Nógrád. 1978. április (34. évfolyam. 77-101. szám)

1978-04-03 / 79. szám

■_ LLu I..J Orosz István: Béke A magyar tudomány arcképcsarnokából: Bemutatjuk Hermann István akadémikust Zelei Miklós Hűvös, sóiéi helyett Mostanában csak úgy ott­hon töltögeti el az estéket. Nemcsak azért, mert egykori törzshelyüket, a Borostyánt lebontották és egy, talán túl­ságosan Is tágas, Bukarest nevű étterem épült a helyén, ahol a kicsi európai országo­kat, no meg fő- és egyéb városaikat — így Budapestet is Bukaresttel — összekeverő, hangos és tájékozatlan újvi­lági turisták valódi magyar csorbalevest esznek és culkát isznak rá, amitől még hango­sabbak és még tudatlanabbak lesznek, hogy némelyik éjfél felé már azt hiszi, hogy a Budapest Körszállóban van Bukarestben és nem a Buka­rest étteremben Budapesten. Ha állna is a régi Boros­tyán, akkor sem ülne már a ban.a asztalokhoz Lajos, a mindentudó kopasz levélhor­dó, az öreg Birtalan, a ké­ményseprő, Lovinusz úr, a boncnok, s a többiek is mind elfoglalták pár köbcentimé­ternyi helyüket az Átlós út melletti kolumbáriumban. Ja, az utat sem így hívják ma már. Ezen morfondírozott Gás­pár, valahai lámpagyújtogató, a városháza nyugdíjas hiva­talsegédje. Hozzá lehetett iga­zítani az órákat, illetve hát, nem volt akkor még fűnek- fának órája, amit hozzá iga­zíthatott volna, de legalább napjában egyszer, amikor Gáspár horgas botjával meg­jelent az utcában, mindenki biztosan tudhatta a pontos időt, ha ugyan szüksége volt rá. Ült a nyikorgó dívány szé­lén, nézett ki a nappali fé­nyű estébe, s ekkor ma este fedezte fel, hogy hosszú évek óta mi hiányzik neki ilyen­kor: nem látja az eget. Sem a sötétséget, sem a csillago­kat, de nem látja a holdat sem. Nem látja az éjszakát. Az autók, a buszok és a villamo­sok, a lámpák meg a reklá­mok úgy pazarolják fényüket, hogy az éjszakából semmi nem marad. — Hm — mondta Gáspár és tekintetével a holdat ku­tatta, de nem látta meg. Nézelődött egy darabig, azután bement a kamrába, leakasztotta a szegről a ki­szolgált horgas botot, aztán a szekrény aljából előkereste a régi dobozsipkát, lekefélte, fejébe csapta és elindult. A villamoson rászólt a ve­zető: — Két méternél hosszabb sportszerekkel nem szabad felszállni j — Ez munkaeszköz, kérem — mondta Gáspár, koppintott a padlón a bottal és rendít­hetetlenül állt a peronon. — A trolitól, ugye? — mo­solyodon el a villamosvezető és bólintott is, helybenhagyólag. Gáspár hallgatott, tehát több baj nem is érte. A végállomáson leszállt, el­indult az Átlós út felé, keres­ni az éjszakát, megtalálni a holdat. Távol, az utolsó lám­pák irányában már sötéte­dett, csillagok fénylettek a sötétben és köztük ott sárgál­lott a hold. Gáspár szuszogva közele­dett, aláállott, horgas botjá­val felnyúlt és leakasztotta a holdat. Alig fért a zsebébe, pedig aznap éjjel szerencsé­re még nem is volt telihold. A horgas botot leszúrta az árokpartra, hátha megered a tavaszon. Neki meg úgy sem kell többet, mindent elvég­zett már vele! Hazaérve elővette legna­gyobb uborkásüvegét, akkorát, ami holdtöltekor sem fog be­lülről szétrepedni, óvatosan belétette a holdat, az üveg száját lekötötte celofánnal, az oldalára ragasztotta a cédu­lát: hűvös, sötét helyen tar­tandó. A stelázsi legalsó pol­cára tette és lefeküdt aludni. 10 NÖGRÁD - 1978. április 3., hétfő A négy évszak kastélya A vrchlabi-1 kastély Kelet- Csehország egyik legértékesebb történelmi épülete. Ez az ere­deti megoldású reneszánsz kas­tély az évszakok változását szimbolizálja. Négy tornya a négy évszakot, 12 bejárata a hónapokat, 52 helyisége az év heteit, a 365 ablak az év napjait jelképezi. Profán kérdés: lehet-e egy akadémikus, ráadásul a filo­zófia egyik legnagyobb hazai szaktekintélye — szenvedé­lyes futballdrukker? A vá­laszt bármelyik MTK-mecs- csen megtudhatják az érdek­lődők: ha Budapesten van. és egészségi állapota miatt nincs „igazoltan” távol, akkor Her­mann István immár 48 éve ott ül minden mérkőzésen, és buzdítja csapatát... Ami 53 életévéhez képest nem éppen csekélység... Persze, nemcsak az MTK- hoz köti hosszú hűség. A gondolkodás tudományához, a filozófiához is- Már 15—16 éves fejjel válaszút elé ke­rült: mi érdekli jobban? A színház világa, vagy Spinoza és Bergson akkoriban olva­sott művei? Azután 1946-ban, a budapesti egyetem böl-, csészkarán megtalálta a megoldást és a példaképet egyszerre. Ügynevezett „sza­bad bölcsész” volt, aki olyan előadásokat hallgatott, ami­lyeneket éppen akart. És egyszer beült Lukács György­nek, századunk talán legna­gyobb marxista filozófusának egyik órájára. Lukács éppen a dráma és a regény esztéti­kai összehasonlításával foglal­kozott ezen az előadáson. És Hermann István döntött: ez az. ami neki kell! 1950 végén kapott magyar­politikai gazdaságtan-filozófia szakos tanári diplomát. Ez­után évekig középiskolában tanított. Közben irodalmi la­pokba írt, főleg a Csillag (a mai Kortárs elődje) közölte tanulmányait- 1956. májusá­ban szerzett kandidátusi fo­kozatot, Arany János esztéti­kája volt értekezése témája. Nem egészen véletlenül. Kö­tetet írt a magyar drámáról — és Gyulai Pálról. 1956- decemberében rövid időre a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézeté­be kerül, majd újabb hosszú középiskolai tanárévek. Köz­ben alkot: könyvet ír, előbb Freudról, majd színházelmé­leti művével jelentkezik- A Freud-könywel már közelít kedves témacsoportjához: a XIX—XX. század filozófiai problémáihoz. És közben írja eddigi főművét, egy trilógi­át. (Első kötetét, a polgári dekadencia problémáit, 1967- ben, a másodikat A szocialis­ta kultúra problémái címmel 1970-ben, a harmadikat A mai kultúra problémáit 1974- ben jelenteti meg)­1968-ban szerzi meg a tu­dományok doktora címet. Ér­tekezésének témája: Kant ideológiája. (Laikusabhan fo­galmazva : á célszerűség fo­galma Kantnál). És egyre termékenyebb: esszék Illyésről és Füst Mi­lánról. könyv a giccsről, majd nemrég egy újabb, a televí­zióról, az esztétikáról és a kultúráról- 1965—67 között a Színháztudományi Intézetben dolgozik, majd 1967-ben ke­rül ismét az MTA Filozófiai Intézetébe, ahol csoportveze­tő főmunkatársként dolgozik. 1972-ben nevezik ki az Eöt­vös Lóránd Tudományegye­tem filozófiatörténeti tanszé­kének vezetőjévé. Mint mondja: élvezi mun­káját. Különösen most, hogy sikerült néhány igen tehetsé­ges fiatalt maga köré gyűjte­nie. Hiszi: az ő kibontakozá­suk révén egy évtizedein belül komoly filozófiai élet alakul ki Magyarországon- Mint a Magyar Filozófiai Szemle szerkesztő bizottságának elnö­ke. segíti tanítványait, hogy recenzióik, tanulmányaik megjelenésével elindulhassa­nak pályájukon. 20 kötetes életműve mellett még valamire büszke: arra, hogy nemcsak a szakmai vi­lág, de az egyszerű emberek is megértik. A tatabányai bá­nyász. aki hallgatja rádióelő­adásait, és eljön a rádió épü­letébe, hogy kérdéseire vá­laszt kapjon, az adminisztrá- tomő, aki esztétikai könyveit olvassa, és levélben írja meg neki az általuk keltett gondo­latokat — és még sokan. 1976-ban a Magyar Tudo­mányos Akadémia levelező tagjává választották. Egyete­mi és tudományos munkája mellett még egy sor feladatot is ellát: esztétikát tanít a marxizmus—leniniizmus es­ti egyetemen, a TIT-ben is­meretterjesztő munkát végez, a Tudományos Minősítő Bizott­ság filozófiai szakbizottságá­nak elnöke, az egyetemen a marxizmus—leninizmus tan­székcsoport vezetője — töb­bek között­Ésj mint magánember: a fo­cin kívül (amelyet nemcsak szeret, de ismer is. mint be­szélgetésünk során kiderült) a „srácokkal” foglalkozik leg­szívesebben: 12 éves lányával inkább szellemi játékokat játszik, a 10 éves fiúval a gombfoci a ..sláger”. Mintegy összegezve mondja pályájáról és kedvteléseiről: — Gyermekkoromban azt mondtam, olyan pályát sze­retnék, ahol azért fizetnek, hogy olvassak Ez megvaló­sult .. • Tegyük hozzá: nemcsak ez valósult meg. Az ,.olvasással”, de még inkább írásaival és nevelő munkájával jelentős mértékben járult hozzá a XX- század második fele magyar közgondolkodásának alakítá­sához. Szatmári Jenő István fró és müvei Ha valaki megkérdezné, ml a legjellemzőbb Onelio Jorge Cardoso kubai novellistára, ta­lán azt lehetne kiemelni, hogy kiváló elbeszélő, derűs, szere- tetre méltó egyéniség, szerény ember. Ezeket a tulajdonságait ] növekvő népszerűsége sem I nyomta el. Műveit oroszra, né­metre, bolgárra, kínaira, ro­mánra, csehre fordították. No­vellái a határokon túl is is­mertek, keresettek. Született mesemondó. Művei tiszták és egyszerűek. Szerep­lői halászok, szénégetők. Főleg novellákat ír. Szerinte ez a legtermészetesebb önkifejezési mód. A mély, örök emberi ér­zések ábrázolása közben nem­csak a tragikomikumot észleli, novelláinak vonzereje az ere­deti humor. A neves író most filmszö­vegkönyvet készít az új kubai falusi települések kialakulásá­ról, az új paraszti életformá­ról. Táncművészetünk jelenkora A z elmúlt másfél esztendőben mozgásba lendült a ma­gyarországi táncművészeti élet, s bár közel sem tar­tunk ott, hogy csupa befejezett tényről, eredményről számoljunk be, érdemes e kétszeresen mozgó világ frontvo­nalait és céljait áttekintenünk. Milyen alapokra támaszkodhatnak alkotó- és előadómű­vészeink terveik kialakításában? Az elmúlt három évtized­ben kialakult a táncművészet intézményi bázisa, s noha ez a bázis ma már kiegészítésre szorul, mégis vívmányok soka­ságát jelenti. Mindegy, hogy most az Operaház balettjére gondolunk — ilyen létszámú, felkészültségű, széles reperto- árú társulatról a felszabadulás előtt nemigen mertek álmo­dozni a legjobb szakemberek sem — vagy akár a huszadik esztendejéhez közelgő Pécsi Balettre, amely repertoárjával és stílusával, s még inkább problémafelvetéseivel különleges helyet tölt be a hazai kulturális életben. Említhetjük négy hivatásos együttesünket is: az idők során mindegyikük hoz­zájárult, hogy a néptáncból színpadi művészet váljék, s hogy amit Bartók és Kodály megvalósított a zenében, ahhoz a mozdulat művészete — legalább céljaiban és néhány gya­korlati ponton — felzárkózzék. Folytathatjuk a sort a mű­vészképzésben nélkülözhetetlen szerepet játszó Állami Ba­lett Intézet munkájával, s nem feledkezhetünk meg a je­lentős amatőr művészegyüttesekről sem. Az utóbbiak egé­szen sajátos helyet töltenek be tánckultúránkban: koreográ­fiái műhelymunkájuk szembetűnő dinamizmussal párosul, s ez csak serkentő lehet a művészeti fejlődésben. Mindig nagy kérdés azonban, hogy az intézmények stabi­litása meddig jelent biztos alapot, az egyszer már megszü­letett értékek hűséges ápolását, s mettől jelentheti a fogé­konyság hiányát, a? elzárkózást minden friss kezdeménye­zéssel szemben. Ügy tűnik, az elmúlt másfél—két esztendő ezt a kérdést a korábbiaknál sokkal erősebben állította együtteseink elé, sürgetve a nyitást az új koreográfiái gon­dolatok és megoldások irányában. A figyelmeztetés persze nem minden alkotóműhelynek szól egyforma erővel, hiszen a Pécsi Balett mindig is híres volt vállalkozókészségéről, s az Opéraház balettje is időről időre megteszi lépéseit műsorá­nak korszerű kiegészítésére. Hivatásos folklóregyütteseink vállalkozókedvét azonban nagyban visszafogta az elmúlt év­tized fogalmazáspolitikája, ami miatt a folklórműsorok nemegyszer már a szolgáltatás „rangján” kerültek a közön­ség elé. Ezért fontos és biztató, hogy az évekig „idegenfor­galmi életet élő” Budapest Táncegyüttes új szellemű kamara­műsorával is sikeres előadás-sorozatokat rendezett az elmúlt évben, miközben megtartotta korábbi eredményeit, s az új művek kialakításában is a táncfolklórra, a mozdulati anya­nyelvre támaszkodott. Művészeti megújulás valóban ritkán képzelhető el Ön­magában a közönséggel való éltető kapcsolat, kölcsönhatás nélkül. Nem véletlen hát, hogy a közelmúltban újabb be­mutatkozási formákon kezdték fejüket tömi együttesek és ko­reográfusok, s nem egyszerűen azért, hogy valamilyen sta­tisztikai bűvöletben csupán a nézők számát emeljék. (Ezen a téren nincs ok nagyobb aggodalomra: az operaházi összné- zőszám kisebb csökkenésén belül például évek óta erősen emelkedik a balettek látogatottsága.) Nem, inkább az eddig érintetlen rétegek meghódításáról van szó, s főleg arról, hogy valóban intenzív kapcsolat jöjjön létre előadó és néző között, hogy a táncos ne csak „teljesítse” kötelességét, ha­nem élményt adjon, hogy a néző sem emésztéses hangulat­ban, hanem megrendülésre és felemelkedésre készen fogad­ja a produkciót. De bő tere nyílhat még a táncos ismeret­terjesztési formáknak is... A vágyak, elképzelések valóra váltásának igazában még csak kezdetén tartunk (többnyire „táncszínház” néven sű­rűsödnek az új fórumot sürgető igények). A Pécsi Balett ka­maraműsorai azonban már legtöbbször kiállták a próbát, s jó reményre jogosít a vezető szakszervezeti együttesek erő­teljes mozgása is, hiszen éppen nem szokványos műsorössze­állítással, hanem „tartalmat hordozó” korszerű művekkel lép­nek közönségük elé. S nagyon nem mindegy, hogy ezek az együttesek egyre gyakrabban lépik át a főváros határait, a sokszor elmarasztalt vidéki közönség pedig feltűnő fogékony­sággal, elismeréssel fogadja az új keletű táncalkotásokat. A kad-e gond a megújulás folyamatában? Még veszteség is. A feltételek folyamatos csökkenésével például az elmúlt évtizedben lemorzsolódott a Szegedi Balett. S a társulat újraalapítását még megjósolni is nehéz, hiszen az otthont adó Nemzeti Színház éppen tavasszal csukja be ka­puit. A színházépület felújításának szüksége valószínűleg be­leszól a debreceni Csokonai Színház tánckarának életébe is, s ha egyszer elkezdődik a budapesti Operaház rekonstruk­ciója, hosszú ideig csak az Erkel Színházban láthat balettet a közönség. Igaz, új tervek, alapítások is javítják a mérleget, s várhatóan nemcsak számszerűségben, hanem arculatok fris­sességében is. A Népszínház táncos tagozata ősszel már meg­kezdi felkészülését, s 'jövő ilyenkor bizonyára már be is mu­tatkozott első műsorával. Az új győri színház ugyancsak ott­hont kíván nyújtani egy új balett-társulatnak. Reméljük, ez is sikerül. Maácz László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom