Nógrád. 1977. december (33. évfolyam. 282-307. szám)

1977-12-11 / 291. szám

4 LOTTÓ, A SZÍNHÁZ, Az emlékmű megújulására MEG A PRO ÉS KONTRÁK Panaszkodik a vidéki nép­művelő: a helyi vezetők leg­többje — tisztelet a Kivétel­nek — ritka vendég a kultú­ra hajlékában. Vannak, aki­ket csak az állami ünnepsé­gek díszelnökségében vagy a zárszámadó közgyűlésen lehet megtalálni a művelődési ház­ban. S mindezt egy kisváros­ban, ahol mindenki ismer mindenkit, a vezetők pedig valósággal reflektorfényben élnek. Márpedig, mondja rop­pant kínos dolog, amikor a reflektor — jelképesen és va­lóságosan — üres székeken pásztázik végig a notabilitá- sok számára fenntartott első sorban. BEZZEG AZ ELNÖK... A. tizenötezres lélekszámú járási székhely művelődési központjának igazgatójában szemlátomást régi sebek fa­kadnak fel: a tanácsi vezetők csak akkor keresik fel a mű­velődési házat, ha valami kér- nivalójuk van. Hiába kötöt­ték le évente több alkalomra az Állami Déryné Színházat, s a szomszéd megyeszékhely színházának tájelőadásait, a vezetőket — úgy látszik —, a drámairodalom nem érdekli. A helyi termelőszövetkezet .évek óta négy bérletet vásárol a bemutatókra. És kik járnak vele színházba? A szocialis­ta brigádok tagjai, mert kul­turális vállalásaik között szín­házlátogatás ás szerepel. Bez­zeg az alnök vagy a főmező­gazdász még egyszer sem ál­dozott Thália oltárán! őket legfeljebb csak akkor érdekel­né a Hongkongi paróka, ha lottósorsolással kötnék össze a bemutatót, mondja dühösen az igazgató, s ezzel bennem fakaszt fel régi sebeket. Amikor — sok évvel ezelőtt — halottam a rádióban a lot- tósorsolás helyszíni közvetí­tését, s a sorsolási bizottsági tagok névsorában a helyi pártbizottság, s az államha­talmi szerv képviselőinek ne­vét, nem akartam hinni a fü­lemnek. Azóta — sajnos, — rájöttem, hogy nem én va­gyok érzéki csalódás áldozata, hanem a szóban forgó veze­tők. Azok, akik a szerencse- játékot valamiféle társadalmi akcióval, a számsorsoíást pe­dig fontos közéleti esemény­nyel tévesztették össze. VANNAK MAS PÉLDÁK IS Nálunk — újságolja a fiatal szocialista város művelődési házának művészeti vezetője — el sem kezdődhet addig az író-olvasó találkozó, hangver­seny, vagy irodalmi est, amíg a városi pártbizottság első tit­kárát fel nem fedezzük a né­zőtéren. Szőke haja szinte vi­lágít, ő a kabala: a versmon­dók neki szavalnak, a zenészek neki játszanak. Aztán: a két nagyüzem gazdasági és poli­tikai vezetői meg is sértődné- nek, ha egyszer nem külde­nénk nekik jegyet valamilyen kulturális rendezvényre El nem maradnának a világért sem, pedig nem is helyben laknak, hanem a m ’gyeszék- helyen. Panaszkodik a kisvárosi népművelő: nemrég kiállítást rendeztek a megyében műkö­dő képzőművészeti csooort tag­jainak alkotásaiból: a több mint kétezer látogató között nagy számban voltak ipari munkások és katonák, iskolai tanulók és munkásőrök, ter­melőszövetkezeti dolgozók és hétvégi kirándulók, ám a vá­rosi tanácstól egyedül az egészségügyi osztály vezetőjét érdekelte a kortárs képzőmű­vészet. Sőt: népszerű művé­szeti együttesük tagjainak legtöbbje akkor iátta először a művelődésügyi osztály he­lyettes vezetőjét, amikor ta­valy nyáron elkísérte őket tíznapos nyugat-európai ven­dégszereplésükre ! T. mindössze néhány ezer lelkes község egyik tájegysé­günk szélében. Általános is­kola igazgatója irodalmi for­rásból megtudta, hogy a helyi templom orgonáját a legszebb hangzásúak, a legjobbak kö­zött tartják számon az ország­ban. Nosza, felkereste az ak­kor még kevéssé ismert, fia­tal orgonaművészt és meghív­ta: tartson náluk orgonahang­versenyt. Az első koncerten mindössze néhány ráérő öreg­asszony meg a tantestület tag­jai vettek részt. A másodikon harmadáig megteltek a fara­gott padok. A harmadik után az egész község lakói sürget­ték "a folytatást, élükön a pártbizottság és a ranács ve­zetőivel. Ma pedig már — ha sikerül megnyerni az időköz­ben világjáróvá vált művészt újabb fellépésnek — be sem fér a hallgatóság az öreg fa­lak közé. Sorolhatnám tovább a pro és kontrákat, ám ennyi is elég talán, a tanulságok levo­násához. A NÉPMŰVELŐK . FELADATA Az egyik: átmeneti korban élünk, politikai és gazdasági vezetőink legtöbbje munka mellett gyarapította hivatásá­hoz szükséges ismereteit, s nem született műértőnek. A kultúra áldásai, a tartalmas­igényes szórakozás iránti ér­deklődést vágyat felkelteni bennük is a népművelők fel­adata — és felelőssége. A másik: nem elég meg­venni a színházbérletet — fel is kell használni. A megnö­vekedett szabad idő célszerű, kulturált eltöltésére nem elég másokat ösztönözni, példát; is kell mutatni. A harmadik: azok a veze­tők, akik olyan szívesen kö­töttek ismeretséget Fortuná­val, a szerencse 'stennőjével, tegyék ugyanezt az Olümposz töbi lakóival is. Ha nem is minddel, de Pállasz Athéné­vel — a művészet s a tudo­mány istennőjével — feltétle­nül! Nyíri Éva Gerencsér Miklós: A holnap elébe Ady Endre élettörténete 12. Az 1903. év utolsó heteit szinte kizárólag otthon töltöt­te. Érmindszenti magányában szorgalmasan tanulta a fran­cia nyelvet, s a minél alapo­sabb gyakorlás kedvéért fran­ciául levelezett Nagyváradra Bíró Lajos meghitt íróbarátjá­val. A Lédától, illetve a Lé­dához érkező levelek is úgy­szólván egymást érték, de ezek kivétel nélkül magyarul íródtak. E levélváltásokban minden alkalommal szerepelt a férj, Diósi Ödön, a barátság tehát a házastárs tudtával és helyeslésével szövődött. Hogy minél részletesebben tájéko- zódhassék Ady a párizsi vi­szonyokról, az ott zajló szel­lemi-irodalmi, művészeti élet részleteiről, Diósiné vastag kötegekben küldte Érmind- szentre a Matin példányait. A sorsát más vizekre irányító költő ebben az időben egyet­len verset írt: „Elűzött a föl­dem”. Akkori hangulatát tö­kéletesen rögzítik a költemény strófái. Utazása előtt Ér;mind- szenten rendezte sajtó alá a Még egyszer kötetét. Otthon nem lelkesedtek ter­véért, de nem is próbálták le­beszélni róla. Megszokták, íogy a számukra különös hi­Gyerkeitek a bársonyszékben Mintha ilyenkor, az év utolsó heteiben többet gondol­nánk gyermekeinkre, kedves fiataljainkra, a számunkra annyira drága ifjú nemzedékre. Biztosan azért, mert ami­kor ajándékokkal terítjük a szikrázó fenyőfák alját, a tél hidege is felforrósodik a szülői szeretet lángjaitól. Az öröm 'szeretete ez, mert tudjuk, minden gyermeknek jut valami szép, valami drága meglepetés karácsonykor. Mindez azonban csak egyéni töltése lenne a szeretet kifejezésének, ha nem tudnánk, nem éreznénk, hogy nem­csak a szülő öleli át a gyermekeket, hanem az egész tár­sadalom. Így van lehetőség ajándékot venni, így van le­hetőség szépen felöltözve iskolába menni, zenét és nyelve­ket tanulni, játszani és gyermeknek lenni, játszani és em­berré növekedni, hógolyózni jó cipőben, verset mondani és színházi bársonyszékbe ülni. Talán túl nagy lendülettel fogtunk az íráshoz, amikor végül is hétköznapjaink ma már szinte természetes jelensé­géről akarunk említést tenni. Nem többről és nem keve­sebbről, mint a gyerekek, a fiatalok színházba járásáról. Valóban természetes már, hogy ők is ott ülnek a szín­házi bársonyszékekben. Legalábbis egyre többen. Többen, mint valaha is tehették ezt mai fe.Inőttek. Anélkül, hogy rózsaszín'önbámulattal lágyulnánk el ettől, mondjuk róla: ez költészet és történelem egyszerre. A tárgyilagos, szenvedélytől mentes statisztikai adatok szerint a hetvenes évektől kezdve rohamosan növekedett a színházba járó gyermekek, fiatalok száma. -Amíg az utolsó öt esztendőben összességében 18 százalékkal több nézőt fo­gadtak színházaink, addig 50 százalékkal több kicsinyt és ifjút. 1976-ban Magyarország színházai 3360 ifjúsági előadást tartottak, s ezeken 1,7 millió néző tapsolt: az év összes lá­togatójának több mint egyharmada. A legszembetűnőbb a gyermekek nagy rajongása. Szociográfia, művelődéskutató tanulmány tudna csak pontos választ adni arra a kérdésre: milyen okok vonulnak e jelenség folyamatában? Miért van ez így? Az Állami Ifjúsági Bizottság, az ifjúságpolitika állami letéteményese, éppen e napokban a gyermekek és fiatalok színházba járá­sánál? ügyével foglalkozva dicséri a színházak ifjúságra is tekintő műsorpolitikáját és külön elismeréssel szólt — né­hány pesti színház mellett — a kecskeméti, a békéscsa­bai, a pécsi színházak törekvéseiről. Aligha véletlen, hogy az ország összes színházi bérletének 34 százaléka volt 1976- ban ifjúsági bérlet a megyei színházaknál az ifjúsági bérle­tes arány 46 százalékos. És e törekvő színházak annál na­gyobb elismerést érdemelnek mert tudjuk, hogy a finanszí­rozási rendszer egyáltalán nem ösztönöz gyermek- és ifjú­sági darabok bemutatására. Az egyik ok tehát) a színházi lehetőségek növekedése. A másik nyilvánvalóan,yhogy az Állami Ifjúsági Bizottság, a Kulturális Minisztérium kedvezményes bérleteket, színház­jegyutalványokat ad a gyermekeknek és fiataloknak. Ültessünk hát még több gyermeket a színházi bársony­székekbe! Legyen olyan a finanszírozási rendszer, hogy le­gyen érdemes minden színházban speciális gyermek- és ifjúsági előadást tartani, de arról se feledkezzünk/él, hogy. a felnőtteknek szánt klasszikus és modern darabok előadásain is helyük van a fiataloknak éppoly kedvezményekkel, mint csak nekik szóló bemutatókon. Nem ártana úgy formálni a szerzői jogdíjrendszeren sem, hogy minél több gvermek- és ‘ifjúsági darab születne. Miért ne kaphatnának külön meghívást ilyen feladatra legnevesebb írónk? Minderről szó esett az Állami Ifjúsági Bizottság már idézett ülésén. < Soltész István Csaknem félszáz éve, azaz a húszas évek végén készült el a budapesti Andrássy út (a mai Népköztársaság útja) városligeti lezárásaként az úgynevezett Mil­lenniumi (azaz Ezredéves) Emlék­mű. És most — ahogy képeink mutatják — folyik az ugyancsak leromlott állapotú szoborcsoport helyreállítása. De hiszen az ezredév! ünnepsé­gek és a vele kapcsolatos építke­zések 1896-ban mentek végbe! Az történt, hogy a főváros tanácsa már 1881-ben javasolta az ország­gyűlésnek egv nagyszabású em­lékmű felállítását a jubileumra, de a honatyák meglehetős lassan határoztak; 1891-ben született meg a döntés, és megbízott Zala György szobrászművész — az ő műve a 36 méter magas oszlopon állá Gábor arkangyal és a hét vezér Árpádja — és Schickedanz Albert építész csak a Millennium évében kezdhette el a munkát az egvkori Gloriette helyén, «* az 1929-ben készült el mai formájá­ban. Azaz. hogy ez sem he1*'** álló. Mert a két ív alakú oszlop sorban elhelyezett István, László, Könyves Kálmán, II. Fölre. IV. Béla, Róbert Károly. Nagy Lajos, Hunyadi János és Mátvás f.V Írja, a mű mai formájának is díszei, míg a Habsburg I. Ferdinánd, ITT. KároW. Mária mgréz a. TI. Linót és Ferenc József a felsza­badulás után kénytelen volt át­adni helvét Bocskai István, Bethlen Gábor. Thökölv Imre. II. Rákóczi Ferenc és Kossuth La­jos szobork^másának. Az idő­sebbek1 egyébként a Poe^kaL és B*>4h!éin-r’*nb''rra — Holló Barnabás, illetve ifj. Vas- taeh György művére —. mert r'"n\ korábban a Köröndi*’'» tak, míg az újabb ke’e*ű Rákóczi- és Kossuth-szober Kisfaludi Strobl Zsigmond alkotása. Tegyük még hozzá, hogy az oszlonsorok, azaz kolonnák sa­rokpillérein a Háború és a Béke „szekere”, illetve a Munka és Jólét, valamint a Tudás és Dicső­ség jelkénes bronzszobor-esonor- tozatai láthatók, amelyek ugyan­csak Zala György művei. Az osz­lop és a vezérek csoportja előtt pedig a Nemzeti Hősök emlékkö­ve, amelyet a vendégként érke­zett államférfiak, diplomaták rendre megkoszorúznak. Az egész mű építészeti értéké­ről lehet, hogy megoszlanak a vé­lemények, de annyi tény, hogy Zala György, aki a századfordu- 16, legkeresettebb, főleg a neoba­rokk kedvelő emlékmű-szobrá­sza volt, társával egyetemben hal­latlanul nagyszabású feladatot vállalt és azt színvonalasan, a tér épületeivel összhangban valósítot­ta meg. Mára pedig már amúgy- sem a művészi mérlegelés ered­ménye a döntő, hanem sokkal inkább az, hogy — akárcsak a párizsi Eiffel-toronv — az emlék­mű nemcsak összeforrott a fő­város képével, hanem annak egyik jelképévé nőtt. így aztán meg Is szerettük, avagy fordítva: megszeretve avattuk jelképpé. Balog János yatást művelő fiú úgyis ke- fogódott, szomorú han.gu- resztülviszi akaratát. Erejük- latban kocsiztak keresztül az hoz mérten, sőt erejük felett Ermelléken- Hatalmas hó, segítették előteremteni az úri csikorgó hideg. Nagykároly- igényeknek megfelelő útipogy- ba érve, az állomás előtti gyászt. Nem volt ez kis do- téren koporsókkal meg­lóg. Sok egyéb mellett drága rakott társzekér keresztezte fehérneműk, még drágább öl- útjukat. Ady Lőrincné keser- tönyök kellettek, ideértve az vés sírásra fakadt. Űtra ké- Érmindszenten ismeretlen szülő fia alig tudta megvágasz- frakkot, plasztront, lakkcipőt, talni. A költő mókázott, jó­cilindert. Helyi fogalmak sze- kedvet szentelt, szinte dicse- rint ekkor már majdnem gaz- kedve bizonygatta, hogy azt a dag embernek számított Ady fát még el sem ültették, ame- Lőrinc, takaros majorja volt lyikből az ő koporsója készül 100 hold földjéhez, de na- majd. gyobb összegű készpénz fölött Pedig az a fa már javában soha nem rendelkezett. Mivel növekedett valahol. A nagy- a birtokot az anya örökölte,, károlyi búcsúzkodás után az ő nevére kaptak kétezer csupán tizenöt évig élhetett, korona jelzálogkölcsönt. Ek­kora summa valóságos va- MINDJÁRT A CSÚCSON gyónt jelentett. Mégsem saj­nálták az áldozatot, mert ha Egyik nagy titka Ady zse- kútba is _esett a jogászi kar- nijének, hogy soha semmibe rierhez fűzött reménj'ÜK, ag- nem kellett inaskodnia. Csak Sódó szeretettel óhajtották a ahhoz volt kedve, amihez szülők, hogy fiúk sikeres em- tehetsége, s amihez kedvvel bér legyen a maga választót- fogott hozzá, azt azonnal ér­te életpályán. tőként, rövidesen pedig ma­Kemény télben, 1904. janu- gas fokon mesterként művel- ár 27-én indult Ady Endre el- te. Ezzel magyarázható, hogy ső párizsi útjára. Ermind- alig került ki Párizsba, sok­szentről édesanyja és Lajos kai hitelesebb, izgalmasabb, öccse kísérte el a nagykárolyi eredetibb tudósításokat kül- pályaudvarra, ahol a Buda- dött onnan, mint bárki más, pest felé közlekedő gyorsvo- aki az akkori világ nagy szín- natra kellett felszánnia. El-padáról tájékoztatta a hazai közvéleményt. Munkájához természetesen nem nélkülöz­hette a segítséget. Kezdetben Léda szegődött szellemi ka­lauzául, majd hamarosan mellette találjuk Bölöni Györgyöt, hogy aztán örökre AdÁ Endre barátjaként, har­costársaként tartassák számon a minden helyzetben hűséges segítő, a költő mellett jóban- rosszban kitartó földi. Bölöni György ugyanis szintén a Par- tiumból származott, az Ér- mindszenthez közeli Szilágy- somlyón született, és Ady La­jos osztálytársaként ugyanab­ban a zilahi református kol­légiumban érettségizett, ahol Ady Endre. Amikor a nagy­váradi poéta-zsurnaHszta ki­került Párizsba, ő már javá­ban ismerte a franciaországi viszonyokat, szintén újság- íróskodott a Világ című bu­dapesti szabadkőműves új­ság megbízásából. Az igazsághoz tartozik, hogy Ady inkább gyakorlatias se­gítségre szorult- Igényelte, el­várta, hogy ügyes-bajos in­téznivalóiban készséges em­berek vegyék körül. Témái­ban fölényes biztonsággal igazodott el politikai világné­zeti, esztétikai kérdésekben a saját kútfőjére támaszko­dott. A Budapesti Hírlapnak, a Pesti Naplónak, és a Bu­dapesti Naplónak küldött cikkei hatalmas szellemi kör­képet rajzolnak elénk. S mi­közben éber figyelmét egy pillanatra sem kerülték el a világhelyzet, az európai nagy- politika alakulásának leg­fontosabb összefüggései, a hazak viszonyokat is egészen pontos ítélőképességgel vi­gyázta. Hírlapi írásai nagy hányadáról alig állapítható meg, a külhelyzettel foglalko­zik-e inkább, avagy a ma­gyarországi hivatalos politika bírálatával, mert szemlélet- módját a teljes szintézis jel­lemezte. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom