Nógrád. 1977. december (33. évfolyam. 282-307. szám)

1977-12-31 / 307. szám

ÉPÜL A KEMENCE Hfifonja etetőiket ITT, AHOL MOST ÁL­LUNK, fogvacagtató hideg­ben — elképzelni is nehéz — november 24-én még ezerhat- száz tonna, ezernégy—ezer- ötszáz fokos üvegolvadék volt. Fent a magasban hajlik a ke­mence boltíve, s csak így, belülről tekintve érzékeljük a hatalmas méreteket. Az üveg leendő helyét. Amin most munkások százai serényked­nek : kőművesek, szerelők, hegesztők, egész sor szakma képviselői, szinte pillanatnyi megállás nélkül, mert mielőbb kell az üveg. A salgótarjáni síküveggyár Zagyva III. kemencéje há­rom év üzemelés alatt jelen­tősen elhasználódott. — Így is a tervezettnél többet bírt ki, mint amit egy ilyen elsőépítésű kemencé­nek kell — adja a szakmai magyarázatot Jászfalusi Hen­rik főépítésvezető. És két nekik igen-igen jelentős idő­pontot említ: 1975. május el­sejét, amikor „begyújtották” a kemencét és 1976. augusz­tus huszonegyediké tizenhete­dik óráját, amikor a japán ASAHT-technológiával „elin­dultak.” Főként ez utóbbival kapcsolatban kezd hosszas fejtegetésbe, ami szükséges is »' tennivalók megértéséhez. Az új technológia — akkor már látták — új kemencét is igényel. A helyszíni szerelé­sen itt dolgozó japán szak­emberek a kezdet kezdetén felhívták erre a gyár vezetői­nek figyelmét, s jelentős se­gítséget is adtak az új terve­zéshez. Amelynek fő mun­káit — miként az elsőét is — Jászfalusi Henrik vezette. A leállás viszont nem mehet — s nem is így történt — egyik napról a másikra. Hiszen el­sődlegesen a népgazdasági ér­deket: a lakás- és járműprog­ram sikeres megvalósítását kellett szem előtt tartanai, de azután sem indulhatott meg azonnal az átépítés. Hét na­pig kellett várni, amíg a ke­mence lehűl, s aztán két he­tet vett igénybe, amíg a több mint ezerkétszáz köbméter­nyi anyagot lebontották. — Milyen lesz az új ke­mence? — A MÉRETEIT — SZAK­MAI TITOKKÉNT kezeljük — nem mondhatom meg. De nagyobb, mint az előző, s néhány helyen eltér az indu­láskor alkalmazott konstruk­ciótól. Kicseréljük a gyenge szerkezeti részeket, az égő­ket, a kemencekamrákat pe­dig más anyagból, más meg­oldással építjük. Kétszáznegyven ember dol­gozik a „szétszedett” Zaigyva Ill-ban. A tókodi üveggyár munkásai. (Igein jól értik mesterségüket — mondja a főépítésvezető, pontosságu­kat tanítani lehetne.), a sal­gótarjáni öblösüveggyár, a síküveggyár kőművesei, s még jó néhány országos vál­lalat szakembere. — A munka hosszú időt vesz igénybe... — Valóban. Egy ilyen ha­talmas méretű kemence át­építése hetekig, hónapokig tart. Előzetes terveink sze­rint február 5-e lenne az át­adási határidő, de... — De? — Ügy tűnik, január tizen­ötödikén befejezzük a mun­kát. Ezt követően már csak az üveghúzó gépek szerelése, általános nagyjavítása marad hátra, no és a felfűtés. Ami egymagában tizennégy napot vesz igénybe. Ennek ellenére remény van arra, hogy az elképzelt március ötödikéi beüzemelést jelentős idővel: esetleg már február tizediké­re előbbre tudjuk hozni. — Mik a biztosítékok? — Jól halad a munka. Mindemellett teljes a létszám, s nincs gondunk az anyagel­látással sem. Két fő szállí­tónk: a Magnezitipari Művek, valamint a mosonmagyoróvári timföldgyár, soron kívüli megrendeléseinket is kielégí­tette. És elmondhatom: nincs gond a dolgozók munkamorál­jával sem. — Igen, ez is jellemzi a kemenceátépítést: a magas fo­kú szervezettség. — Lát itt csellengő em­bert? — kérdezte a főépítés­vezető, s választ sem várva folytatta: — Ahol sikerül megfelelő munkakörülmé­nyeket biztosítani, ahol nem akadozik az anyagellátás, mindenki pontosan meghatá­rozott terv szerint végzi fel­adatát — és ahol a jó mun­kát anyagi ösztönzéssel is se­gítik, megy minden, mint a karikacsapás. RÁBÓLINTOTTAM AZ IGA­ZARA, s kobakunkat mélyen a fejünkbe húzva sétáltunk tovább ott, ahol február kö­zepe táján már ezerhatszáz tonnányi fortyogó üvegláva hömpölyög a húzógépek felé. k. gy. Gj árI mány fej lesz tés, szervezés a Budapesti Finomkötöttárugyár balassagyarmati gyárában A VALÓSÁG NEM Picasso-festmény, nem a természet átfogalmazása merész torzítások­kal. Lenin is arra figyelmeztet bennünket, hogy a szocializmus nem kész rendszer, amellyel az emberiséget boldogítják. A szo­cializmus a munkásosztály harca, a munkás- osztályé, amelyik fő célja nevében ma az egyik célt követi, holnap a másikat és min­dennap közelebb kerül a fő célhoz, a szo­cializmushoz, a kommunizmushoz. Mindez valóban azt jelenti, hogy a szocializmus épí­tése nem erkölcsi küldetés, hanem a valóság mindennapos számbavétele és a valóságos helyzetből kiinduló kemény munkálkodás. Szakadatlan javítása feladatrendszerünknek, tevékenységünknek, a végrehajtásnak. Érthető tehát, hogy az ilyen őszinte valóság­gyökerű munka szoros tartozéka a tevékeny­ség állandó ellenőrzése, a valóság szembesíté­se a valósággal. Nem az öncélú moralizálás vezette a kor­mányt, amikor a minap rendeleteket és ha­tározatot fogadott el az állami ellenőrzés to­vábbfejlesztéséről, a szövetkezeti belső el­lenőrzésről és a népi ellenőrzés munkájának javításáról. Mennyiben érintik ezek a rendeletek, jog­szabályok a mindennap emberét? Látszólag az államigazgatási munka egy belső tartományának szabályozásáról, javí­tásáról van szó, akkor, amikor a rendeletek előírják, hogy legyen összehangoltabb az el­lenőrzés; összpontosítson a legfontosabb kér­désekre; legyenek gyakoribbak az átfogó vizs­gálatok, és szűnjenek meg az egymást ke­resztező ellenőrzések. Látszólag az állam- igazgatás belső ügyéről van szó, amikor a jogszabályok megkövetelik a személyes fe­lelősség következetesebb érvényesítését, mert hiszen nyilvánvalóan a vezetők felelősségé­ről van szó. Mindez azonban csak látszólag van így. Elsősorban azért, mert az államigazgatási tevékenység átfonja egész életünket. Még meg sem születtünk, s már régen eltemettek bennünket, de az igazgatás már és még min­dig kísér bennünket a maga szabályaival, amely átfogja az egész állampolgári életet. Ha tehát arról beszélünk, hogy az állami munka javítására, korszerűsítésére hozott határozatok végrehajtását szigorúbban és következetesebben kell ellenőrizni és a hi­bát vétő felelősöket felelősségre kell vonni, akkor nincs sem kevesebbről, sem többről szó, mint arról, hogy legyen könnyebb, zaklatás­mentes az életünk, ne kelljen felesleges ügyek­ben lótni-futni, és ne érjen bennünket jogta­lanság, igazságtalanság, méltánytalanság a legapróbb ügyekben sem. Ha csak erre gon­dolunk, máris kitűnik, hogy az ellenőrzés to­vábbfejlesztéséről hozott kormányrendelkezé­sek szorosan kötődnek állampolgári hétköz­napi életünkhöz, mindennapjainkhoz. Ne értse félre senki a határozatok lénye­gét. A szocialista ellenőrzés nem füleskedés, nem leselkedés. nem bosszúállás, tehát nem­csak az a dolga, hogy felderítsen hibákat, hanem mindenekelőtt az, hogy gyorsan és következetesen javítsák ki az elkövetett hi­bákat. Vagyis maga az ellenőrzés is szakérte­lemmel, hozzáértéssel mutassa meg a hibák kijavításának útjait. Az ellenőrzés ilyen ér­telmezése nemcsak feltételezi, hanem egyene­sen követeli a dolgozók személyes részvéte­lét az ellenőrzésben. Erre a részvételre ren­delkezésre állnak a szocialista demokrácia különféle intézményei, az üzemi, a tanácsi életben. A tömegszervezeti munka, a lakó­helyi demokrácia száz és száz fóruma. Amikor tehát az ellenőrzésről hozott hatá­rozatok emberi oldalairól szólunk, akkor arra is gondolunk, hogy ez az ellenőrzés csak akkor hatékony, ha intézményesen biztosítja a dolgozók tömeges részvételét. Erre a rész­vételre — ami az ellenőrzést érinti — nem­csak a népi ellenőrzés többé-kevésbé hivata­los intézményrendszere alkalmas tehát, ha­nem a közélet valamennyi fóruma. S amikor a határozatok előírják, hogy különös gond­dal kell törődni a közérdekű bejelentések, ja­vaslatok és panaszok intézésével, akkor szin­te jogszabállyal parancsolják az államigazga­tás intézménvrendszerének, hogy törekedjen minél több állampolgárt bevonni a munkába. TUDJUK, HOGY nem jött még el a köz­életi aranykor. Vagyis messze vagvunk attól az időtől, afnikor minden állampolgár teljes öntudattal vesz részt a közügyek intézésében. Messze van az az aranykor, amikor — Ovi- diusz szavaival élve — nem fenyítésből és törvényből, hanem önként folyt becsületből, erényből — élünk, dolgozunk és cselekszünk a köz javára. De az aranykor felé tartunk. S anélkül, hogy nagy szavakat mondanánk, és használnánk, mindenképpen arra kell gon­dolnunk, hogy az ellenőrzés továbbfejleszté­séről hozott kormányintézkedések valameny- nyi állampolgár közéleti javára szolgálnak. Soltész István Akit ism A gyártmányfejlesztéssel olyan termékeket hozunk létre, amelyek a piacon je­lentkező szükségletet képe­sek kielégíteni. Ez a tevékeny­ség valamennyi termelőága­zatban igen fontos, de a pia­con jelentkező verseny eltérő intenzitással ösztönzi az egyes ágazatokat, vállalatokat, a termékek korszerűsítésére. Gyárunk, a Budapesti Fi­nomkötöttárugyár balassa­gyarmati gyára kötött felsőru­házati cikkeket állít elő. Ne­künk az átlagosnál is nagyobb konkurrenciával kell számol­ni. mivel a jelentős importon túl több vállalat is foglalko­zik az általunk előállított ter­mékek gyártásával. Ráadásul a nyugati piacon igen erős a verseny. Itt csak megfelelő színvonalú gyártmányokkal fogadnak bennünket. de ugyanez áll a szocialista or­szágok piacaira is. Az álta­lunk legyártott termékeknek fele exnortra kerül. Mivel ezek divatcikkek, így az állandó váltásnak. cserélődésnek, az uralkodó divatnak vannak alá­rendelve. Ma már elvétve »kad olyan körkötött termék, amelvet két negyedéven át termelnénk. A gyártmányfejlesztés másik Iránya az alapanyagok minő­ségének állandó fejlesztése, választékuk bővítése. A vi­lágpiacon végbemenő változá­sok. nálunk is éreztetik ha­tásukat. Korábban a szinteti­kus alapanyagra való teljes átállás jelentette a gyárt­mányfejlesztés célját. Ma részben vissza kell állni a természetes alapanyagokra. A legnagyobb jövője a szinteti­kus-természetes szálak ke­veréséből létrehozott kelmék­nek van. Ezek viselése kelle­mes, könnyen kezelhető, jó nedvszívó tulajdonságokkal rendelkezik. Az új alapanya­gokat használtuk fel csaknem 50 százalékban az 1977. évi szovjet exportban. Nem kevésbé lényeges fel­adat a termelőfolyamat szer­vezettségi színvonalának fo­lyamatos emelése. Ezt több dolog indokolja: az állandó­sult létszámhiány és annak felismerése, hogv a termelés további növekedése csak fej­lett üzem- és munkaszerve­zéssel lehetséges. Ennek je­gyében tettünk több intézke­dést. Megszüntettük a me­netközi vasalást, ezáltal je­lentős élőmunka- és költség­megtakarítást értünk el. A varróautomaták beállításával a termelékenységet növeltük. Ez év utolsó negyedévében a befejező műveletek termelé­kenységének növelése céljá­ból két befejező egységet szer­veztünk. Emellett nagy gondot fordítottunk a termelés-elő­készítés megszervezésére is. Ezért az előkészítő művelete­ket egy egységbe vontuk ösz- sze. Á nagy értékű hőnyomó gép kapacitásának kihasználá­sa érdekében, jelenleg bér- munkavállalás céljából, tár­gyalásokat folytatunk a Né­met Demokratikus Köztársa­sággal. _Az előbbieken kívül megtettük az előkészületeket a műszaki normák kidolgozására is. A fent vázolt szervezési el­képzelések csak részben érez­tetik termelékenységnövelő hatásukat 1977-ben. Figye­lembe. véve a további elkép­zeléseket, várható intézkedé­sek hatását 1978-ban csaknem 6—7 százalékos termelékeny­ségemelkedéssel számolunk. Ebben segít majd az a 40—50 ifjú szakmunkás, aki a jövő évben szerzi meg a szakmun­kás-bizonyítványt. Az ő se­gítségükkel, az új esztendő­ben is dinamikusan fogjuk növelni a termelést. Máté Károly termelési osztályvezető Az öntödében feketék a falak. Alul-felül fekete a csarnok. Ezért első pillantás­ra vakít a kemencéből kes­keny szalagban csörgedező vasolvadék. Két munkás té­gelyt tart alá, abba csurog. Megtelik, jön a következő. A két munkás egy vasrúdon el­viszi a teli tégelyt egy for­mához, és belelöttyentik az izzó, folyékony fémet. Apró szikrák, csöppek pattannak szanaszét. Hátrébb a formákat alakít­ják. Szürkés-feketés homokot lapátolnak a minta köré. Egy formázómunkás kezében sza­porán jár a légsűrítéses tö­mörítő, keményre paskolja a homokformát mindenütt. Nap mint nap „testközel­ben” lenni az izzó, fröccsenő vassal: nem a puhányok kedvtelése. Csakis a talpra­esett, keményfából faragott munkások bírnak hosszú ide­ig eredményesen dolgozni az öntőcsamokban. Póczos Gyula kéziformázó, a ZTM salgótarjáni gyárának 37 esztendős munkása sok évet „lehúzott” az öntödében. Néha motoszkál-e a fejében, hogy AZ IZZÓ VAS véletlenül megégeti? — Azt szoktuk erre mon­dani — válaszolja tüstént —, hogy akit ismer a vas, azt nem bántja. A régi vasasok nemigen félnek. Aki viszont idegeskedik, kapkod, avval történik a baj. Aki itten dol­gozik, tudja, hogy ha a nyakába csöppen a vas, nem dobhatja el a tégelyt ijedté­ben. Mert ha akkor az az 5 —6 liternyi olvadt fém szét­fröccsen, a társaknak is neki is nagyobb baja esik, mint egy apró pörkölődés. Az is fáj egy pár pillanatig, de ki lehet és ki kell bírni. — Önnek már fröccsent vascsepp a nyakába? — Hát persze. Volt amikor beleszaladt a bakancsba is. De egészen kicsi darab, ami nem okoz említésre méltó égést. — Mégse lehet kellemes. Meg aztán itt a kormos mű- hely. Az előbb láttam: nehéz mintákat cipeltek. Miért sze­gődött éppen formázónak? — Amikor én iskolába jár­tam, nemigen vittek minket üzemlátogatásokra, hogy kö­rülnézzünk. így aztán először ebbe a gyárba jöttem be. És itt is ragadtam. De azóta megkedveltem a munkát, ta­lán hiányozna is, ha nem vé­gezhetném. — Mi a szépsége? — Sok minden. Egvik. hogy nem ugyanazt csináljuk ál­landóan, hanem hetenként, kéthetenként új munkánk van. És egy-egy új feladat, EGY-EGY FEJTÖRÉST jelent. De aki szereti a szak­máját, az szívesen gondolko­zik a jó megoldásokon. Ha végül is sikerül a munka, az embernek a szíve is örül. vas — Előfordul, hogy gyáron kívül is a szakmáról töpreng ? — Igen. Ha például egy fémszobrot látok, egyből az öntő szakember szemével vizsgálgatom. Elgondolom, milyen minták kellettek hoz­zá, hogyan állíthatták össze, meg ilyesmi. — ön nemcsak formázó, hanem technikus is. Nem sajnálja a technikusi végzett­ségét parlagon hevertetni? — Nem! Annak idején, mikor a technikumot elvé­geztem, fölkerültem a tech­nológiai osztályra. 6 évig ott dolgoztam. De egyfelől keve­sebb volt a pénz, másfelől hiányzott a szakma is. Ügy döntöttem, visszajövök. Nem vagyok még olyan öreg, hogv késő lenne váltani. Nem is bántam meg. — A fiatalok legtöbbje nem így vélekedik. Techni­kummal már íróasztalt ke­resnek, vagy ha nincs is „oklevél”, könnyebb munkát néznek maguknak. — Én azt mondom: itt kezdtem, itt is szeretném be­fejezni. Van, aki azt fújja: elmegy, mert AMOTT KÖNNYEBB a munka. Igen ám, de fize­téskor vékonyabb a boríték. Más meg azt szajkózza: ke­vesebb lesz a munkája, több a pénze. Hát ha ilyen helyet talál, akkor megérdemli, ne is hagyja másra. — Az önök munkája nem­csak fizikailag nehéz. Pontos­nak is, sőt, szépnek is kell lennie. — Ez igaz. Így is látunk hozzá. Mert az embert leg­könnyebben a munkájáról lehet megítélni. Előfordul, hogy a meósok az öntvény­ről látják, ki formázta. Van, akit a hibákról, van akit a gondosságról ismernek meg. Arra kell törekedni minden­kinek, hogy a nevét lehetőleg a jó munkájáról jegyezzék Korszerű szovjet gyártmányú univerzális fúró- és marógép segíti a dolgozók munkáját az Ipoly Bútorgyár szécsényi kábeldobüzemében. Szécsényben. A képen: Kelemen Béla, a Kossuth aranykoszorús szocialista brigád vezetője és Mester Miklós, a brigád tagja a kábeldobokat összcerősítő csavarok helyét fúrja (fotó: — bábéi —) NÓGRÁD - 1977. december 31., szombat 3 meg a gyárban. — molnár — /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom