Nógrád. 1978. július (34. évfolyam. 153-178. szám)
1978-07-01 / 153. szám
Csítjáfíurk-e a kettőből egyet? Budapestiek vendégjátéka Salgótar j ánban A mozipénztáro°nő vallomása Örülök, mikor a közönség jól érzi magái Még nem hagyomány, de mindenképpen egy -folyamat sokat ígérő, biztató kezdete a budapesti József Attila Színház idei második vendégszereplése Salgótarjánban, a József Attila megyei Művelődési Központ színpadán. Az angyalföldiek utoljára egy évvel ezelőtt jártak a nógrádi megyeszékhelyen, ugyanígy a színházi évad végén és hasonlóképpen két magyar darab bemutatásával hívták fel magukra a figyelmet. Akkor Ber- kesi András Kálvária című „publicisztikai” drámája — melyet az idei könyvhétre megjelent Rivaldában olvashatnak az érdeklődők — szerepelt a programban, valamint a színház művészének, Káló Flóriánnak bűbájos humorú-hangulatú, mai története. Most a mai magyar drámairodalom két reprezentánsa kapott bemutatkozási lehetőség et Salgótarj ánban: Kertész Ákos és Csurka István. E mondatunk „kapott bemutatkozási lehetőséget” kitételét azonban nem a szó szoros értelmében kell értenünk, csupán a budapesti színház vonatkozásában, hiszen mindkét szerző korábbi műveiből is láthattunk már egyet-mást élőben is Salgótarjánban. Nem is olyan régen például Kertész Makráját, amely eredetileg regényformában íródott, de nem kerülhette el a felfedezésszámba menő prózai művek sorsát: színdarabot, majd filmet készítettek belőle. Kertész Ákos újabb művében, az özvegyekben — melyet a József Attila Színház vendégjátékának első két napján láthattunk — voltaképpen megelőző írásainak alapkérdéseit folytatja, s végsősoron — mint a legtöbb író — ezeket variálja. Nevezetesen: hogyan él az ember; milyen a viszonya környezetével; hogyan hat a környezet és az ember egymásra; képes-e megbirkózni nehézségeivel? Erről van szó a Makrában is, csak ott egészen más — munkás — környezetben, itt pedig értelmiségi szférában, egy színésznő lakásában. Kertész művészete az emberi érvényesülést és felelősséget veti fel mindannyiszor, azt a felismert vagy fel nem ismert, de szükségszerű kötelességet, amely önmagunkkal, mások életével szemben kell, hogy megfogalmazódjék minden tettünkkel kapcsolatban. Az özvegyek című tragikomédiát Berényi Gábor rendezte, akit méltán nevezhetünk Kertész-szakértőnek, hiszen ő volt a korábbi" Kertész-művek jó néhányárak — például a Makrának, a Névnapnak is — a színpadra á'l- modója, sikerre vivője. Biztos kezű rendező, nemcsak az író világában mozog biztonsággal, hanem jól ismeri a színházi hatásmechanizmusokat is, remek „karmestere” színészeinek. Kállai Ilona, Margittay Ági, Lomtay Margit kitűnő teljesítményt nyújt, szinte egymást múlják felül alakításukban. Bizonyára nem véletlen a választás, hogy a Kertész-mű után Csurka Nagytakarítás című szatirikus játékát mutatták be. A kettő ugyanis számos ponton találkozik egymással, nem az írói látás- és ábrázolásmód tekintetében, hanem gondolataiban. A tehetség, a nagymenő problematikája, az emberi kapcsolatok bonyolultsága, sokrétűsége, az egyéni és társadalmi felelősség kölcsönhatása itt is, ott is fontos helyet kap. Az utóbbiban talán mulatságosabban, árnyaltabban és mindezek által elgondolkodta- tóbban. Csurka az egyszerű és nagyon régi háromszögtörténetet: a nagymenő (itt minisztériumi osztályvezető) és a feltörekvő gépírókisasszony (itt egy munkásfeleség) illegális szerelmi kapcsolatának befejező aktusát, valamint a megcsalt házastársak leleplezéseit mesteri dramaturgiával bontja ki. Nagyvárosi történet ez is, mint Kertészé — amit a színpadkép, Csányi Árpád munkája is félreérthetetlenül kifejez —, csak itt sokkal szélesebb a társadalmi körkép, s a szerelmi háromszög világnézeti, politikai kérdéseket is felvet. Történetesen bizonyos munkás és bizonyos értelmiségi rétegek kimondottan vagy kimondatlanul létező, jogos vagy jogtalan ellentétét. Hogy nem antago- nizmusról van szó, az nyilvánvaló, ezt humorával, jobb- ra-balra csipkelődő iróniájával maga Csurka is egyértelműen értelmezi. Az ellentétek valódi oka egymás nem, vagy teljesen felületes ismerése, a kölcsönösen fennálló, tehát mindkét félben fellelhető jellembeli fogyatékosságok. Remek szórakozás a Nagy- takarítás. Élvezzük magvas humorát, egyetértünk megállapításaival. A befejezés kivételével. Csurka ugyanis azt mondja nekünk, hogy nem baj, ha már megtörténtek a bajok — vagyis megcsaltak 47. Szépen csurgott az életem, kicsi bűn meg Piros között. Egy tavaszi napon nagy kurírral szólítanak én- gem Gyulára. Nem voltam sáros, hát mentem jó hitem bizodalmával. Mondják aztán a kincstárnál, hogy állami ménes alakul Mezőhegyesen, ami II. Józsefnek, az új uralkodónak az óhaja. Hívnak, hogy menjek. Van itt, aki tudja már a lovat. Én már semmi se vagyok. Fölbukhatok a saját árnyékomban. Ne vegyék gyalázatnak, hogy a saját kölkeimet ajánlom, de hát ott van a Bálint gyerekem. Én abban úgy bízok, mint magamban. Ha ő megfelel, hát boldoguljanak. Gyurkát nem ajánlom, ott él évtizede a Körös között, ugyan a kincstár hóna alatt. Ott a Jani gyerek. bennünket —, felejtsük el — a családért, a gyerekekért. Eddig ebben még nincs is semmi kivetnivaló. Az viszont már elgondolkodtató, hogy ennek a reagálásrak az-e a meggyőző formája, hogy belefekszünk abba az ágyba, amelyben egy éven keresztül csaltak bennünket. így a „csináljunk a kettőből egyet” mondás etikai hitele foszlik szét, s értelme alaposan megkérdőjelezhető. Csurka szatirikus stílusát legjobban Bodrogi Gyula érzi. Kikacagtatja magát, együttérzést, majd megértést kelt. Fülöp Zsigmord nagymenője, Voith Ági gépírója szántén egyenletes, szép teljesítmény. Szemes Mari a vázlatosabban megírt, megcsalt tanárnő szerepében rövid idő alatt leveti merevségét Köszönhetők mindezek Benedek Árpád stílusos, érett rendezésének. Az angyalföldi színház vendégszereplése frissítőén hatott a nyár elején, egyben a színházi évad végén. Remélhetőleg hasonló benyomásokat szerzünk egy év múlva is. Sulyok László Szárnya nő a lónak, ha nyeregbe pattan. De a Kokora sarjadékai is épp olyan mesterek a ló körül, mint az enyémek. Magam helyett tízet beajánlok, magamat meg kiveszem a lóval bánni tudók közül. Bajnak, koloncnak, más terhének minek mennék én oda láb alá. Pircsi pártfogolta a véleményemet. DÉDAPÁM, ESZES BÁLINT. Huszonöt éves, nőtlen ember voltam, amikor a szülői házat odahagytam. Nem mentem messzire. Világos reggeleken hazaláttam lóhátról, ha képpel fordultam Végegyháza felé. Ügy ismertem, akár a vakondtúrást. Egy tekintettel beláttam zege-zugát. A Magyar Királyi Állami Ménesbirtoknak nem volt nehéz megtalálni ezt a lótermő tájékot, hiszen már apám nevelőapja is itt teremtette a nyergest. Csak mostan, ahogy mondódott, éveken át hallatA nagyteremben pereg a film. A kiszűrődő zene és beszéd egyvelege kavarog a csendes előtérben. A piciny pénztárból a leeresztett ablakon keresztül erőteljesebb fény ömlik a helyiségbe. Az üveg mögött Tillmann József- né. vagy ahogyan Szécsény- ben ismerik, Erzsiké néni, a mozi pénztárosa az elszámolást végzi. Huszonöt éve, 1953. nyarán ült be először a kis pénztárhelyiségbe. — Abban az időben jóval rosszabb körülmények között tartottuk az előadásokat. Kicsi volt a nézőtér, az előcsarnoka huzatos kapualj volt — emlékezik vissza az első évekre. Aztán így folytatja. — De az emberek nagyon szerették a mozit. Vasárnap a matinéval együtt négy előadást tartottunk. Hétköznapokon is gyakori volt a kétszeri vetítés. — Akkor a vasárnapokat nagyon pontosan meg kellett szervezni, hogy a család részére elkészüljön az ebéd, a két kislánya ne érezze a mama vasárnapi elfoglaltságát... — Reggel korán keltem, elkészítettem férjemnek és a „Képrombolást” vagy kép. kiegészítést végez László Gyula. A „kettős honfoglalás” című könyvével? Ö maga alighanem az utóbbit vállalná szívesebben. A gyér számú forrásból kialakult —, s az egész nemzet tudatába beleivódott — honfoglalásképet egyértelműen gazdagítani próbálja őstörténetünk jeles tudósa. Egyszersmind azonban óhatatlanul „rombol” is a Gyorsuló idő sorozatban napvilágot látott tanulmány. Az olvasóban már a könyv felénél végérvényesen szertefoszlik egy — mondjuk a Munkácsy-fest- ményhez hasonló — színpadiassá egyszerűsödött látomás, amit a HONFOGLALÁS szó fölidézett benne. Helyette szembe találja magát a hajdani való sokarcúságával, az elbizonytalanító, de továbbgondolásra serkentő kérdések garmadájával. És előbb-utóbb összedől az olvasó szkepszise, is, ami minden új és szokatlan elé falat húz. A tények sokoldalú föltárása, a felvetések és a kételyek tárgyilagos számbavétele könyörtelenül térdre kényszeríti a csököszódott, maga a kalapos király veszi kezébe a hajtószárat. Ügy, hogy aki oda be- sorozódik, az mindenestől a király katonája. Nékem pedig a mundértól borsózott a hátam. A katona nem a maga esze után járkál. Megparancsolják neki, mikor keljen, feküdjön, egyen, öltözzön. Még a j ármódokat is. Most vágtában, most lépésben. Most szeressen, most gyűlöljön, mostan öljön! Hanem, amikor egy vasárnap reggel a rezesbanda megfújta falunkban a verbuválót, hát vitt a lábam éngemet is a sorozok elé. Nemcsak ka- tonánakvalót soroztak ott, hanem civili népeket is. A katonaéletet olyan szépen kínálták muzsikaszó mellett, hogy magamnak is megbicsaklott az eszem ina. Aki katonacsikósnak állt, lökték fejére a csákót, de akkorát, mint a harci dob és kéket, meg pirosat. Adták a csizmát, a piros nadrágot, sújtásos zubbonyt. Nyújtottam a kezem utána. Apám ott nézte, hogy tömegeinek az odavalósiak, kapkodnak, mintha ingyen osztogatnák a gúnyát. Ránézek apámra, látom a szemén: neki nem kellene! Megembereltem magam. Nem léptem a katonasorúak közé. Jó lesz nékem a saját lajbim, csizmám. Orvos elé álltam. Nagy, piros orrú valaki volt. Rechten - waldnak hívták, amit a mieink örök életükben Rögtönbajnak gyermekeknek a reggelit, előkészítettem az ebédet a főzéshez és 9 órakor már a pénztárban ültem. Tizenegy órakor hazamentem, s a férjem segítségével gyorsan elkészült az ebéd, mert 2 órára már újra a moziban kellett lenni. Azóta felnőttek a gyermekek. A mozi is kulturáltabb körülmények között tartja előadásait a művelődési központban. Nagyobb a nézőtér, vasárnaponként elég a három, hétköznaponként az egy előadás. Tillmann Józsefné a 25 év alatt igazi emberi kapcsolatot alakított ki a nézőkkel. Megállítják az utcán, s megkérdezik tőle: milyen a film, ezt vagy azt a filmet mikor vetítik. Sokszor ő hívja fel az ismerősök figyelmét egy-egy filmre. Munkájának elismeréseként megkapta a Kiváló dolgozó kitüntetést. — A tévé milyen hatással van a mozi előadásaira'? — Csökkent a látogatók száma, de megvan a törzsgárdánk. Az a véleményem, hogy a mozi hangulatát, varázsát a tévé nem tudja pótolni. — Gondolom, a huszonöt év alatt nagyon sok szép filmet látott... nyös hitetlenséget, a régihez, a bevetthez való ragaszkodást. Kik voltak a „griffes-indá- sok”, akik 670 után állatjelképeket készítettek a korábbi növényiek mellett; volt-e hirtelen divatváltozás a VII. században; miképp válhatott a nomád magyarból mindössze 30—40 év alatt falulakó; hogyan kerültek szláv szavak a kereszténységünkbe annak dacára, hogy német papok végezték a térítést; mit írt a tarihi Üngürüsz krónikása; magyarok voltak-e az onogurok? Többek ------között e zekre a kérdésekre kutatja a feleletet — nem hallgatva el gondolatmenetének gyönge pontjait sem László Gyula. Válaszai természetesen az ismert hipotézisre: a „kettős honfoglalásra” épülnek. Ügy véli —, s mint olvasás közben kiviláglik: korántsem megalapozatlanul —, hogy Árpád népe a bejövetelkor már talált magyar etnikumot a Kárpát-medencében, előttük 200 —, sőt talán több — évvel már jöttek magyarok a mostani hazába. A bizonyítékokat — bár az írott források jószerivel kiapadtak — formáltak át, mert hirtelen ember létére nagyon sebesen végzett a katonának valókkal. Lemeztelenedek én is előtte; kocsányon jár Rögtönbajnak a szeme. Olyan volt, mint az öreg csődöröké, csak rámrikkant: — Te bolondos lónevelő, katonának álljál! — Jaj, nem gondolom magam odavalónak. — Van valami bajod? — Tudtommal nincs. — Bolond! Neked a jó se kell? Neked a napi öt krajcár kell, kenyérporció, saját gúnyában? Az utolsó ostoros kocsis nyolc krajcárt húz! Szomorodtam én ezen. A magam ellensége legyek életem elején? De ha egyszer azt mondtam, nem állok, akkor nem állok. No, bemaradtam a civilek közé. Jó hátúira lök- döstek, ha nincs magamhoz való eszem, hát akkor..., csak maradjak ott, ahová kívánkoztam. Nálam gyöngébb lovasgyerekek csákóban feszítenek már az első vasárnap délután. Sétálnak olyan végegyházi leányokkal, akik eddig egy szempillantásra nem vették őket, amíg zsíros gatyákban jártak. Most meg — magasodtak. Olyan értékük lett, amit csak annak a cifra maskarának köszönhetnek. Nem is tudtam hirtelenében eldönteni, hogy a lányok hitványságára nézzek csúnyán, vagy a katonamunuérra. (Folytatjuk.) — Nagyon szeretem a filmet, minden előadást megnézek. A sok szép alkotás közül nehéz lenne most egyet vagy kettőt kiemelni. Annak örülök, mikor hallom, hogy nevet a nézőtér, mert ilyenkor tudom, jól szórakoznak az emberek. Előadás után az arcokról le lehet olvasni a film hatását. A vidám filmek hangulatát magukkal viszik az emberek. Egy-egy drámai előadás után szinte észre sem lehet venni, hogy vége az előadásnak. Az emberek a film hatása alatt állnak, s a látottakon gondolkodnak, csendben mennek el. A gyermekelőadásoknak is megvan a maguk varázsa, ök az igazi közönség. Együtt élnek az előadással. Sokszor belefeledkezve felkiabálnak a hősnek: „vigyázz, mert ott az ellenség!”. Nevetni, izgulni, együttérezni ők tudnak igazán. Legnagyobb örömöm érezni és tudni azt, hogy a közönség jól érzi magát, jól szórakozik. Ezért szeretem a mozit Ez az élmény jelenti számomra a filmet, a mozi előadásait. Ha nyugdíjba megyek, ez fog hiányozni. Szenográdi Ferenc szüntelenül gyűjti a tudós; összeveti az archeológia, a nyelvészet és a történettudomány ide vonatkozó ismereteit, s még mélyebb feltárásuk végett vitára bocsátja őket: „ . . . eleven vitát várok, hiszen ezért vagyunk együtt, s azért dolgozunk egy, területen, hogy a magunk dolgait őszintén, egymás iránti megbecsüléssel megvitassuk” — írja a tanulmányban. História est magistra vitae — tartja a latin mondás. Ügy gondolom, ez a könyv rendhagyó: nem az adott történeti kor a tanítómester, hanem a történész. Dolgozata elsősorban a történelem avatott ismerőinek szól. A tudóstársak számára ötletkeltő „hangosan gondolkodás”; a múltról kedvtelésből érdeklődőknek pedig bepillantás egy kérdéskör mélyebb rejtelmeibe, tájékozódás a legfrissebb fejleményekről. Ám 'élményt jelenthet a kis könyv a történetről átlagos ismeretekkel bíró embernek is: majdhogynem a bőrén érezhet egy tudománnyal való találkozást; már az első oldalakon magával ragadja a valóság keresésének izgalma, a felfedezés 'öröme, s hatalmába keríti az igazság iránt táplált „kutatói alázat”. Bátor és önálló gondolkodásra; rögződött, de át nem gondolt ismereteink saját fejünkkel való ellenőrzésére, s ha kell, rugalmas átformálására tanít mindnyájunkat László Gyula írása. Molnár Pál Mai lévéaján latunk 21.30: Közvetítés a veszprémi tévétalálkozó díjkiosztó ünnepségéről. Ezen a napon ér véget az egy hete tartó veszprémi tévétalálkozó, amelyen a múlt esztendő legjobb művészeti műsorai, televíziós alkotásai versenyeztek egymással. A találkozón az egybegyűltek, zsűritagok, újságírók és televíziósok újra áttekintették az éves termés javát, tanácskozások zajlottak le a szórakoztatás műfajáról, a televíziós dráma helyzetéről. A tévénézők ezen az estén kapnak először bepillantást a találkozó munkájába, amikor az is kiderül, mely alkotások kaptak díjat a zsűritől, a kritikusoktól és a közönségtől. A következő időszakban pedig a tévé rendre megismétli a díjazott műveket. Ezen az estén a fődíjat nyert mű kerül 22.20-kor a közönség elé. 4 NÓGRÁD — 1978. július 1., szombat •tiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiufiMiiiHiiiiiiiiiiiiiiiuininiuiifiiiiniiMiiiiiiiuiiinitiiiiiiiiMfiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiHiiiiiini.'iiiiiiiiiiiiiiiiiniitiiiiiiiiiiiifiiiiimumHiiiiiMiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiifiiiiiiiniir Tóth Béla: L E <GE N DÄ K A LÓRÓL Kik voltak a „griffes-indások” ?
