő kamasz magabiztossága, vagy akár a lökettérfogatában szerény, de hangjában a régi Hoffer traktorral vetekedő „felspécizett” mopedok hajnali vagy esti pöfögése. Különösebb keresgélés nélkül találhatnánk még számtalan hasonló példát arra milyen ártatlanul rafinált fogásokkal próbálnak néhányan helyet szorítani magúknak a nap alatt, ha nem is megbecsülést, de legalább elismerést hajhászva. Ami a legnagyobb baj, hogy jórészt csak kis hányada ilyen fiataljainknak, ezek tolakszanak előtérbe lát- sza tértékeikkel, s magukra vonva az emberek méltán érzett rosszallását, nekik köszönhető a „Mai fiatalok” rosszalló használata. Vajon kinek lehetne, ha nem is feladata, de a lehetőségek szerint tennivalója, hogy jó irányba terelje, megfelelő „feszültségre” változtassa a rengeteg kárba vesző energiát? Transzformátor kerestetik! FI3T9L0H ROL NAK *1* • Nyári örömök Járjuk a megyét. Bugyborékoló aszfaltutakon, mezőgazdasági gépek vágta poros ösvényeken. Lassan búcsúzik a nyár, amelynek örömeit ki-ki a maga módján élvezhette s még élvezi. Félmeztelenre vetkőzött tinédzserek és huszonévesek mind megtalálták nyári elfoglaltságukatLapos telek a Karancs lábánál. A fiatal gépkocsivezető — a megyeszékhelyen helyijáraton teljesít szolgálatot — ott hajlog, izzad a sóderdomb mellett. Betont kever, aljzatnak valót. Háta mögött magasodik a ház. Kétszintes, a tetőtért is remekül kihasználják. Vörös salakblokkból emelték, a tetőhöz felhasznált fenyőgerendákon itt-ott kivirágzott a gyanta. — ősszel szeretnénk beköltözni. A héten még az üvegezést végezzük- Aztán a vénasszonyok nyarában bízunk, hogy kiszárítsa a falakat — mondja a röpke cigarettaszünetben. Most még Salgótarjánban laknak, egy új telepen. A kis- szobát kapták az anyóséktól, ott húzzák meg magukat. — A városközpontól így sem kerülünk messzebb. Sokáig töprengtünk, hogy benn vegyünk-e lakást. Drága a ml pénztárcánkhoz mérve. Ez meg kijön kétszázezerből — mutat az épületre. Naponta tíz-tizenkét órát tölt a volán mellett- Szabadnapján pedig lohol a telekre. A lábazat mellett földkupacok. Mintha zavarná szemét, mert nem hagyja megjegyzés nélkül: — Meg lesz a tereprendezés is. Hívok majd egy dózert, óra alatt elplanírozza. Unom már a lapátolást... Végigjárjuk a lakást- Kényelmes, korszerű. A gépkocsivezetőnek ez a nyár legnagyobb öröme. Szombat dél. Ünnepi ebédre gyülekezik a násznép. Hatalmas sátort emeltek az udvaron, még a felhőszakadásnak Is ellenállna. Az idő azonban kegyes, csorognak a verejték- cseppek a hátakon. A konyha felől fenséges illatokat kap, fel a szél. S az asztalsojokra érkezik az aranysárga tyúkleves, utána a főtt hús, májaskockák, a finom savanyúság-.. Koccintanak az ifjú pár egészségére. A mennyasszony — óvónő — a távolról érkezett rokonoknak mutogatja leendő otthonukat. Központi fűtést szereltek be, újjávarázsolták a fürdőszobát, annyi a bútor, hogy már egy szék sem férne el. — Fél ötkor indulunk! — mondja az örömapa. S úgy is történik- Elöl a mennyasszony földig érő hófehér ruhájában. A falusiak kiállnak az árok partjára, a kapu elé, úgy bámulják a menetet. Az ismerősöket pohár borral, édes süteménnyel kínálják. A nebulóknak valaki cukrot dobál a menetből. A maszatos srácok vetődének, mint fiatal kapustehetségek a labda után. Ez meg az ő örömük. Személygépkocsi érkezik a tábla szélére. Két fiatal lány bújik elő. Egyikük lengyel, az agrártudományi egyetemen tanulnak. A termelőszövetkezetben töltenek egy hónapot- Tanulni szeretnének: szervezést, irányítást. — Utolsó évesek vagyunk. Most ismerkedünk az élettel! — mondja mosolyogva a szőke. Figyelik a kombájnokat, a szállítókat. Megy minden, mint a karikacsapás. Az elnök meg őket figyeli, arcukról szeretné leolvasni milyen érzelmek kavaroghatnak bennük. Az arcvonások, a tekintet azonban vajmi keveset árul el. Annál többet a kérdések, mert mindenre kiváncsiak: miért pontosan ebben a táblában kezdik, miért nem vonulnak be éjszaka a kombájnok, ki gondoskodik az ellátásukról? Az elnök szépen elmagyarázza. — Minden évben fogadunk néhány gyakornokot- Nem titkolt a szándék: hátha megkedvelik a vidéket s az egyetem elvégzése után nálunk találnak munkahelyet — magyarázza a tsz-elnök. Meleg van. A lányok izzadnak, de azért örülnek, mert közelről érzik a mezőgazdaság jellegzetes .„szagát”. A tér zsúfolt. Kiültek a tizenévesek, mint villanydrótra a fecskék. Kora délután van még csak, ilyenkor az ember legszívesebben hidegvizes medencébe dugná a fejét A barna hajú, kekiinges inkább könyvbe temetkezik. Nem nagyon haladhat, mert minduntalan felemeli fejét, s az előtte elhaladó lányokat bámulja, néha még füttyent is egyet. Biztos nem az arra poroszkáló kutyának, amelyet a gazdája próbál utolérni. — A három testőr — mondja egykedvűen, s a nyomaték kedvéért orrom alá tartja a címlapot. A szobrok előtt fiatal pár, összefogózva, nehogy elveszítsék egymást a tömegben. Bámulják a fémből formált alakot. — Tetszik? — kérdezi a lány. — Nem! — rázza fejét a fiú. — Egy pohár hűvös sör tetszene. •. Mindjárt itt a szeptember. S ha megszólalnak a tanév kezdetét jelző csengők, véget érnek a nyári örömök. Sz. Gy. Jót nevettünk. — Drágám, nemcsak azért akarsz engem elvenni, mert Dóra nénitől öröklőm a villát és az autót? — Nem, szerelmem, ml Jut eszedbe?! Akkor is elvennélek, ha valaki mástól örökölnél! — Miért olyan feldúlt az az ember a szomszéd asztalnál? — Mert elvesztette a pénztárcáját. — Honnan tudod? — Mert nálam van. — Az az érzésem, hogy engem elbocsátottak a munkahelyemről. — Miből gondolod? — Már négy hónapja nem kapok fizetést. A bank pénztárablakához egy férfi lép. A pénztáros megkérdezi: — Pénzt akar kivenni? — Igen, de azt hiszem, otthon felejtettem a revolveremet! — De hiszen azt mondta nekem kisasszony, hogy én vagyok az ön első szerelme... ®s most kiderül, hogy négy törvénytelen gyereke van! — ö, az semmi! Az csak ártatlan flört volt. — Mama, holnap nem kell iskolába mennem. — Hogyhogy? — A tanító néni azt mondta* hogy látni sem akarja azt, aki nem tanulja meg a verset. — Valóban azt mondta neked a jónső, hogy elhagy a feleséged? — Nem így fejezte ki magát. Csak annyit mondott, hogy az életem jóra fordul. Ismerkedjünk a jazzmuzsikával! fi) A jazzmuzsikát, ezt a sokszorosan félreértett, jellegzetesen 20. századi művészetet szeretnénk olvasóinkkal vázlatosan megismertetni. Lapunk nem zenei szaklap, s ez nyilvánvalóan meghatározza jazztörténeti sorozatunk tárgyalás- módját. Szerény célunk: csupán az érdeklődés felkeltése, a mélyebb megismerésre való buzdítás... A jazztörténet bővelkedik tragikomikus fordulatokban. Jellemző például, hogy az európai kontinens tömegméretekben akkor fordul a jazz felé, amikor az épper haldoklik, amikor úgy látszott mindenestül elnyeli a „sweet” (=édeskés, érzelgős) fullasz- tó atmoszférája. Tudjuk: nem így történt. Dizzy Gillespie és a többiek tudatos törekvéseinek nyomán felszínre tört a bebop, amely egyszersmind kilábalást jelentett a swing egyre giccsesebbé váló világából. (Mindkét stílusról, a swirgről és a bebopról, a maga helyén bővebben szólunk!) A jazzmuzsikával kapcsolatos téves nézeteknek, hamis értékeléseknek mindmáig a Tereptanulmány. Mahalia Jackson swingkorszak a „felelőse”. Pontosabban: azok a tánczenei felvételek, amelyeket a harmincas évek elején Európában jazz címszóval láttak el. — Valószínű, hogy ezeknek a felvételeknek a hatása alatt született az a siralmas definíció, amely a jazzt a következőképpen jellemezte: „a jazz a burzsoá polgár élvhaj hász szórakoztató zenéje.” A meghatárözás még halványan sem utal a négerség- re. holott a négerség és a jazz voltaképpen összetartozó fogalmak. Némi túlzással: a jazzmuzsika története 1619- ben kedődött... Vagyis, amikor először hurcoltak be négereket Amerikába letelepítési szándékkal- Természetesen (mint Lekoi Johanes szellemesen megjegyzi) „nem vitás, hogy egyetlen afrikai fogoly sem gyújtott rá tüstént a Szent Jakab kórház blues- ra, mihelyt leterelték a hajóról”, Az afrikai foglyoknak ugyanis egészen más szerepet szántak, minthogy énekeljenek. Csakhogy az ember, még akkor is, ha fogoly, képtelen zene nélkül, művészet nélkül élni, függetlenül attól, hovv művelője mit sem tud arról, hogy amit csinál az valójában művészet... A négerek először egyházi keretek között találkoztak az európai zenével. (Az amerikaival nem találkozhattak, mert az egyszerűen nem volt..- Gondoljuk meg: Párizsban a Notre Dame már régen állt, amikor Amerikát felfedezték!). Az észak-amerikai néger kénytelen volt a fehér ember vallását átvenni. Nem tehetett mást, mivel saját, afrikai vallását szigorúan tiltották. A keresztény vallás bizonyos értelemben vonzó is volt a számára: ugyanúgy gyakorolhatta, mint a fehér ember. A kereszténység nyugati formáit persze lehetetlen volt „szó szerint” átvenni: az afrikai eredet minduntalan kiütközött a nyugati formák mögül. Ebből, a két kultúra keveredéséből, születet az afro-amerikai folklór egyik legjelentősebb szintézisformája: a spirituálé. Sokféle formája ismeretes (egyik változata az élénkebb ritmusú, jazzesebb jellegű gospel), valamennyire jellemző azonban a válaszolgató énekmód, a lüktető ritmika, a shoutstilus (=„kiadálós” ének: jellegzetes négeres előadási stílus. Afrikai eredete nyilvánvaló). Sorozatunk első közleményének végén Mahalia Jack- son (1911—1972) művészetét ajánljuk olvasóink figyelmébe. Stílusában a néger énekmodor valamennyi sajátosságát megfigyelhetjük. Olyan nagyság volt a spirituálé és a gospel világában, mint Louis Armstrong a lazzben... Sárközi Gábor | NÖGRÁD — 1978. augusztus 19., szombat 5
