Nógrád. 1977. december (33. évfolyam. 282-307. szám)

1977-12-25 / 303. szám

Ünnepi grafikák Gácsi Mihály: Háromkirályok Gábor jani Szabó Kálmán: Tél KARÁCSONY másodnapján érkezett a vidéki kisvárosba. Messze földről jött, cipőjén or­szágoknak havával, sarával, feje fölött varjak fekete kí­séretével. Sok száz kilométert tett meg gyalog. Éjszakánként pincegádorokban, padlásokon hált. Nem volt munkája. Minthogy pedig az ország északi részében nem akadt munkája, valami vak bizako­dástól sarkallva azt hitte, hogy sok száz kilométerrel távolabb, az ország déli részében majd akad munkája. Amint végighaladt a nyár­fasortól szegélyezett főutcán, már tántorgott a fáradtságtól. Leült egy utcapadra, maga mellé dobta sovány batyuját és körülnézett. Éhséget érzett. De korgó gyomránál is jobban fájt a lába. Ahogy megállott és már nem dagasztotta a sa­rat, egyszerre lüktetni, sajogni, égni kezdett a két alsó végtag­ja. Megpillantotta egy orvos tábláját. Bement hozzá. — Doktor út — mondotta —, messze földről jövök, sze­gény vándor vagyok, nem tu­dok fizetni. — Vesse le a cipőjét — mondta gépiesen az orvos. A vándor kihámozta lábát a toprongyos állati bőrökből. Maga az orvos is elhült. Két sáros, véres csonkot látott fe­kete, sárga, és kék sebekkel. Azon tűnődött, hogy ma. a repülőgépek korában, milyen alkalmatlan, idejét múlt köz­lekedési eszköz a gyaloglás. — Van kérem errefelé munka? — kérdezte a vándor alázatosan. — Bizony nincs, kérem — szólt az orvos épp oly alázato­san, mint szövetségesének. — Nekem nincs — tette hozzá. De elharapta szavát, mert eszébe jutott, hogy neki most végre van munkája. Kiszólta kiscselédnek. hogy a konyhá­ban melegítsen vizet, s hozza be. Addig pipára gyújtott. Megkínálta a vándort egy ci­garettával. Némán füstöltek. Hozták a vizet. A vándor beleáztatta a lábát. Aztán az orvos kezdte el kezelni. Ben­zinnel tisztogatta, itt-ott be is jódozta, leragasztotta a sebe­ket, > az egészet csinos, fehér pólyába kötözte. — Majd pihentesse — ta­nácsolta minden remény és meggyőződés nélkül. A vándor megköszönte az orvos szívességét, kiment a rendelőből az udvarba, ott álldogált egy darabig egy ecetfához támaszkodva. So­káig észre se vették. Vidéken egy ember nem mínífJSrt tű­nik föl. Csak egy óra múlva látta meg az orvosné, aki az udvarban tett-vett. — Ki ez? — kérdezte. — Valami vándor — szólta kiscseléd. — Messze földről jött. — Ha akadna a ház körül munka — rebegte a vándor — Szeretném meghálálni a doktor út jóságát. Az orvosné rátekintett. Ér­telmes embernek látszott. Ko­pott volt és sápadt, de szeme világított s szemén fekete csontkeretes szemüveg tün­dökölt, az egyetlen kifogásta­lan holmija, mely lencséjével összefogta, élesítette tekinte­tét, s mintegy még inkább hangsúlyozta fájdalmas értel­mét. Közölte, hogy négy nyel­ven beszél. — Ért a varrógéphez is? — tudakolta az orvosné. A vándor bólintott, s az orvosné lehozatta az udvarba a varrógépet, mely már ta­vasszal elromlott, s azóta egy­általán nem működött. Oda­tették az ecetfa alá, a vándor leült eléje egy székre. Jól esett ülnie. Nézegette, vizsgálgatta a gépet. Próbálta hajtani is, de az nem moccant, állt, mint a cövek. Levette a kerék szí­ját, forgatta ide-oda a kezével, olajozta a csapágyakat, a for­gókat, befűzött a tűbe, rázta az orsót, babrált. Sokáig bab­rált. Olykor háta mögé állt a kiscseléd, a kocsis vagy egy a házból, s tudakolta: — Jár-e már? — Kell neki — szólt a ván­dor, s csak piszmogott, nem sietve, az érdeklődők pedig to­vább álltak, szintén nem siet­ve. Közben az orvosnak ven­dégei érkeztek, azok a roko­nai, akik minden karácsony másodnapján nála ebédelnek. Benn az ebédlőben megtérí­tették a hosszú diófaasztalt patyolatfehér abrosszal, asz­talfutóval, karácsonyi búzával, s a konyhából hordani kezd­ték az ebédet, a tyúklevest, a tyúkot, s a tegnapi becses ma­radékot, egy óriás tálon a hi- deg pulykamellet, a töltöttká­posztát, a pörköltet, a túrós­csuszát, hogy egyébként sze­gény életmódjuk mellett ezzel a hagyományos dús lakomával üljék meg az ünnepet. Már a tésztánál tartottak, kirakták a dióst, a mákost, a fahéjas ru­dacskákat. a huncutkákat és a tortákat s egy új gesztenye­tortát is megszegtek, amikor az orvos kitekintett az udvar­ba, s megkérdezte: — No, megjavította a var­rógépet? — Reggel óta dolgozik rajta — felelt az orvosné, nem tü­relmetlenül. A társaság néhány tagja le­szállingózott az udvarba, s ellentétes híradással tért vissza. Voltak, akik azt állítot­ták. hogy a varrógép most se mozog, voltak azonban, akik szerint mozogni ugyan mozog, de még mindig nem lehet varrni vele, s voltak olyanok is, akik kereken kijelentették hogy nem ért hozzá és vég­képp elrontotta. — Nem lehet ezt elrontani — sóhajtott az orvosné. — Ei van az már rontva régen. Valaki azt tanácsolta: — Akkor hagyja abba. Ügyse tud rajta segíteni. — Én se tudtam segíteni szegényen — szólt az orvos. — Bekötöztem. De holnap megint tovább kell majd ván­dorolnia. Adjanak neki levest. A vándort behívták a kony­hába, s egy nagy mélytányér­ba tyúklevest öntöttek neki. Később az orvosné néhány da­rab pulykamellet tett egy tá­nyérra, s utasította a kiscse- lédet: — Vidd le, s add oda neki! De visszahívta a kiscselédet. A gesztenyetortából is leka- nyarított egy szeletet: — Ezt is. ÍGY FEJEZTÉK be a be­teg utókezelését, aki véletle­nül betévedt a rendelőbe. Eb­ben pedig valami türelem volt és közöny, mely hasonlított a bölcsességhez és irgalomhoz. Amíg* ettek, s lenn a vándor is evett, szebben csillogott a karácsonyi boruk, s jobban esett a falatjuk. .................................■inni......in........ E ltűnt szokások nyomában r ;,A legtöbb dolgot én Is már az öregektől hallottam. Pedig nem vagyok mai gye­rek: egyidős vagyok ezzel az évszázaddal, a 77. évemet taposom.” A mosást hagyta, félbe Új­helyi Jánosné, amikor be­kopogtam hozzá. „Viti néni és Bálint Józsi bácsi mondták el a gyerekeknek is magnóra, hogy, s min* volt ráaen. kp- resse fel őket” — javasolta Sátori Sándorné nagyoroszi tanítónő. A szabadkozás ellenére szí­vesen mesél a váratlan ven­dégnek Viti néni. „FONTUNK, SZŐTTÜNK, VARRTUNK. ..” — Anyám Luca-napon nem tartott semmit, nem öntöt­tünk ólmot. De egy pár ba­bonáról hallottam. Akkoriban sokan hitték az ilyesmit, no meg játékból is csinálták. A lányoknak olvasatlanul fel kellett markolni egy nvaláb hasábfát, beszaladtak vele és bent számolták meg: páros vagy páratlan. Ha páros, azt mondták, a jövő évben férj- hezmegy... Varrni Lucakor nem volt szabad, úgy tartot­ták, bevarrja az a gazda- asszony a tyúkok fenekét, aki tűt vesz a kezébe... e Elgondolkozva kutat emlé­kezetében: mit is mondjon? Élete nem a szokásos meder­ben folyt: 24 éves korában a férje kivándorolt Kanadába, 40 évig egyedül élt. Nem le­hetett könnyű... Akkor úgy döntött: fiatal rokonait ide­hívja. Nem bánta meg. De addig bizonyára sokszor járt el más asszonyokhoz, hogy Falusi — Társaság miatt? Nem­csak azért jöttünk össze egy- egy háznál. Bár az igaz, min­dig volt éneklés is, a fonás mellett lehetett. Nem voltam jó hangú — csak mint bőgő a zenekarban, én is belekap­csolódtam néha. Unatkozni nem lehetett, járt a kezünk: fontunk, szőttünk, varrtunk. Magunk dolgoztuk fel a kendert. Az összejárásnak egy olyan közönséges oka is volt, hogy szegények voltunk, spó­roltunk a petróleummal, a fűtéssel. Mindig másutt dol­gozni — ez a takarékoskodás. Miközben beszél, sürög-fo- rog. rendezget. Az asztalon levő újságokat — Nők Lapja, NÖGRÄD, Népsport — mu­tatja. a kötését hozza ki a szobából. — Nem unatkozom én ma sem. Olvasgatok, kötök — valamivel viszonozni akarom a pesti rokonok ajándékait. De amúgy már csak itthon vagyok, nem járok el estén­ként. Időnként sajnálom, hogy ma már nem divat... „ACÉL LEGYEN FEJSZÉ- JEK...” Bálint József is egy kis nosztalgiával emlegeti: ma mindenki bebújik a saját házába. Persze, mert jobban élnek az emberek. esték — Gyerekkoromban lucáz- ni és csordapásztorozni, bet- lehemezni is jártunk, öten- hatan összefogtunk, úgy ko­pogtattunk be a házakhoz. Egy esetet máig sem felejtek: egy módosabb gazdánál volt- tunk. Ahogy szokásos, lehe- veredtünk —, hogy jól ülje­nek a háziak tyúkjai — és véletlenül felborítottuk, ösz- szetörtük a gazda borral teli korsóját. Szaladtunk, hogy ne kapjunk sokat — mármint a hátunkra. Egyébként diót, al­mát, krajcárt adtak. Elmond­tuk a rigmust: „Acél legyen fejszéjek, baltájuk, Cin legyen a táljuk, kanáíjuk, Tojós le­gyen tyúkjuk, iúdjuk, Táncos legyen a lányuk...” A toll­fosztókban, fonókban ment a viccelődés, játék, amikor már megunták a serénykedést. Ma már csak hírből ismerik a „Fordulj, bolha...” játékot — pedig csókot lehetett kapni. — A karácsonyok messze voltak a maitól a bőségben, de mindenki igyekezett szé­pen ünnepelni. A fát persze az erdőről szedtük. Csak gyertyák, házilag készült csil­lag és karika alakú sütemé­nyek kerültek a fára, meg alma, dió. Ebédidőben készült a krampampuli — a pálinká­ba süvegcukor darabkákat dobtak, megnyújtották. Ebből az égetett édes pálinkából mindenki kapott kóstolót. Hogy mi került az asztalra? Nálunk általában finom sa­régen vanyú bableves, aszalt gyü­mölcs. A babonás szokások ennél a napnál sem hiányoz­tak: az ünnepi asztalról a morzsát összeseperték, felét a tyúkok elé szórták, felét a gyümölcsfákra, hogy bő le­gyen a termés, sok a tojás. Ünnep előtt az asztal alá kö­töztek egy csomó szénát — karácsony után feletették a tehénnel, lóval. Az asztalra kirakott diókból behúnyt szemmel kivettek egyet — először természetesen a ház gazdája — és feltörték: egész­séget jósol-e a jövő esztendő­re. Ma már okosabbak az emberek, nem hisznek ezek­ben a babonákban. Ez nem is baj — csak a régi összejöve­telek hiányoznak. Mostaná­ban csak az unokáknak éne­kelek. .. ÜJMÓDI SZOKÁSOK — MODERN HAGYOMÁNYOK Papp István nyugdíjas pe­dagógus élete nagy részét kis faluban, Kisbágyonban töl­tötte. Két éve lakik Pásztón, a nyugdíjazás után költöztek be. — 1941-től éltünk Kisbá­gyonban. Akkoriba» már egyre ritkábbak voltak a fo­nók, de még előfordult. Me­séltek, énekeltek, a munka után egy kis táncot is meg­engedtek. A legények az ab­lak alatt várakoztak, harmo- nikás is került. Igazából azon a vidéken nem sok régi szo­kás maradt fenn. A betlehe- mezés divatja is elmúlt pár éve — a gyerekek mindent megkapnak, talán azért sem járnak „koncsorogni”. Disznó­öléskor „Bacchus” maskarát öltöttek, úgy szórakoztatták a ház népét. Én inkább az új­módi szokásokról, a modern hagyományokról tudok, a téli estéknek az új időtöltéseiről. Ezekben magam is elég tevé­kenyen részt vettem. A gaz­datanfolyamok, majd később a TIT-előadások kedveltek voltak arrafelé. Na és a szín­játszás! A felszabadulás után két ifjúsági szervezet is volt a faluban — állandó versen­gésben készültek a műsorok, előadások. A miénk, a DISZ-é volt a jobb — telt ház előtt játszottunk. Általában az iskolások és a fiatalok készültek színdarabokkal, de az idősebbek is megtanultak egy darabot. Bár nem csak Kisbágyonban tanítottam — voltam Palotáson iskolaigaz­gató és szakfelügyelősködtem is — az éstéimet abban a faluban töltöttem. A TIT- tanfolyamok mellett a dolgo­zók iskoláját is sikerült be­indítani: három év alatt 28- an szerezték meg az általá­nos iskolai végzettséget. Tíz évig voltam a KISZ-esek propagandistája — őrzöm a KISZ kb dicsérő oklevelét — végül az ősz fejemre hivat­kozva mondtam le. Hiába, a falusi pedagógusnak „minde­nesnek” kellett lenni... Hogy miként telnek mostanában a téli esték? Koránfekvő let­tem: napközben ügyködöm már csak, mint népfrontos aktíva, este olvasgatok és le­fekszem. G. Kiss Magdolna társaságra is találjon. 10 fsiÖGRÁD - 1977. december 25., vasárnap Fazekasfilm Szereti az anyagot. Ahogy kézbe veszi, a korongra teszi, majd formázza, látni: nem­csak a kezével csinálja. Moz­dulatai serények, takarosak és nagyon biztosak. Amikor meg­szólal, munka közben a mun­káról, érezni, nem a szavak mestere. De szavai is esztéti­káját fogalmazzák. Pereg a film, Kis József, Kossuth-díjas, érdemes mű­vész filmje ifj. F. Szabó Mi­hály karcagi fazekasról. És Misi elbeszéli, megjeleníti előt­tünk a sárból vétetés legsajá­tosabb legendáját. Modern cserépnovella író­dik a celluloidszalagon. „Egy edény akkor eredeti, ha a mestere az agyagmunká­tól az égetésig végig tudja csinálni. Rájöttem, ahhoz, hogy jó fazekas legyek, teljes egé­szében meg kell ismernem a paraszti kultúra ma még élő és ránk maradt emlékeit. Hi­szen a cserép a paraszti kul­túrának csupán csak egy ré­szét adja: a magyar népművé­szet egészét kell ismernie an­nak, aki bármely ágát folytat­ni akarja. A forráshoz vezető út nagyon tanulságos volt. A múzeumokban rejtőző XVII— XVIII. századi cserépedények, valamint a régészeti gyűjte­mények töredékeinek tanul­mányozása egy addig ismeret­len, gazdag világot nyitott ki előttem: a középkori ma­gyar cserépkultúrát. Nagy él­mény volt átnézni, hogy ezek a cserepek évszázadokat pi­hentek elfeledve lenn a föld­ben. és most egyszeriben újjá­éledtek. Az újjá­élesztéssel nem akartam tönk­retenni, elsekélyesíteni a cse­répkultúrát. Bennem volt a tisztelet az ősök iránt, hitele­set akartam adni a mának, átérezve a felelősséget, hogy évszázadok távlatából akarok átmenteni a mának egy cso­dálatos és teljesen ismeretlen világot." A film azt az utat mutatja be, hogy egy ifjú népművész belérzö képessége és formaal­kotó tehetsége révén hogyan támasztja fel a középkori fa­zekasművészetet úgy, hogy e- közben teljesen líjat és erede­tit alkot. A rendező külön hangsúlyt ad annak a meg­győződésének, hogy ifj. F. Szabó Mihály népművész. s nem iparművész, vagy hasori’ó. Hisz’ indulása, egész pályája ahogy apjától, majd Ké.ntor Sándortól tanult, az a mód, ahogy benne él abban a falusi környezetben ott Karcagon, mindez a régi népművészetre jellemző. De az, ahogy kitekint a magyar népművészet egészé­re, ahogy tanulni képes a „múzeumistáktól" —, ahogy Kántor bácsi nevezi a régé­szeket, néprajzosokat, az, hogy tudja, mit miért csinál, tehát művészi öntudata már kivált­képpen a mi korunk, egy új társadalom, egy új környezet népművészévé avatja. In­nen a film címe is: Ä népmű­vész. F. Szabó Mihály, az édes­apa, félszázadot töltött a ko­rong mellett. A világhírű nagy­kunsági mester, Kántor Sán­dor, túl a nyolcvanon, ma is dolgozik. Életműkiállítása most látható a Néprajzi Mú­zeumban. Az ifj. F. Szabó Mihály nyomukban is. de előt­tük is jár. Útja,' miként azt Kis József filmje láttatja, az Értől indult. A szűkebb pátria már tudja, el fog jutni az Óceánig. A film „ősbemutatója” a napokban volt Karcagon. Pálréti Ágoston A látogató Ivan Ivanovics! — szólija meg a titkárnő az irodába belépő igazgatót. — Míg nem volt itt, érkezett egy elvtárs... Itt van, felírtam... Archimé- desz. — Melyik üzemből?’ — vá­gott a szavába az igazgató. Nem mondta — felelte zavar­tan a titkárnő — de minden valószínűség szerint a szállítá­si osztályról jött... Azt mond­ta,hogy adjunk neki egv tám­pontot, és fölemeli a Földet! — És adtak neki? — Hát honnan vegyünk?. íj A tervet már jóváhagyták, az alapok kimerültek, keret nincs... — És ő? — Azt felelte, hogy már 2000 éve ugyanezt hallja... (A. Boranov)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom