Nógrád. 1978. augusztus (34. évfolyam. 179-205. szám)

1978-08-16 / 192. szám

Színház, színész, közönség Besaélgetéa Bessenyei Ferenccel Bessenyei Ferenc kétszeres Kossuth-díjas érdemes mű­vésszel a színészi hitvallásról, a művészet közösségi szerepé­ről, a színházak erpberformá- ló tevékenységéről, a jó szín­házi alkotó közösségről be­szélgettünk. — Mindenekelőtt szeretném tisztázni: a művészet Küldeté­se az emberek gondolkodás- módjának, életvitelének alakí­tása, formálása. Nevelni, ha úgy tetszik tanítani az embe­reket. Ez alól a színház mű­vészete sem kivétel. S egész tevékenységét át kell, hogy hassa a hovatartozás; nincs politikamentes színház. Min­denki előtt ismert, hogy Dé­ryné és társai a magyar nyelv polgárjogáért szálltak sikra. — A mai magyar színjátszás mennyire tölti be embert alakító, formáló küldetését? — Színházkultúránk az egyetemes magyar kultúra ge­rincében született. Ott kell maradnia, a társadalom szel­lemi ütőerén kell tartania a kezét és mindig élen járnia. Hiszem és vallom, hogy a tö­megkommunikációban a tv után még mindig a színház­nak van a legnagyobb embert alakító, formáló ereje. Bizo­nyos mértékben a színház megelőzi a televíziót. Ma a technika világában is szükség van a színház személyiséget formáló hatására. Talán még fokozottabban, mint bármikor. Egyrészt a felgyorsuló világ­ban is belső igényként jelent­kezik a drámai, lírai „éhség”. Színházba azért ülnek be az emberek, hogy szórakozzanak, ugyanakkor belső értéküket gyarapítsák. Másrészt a po­litikai műveltség mellett a technikai és a kulturális mű­veltség egysége foglalja ma­gába a korszérű művelt efn- ber fogalmát. Az utóbbi egyik megtestesítője a színház. — Az emberek szel­lemi tápláléka a szín­ház. ön szerint a „táp­lálék” minősége hogyan és mennyire tükröződik színházaink műsorvá- lasztási politikájában? — Az az energia, körülte­kintés, amellyel társulataink dolgoznak, mindenképp bizto­síték arra, hogy jó úton já­runk. Célunk, hogy az embe­rek vegyék birtokukba azekat a ma is élő gondolatokat, amit klasszikusaink megfogal­maztak. Az emberi önteltség, restség, nagyravágyás, kép­mutatás, egoizmus ma is itt burjánzik az emberek között Hogy csak egy példát említ­sek: a ma egoistája magára is­mer Harpagon személyében. De jusson el a közönségnez a mai drámaírók alkotása. A világ jelenlegi nagy és kis ba­jai ott legyenek a színház deszkáján. — A klasszikusokat említette. Ki az ön drá­maírója? Melyik az a dráma, amely a színész­hez, az emberhez a leg­közelebb áll? — A világirodalom „Hima­lája”, az emberi szellemi ter­mék géniusza, az emberiség egyetemes történelmének ma­gas fokú művészi megfogal­mazása: Az ember tragédiája. Szerényen, csendben hozzáte­szem, hogy az én bibliám is. — Hogyan ítéli meg a színház és a közönség kapcsolatát? — Kétféle közönség van. Az egyik bejön és szereti a szín­házat, a másik, aki nem jön be, csak bírálja, szidja. A szí­nésznek és a közönségnek együtt kell birtokolni a szín­házat. A színházat éppúgy, mint a könyvet, vagy a tár­latlátogatást meg kell szeret­ni. Közoktatási intézményeink sokat tesznek azért, hogy a gyermekekben kialakuljon a színházba járás igénye. Életük egyik eleme legyen, éppúgy, mint a mozgás, vagy a fizio­lógiai szükségletek kielégíté­se. Sokszor elmondtam: azok az emberek, akik színnázba járnak, többek. Legalábbis belső értékük nagyobb. Más dimenzióban látják a világot. Érzékenyebbek, finomabbak, árnyaltabban, sokszínűbben reagálnak az őket érő hatá­sokra. Jobban elviselik a bajt. Megpróbálják megismerni ön­magukat, levetkőzni meglevő hibáikat. Részt vállalnak a közösség életéből, munkájá­ból. Ismereteik széleseobek, látóhorizontjuk tágabb. Meg­jelenésükben, viselkedésfor­májukban, beszédkultúrájuk­ban mindenképp érződik a színház hatása. Ma már a színházba járás nem csupán egy felsőbb réteg privilégiu­ma, még csak nem is a buda­pesti és társulattal rendelke­ző vidéki városokban élő em­berek lehetősége. Ma már minden magyar ember éven­te többször is eljuthat szín­házba, sőt rendszeres színház- látogató lehet. — Az egyik előadó­estjén mondta: ha egy színész a néptanító szintjére fel tudja küz­deni magát, akkor nem élt hiába . . . — Igen. Egy élete derekán álló színész, ha visszanéz mit lát, mit hagyott maga után? Keserűen kell megállapítani: semmit. Ha az emberek élet­vitelének, gondolkodásmódiá­nak alakításában annyit tett. mint egy néptanító, már nem élt hiába. Mit mondták ré­gen: színész, komédiás. Tény, hogy ma rangja van a pá­lyánknak. Ismer és szeret a közönség, államilag megbe­csült emberek vagyunk. Ez kitüntetésekben, elismerések­ben, is megnyilvánul. Ez a közönségszeretet, az elismerés, amely.-igy, vagy úgy vala­mennyiünk munkáját Övezi, mindenképp a közönség iránti felelősséget transzformálja tel bennünk. Munkánkat nem őr­zik hidak, házak. Csupán az a gondolat, hogy játékunkkal, — ami komoly munka — az emberek ezreinek, talán mil­lióinak szerzünk egy-egy fe­lejthetetlen estét; indíttatunk el bennük egy gondolati lánc­reakciót; s talán kicsivel mi is hozzájárultunk, hogy szebb lett az életük. A színházat, a közönséget szolgálni csodála­tos dolog. Az író gondolatait tolmácsolni; az általuk ábrá­zolt hősöket ideggel és vérrel megtölteni, együtt érezni, él­ni, lélegzeni a közönséggel' estéről estére odadobni a né­zőtérre egész lényünket; ez a mi hivatásunk, művészetünk. Ez a színészet. — Több színházban is játszik. Emellett önálló estéket ad, filmet for. gat, tévében lép fel. A sok közül melyik az, amely legközelebb áll művészetéhez? — Egy színész soha nem szereti, ha beskatulyázzák; a színészi szabadságot kedveli. Ezért áll közel hozzám az ön­álló est, ahol keresztmetszetet adhatok munkámról, pályám­ról. Itt élek együtt igazán a közönséggel. Ilyenkor nem­csak a művek mögötti világot mutatjuk be, egy kicsit adunk önmagunkból is. Ezeken az estéken lehet igazán alakítani, formálni a közönséget. Na­gyobb energiát kíván mintegy színházi előadás, több kon­centrációt, improvizálást. Ta­lán ezért is szeretem. Egyéb­kén szívesem játszom és na­gyon szeretek játszani. Bizo­nyíték, hogy még musicalsze­repet is vállaltam — fejezte be a vallomását Bessenyei Fe­renc. ' Sz. F­tí. Barta Lajost Z. Szerkesztő emlékezetes esetei Fűm jegyzet A Keselyű három Nem lehet véletlen, hogy szinte minden második-harma­dik amerikai film az USA lehetetlenül rossz közérzetéről szól: a kémkedésről, a besúgásról, az erőszakról, az ilyen­olyan szervezetekről, melyek — a kifejezést zárójelbe kelle­ne tennünk — az államrend biztonságát hivatottak garantál­ni. A Keselyű három napja — Sydney Pollack alkotása — ugyancsak beillik a sorba. Üj variáció a régi témára — olyan tálalásban, mely a legszélesebb nézőközönség érdeklődésére számíthat. Azt hinné az ember, hogy a CIA — a titkos ügynökség — emberei maximális biztonságban vannak. Fontos mun­kát végeznek, tehát a hatalom védi — illetve megvédi — őket. Szó sincs ilyesmiről. A film hőse, Turner (fedőnevén: a „Keselyű”) csak a szerencsének köszönheti, hogy életben marad, mert éppen „házon kívül” tartózkodik egy brutális kegyetlenséggel végrehajtott gyilkosságsorozat idején. Hogv kinek állt érdekében éppen a CIA alkalmazottjait eltenni láb alól. nem olyan egyszerű probléma. Turner nem elég­szik meg az ajándékba kapott élettel, hanem a titok nyo­mába ered. Ki akarja deríteni, hogy vajon tényleg létezik-e a CIA-n belül egy másik CIA? S egyáltalán: miképpen függenek össze a rejtélyes akció indítékainak szálai? A vállalkozás iszonyatosan nehéz, úgyszólván megold­hatatlan feladatot ró a vakmerő fiatalemberre. Robert Red- ford játssza a szerepet. Mostanában ő az első számú mozi­ideál Amerikában. Olyan „szépfiú”, akinek egyénisége van: játéka azért jó, mert élettel teli. Redford kitűnően alakítja a figurát — s még azokat a logikai buktatókat is feledteti, melyek Pollack történetének maradéktalan hitelességét meg­kérdőjelezik. (Csak kettőt említek, a kiindulóhelyzetet: Mi­ért nem működik jobban az elhárítás a CIA irodájában? Mi­ért éppen Turnert küldik le szendvicsért, nincs ebben a há­lózatban egyetlen kifutófiú vagy eljáró sem?) A film — krimibe oltott politikai tragédia (írhatnám azt is: szomorújáték, ha ez a műfaji meghatározás még használatos lenne). A Keselyű három napját körüllengi a ti­tokzatosság és a félelem légköre. Nemcsak Turner kerül ál­landó életveszélybe, hanem szinte mindenki, akinek csak egy kis köze is van a merénylethez, s az összefüggések fel­derítéséhez érdeke fűződik. Ebben a világban a szabályokat lehetetlen betartani. Megint — mint annyiszor az amerikai film régi és újabbkori történetében — a magányos hős száll szembe az ördögi gépezettel. Mi tagadás: kissé meseszerű, ahogy Turner csetlik-botlik (de nem bukik el) az akadály­rengetegben, s egyszál maga jár túl a mesterien megszer­vezett politikai gengszterizmus vezetőinek eszén. A véletlen­nek nagyon nagy szerepe van abban, hogy a CIA beosztott­ja végül is ép bőrrel ússza meg a vérfagyasztóan veszélyes helyzeteket, s noha folyton a halál közelében jár, nem esik bántódása. Hogy jobban elviselje az idegtépő hajszát, A Ke­selyű három napja szerzői szerelmi románcot is biztosítot­tak számára. Ez a kapcsolat furcsán ellentmondásos: a lány olyan hirtelen enged fel Turnerrel szemben, hogy az még rohanó korunkban is meglehetősen villámgyorsnak mondha­tó, de a későbbi esélyek logikája — meg a belső cselekvé­sek motivációja — igazolja a jellemfordulatot. (A nőt Faye Dunaway formálja meg érdekesen, vonzóan, színesen.) Pollack felismerései nagyon keserűek. Hogy a CIA er­kölcse az erkölcstelenség, ezernyi hírből, kommünikéből, botrányból, sőt filmből is tudtuk. Azt azonban, hogy a CIA-n belül ilyen nagyméretű sakkozások folynak és az „oszd meg és uralkodj” elvet ennyire aljas eszközökkel — emberi életet és értékeket nem kímélve — érvényesítik, jó- szerint először fogalmazzák meg a mozgóképek nyelvén. Max von Sydow — számos Bergman-film főszereplője — ezúttal egy hidegvérű gyilkost személyesít meg. Meglepő választás, mégis szerencsés: a művész az egyéniségétől nyil­vánvalóan távol álló figurát hitelesen formálja meg, kisstí­lűségét és elvtelenségét egyaránt érzékeltetve. A Keselyű három napja mindenképpen kiemelkedik a szabványbűnügyi históriák sorából. Még hatásosabb — és mélyebb — lehetne, ha a megszokott „csavarások” helyett szélesebb társadalmi háttér tárulna fel a vásznon. — s. f. — (2.) (Z• Szerkesztő egy cukrász­dában ül, vele szemben a fe­hér köpenyes boltos férfi — most civilben. Előttük két kávéspohár.) Férfi: Hát kérem, hogy mi­ért mondtam magának a bolt­ban, amit mondtam, annak hosszú története van. Arra emlékszem, hogy Angyalföl­dön laktunk, a Huba utcai káposztásházban. Azért volt káposztásház, mert mindig savanyú volt a szaga. A szo­bában is savanyú volt, a lép­csőházban is, de ahogy men­tünk lefelé a pince felé, mindig savanyúbb. A háztu­lajdonos abból élt, hogy na­gyon sok hordóban káposz­tát savanyított télre és a pincében tárolta. Édesanyám mindig hozzá járt idénymun­kára- .. Ahogy emlékszem, a legtöbbször engem is vitt taposni. Kicsi voltam, be kel­lett mászni a hordóba, ug­rálni a káposztán, össze­nyomni, hogy több férjen bele. A só marta a lábamat. Este mindig lavórt tett a lá­bunkhoz anyám és abban áz­tattuk. Apám kőműves volt. Az volt a játékom, hogy min­dig a térdére ültetett és lo- vaztunk. Ahogy emlékszem, úgy négyéves lehettem és az egyik nap minden véget ért. Megszólaltak a szirénák, és szalmát hordtunk a pincébe a káposztáshordókhoz- A szal­mán aludtunk és sokáig csak savanyú káposztát evett az egész ház. Öten voltunk test­vérek, mind kicsik, és akkor azt mondta édesanyám apám­nak, mindig nem etethetem káposztával a gyerekeket, nincs mit enni a gyerekeknek. Akkor apám felvette a ka­bátját, és kiment az utcára és elment. Azóta nem láttam. Vártuk este, vártuk éjjel, anyám sírt, aztán másnap azt mondta a szomszédoknak, vi­gyázzanak ránk, elmegy, meg­keresi apámat. Elment. És ő sem jött vissza. Reggel egy szomszéd látta meg az utcá­ban, már nem élt- Szilánk találta. Így maradtunk öten... árván. Arra emlékszem, hogy négy, vagy öt hétig voltunk így a pincében, akkor jöt­tünk fel és akkor a Lehel térnél orosz tankok voltak, és katonák kondérban levest főztek és osztották. Nagy so­rok voltak. Szépen beálltunk, kaptunk, ez úgy dél felé voll, de mi egész estig mindig sor- baálltunk, megettük, amit kaptunk, megint a sor végé­re és ez így ment egészen, amíg azt mondták, nincs to­vább- Hatszor ettem levest. Jól belaktam akkor. (Megfog­ja a kávéscsészét, nézi, kor­tyol a kávéból.) Ahogy visz- szaemlékszem, aztán már csak kevés ideig voltam a káposztásházban. Hivatalos emberek jöttek, összeírtak, aztán elvittek intézetbe. En­gem Nyíregyházára vittek. A többi testvéremet máshová. Nem tudtam, hogy hová. 1954- ben, kilenc év után láttam is­mét Pestet, idehoztak egy másik otthonba- Ott szakmát tanultam. Ott lettem boltiel- adó-szakmunkás. Amikor megkaptam a bizonyítványt, elbúcsúztam a tanulóotthontól, szép este volt, tortákat sütöt­tek és sört ittunk. Albérletbe mentem. Egy pici szobát kap­tam egy öreg néninél. Jó volt ott, de egyedül voltam. Most éreztem először, hogy milyen egyedül vagyok. Elmentem a Vöröskereszthez, nem tud­tam semmit a másik négy testvéremről és kerestetni kezdtem őket- Kettőt megta­láltak, az egyik mérnök Tett, a másik meg műszerész. Ket­tőt nem találtam és most sem találom őket, azt mondják, lehet, hogy örökbe fogadták őket, más néven élnek és a régi papírok elvesztek. So­kat gondolok rájuk, lehet, hogy megyek az utcán, jön velem szemben valaki, né­zem, lehet, hogy a testvérem Mai tévéaján tatunk 20.00: Földi szerelem Nehéz idők járnak, a kolhoz magtára egyik éjjel leég és vetőmag hiánya miatt ve­szélybe jut a jövő évi kenyér. Zahar Gyerjugin a kolhoz el­nöke saját családját sem en­gedi jobb helyzetbe Kerülni, utolsó zsákjaikat is beadja a közösbe, vetőmagnak. Hogyne kelne föl dühe az ellen, aki az összeszedett vetőmagból lop9! Csakhogy a verést, amit a tolvaj kap, mással magyaráz­zák. Ugyanis Zahar sem bűn- telen. Felesége, négy fia van, s mégis Mánya mellett látják. Mánya Polivanov lány. (Csa­ládja tehetős família voll). Zahar annak idején nem tet­te kuláklistára őket. A hara­gosai azt mondják, azért, mert már akkor tetszett neki a lány. Zaharnak nyomós érve van mellettük: a Polivanov család minden tagja iól dol­gozik. Mánya gyermeket vár; Za­harnak megszületik az ötödik fia. Ekkor hívják be a part­bizottságra, hogy beszéljenek a fejével . . . Híres kolostorok A bolgárok 865-ben : értek keresztény hitre. Ez a tény országszerte együtt járt a templomok, kolostorok építé­sével, a kultikus épületek mű­vészi • díszítésével. Jelenleg több mint 200 nagy és kisebb kolostort tartanak számon Bulgáriában, amelyek legtöbb­je a X. század után keletke- zett. A leghíresebb a Rila-negy- ségben, ezer m'éterrel a ten­ger színe felett épült rilai ko­lostor. Ivan Rilszki remete alapította a X. század első ne­gyedében, aki életének nagy részét a Rila-hegység vadoná­bán töltötte. A XIII—XIV. században a. kolostor virágko­rát élte. Ekkoriban az ország irodalmi központjának, a mű­velődés, a kultúra otthonának számított. 1334—1335-ben épí­tették 25 méter magas kő vé­dőtornyát. A kolostor ősi ká­polnájának korabeli falfest­ményeit nemrég fedezték fel. Méltán ismert az 1083-ban alapított bacskovói kolostor is, amelynek a XI—XII. század­ból származó, ikonjai és csont­kamrája tarthat számot az érdeklődésre. A Vitosa-negy- ségben valaha 40 kolostor volt. Ezek nagy része mára elpusztult. A megmaradtak közül az irodalmi iskolájáról híres dragalevci kolostor ér­demel említést, a XIX. szá­zadból származó, értékes freskóival. és nem tudom, hogy a test­vérem. Két testvéremmel, akiket megtaláltam, azokkal aztán jól megvoltunk, ösz- szejöttünk,' de ők külön éltek tőlem, megvolt a maguk élete, így megintcsak egyedül vol­tam. Ha nyár volt, ahol lak­tam albérletben az emeletes házban, kiültem a gangra, függőfolyosó volt, kiültem és olvastam. Lejjebb egy eme­lettel, a másodikon is olva­sott egy lány a gangon. Ol­vastunk és néha néztük egy­mást. Jó volt, hogy volt gang, addig néztük egymást, amíg két év múlva összehá­zasodtunk- A néni meghalt, akinél albérletben voltam, szegény, így lett lakásunk és most már van egy gyerekem. Óvodás. A feleségem is dol­gozik, ketten öt-hatezer fo­rintot keresünk, és jól meg­vagyunk. Egy távoli roko­nomtól megkaptam édes­anyám és édesapám régi es­küvői képét, kettévágtuk, a fényképész felnagyította őket és most keretben kint vannak a falon, a gyerek ágya fölött... Imádom a fe­leségemet- És ezért vagyok nagyon ideges, hogy most nem tudom, mi van a felesé­gemmel, nagyon szeretem és nem tudom, hogy miért ideges. L.-né, a boltos felesége (csi­nos asszony, munkahelyén, az irodában, számológép előtt, farmerruhában. Felnéz Z. Szerkesztőre): A férjem?... Hogy... hogy miért ideges, ezt kell magának tudni?.-. Hát én ezt nem értem... hogy miért kell ezt magának, ezt egy újságírónak tudni..­Én nagyon csodálkozom! (Csend.) Hát én nem is gon­doltam. ö ilyet nem szokott. Még egy hangos szava sem volt soha hozzám és a gye­rekhez se. •. Az igaz, hogy nagyon feszült volt közöttünk, a hangulat, mert nagyon ide­ges voltam, mert amikor el­vittem a gyereket az óvodá­ba, még megálltam a gyerek­kel az óvodai szobaajtónál bú- csúzkodni tőle, még megsi­mogattam párszor és akkor hirtelen odajött az óvónője, aki reggeles volt és belökte a gyereket, hogy csukja már be az ajtót, mert huzat van, szabályosan megfogta a kardigánját és berántotta, és bezárta az ajtót előttem és akkor én kinyitottam az aj­tót és azt mondtam, ne lök- dösse a gyerekemet, ehhez nincs joga és akkor azt mond­ta, maga inkább öltöztesse rendesebben a gyerekét és elém vágta az ajtót... (Szü­net. Majd ingerülten, , hirte­len.) Hát, kérem én-.. énne­kem több mint tíz évig nem lehetett gyerekem, orvostól orvosig jártam, ,még két évig otthon is maradtam pihenni, hogy talán úgy minden rend­ben lesz... és akkor végre négy év után megszületett.. • és én kérem, elképzelheti, hogy mindennap tiszta ruhá­ba viszem el a gyereket az óvodába... és akkor ő, egy óvónő, hogy mondhat, akkor ilyet nekem! (Farmerruhája zsebéből előkapja a zsebken­dőjét, szipog.) (Z. Szerkesztő a forgalmas budapesti utcán megy. Autó­busz robog, villamosok csi­lingelnek.) R. óvónő (kontyos, közép­korú, mögötte az óvodaudva­ron gyerekek játszanak.) Kérem, nekem nem köteles­ségem nyilatkozni felsőbb szervek engedélye nélkül. Egyszer volt itt égy újságíró, elmondtam neki, hogy sok a gyerek és kevés a vécé, és a gyerekek még nem tudják úgy visszatartani, várni, és meg­ütöttem érte a bokámat. Z- Szerkesztő: Nem nyilat­kozatot kérek. Én csak arra akarok választ kapni, amit kérdeztem. R. óvónő: (kis töprengő csend után): Hát, kérem, le­het, hogy így történt. Lehet, hogy behúztam a gyereket az ajtónál, mert huzat volt. Le­het, hogy azt mondtam a kedves mamának. •. De ké­rem, itt nálam harminc gye­rek van, és annak a harminc gyereknek harminc mamája, harminc papája és hatvan nagymamája és hatvan nagy­papája. .. Z. Szerkesztő: Nem akartam megbántani. R- óvónő (keserűen): Nem bántott meg. De azzal meg én kihez menjek panaszra, hogy mindig engem oszta­nak be reggelre, korai kez­désre, és hogy jutalmat ad­tak és én nem kaptam, pe­dig én vagyok itt a legidő­sebb. .. és hogy ma nem is köszönt, nekem a vezető óvó­nő. Énnekem, kérem, ez na­gyon fáj, ez az egész, de én nem mutathatom, mert ugye a gyerekek megérzik. •. és ké­rem én ezt kinek mondhatom el. Hát kinek, kérem. (Hirte­len.) Menjen és kérdezze meg a vezető óvónőt. 4 NÓGRÁD — 1978. augusztus 16., szerda | /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom