Nógrád. 1978. június (34. évfolyam. 127-152. szám)
1978-06-13 / 137. szám
Mag at a r t á s Nem egy helyen kínos meglepetés érte azokat az országos vezetőket, akik jelen voltak, amikor téeszszakemberek megvitatták az MSZMP KB március 15'i mezőgazdasági határozatát. A felelős szövetkezeti vezetők helyenként úgy viselkedtek, mintha a határozat tervezetének előzetes vitáján vennének részt. Elmondták, hogy milyen intézkedéseket kellene hozni ahhoz, hogy enyhüljenek pillanatnyi gondjaik. Sokkal kevesebb figyelmet fordítottak arra, hogy mit akarnak tenni a téeszen belül a nehézségek leküzdésére. Káros magatartás ez, amely ráaadásul nem is most fordul elő először. Az elmúlt években is előfordult, hogy bizonyos kérdések országos szakértői figyelmeztették a téeszeket: vigyázzanak, kicsit keményebb idők következnek. A válasz azonban akkor is az volt, hogy mit kellene, hogy kellene, nem pedig az, hogy miként akarnak alkalmazkodni. És számos csőd, téeszszanálás, vezetőbukás igazolta utólag, hogy csakugyan szigorúbbá váltak a viszonyok. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának „A mezőgazdaság és az élelmiszeripar helyzetéről, fejlesztésének feladatairól” szóló határozata megvitatott, elfogadott, hosszú időre érvényes állásfoglalás. Nem is kell különösebben járatosnak lenni ahhoz, hogy kiolvashassuk belőle: a gazdasági környezet gyors é§ kedvező változására nem számíthatunk, az agráremberek teendője is az alkalmazkodás, a nehezebbé váló feltételek közötti helytállás. Kétségtelen, hogy a termelőszövetkezeti vezetők miközben nagyratörő terveik megvalósításán dolgoznak, nemcsak lelkesítő külső körülményeket tapasztalnak. Ismert például a szoros hitelpolitika, a beruházási költségek folyamatos emelkedése és a termeléshez szükséges számos kisebb vagy nagyobb kellék hiánya. Ez a helyzet azonban — ha nem is minden vonatkozásában — adott belső és külső gazdasági körülményeinket tükrözi. Az anyagi javak felhasználása megelőzni igyekszik nálunk azok termelését, miközben az ország gazdasági vezetésének még mindig a ránk is ható kapitalista válság következményével kell megküzdenie. Inflációt nem akarunk, kényszerű magatartásunk tehát a takarékosság, a belső tartalékok erőteljesebb mozgósítása. Belső tartalékok pedig vannak. Egy percig sem állítom, hogy elsősorban a mezőgazdaságban, vagy elsősorban a közvetlen termelés szférájában, de ott is. Bármelyik vezetői íróasztal fiókjait érdemes lenne kihúzni. Szép számmal találnánk benne határozatokat, ajánlásokat, rendelkezéseket az anyagok ésszerűbb felhasználásáról, a jobb munkaerő- gazdálkodásról, a tudományos igényű üzemszervezésről, a rendszeres továbbképzésről, az üzemek közötti együttműködés lehetőségeiről stb. És szép számmal ezek között olyat, amelyet már belepett a por, a margóra írt széljegyzetek megfakultak, azaz a helyi adaptálás a végrehajtás — ha meg is indult — elakadt valahol. Most, amikor az MSZMP KB mezőgazdasági határozatának megvalósításáról beszélgetünk, akkor a helyes magatartás az, ha ezeket a hajdan figyelembe vett, de elfeledett, illetve talán figyelembe se vett lehetőségeket nagyon alaposan végiggondoljuk és kiaknázzuk. Az erre készített okos' programok megvalósíthatók a legapróbb részletekig kiszámított cselekvéssel, a dolgozókra, az emberekre támaszkodva, a végrehajtáshoz azok egyetértését és egyetakarását megszervezve. A külső feltételek túlhangsúlyozott emlegetése pedig azért nem jó, mert esetleg energiákat von el a tervek megvalósításától. Aki fáradhatatlanul gyűjti a bizonyítékokat, hogy a gazdasági környezet mennyire kedvezőtlen, annak esetleg kevés ideje marad azt kimunkálni: hogyan lehet ilyen feltételek mellett is előre jutni? Márpedig napjainkban a megoldást kereső és találó vezetői magatartás nélkülözhetetlen. Földeáki Béla Less-e utánpótlás? „Higgye el, rajtunk csak a jóisten vagy a gépesítés segít.” Furcsán is, meg nem is, hangzottak el a szavak a minap Vankó Sándor szájából, mert a tény megmásíthatatlan: nem jönnek hozzájuk, a ZIM öntödébe a fiatalok. — Ha jól emlékszem visz- sza, nálunk az utóbbi nyolctíz esztendőben mindössze két fiatal ragadt meg. A többiek...? Egy-két hét után útilaput kötöttek a talpukra, s még azt sem mondták: aggyisten! Nagyon nagy pénzt kellene itt fizetni, hogy javíthassuk az átlagéletkor statisztikáját... Az meg, nemigen lesz mostanában. Tudja, ki a legfiatalabb közöttünk? Egyik pajtásom; született 1936-ban. Az öntőmunka: piszkos, meleg, nehéz, rettenetes fizikai erőkifejtést követelő, baleset- veszélyes és még. .. és még— De akik — miként Vankó Sándor is — huszonhét, meg ennél több éve dolgoznak egy helyen, sem virtusból, meg- mutatomiságból tartottak- tartanak ki ebben a munkakörben. Mert ide már nem elégséges az amúgy sem túlzottan vastagon csordogáló pénz; a negyvenhét éves mester is csak a múlt hónapban tette le eddigi legnagyobb összegű fizetését: háromezer- hétszáz forintot felesége elé, az asztalra. Ide már más kell. Az, amit Vankó Sándor a munka szeretete megfogalmazással illetett. S az is, hogy: — Mikor mi elkezdtük a munkát, egyetlen célunk volt. Olyan helyet keríteni, ami biztos. Amiből nyugodtan megélhet a dolgozó és a családja is. Hogy ne kelljen havonta más munkahely után nézni... Csak ez lenne a hozzá hasonló életkorban levők „megragadásának” magyarázata? Kérdem is tőle. — Közülünk is jó néhányan megcsömörlöttek a nehézségtől. De akik maradtak, azoknak már a vérébe ivódott a vas szeretete, s ha nem lenne, már hiányozna ez az öntödei piszkos-mocskos levegő, a csapolások mindig és mindig gyönyörű látványa, a szálló korom, igen, az is kell már nekünk. Nem lenne ezek nélkül teljes az életünk. Mi, én, ezért vagyunk itt. — És a verejtéket fakasztó munka? — Aki szeret dolgozni.. 1 Nem folytatja tovább a mondatot. Megtörli kézfejével, homlokát, s minduntalan a mellettünk zuhogó vaspatak felé tekint. — Szóval — kezdi aztán, apránként elöszedegetve magából a szavakat —, először bele kell szokni. Mégha kezdetben nehezen is megy. Tizenhét is alig múltam, amikor már a legnehezebbnek mondható fizikai munkát végeztem. De csináltam, pedig, eredendő emberi tulajdonság, hogy az ember inkább a köny- nyebbet választja. És, hogy kemény dolog volt is, aztán, beleszerettem. — Csak a pénz, a nem túl nagy, tartja távol az öntödétől a fiatalokat? — Nem teljesen. Hanem, hogy másutt, tisztább helyen is megkereshet ugyanannyit, mint mi. S ráadásul a mostaniaknak annyi választási lehetősége van egyetlen városban, hogy két kezemen sem tudnám összeszámolni. — Hét éve van még a nyugdíjazásig. És sorban, sorban vonulnak el az öntödéből, a kenyerük javát megett emberek. Mi lesz néhány év múlva önökkel? — ... A kezdeti j óisten kedés csak vicc volt. A gépesítés segít talán rajtunk. Látja, már megKezdték az új formázó- és öntőgépek alapjainak ásását. Ügy dolgozunk ezekkel, hogy a terv mindig teljesítve lesz. És a gép — nem beszél vissza. — Mint most egyesek? — Ügy! Az utánpótlásgondot még nehezíti néhány ember fegyelmezetlensége is. — Mondták, két fia van. Melyik jön a ZIM öntödéjébe dolgozni? — .. .Ha akartak volna, egyiket sem beszéltem volna le róla. Sőt! De a nagyobbik, már csőszerelő, a kisebbik meg esztergályos szakmunkás. Ezen már nem lehet változtatni. — S a modern technika, amivel itt hamarosan dolgoznak, sem vonzza a fiatalokat? — Ez még a jövő muzsikája. Egy azonban biztos: ha mi, említettem, nem is olyan hosszú idő múlva nyugdíjba megyünk, ezeket a gépeket is kell valakinek üzemeltetni. Hej, gondolom hányszor emlegetik is a Vankó Sándor-fé- le embereket... Mondom is a mesternek, aki e szavakkal nyújtja búcsúzásra feketére koszolódott tenyerét: — Sokkal nehezebb dolgokat is megoldottunk mi már itt. S ebben sem lesz hiba. Az életben nincsenek lehetetlen dolgok. Karácsony György Segíts Erzsi! Ilyen jó légkörben még nem dolgoztam... — NÁLUNK sok jó szak- szervezeti bizalmi van, nemcsak én — próbálja mérsékelni eddigi munkájának kijáró nyílt elismerését Sztre- hárszki Jánosné, a Kőbányai Porcelángyár balassagyarmati telepének dolgozója. — Három éve szülési szabadságra ment a kolléganőm, s akkor vettem át a megbízatást. Nem, nem kellett sokat agitálni, mert már korábban is bennem élt a társadalmi munka utáni érdeklődés. Egyáltalán nem bántam meg, hogy így döntöttem, bár egyre több feladat hárul ránk, mióta megnövekedett a jog- és hatáskörünk. Például:... Segíts már Erzsi, nem jön a nyelvemre a szó, kéri a vele szemben ülő szak- szervezeti bizottság titkárának Baczka Istvánnénak segítségét, aki így szól: — Az üzemi demokratizmus fejlesztésével kapcsolatban... — Igen, ezt akartam én is mondani — folytatja a szak- szervezeti bizalmi. — S búként gyakorolják az üzemi demokratizmust? ' — Sokféleképpen. Először azokat a dolgokat említem, ahol vita után születik a döntés. Utána szólnék arról, ahol egyértelműen állást kell foglalnom. Igen élénk vita bontakozott ki az üdülési jegyek elosztásánál. Nagyon keveset kapunk. Jelentkező viszont sok van! Ügy döntött a csoportom, hogy azok kapjanak beutalót, akik eddig még nem voltak üdülni, és jól dolgoznak. A jelentkezők között« oh az én nevem is. Mégsem kaptam. Pedig húsz éve vagyok szakszervezeti tag. Ebből is láthatja, hogy a társadalmi munka a csoportban nem jelent semmiféle előnyt. Nekem is meg kell várni azt az időt, amikor sor kerül rám — mondja1 Sztrenárszkiné, aki az előbb említett eljárást a világ legtermészetesebb dolgának tartja. — Még mi okoz gondot önnek, mint szakszervezeti bizalminak? — A rossz anyagellátás és a megrendelések változása miatt szükséges munkaerő-átcsoportosítás. Dolgozótársaim jogosan mondják: azért jönnek be, hogy hasznosan töltsék el munkaidejüket, keressenek, jó közérzettel dolgozzanak, s ezzel is menjenek haza. Szerencsére mostanában nincsenek ilyen gondjaink. Az átcsoportosításoknál pedig a legfőbb gondot az okozza, hogy nehezen akarják otthagyni a megszokott helyüket. Érthető, mert az új reszorton idő telik el, mire belelendül a megszokott tempóba, s eléri azt a keresetet, ami lehetséges. Ilyenkor szokták mondani : miért éppen engem tesznek oda, miért nem mást... — S mit válaszol erre ? — Egyszer az . egyiknek, máskor a másiknak kell kisegíteni a gyárat, mindannyiunkat. Hogy minél kevesebb legyen az ilyenkor elkerülhetetlen kisebb mértékű keresetcsökkenés, a művezető úgy oldja meg a feladatot, hogy mindenkire sor kerüljön, senki se érezze rendszeresen az élet követelte átcsoportosítással járó átmeneti, kisebb kellemetlenségeket. — De vannak már olyan munkahelyek, munkaközösségek, ahol a dolgozók egymást agitálják, sőt egymással megegyeznek, ki, mikor megy más reszortra dolgozni, ha a gyár érdeke úgy kívánja. A mostani negyedév elején például nagyobb igény volt a cső-, mint a tárcsakondenzátorokra —, egészíti ki az előbbi gondolatot a szakszervezeti bizottság titkára. i Sztrehárszki Jánosné azért tudja társadalmi megbízatását jól ellátni, mert csoporttagjainak 80 százaléka egy helyen dolgozik. Mert művezetőjével, Filó Sándornéval igazi, alkotó munkakapcsolatot, jó együttműködést alakított ki. — Mindenben meghallgatja, kikéri véleményemet, segíti munkámat, hagyja magát meggyőzni. Eddig még minden kérdésben megegyeztünk, bár az igazsághoz tartozik, hogy vita ritkán fordul elő köztünk. — Vonatkozik ez a bérelosztásra is? — Igazságosan osztjuk el a bérfejlesztésre kapott pénzt. Panaszra, ez ügyben, eddig hozzám a csoportból még senki sem jött. Munkástársaim általában elégedettek keresetükkel. Az idén 6 százalékos volt nálunk a bérfejlesztés — mondja a szakszervezeti bizalmi. — A szülési szabadságon levők pedig automatikusan megkapják a nekik járó összeget — szól ismét Baczka Istvánná. A csoportra jellemző alkotó légkört legsokatmondóbban a nyugdíj előtt álló Szabó Istvánná érzékelteti: — Tizenhét éve dolgozom a gyárban. Két éve vagyok ebben a szak- szervezeti csoportban. Ha valahol van igazi üzemi demokrácia, akkor itt, nálunk igen. Ilyen jó légkörben még nem dolgoztam. A szívből jövő, megfontolt elismerés sokkal többet mond minden ékes szónál. Szabó Istvánná véleménye egyértelműen tanúsítja a szakszervezeti bizalmi közösséget szolgáló önzetlenségét, azt a magatartását, amelyből egyértelműen kiviláglik az a törekvése, hogy ez a jó közérzet megmaradjon, ha lehet még jobb legyen. EZEK UTÁN érthető, hogy a szakszervezeti bizalminak még a gondolatában sem merült fel, hogy ... kimondani is nehéz ... esetleg másnak adja át a stafétabotot. V. K. A vevőkéi nem riasz tják Eredményesen mutatkozott be a tavaszi Budapesti Nemzetközi Vásáron a drégelypalánki ipari szövetkezet. Idén állították ki először termékeiket a rangos kiállításon, s a különböző objektumok, intézmények, üzemépületek vagyon-, tűz-, víz- és egyéb védelmét ellátó biztonsági riasztóberendezések máris érdeklődésre tartottak számot. Így első — vásáron született — megállapodásaik közé tartozik a Hungexpo Külkereskedelmi Vállalat megbízása, akik a BNV házigazdáiként a kiállítás pavilonjait kívánják jelszerettetni a biztonságtechnikai készülékekkel. A drégelypalánkiak most tovább korszerűsítik berendezéseiket, melyek telefonvonalra köthetők, s a tűzoltóságot, illetve rendőrséget távbeszélőn riasztják majd. Ebből a termékcsaládjukból az idén hárommillió forint értékű készül. A napokban újabb nemzetközi seregszemlén mutatkoztak be, a moszkvai biztonságtechnikai kiállításon vettek részt, mely az Elektroimpex Külkereskedelmi Vállalaton keresztül várhatóan további vevőket hoz majd. A szovjet fővárosban egyébként már várják a szövetkezet berendezéseit, az olimpiai játékok eredményhirdetőinek energiaszekrényeit szállítják oda ez évben. A külföldi piacok mellett hazai vevőik közé tartozik a Videoton, ahová 11 millió forintért küldik árujukat. Balázs Tibor és Vladár György — képünkön — ezeket a termékeket szerelik. Szállítanak még a Kőbányai Gyógyszerárugyárba, a Villamosberendezés és Készülék Művekbe, az lkladi Ipari Műszergyárba. Az utóbbi üzem részére különböző kiegészítő tartozékokat készítenek az ott legyártásra kerülő mezőgazda- sági klímaberendezésekhez. A drégelypalánki ipari szövetkezetben ebben az esztendőben 143 millió forint bruttó termelési értéket állítanak elő, mely az előző évi eredményektől tíz százalékkal magasabb. Képünkön: Orincsay Lehel villamosmérnök a készülékeket ellenőrzi. Kulcsár József képösszeállítása NÓGRÁD - 1973. június 13., kedd 3
