Nógrád. 1978. április (34. évfolyam. 77-101. szám)
1978-04-03 / 79. szám
l^vgenyíj Vinokurov: Az elragadtatás Parancsnokunknak tiszti csillogása elkábított minket, habár féltünk, zendült a szóló, és feleltek rája, harciasán dobbant saját léptünk, a századunk is elkábitott minket, nem ismertük mi még a háborút, ti megmásíthatatlan végzetünket, tányérsapkánk a homlokunkba hullt. Es elragadott a csodálkozásba, imádat csillant mindnyájunk szemén, c két segédtiszt egyenes tartása, és a zászlós, pirospozsgás legény. (Migray Ernőd fordítása) Tamás István: F rr uz barkát fon rángó ráncok helyett hajló arany ággal alabástrom homlokod boltjára s homlokomra tövissel vert lélekvesztő lélekváltó pántként az árnyékhű márciusi hét rőf emlékezés Hatalmában csöppnyi vizek zsongó óceánja hátán fecske-csőr ekével szántott barázdákba szemedből hullt vetés dús kalászt érlelni szár- s táncba szökkenő pillantásod mi kikelve ring a mag A megkorbácsolt vonagló éveket mint folyópartot súgva a meselombú esték bokraink réz vesszei becézik s az igaziból az igazabbat hitetik illesztve halk szádra a mesét Világirodalmi könyvtár A Szovjetunióban befeje- ján látott napvilágot, az ződött „A világirodalom utolsó kötet pedig az óesz- könyvtára” 200 kötetes so- tendő utolsó napjaiban ke- rözatának kiadása. A min- rült a könyvesboltokba. A den tekintetben egyedülálló sorozat összpéldányszáma 60 monumentális sorozat első millió 300 ezer kötet. A kötete tíz évvel ezelőtt a gyűjtemény százmilliók szá- Nagy Októberi Szocialista mára teszi hozzáférhetővé Forradalom 50. évforduló- a világirodalom remekeit. Thiery Árpául: Ártatlan heh távolság A csarnok vas- szárnyai szétnyíltak. A nyílásban alacsony, svájcisapkás fiatalember állt. — Jó napot! — köszönt hangosan. — Jó napot. Hatalmas kezeit kissé fölemelte, kényszeredetten mosolygott — Nem tetszik emlékezni ? Tanácstalanul néztem rá, ahogy ez sok év után természetes. — Én vagyok Sáli Jóska a 6/c-ből. .. Kép Lekapta a sapkáját, hátha könnyebben felismerem. Rövidre nyírt, sűrű hajában forradás nyoma fehérlett Arcából vastag orr tolakodott elő, érzékenyen remegett az izgalomtól. Fürkésző tekintete rámtapadt. — Most már tetszik emlékezni? Révész Napsugár rajza — Tudod, hogy miért vattaiak? híBólintottam. — Én a műhelyben rögtön felismertem magát a fiatalember —, akartam zavarni, amikor a művezetővel beszélt. A távolból feltűnt a hosz- szú falusi utca, kifelé a temető zárta le, a másik végén majorépületek roskadoztak. Nehezen találtam meg Sáli Jóskáék házát. A kerítés mögött fenyő magasodott, a házfal árnyékában olvadoztak a hófoltok. Az anyja a kapuig kísért — Nagy igazságtalanság történt — mondta szomorúan. — A levélben mindent leírtam. Megmondtam az uramnak is, hogy minek a városi iskola, amikor a többi gyereknek is megfelel az itteni. Itt mindennap gyalog is átmehetett volna. Az iskolaigazgató kiüzent Sáli Jóskáért, majd egy emlékeztető cédulát tett a jegyzetfüzetemre: „Sáli József, 6/c., naponta vonattal jár be, tavaly a falujabeli iskolában három tárgyból megbukott. Nálunk javult valamit, de lusta és visszahúzódik a közösségtől”. Sáli Jóska félszegen ácsorgóit az ajtónáL — Ülj le arra a székre! — mondta neki az igazgató. A gyerek leült, sapkáját a térdei közé fogta, maga elé bámult, mint aki nem tart igényt a megértésre. A folyosón óraközi szünetre csöngettek. Az igazgató az ujjával megemelte Sáli Jóska állát, a tekintetét kereste. = \/t ' / \ ■ 7,%\ Lóránt János: Kubai emlék. — A levél miatt — válaszolta a gyerek. ötoldalas levél volt, Sáli Jóska anyja írta. „A kisfiam egyik nap szomorúan jött haza az iskolából. Hiába faggattam. Leült, nem evett, egyszercsak sírva fakadt és azt mondta: Ugye — mondta anyám, maga arra tanított, de nem hogy bátor legyek és erős, semmitől se ijedjek meg? Mindenkit tiszteljek, becsüljek és a vonaton az idősebbnek adjam át a helyemet. Óvakodjak a rossz barátoktól. Én ezeket meg is tartottam. Csak az fáj, hogy most a bátorságomért nem kaphattam meg a jutalmat. Pedig az életemet is kockáztattam. És akkor elmesélte, hogy a tanító bácsi elvitte őket a futballpályára és amint ott futkároznak, egyszercsak leszakad Jóska alatt a föld és megy lefelé. A két karját gyorsan kitárta és addig tartotta magát, amíg a kiáltozásra odajöttek a többiek és kimentették. Visszamentek az iskolába, ott a tanár bácsi leültette őket és megkérdezte, hogy ki az a bátor gyerek, aki lemegy a föld alá, ahol leszakadt? A fiam jelentkezett, hogy 6 nem fél, A szívem elszorult, amikor végighallgattam a fiam beszédét, hogy kötelet kötöttek a derekára és leengedték a mélységbe. Amikor leért, sok csontvázat talált, meg kardokat. Erre leeresztettek neki egy kosarat, abba belerakta a kardokat, szám szerint tizenkilencet, meg egy órát. Volt ott még egy kard, az egyik csontváz oldalán, azt is levette. A csontváz eközben nagyot zörrent, oda- föntről meg is kérdezték, hogy mi volt az? Gyorsan felhúzták a kötélen, mert erős gázszag lett Tegnap aztán belépett egy ember az osztályukba. Szép piros csillag volt a sapkáján, pisztoly az oldalán, és megkérdezte, hogy hol van az a gyerek, aki le- ,ment a föld alá? Erre a fiam jelentkezett. Az ember megkérdezte a nevét, meg hogy hol lakik. Amire azt mondta neki a pisztolyos ember, hogy a tanárok leszavazták, így nem kaphatja meg az ajándékot. ..” Az egészből egy szó sem volt igaz. — Primitív fantáziája van — jegyezte meg az igazgató és a levelet bezárta a fiókba. Sáli Jóska megszólalt a műhelycsarnok vasszámyai között. — Fölkereshetném egyszer? Alakja egy pillanatra való- színűtlenül megnyúlt a függőleges fémsíkok között, szinte az ég kékjéig. Az Arany kerékben találkoztunk. Szeles idő volt, napok óta esett. Távolról behallatszott a kis térre a villamosok zörgése. A vendéglő fölött vasrúdon hangosan nyikorgóit a kovácsolt szárnyaskerék. Sáli Jóska megtorpant a vendéglő előtt. — Tudok jobb helyet... — Jó ez — nyugtattam meg. — Minden vasárnap itt szoktam ebédelni. — Most nincs vasárnap. A vendéglő üres volt. A nikkelrácsos kandalló előtt egy szőnyegdarabon kutya szunyókált. Ügy tetszett: teljes a csönd. Sáli Jóska a f<>- gason szétterítette átázott kabátját. A konfékciós öltöny feszült rajta, egy számmal kisebb volt. A nyakkendő csomója kicsúszott az ing divatos gallérja alól, de ügyet sem vetett rá. Hatalmas, vörös öklei egymás mellett pihentek az asztalon, és csak találgatni lehetett: hogyan férhettek át a kabát ujján? Belekortyolt a vörös borba, és komolyan, átható tekintettel nézett rám. — Tegyen értem valamit! — mondta. — Mit tehetnék? — lepődtem meg. — Nem tudja elképzelni, hogy mit éreztem, amikor megláttam magát a műhelyben. Annyi év után! Még most is él bennem, amikor eljött az iskolánkba. Mintha tegnap lett volna. Minden szavára emlékszem, amit mondott A cikkét kivágtam az újságból és eltettem... Megzavarodtam a nézésétől. — Valami baj van? — kérdeztem. — Azért akartam találkozni magával, mert azóta is gyakran vagyok úgy azokkal \i kardokkal. Más dolgokkal is. Az a pisztolyos ember is, például. Felhajtotta a vörös bort. A mozdulattal úgy tűnt: lezárt valamit. Feszes lett, s már elállt attól, hogy a legfontosabbat is közölje velem. A tányérról elvett egy pogácsát, rágcsálni kezdte. A múlt sok mozzanata közül az egyik hirtelen felbukkant előtte, oly erővel és az életét bevilágító fényességgel, mintha alkalmas lett volna az egyetlen, mindent tisztázó magyarázatra. — Majdnem elmondtam most egy történetet — szólalt meg. — Mondja csak! — biztattam. — Mégis jobb, ha nem mondom el. Félreértené. Most már jó helyen van, az a fontos. Lemezlakatosnak indultam, de a vaslemezek megrongálták az idegeimet. De aztán kitanultam a villany- szerelést, és megtaláltam a helyemet. Negyvenéves formájú férfi lépett a vendéglőbe. Esőkabátjáról lerázta a vizet. Odament a kutyához, a lábával barátságosan meglökte, majd letilt a kandalló közelében. Üjságot, szemüveget vett elő, olvasni kezdett. Sáli Jóska lehalkította a hangját. — Az öltözőben valaki egyszer a szekrényemre ragasztott egy cédulát. Engem ez nem zavar. Nem tudom, hogy mit beszélnek rólam a hátam mögött, de a szememben nem csúfolódnak. Sőt, azt látom, hogy szívesen meghallgatnak. Még egy üveg bort kértem a fehérkabátos pincértől- Sáli Jóska átnyúlt az asztal fölött > megfogta a karomat. — Inkább menjünk el én- hozzám az albérletbe. Otthon is van bor. Az albérlet a külvárosban volt, közel a gyárhoz, ahol Sáli Jóska dolgozott- A kapu fölött megzörrent a kis jelzőharang- A sírköves udvarán a kidolgozatlan kőtömbök közül hatalmas kutya rontott elő, nekiugrott a drótkerítésnek. A hónapos szoba barátságtalan volt- ablaka a sírköves kertjére nézett. Sáli Jóska bekapcsolta a villanymelegítőt, a készülék tányérját felém fordította. Száraz, fém- illatú meleg keletkezett- A lavórban kezet mosott, az éjjeliszekrényből poharakat és egy csatos üveget készített a kerek asztalra- Töltött, koccintott- majd anélkül, hogy ivott volna, a szekrény tetejéről leemelt egy öreg koffert. A székre tette, kinyitotta. A tiszta fehérnemű alól kivette a régi újságot, szétterítette a* asztalon. — Emlékszik erre? Intettem, hogy igenFelkapta az újságot- a régi papír zörgött az ujjai között- Ráhajolt a betűkre, mint a rövidlátók, és fennhangon olvasni kezdett: — Kolumbusz mindenki nem lehet, de a világ mindig tele volt olyan emberekkel, akik Kolumbu- szok akartak lenni. Newtonok. Pavlovok, Blériotok, Nurmik- Megszállottak voltak, az utolsó pillanatig nem mondtak le az elhatározásukról. És nélkülük hol volna még a világ? Sáli Jóska lecsapta az újságot— Hát- ez az. • • — nyögte. — Maga kiállt mellettem akkor. Magának el merem mondani, hogy sokszor úgy szeretnék már megszabadulni ezektől a dolgoktól... Azt gondoltam: ebből nem lehet kigyógyulni. Sáli Jóska levette a fal egyetlen díszét: egy kiterjesztett szárnyú fémsasról készült keretes fényképet- A villanyfény alá tartotta, hogy én is láthassam— Itt van ez a kép — mondta. — Tudomásom van arról, hogy a nagyapám testvére világjáró kovácsmester volt: Sáli Péter. Ezt a sast ő kovácsolta egy dél-amerikai fürdőhely kapujára. A két szárny közötti távolság, kétszázöt centi. Egy Matta nevű francia cég megbízásából ő csinálta .az argentin parlament főbb kovácsmunkáit. Azt is tudom róla, hogy amikor Párizsban élt, baráti viszonyban volt Zola Emil íróval. Az író arcképe az ágya fölött lógott- Kovácsolt vasból megcsinálta Lenint és Beethovent- Spanyolul könyvet írt Dózsa Györgyről. Sáli Jóska arcáról hirtelen eltűnt a fény. A képet visszaakasztotta a falra. Ügy állt előtte, mint aki nem képes elszakadni egy látványtól. — Ha nem tudok rendesen elaludni, ezt a képet nézegetem. Mindent magam elé képzelek, ami az öreggel megtörtént. A fürdőhelyeket, Argentínát, mindent- Azt, ahogy kalapálta a sasokat- Meg. ahogy a könyvet írta Dózsáról, amibe lehet, hogy Zola Emil is belesegített. Elhallgatott. Csönd volt, hallottam a lélegzetét. — Nevetséges, de én ezekből mindig tudok erőt meríteni magamnak — szólalt meg röstelkedve. — Egyszer ipari tanuló koromban a haverommal beneveztünk a kollégiumi kultúrversenyre. Ketten előadtuk a Bánk bánt. Én voltam a Tiborc- Azóta én bármikor képes vagyok arra, hogy Tiborc legyek- Csak egy pillanat kell hozzáSzéket húzott mellém. Szorosan ültünk egymás mellett- mint egy mozi nézőterén. Szemben a bekeretezett fém-: sassal. — Maga kiállt mellettem akkor. Maga biztosan tudja, hogyan van az, hogy én mindenből tudok erőt meríteni? S akkor, talán egy percig se tartott: minden olyan volt, mint régen. A szekrényem te-, tején birsalmák illatoztak, az ajándékba kapott szalonnát éjszakára kitettem az ablakba- a hamutartó az éjjeli- szekrényen állt, abban gyűjtöttem össze a hét közben leszakadt gombokat- Ha titokban volt nálam vglaki, az aí- tó mögött hallgattam a főbérlő csoszogását- A szobám falán, mint egy mozi vásznán, különös emberek és olyan történetek keltek életre, amilyenhez éppen kedvet éreztem. Az a szobafal nem ismert lehetetlent- maga volt a végtelen. s így lehetett, hogy, minden este csodálatos kalandokra, s álmokra készülődtem, napközben pedig vidáman, s gyanútlanul éltem. Sáli Jóska megérintette a karomat. — Maga érti- hogyan van ez? — nézett rám ártatlan kék távolságból. NÓGRAD - 1978. április 3., hétfő 11
