Nógrád. 1978. július (34. évfolyam. 153-178. szám)

1978-07-30 / 178. szám

Á népgazdaság Esztendőnként félmillió dol­lár kiadását teszi elkerülhető­vé az a találmány, amelynek hasznosítását a közelmúltban kezdte meg patinás üveggyá­raink egyike. A barna színű, úgynevezett cseppentős gyógy­szeres üvegeket eddig külföld­ről kellett megvásárolni. A szabadalmat kapott eljárás módot nyújt a szükségletek hazai termelésből történő ki- elégítésére, jobb minőségű árut kínál, s a tervek szerint kivitelre is jut a gyártandó mennyiségből. A példa nem világrengető, ám igencsak szemléletes, szinte kapcsolási rajzként mutatja, miként ta­lálkozik össze az egyéni érde­keltség — így a feltalálóké — a csoportéval, tehát a gyáré­val —, ahol az új termék bél­és külföldi értékesítése az át­lagosnál jobb hasznot ígér —, s e kettő a népgazdaságéval, az ésszerű importtakarékos­sággal. Kézenfekvőnek látszik, a következtetés: ez így termé­szetes. Elvben igen. A gyakor­latban azonban könnyen meg­történhetett volna, az érde­keltek egyike húz a vállán, s azt mondja, sok a bíbelődés az újdonsággal, hagyjuk tehát, anélkül is elfogadható szintet ér el a gyár termékeinek jö­vedelmezősége. Bezáratlan kör Meghökkentő, de koránt­sem ritka magatartás az ilyen. Elsikkad a népgazdaság érde­keltsége, mert érvényesítésé­nek köre bezáratlan; gyakran a puszta belátáson múlik, összekapcsolódik-e a többféle érdekeltség. Az idézett eset­ben ez létrejött, ám bátorság lenne azt hinni, valamennyi ügyben így történik ez. Beér­ve az utalással: a népgazda­ságnak fontos érdekeltsége fűződik ahhoz, hogy egy-egy beruházás költsége minél ki­sebb legyen, s a befektetett forintok gyorsan megtérülje­nek. A tervező viszont — ja­vadalmazása a kellő kulcsszá­mok alapján a beruházási költség bizonyos százaléka — akkor jut nagyobb jövedelem­hez, ha az új létesítmény sok­ba kerül, s az üzemeltető ér­dekeltsége sem megfelelő ab­ban, hogy a pénz hamar ka­matozni kezdjen. Igencsak téves Irányban ke­resendők a megoldás után, ha különféle adminisztratív ren­delkezéseket sürgetve vélnénk elérni azt. Rendelkezésekben nincs hiány! Csakhogy sokféle gyakorlati ismeret bizonyítot­ta és bizonyítja, a népgazda­sági feladatokat megértő, s az ilyen érdekeknek utat nyitó szemlélet- és cselekvési mód nem érhető el másként, mint a közgazdasági és jogi szabá­lyozás összehangoltságával, a tudatosság és az érdekeltség ötvözésével, azaz erkölcsi, anyagi korlátokkal és ösztön­zőkkel. E két utóbbi ugyanis semmiféle ellentmondást nem rejt magában, egyik a má­siknak kiegészítője, s olyanv- nyira az, hogy annak híján nem teljesítheti rendeltetését. A gond éppen az, hogy hol az egyik, hol a másik elem halvá­nyul el, s ez megbontja az ér­dekek harmóniáját, tévútra taszítja a termelőket. Egy gazda sok zsebe Minden tonna megtakarí­tott kőolaj száz dollár kiadá­sától mentesíti a népgazdasá­got. Ennek a ténynek az is­meretében már érthetővé vá­lik, a legutóbbi években mi­ért támogatta esztendőnként 200—300 millió forinttal az ál­lam azokat a rekonstrukciós jellegű beruházásokat, melyek az energiafelhasználás éssze­rűsítését — a fajlagos ener­giaigény mérséklését — is magukba foglalták. A nép­gazdaság devizát takarít meg —, vagy használhat fel más, hatékonyabb célokra, például gépvásárlásra —, a vállalat pedig, mert hajlandó volt a népgazdaság fejével gondol­kozni, állami támogatást kap­hat a fejlesztéshez, amihez esetleg máskülönben nem lett volna elegendő pénze, de ha volt is, így a rekonstrukció olcsóbb. S nemcsak ennyi a haszon, hiszen mérséklődnek a kisebb energiaigény követ­keztében a termékegységre ju­tó költségek: az áru \ verseny­képesebb áron kerülhet forga­lomba. Ennek ellenére a ter­melők nem tülekednek ezért a támogatásért. Könnyen lehet, úgy vélik, lényegében mindegy, az egyet­len gazda, a társadalom me­lyik zsebéből, melyik másikba rakja át a forintot, a devizát, ám az élet már sokszor bizo­nyította, e képletes zsebek szerepe korántsem azonos! Hatalmas, minőségi különbség van például a jó célok eléré­Fősser epben Az aratás színlapján min­denki főszereplő. Nincsenek statiszták, epizódfeladatok. A nagy nyári „előadás” kritiku­sai mégis a kombájnosokat ír­ják kövér betűkkel, alak min" den júliusban porondra lép­nek. ★ í Izzik a levegő. A rádió reg­gel hőséget ígért, s jut is be­lőle mindenkinek a káliói ter­melőszövetkezet gabonatáblái­ban- A nap tüzes fullánkjai edzik a bőrt, tengerparton sem pirulnak barnábbra tőlük. A vörös korong az ég tetejére kúszott, az enyhe szellő vala- honnét déli harangszó gingal- lóit zülleszti szerteszét a leve­gőben. A kombájnosok a poros földút kanyargó, vékony csík­ja felé veszik az irányt. Vág­nak közben is, nem ismernek üresjáratot. Az E—512-es a délelőtti utolsó gázfröccsöt kaphatta, kipufogóján kékes­szürke füstkarikák kelnek ti­szavirágéletre. Szebenczki Já­nos manőverezik, a gumikere­kek engedelmesen fordulnak a rövidre nyesett tarlón, récéi még látható nyomot hagynak. — Csak süssön! Ideje már — mondja a kombájnos, s sö­tétre aszalódott karjával bor- sónyi izzadságcseppeket töröl le homlokáról. — Ez a délelőtt sem volt üdülés — jegyzi meg lakonikus tömörséggel. Leveti rövid ujjú ingét, amelyből facsarni lehet­ne a vizet- Hiába pereg a gép elszigetelt vezetőfülkéjében az apró ventillátor, a légycsapko­dástól jobban mozoghat a le­vegő. Igaz, Szebenczki János megszokta már a júliusi me­legpróbákat. Nyolcadik aratá­sa az idei. Ahogy sétáltunk a szállítást végző tehergépkocsik között, Dora Lajos brigádve­zető mesélte, hogy tavaly ri­portalanyunk bizonyult a leg­jobb kombájnosnak- S nem is akármilyen körülmények kö­zött. Hiszen egy kiöregedett, selejtezésre váró masinát bíz­tak rá. Ezzel bizonyította, hogy az éltes kombájn is duzzadhat az erőtől, felveheti a versenyt az újabb konstrukciókkal. — Most ezt az újat bízták rám — újságolja, s szeme vé- gigsiklik a méltóságteljesen pihenő kombájnon. Mert a rö­vid szünet nemcsak kezelőjé­nek tesz jót­Közben kiderül: a kombáj­nos nem is igazi kombájnos, szerelő, de ilyenkor a műhelyt felcseréli a határral. Amikor az idén először ült fel a meg­szokott helyére, s a fülke üve­gén át peregni kezdtek előtte a betakarítás filmkockái, mint egy izgalmas, folytatásos da­rab a televízióban, nagyot só­hajtott, mert tudta, nem lesz könnyű. Az öregebbek mesél­ték: kilenc esztendeje volt ha­sonló a helyzet. A kalászokat most is zöld folyondár ma­rasztalja, kézilabdapályányi foltokban döntötte meg a vi­har, a júniusi csapadék sem volt áldásos, késleltette az érést. — Roppant vigyázni kell! Főleg a vágóasztalra, hogy megfelelő magasságban állít­suk be, mert különben az em­ber tízszer is visszatolathat — magyarázza szakszerűen. fejével sét ösztönző támogatások, s a gyatra munkát ellensúlyozó hozzájárulások között, bár egyik is, másik is forint, ugyanabból a zsebből kiemel­ve, ám nem ugyanabba bele­téve. Ha tehát az állam ne­vében eljáró központi irányí­tás azt mondja —, mint teszi ezt most —, mérsékli a támo­gatásokat, nem hajlandó át­vállalni az eredmény nélküli munka következményeit, ak­kor népgazdasági célokat szol­gál, ám úgy, hogy egyben a termelőhelyek közösségeinek érintett csoportját is, igaz, kényszerűen, de lépni készte­ti. Illúziók nélkül Sokféle hiedelem, naiv biza­kodás tapad a népgazdasági szemlélet helyi érvényesítésé­nek mai gyakorlatához. Van­nak, akik az adminisztratív rendelkezésekre esküsznek, mások a gazdasági ösztönzést tartják mindenhatónak, s akadnak, akik úgy vélik, ha­tásosabbá kell tenni a meg­győzést, a felvilágosítást. A valóság az, hogy a népgazda­sági szemlélet nem az emlí­tett —, s a hozzájuk kapcso­lódó más — tényezők egymás­tól független érvényesítése erősíti, hanem a társadalmi- és gazdasági környezet egé­szének formálódása. Nem illúziókat kell kerget­ni tehát, hanem következete­sen keresni azokat a módsze­reket és eszközöket, melyek megbízható, szilárd, hosszú távon is alkalmas alapot kí­nálnak a különféle érdekek egyeztetéséhez. A tökéletes harmónia persze elérhetetlen, mivel az élet annyira változa­tos, s olyan gyorsan mutat fel új vonásokat. Mégis, a harmónia megközelítése nem reménytelen. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy a köz­ponti irányítás jól érzékelje mindazt, ami döntései nyomán a termelőhelyeken bekövetke­zik, s hogy a vállalat erkölcsi kötelezettségei mellett anya­gi érdekeltségét is világosan lássa, amikor a népgazdaság fejével mer és akar gondol­kozni. Ma a gazdaság mindkét szintjén még gyakoriak a homályba vesző részletek, ez­ért gyakori az is, hogy a nép­gazdaság érdekének érvénye­sítése elvi követelmény, jókí­vánság marad. V. T. fl kommunisták feladata a személyes példamutatás Egy taggyűlés margójára Salgótarjánban, a Volán 2. számú Vállalat helyijárati au­tóbusz-állomásán lüktet az élet. Érkeznek, indulnak az autóbuszok. Bent az épület­ben, a tanácskozóteremben a személyforgalmi üzemegység kommunistái párttaggyűlésen tárgyalnak arról; hol is tarta­nak az idei cselekvési program megvalósításában. Miklós Ernő üzemigazgató adott jelentést a párttagoknak, a Volán párt- bizottságának és a két alap­szervezet cselekvési program­jának végrehajtásáról. Egy­szóval mozgalmas a pályaud­var, hiszen a helyijáraton 1,3 percenként indul egy-egy já­rat, bent a teremben is „forró a levegő”, mert fél év mun­kája van napirenden. Az összevont taggyűlésen — műszaki szakszolgálat és for­galmi dolgozók — együttesen veszik tudomásul, hogy a vál­lalati pártbizottság cselekvési programját az első fél év so­rán időarányosan végrehajtot­ták. Számok bizonyítják a megállapítást. A vállalat a tel­jes termelési értéket 15 száza­lékkal növelte. A termelési ér­ték dinamikus növekedése az elmúlt év azonos időszakához viszonyítva 35 millió forint többletbevételt jelent. Ugyan­csak a tavalyi év első fél évé­hez viszonyítva az utaskilomé­tert 9 százalékkal teljesítette túl a vállalat, és több mint 25 millió utast szállítottak el, ami 7,8 százalékos növekedést je- lept. Javult a menetrendsze­rűség. Viszont háromszorosára növekedett a kimaradt járatok száma! És ebben már igen ér­dekelt a salgótarjáni személy- forgalmi üzemigazgatóság! Ugyanakkor mindjárt tegyük hozzá, hogy az év első felében egy gépkocsival 30 ezer kilo­métert teljesítettek, 750 kilo­méterrel többet mint tavaly ilyenkor. Magasabb arányban emelkedett az egy gépkocsira jutó bevétel — vállalati át­lagban autóbuszonként 319 ezer forint realizálódott. Ez pedig 8,3 százalékkal jelent többet az elmúlt év hasonló időszakához képest. És itt is igen jelentős szerepük van a salgótarjáni­aknak. A taggyűlés jól állapí­totta meg, köztük Fülöp Ká­roly felszólalásában is erről szólt, hogy az elért eredmé­nyek fontos tényezője volt a Vanyarcon lakik. A gazda­ság reggelente a helyszínre hozza őket. a kombájnok kinn a szabad ég alatt töltik az éj­szakát. Ezzel is időt nyernek, hiszen semmi biztosíték rá, hogy egy hét múlva is verő­fény lesz. Koránkelő Sze­benczki János- Alig múlik el a pirkadat, már a tábla szé­lén matat a kombájn körül. Hiába, hogy új, a napi felül­vizsgálat nem maradhat el. A minap az ékszíjjal bajlódott, amíg meg nem szokta az igénybevételt meg-meglazult. Szerencsére az E—512-es jó kezekbe került. Vezetője a motor duruzsolásából is ért, a rendellenességet sebesen meg­állapítja, mint tapasztalt or­vos a diagnózist. — Itt egy szerelőkocsi is. Ha szükség van rá, érkezik a segítség — mondja. Sehol egy tenyérnyi árnyék. Forró az üzemanyagtartály le­mezfala is. A tankolás ugyan­csak a helyszínen történik, a kállóiak mindenre gondoltak. — Tegnap nyolc hektárral boldogultam. Igaz, hogy men­tünk sötétedésig. Ilyenkor nem érzek fáradtságot, hajt előre a feladat mindannyiunkat... — Tavaly első lett. Az idén? — Majd elválik! — vála­szol sejtelmesen, mint aki azt mondaná: nemcsak az aratás nehéz, az élre kerülés is, hi­szen a többiek sem napozni jöttek- Tekintete a gépkocsik tövébe húzódott ebédelőkre ve­tődik. Megéhezett reggel óta. Mielőtt hozzájuk indulna, még szemügyre veszi a kipufogót. Baj volt vele, a biztonság ked­véért ellenőrzi. — Jó étvágyat! — mondja figyelmesen a brigádvezető, aki fölöttébb elégedett a kom­bájnos teljesítményével. Az aratás színlapja régen el­készült. Az „előadás”, bár ké­séssel kezdődött, hosszabbnak ígérkezik a szokottnál. A fő­szereplő kombájnosok tudják, s arra számítanak, hogy, ami­kor az aratás végén a függöny legördül, a „taps” sem marad el. Sz. Gy. szocialista munkaverseny. A gazdasági feltételek tervszerű biztosítása mellett a politikai, mozgalmi szervek is sajátos módon segítették, ellenőrizték a cselekvési program alapján a terv teljesítését. Szó volt az áruszállítás di­namikus fejlődéséről, a taka­rékos és hatékony gazdálko­dásról. Főképpen az utóbbiak­ról, ami jelentős helyet ka­pott a cselekvési programban. Ennek eredménye, hogy míg a bevételek 35 millió forinttal növekedtek, addig a költségek kisebb mértékben, 22 millió forinttal emelkedtek. Az üzemegység két alapszer­vezete cselekvési programjában legfőbb feladatként az utazási igények kielégítését fogalmaz­ta meg. A párttagok nagyon reálisan látják jelenlegi hely­zetüket. Nem titkolják gond­jaikat. Sőt keresik a megol­dás útját. Tudják, hogy a ki­maradt járatok — ami 106-ról 348-ra emelkedett, tehát több mint háromszorosára, s a dön­tő többségük a helyi járatban fordult elő, — sok bosszúságot okoz az utazóközönségnek. Azt is bírálják, hogy számos in­tézkedés nem hozta meg a várt eredményt. Éppen ezért le­het egyetérteni Gyű re János gépkocsivezetővel, aki hozzá­szólásában az üzemképes gép­kocsik biztosítását kérte és hangsúlyozta, hogy az üzem­egység valamennyi kommunis­tájának, a gépkocsivezető, a szerelő párttagnak egyaránt kötelessége, hogy ki-ki a ma­ga területén a személyes pél­damutatással segítse a cselek­vési programban meghatáro­zott feladatok végrehajtását, hogy a pártonkívüliek elismer­jék munkájukat, s kövessék a párttagokat. Sem a beszámoló, sem a hozzászólók egy percig sem titkolták a meglevő gondokat. Arról azonban Miklós Ernő üzemigazgató is örömmel szólt, hogy még ebben az évben hat darab csuklós autóbuszt ál­lítanak forgalomba. Folyamat­ban vannak az előkészületek a jegykiadó gépek fogadására. A helyközi forgalomban eddig 7 új, korszerű, Ikarus 266-os típusú autóbuszt tudtak for­galomba állítani, s ezzel nem­csak a Salgótarján—Budapest új járatot indították, hanem a kulturáltabb utazás biztosítása mellett új utazási lehetőséget biztosítottak Egerbe, vasárna­ponként Hevesre, sőt több já­ratsűrítésre is sor került Nóg- rád megyében. Ismét Gyüre János gépko­csivezetőt idézem, aki hangsú­lyozta: arra törekedjünk, hogy a legjobbak közé tartozzunk! Ebben pedig igen jelentős sze­repük van a kommunistáknak, a pártcsoportoknak. Bár igaz, hogy a cselekvési program az utazási igényekkel kapcsolatos feladatok után a gazdálkodási célkitűzések teljesítését rang­sorolta a második helyre, az eredmények sem rosszak, ten­nivaló azonban bőven van. Míg az úgynevezett utaskilo­métert 4,8 százalékkal, a szál­lított utasok számát 6,3 szá­zalékkal (vagyis mintegy egy­millió fővel) növelték az el­múlt év azonos időszakához képest, mégis a tervezett be­vétellel szemben félmillió fo­rint a személyforgalmi üzem­egység kiesése. A taggyűlés ennek okát is vizsgálta. Kri­tikus a költségfelhasználás, el­sősorban a fődaraboknál. Ma­gas volt a kárösszeg az üzem­egységnél, de más objektív tényezők is gátolták az üzem­egység tervszerű gazdálkodá­sát. Juhász István — aki egyéb­ként egyetértett a cselekvési program értékelésével és az úgynevezett műszaki szakszol­gálatot képviselte a taggyűlé­sen — már lényeges változá­sokról adhatott számot, ami a második fél évben realizálódik. Sok intézkedés segíti, hogy javuljon a helyijárat, a hely­közi forgalom kulturáltsága, biztonsága. Lényeges 'változás várható a július 1-től a köz­lekedésre is kiterjesztett mű­szakpótlék bevezetése után. Ez csupán a salgótarjáni üzem­egységben havonta 190 ezer forint többletbért jelent. Fel­tétlen javulást eredményez a hat csuklós autóbusz beállítá­sa. Ahogy Juhász István fo­galmazott, az utazási igények magasabb szintű kielégítése érdekében, a menetrendszerű­ség javítására mindenekelőtt az üzemképességi állapotot kell javítani. Szeptember 1-től bevezetik a helyijáratnál aa úgynevezett DH-munkamód- szert, amelyet anyagi, erkölcsi elismeréssel ösztönöznek. És íme a másik nagy feladat: a téli felkészülés, amelyet már most, a nyáron meg kell kez­deni a Volán 2. számú Válla­latnál. A cselekvési program vég­rehajtása kapcsán sok min­denről lehetne szót ejteni. Egy azonban bizonyos és megnyug­tató. Nemcsak a két alapszer­vezet vezetősége, nemcsak az üzemigazgató, de a hozzászóld párttagok, kommunisták is ér­tették és értik, hogy hol a baj, sőt azt is tudják, hogy hol és mit kell tenni a cselekvési program sikeres megvalósítá­sáért. Ezen a taggyűlésen a személyforgalmi üzemegység­nél, a műszaki szakszolgálat és a forgalomnál dolgozó kom­munisták egy nyelven beszél­tek. Somogyvári László Napjaink acélgyártása A Szovjetunió immár több éve szilárdan tartja első he­lyét a világ acélgyártásában. Idei termelése eléri a 152 mil­lió tonnát. Negyedszázaddal ezelőtt a Szovjetunió csupán 30 százalékát állította elő az Egyesült Államok acéltermelé­sének. A múlt évben pedig már 126 százalékkal túl­szárnyalta azt. A Szovjetunió nemcsak azért játszik vezető szerepet a ko­hászatban, mert mindenkinél több acélt gyárt. Komoly mértékben ez az iparág hatá­rozza meg az ország műszaki fejlődésének ütemét. A Szov­jetunió kiemelkedő kohászati üzemeiben a berendezések ter­melékenysége jelentősen meg­előzi az iparilag fejlett kapita­lista országok hasonló beren­dezéseinek teljesítményét. Egy sor szovjet kohászati technoló­giai folyamat széles körben el­terjedt az egész világon. Ilyen például a Novolipeckben ki­dolgozott és bevezetett igen hatékony folyamatos acélön­tési eljárás, melyet Japánban, NSZK-ban, Kanadában, Fran­ciaországban, Olaszországban, Finnországban és1 még 22 or­szágban szabadalmi oltalom alá helyeztek­A szovjet vaskohászat a világban elfoglalt vezető he­lyével bizonyos hatást gyako­rol a világ acélgyártásának di­namikájára. A szovjet kohá* szattal szorosan együttműköd­ve gyors ütemben fejlődik a KGST-országok kohászata. A közelmúltban, Lengyelország­ban befejezték a katowicei kohászati kombinát első üte­mének építését. Teljesítmé­nye a közeljövőben eléri az évi 9 millió tonnát. Az utóbbi negyedszázadban 5—10-szere- sére növekedett a csehszlová­kiai, NDK-beli, lengyel és ro­mán acélgyártás. Lényegében teljesen újjászerveződött aú»a már jelentős bolgár kohászat. Napjainkban a KGST-orszá­gok együttesen közel egyhar- madát adják a világ acélter­melésének. Az ENSZ adatai szerint 1977-ben a világ acélgyártása 677 millió tonna volt. Ugyan­akkor a múlt évi termelés 40 millió tonnával kisebb volt mint az 1974-es rekordévben- Az iparilag fejlett kapitalista országokban, a közgazdászok tanúsága szerint, az acélgyár­tás meredeken zuhan lefelé.1 NÓCRAD - 1978. július 30., vasárnap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom