Nógrád. 1977. december (33. évfolyam. 282-307. szám)
1977-12-25 / 303. szám
Hegedűs Géza: Az apró élvezőiekről Míllílicr gyanakodva néztem azokra, akik azt állítot- [illlHlI” ták, hogy csak a fontos dolgok érdeklik őket. Nem szeretem azokat sem, akik. hangoztatják, hogy nem szeretik az értelmetlenségeket. Idegeskedem az olyan emberektől, akik megvetik a komolytalanságokat, akik idegenek a játékosságtól, vagy ingerülten szinte sértődött arcot vágnak egy szóvicc hallatán. De még az olyan fennkölt lélek is gyanús nekem, aki tüntetőén megvet, amiért írástudó létemre két klasszikus között szívesen olvasok el egy detektívre- gényt. Én igenis vallom, hogy szeretem az élet apró élvezeteit. Nem voltam soha kártyás, illetve .megtanítottak sokféle kártyajátékra, de valahogy éppen ez az ősi szórakozás sohasem kötötte le sokféle egyéb játékra hajlamos elmémet. De nagyon jól megértem a kártyásokat, csupán azokat szánom, akiknél gyötrő szenvedéllyé vagy éppen pénzszerző lehetőséggé torzult a játékkedv. De jól emlékszem, és kedves emlék a számomra, hogy apám és anyám- vacsora után gyakorta ült le kettesben kártyázni, ilyenkor rendszerint „kaszinóztak”, vagy olykor este barátaik jöttek hozzánk és késő éjszakáig is elszórakoztak a kártyával, ilyenkor römiztek. Engem ugyan diákkoromban megtanítottak bridzsezni, de — mi tagadás — untam. A hazárd játék, például a póker egy ideig érdekelt, de minthogy rossz lelkiismerettel, nyertem, és bosszantott, ha vesztek, már egyetemista koromban felhagytam vele. Sakkozni azonban szeretek, habár félévszázad óta gyakorolván sem tanultam meg igazán, és csak a magamfajta műkedvelőkkel ülök le a hatvannégy kocka elé. Játéknak élem. semmi többnek. A sportokat is annak tekintettem világéletemben, és sohasem izgatott a teljesítmény. Ifjúkoromban vívtam, célba- lőttem és főleg pingpongoztam (úsztam is és teniszeztem is, de ezeket untam), de még csak nem is. bosszantott, ha legyőztek: a játék öröméért csináltam. Ahogy a játék öröméért fejtettem és néha magam is készítettem rejtvényeket, és érett fővel, mindmáig szívesen ülök le gyermekded társasjátékokat játszani. És mindig jó hasznomat venni társaságbeli elmés szellemi tornákon. v Társasági ember vagyok. Szeretek értelmes barátok körében mindenféléről beszélgetni, de lehetőleg nem a magam dolgairól, mert tudom, hogy valójában nem igen érdeklik az embereket a mások ügyei, főleg nem azok, amelyek zaklatják a lelket. Örömeimet szívesen megosztom másokkal, bánataimat csak a legkedvesebb kevesekkel közlöm, s velük sem akkor, amikor nagyobb társaságban vagyunk. Magam is jobban tudok osztozni mások örömében, mint bánatában. Ami másnak bánat, nem bizonyos, hogy engemet is bánt. Hanem ami másnak öröm, annak én is örülök. Jó érzéssel veszem tudomásul mások sikereit, mások szerencséjét, mások boldogulását. Gyakran kérdezték már, hogy, nem irigylem-e ezt vagy azt az írót kivívott dicsőségéért, vagy esetleg nem is túl indokolt sikeréért. Ilyenkor vizsgálni kezdem magamat, de nem jöttem rá, hogyan kell irigynek lenni. Az irigység számomra ugyanolyan szó, mint a személyes gyűlölet: nyelvtani értelmüket pontosan tudom, csak képtelen vagyok átélni. Tudok gyűlölni egy embertelen eszmét, egy megalázó politikai rendszert, egy embertelen jogintézményt, de személy szerint még a gonosz vagy aljas emberekkel szemben is legföljebb megvetést, idegenkedést vagy olyan utálatot érzek, mint az undorító rovarok vagy mocskos tárgyak láttán. Ez azonban nem gyűlölet. Ha voltak ellenségeim, nem gyűlöltem őket, hanem ellenfeleknek tekintettem, akiket vagy le tudok győzni, vagy ők győznek le engem. Vagy világtörténelem formájában beleszól dolgunkba a végzet és kiderül, melyik is marad felül. A sportokban mindig játékos voltam, de az ellenségeskedésben sportszerű. Azt hiszem ezért tudtam ép lélekkel átgázolni a nem egyszer nyomasztó éveken. Meg tudtam őrizni értelmem és érzésvilágom összhangját. Ehhez az is kellett, hogy óvakodjam a túlzásoktól. Az élet kellemetlenségeit nem tagadóin meg magamtól, de visz- szariadok, ha szenvedélyekké akarnak válni. Valamikor például elég kemény szeszivó voltam. Szervezetem jól bírja az alkoholt, és ma is derűsen gondolok vissza ifjúkorom hajnalokba húzódó nagy társas ivásaira. De jött olyan idő, amikor a politikai kérdések zavarai elől menekülni kezdtem az alkohol vigaszába (1956. nagy lélekrengése idején), és akkor feleségem vette észre aggódó lélekkel, hogy túlléptem a határon. Ö tudta, mi "a teendő, ő mondta, hogy most pedig azonnal tanuljak meg autót vezetni és tüstént vásároljak gépkocsit, tudván, hogy amilyen fegyelmezett állampolgár vagyok, nem fogom áthágni a KRESZ ivás tilalmát. Így is lön. Az autóval egyszeriben megszűnt a szertelen pálinkázás, most már jó másfél évtizede csak akkor iszom, s legföljebb egy-két kis pohárkával, ha tudom, hogy aznap már nem ülök volán mellé. És inkább semmit sem iszom, ha nincs igazán írnom ital a közelemben. Helyette azonban megkaptam az autóvezetés kellemetlenségét. Itt sem bújok ki a bőrömből, itt is magam vagyok, nem hajszolom a sebességet, nem akarok mindenáron előzni, és nem bosszant, ha más megelőz; de szeretek napfényes nyári időben végiggördülni az országutakon, nyelni a kilométereket, felkeresni még nem látott városokat és falvakat. Nem szenvedélyem az autózás sem, de igen kellemes élvezet. Az élet apróságaiból még aránylag a leginkább szenvedély erejű a dohányzás. Itthon, munka közben pipázom, társaságban cigarettázom, néha étkezés után elszívok egy- egy szivart. A dohányfüst ködmódjára gomolyog dolgozószobámban. Nem szívesen mondanék le róla; remélem, testi berendezésem mindhalálig jól fogja tűrni ezt a kamaszkorom óta szakadatlan gyönyörűséget. Mert hallottam ugyan másoktól, hogy szenvednek a dohányzástól, sokan érzik testi ártalmát — énnekem minden szippantás élvezet, és szervezetem semmiféle jelzéssel nem tiltakozott ellene. Pipáztam a legínségesebb időkben is; volt úgy, hogy kenyeremet adtam, csakhogy dohányom legyen. Pedig élvezni tudom az ennivalót is, habár, nem vagyok amolyan nagyétvágyú ember Mértékkel sokfélét kedvelek, s ami talán ritkaság is dohányos italkedvelő embernél, mindenek előtt édességevő vagyok. Jó a töltöttkáposzta vagy egy jól kisütött csülök, de még jobb a csokoládé, vagy egy habos sütemény. De ha választani kényszerülök, akkor ezeknél is jobb a pipa. S ha döntenem kellene egy pohárka konyak vagy egy cigaretta között, mert együtt nem adatik, akkor habozás nélkül a cigarettát választom. S mivelhpgy az ízlés is dialektikus, édességkedvelő létemre a teát és a feketekávét keserűen szeretem. Talán azt is mondhatnák minderre, hogy hedonista vagyok, vagyis életelvem a kellemes, kényelmes élet. Pedig életem szakadatlan munkában, emberhez méltó gondok között telik. De tudom, hogy pihenni kell közben, és e közbülső pillanatokra igénylem is a pihentető kényelmet. I^ét tett közt játszani kell, két feladat közt élvezni kell az apró gyönyörűségeket. A sok teendő jó életérzést követel. Otthon kell lennünk a világunkban. És csak akkor lehetünk otthon a világban, ha otthon vagyunk az otthonunkban. Szeretem az otthonomat, úgy válogattam össze berendezését és kisebb-nagyobb tárgyait, hogy még akkor is örülni tudjak nekik, ha már megszoktam őket. Dolgozószobám faláról Shakespeare néz rám, és Raffaelló Athéni iskolájának Rómából hozott reprodukciója. A görög bölcsek és a számomra mindenkinél nagyobb lángelme figyeli, mit csinálok. Szeretem játszani, hogy nekik vagyok felelős. Itt szoktam fel-alá járkálva, vagy karosszékben ülve tervezni, hogy aztán írógépem előtt ülve művé váljék a terv. Gyermekkorom óta írok írógépen. Szeretem a személy szerint engem szolgáló gépeket, autómtól villanyberetvámig. Ezek között a legfontosabb az írógép: mintha csak élőlény volna, munkatársam a mindennapi munkában. T'k« fcrv személyes kapcsolatban számos tárgygyal: pipámmal, golyóstollaimmal, íróasztalom papírvágó tőreivel, nappali szobám családi képeivel... és természetesen mindenek előtt könyveimmel, amelyek körülvesznek, ahogy a belőlük olvasottak emlékei körülveszik életemet. S ahogy mindehhez hanglemezeim biztosítják a tetszésem szerinti rögtönzött hangversenyt vacsora után, esti munka előtt. Milyen sok a feladat, és milyen-sok gondot ad az élet! Milyen nagy szüksége van a léleknek közben az életnek ezekre az apró gyönyörűségeire. líáldi János ágak mis iÉJJE Csodálatos művész a tél. Szüntelenül fütyül, zenél. Csilingel a faág-világ napokon át, heteken át. Mit csilingel? Csak én tudom. Cseng-bong a hang a hó-habon. l Zeng a tetőn, tűzfalakon rím-finoman, fiatalon. Kőoszlopon, kocsiszínen csendül tovább ünnepien Zsong a rácson, dérfátyolon. a hóba-halt virágsoron. Az eldobott, régi dobon. Mit csilingel? Csak én tudom. • Akár röpke, friss fuvalom, betör a zárt ablakokon. Szívbe, agyba, tovább, tovább, tilinkózik a téli ág. A MÁSODIK NAP D ugába dőlt Z. I. terve, hogy ma, második munkanapján, igencsak ráhajt, s kétszer annyi fát termel ki, mint tegnap. De nem, az atyaúristennek sem engedelmeskedett kezében a Stihl, ez az általa egyszer rohadt, máskor meg egyenesen csodás kapitalista találmánynak titulált gépfű- rész. Pedig hagy márka — mondogatta, amikor megkapta a masinát —, s kezével gvengádebben simogatta, mint elsőszülött fiát. Gond jóformán nincs vele és annyit pusztít a tölgyesből, hogy hat kézifűrézses sem eredhetne a nyomába. Trógero1 hatnának orrvérzésig — hangoztatta — én meg akár szmokingban, fehérkesztyűsen is hazavágnám őket egy fél műszak alatt. Magában díjazta eme gondolatmenetét, baja csupán azzal volt, hogy szmokingot sosem viselt még, s ha emlékezetét jól megerőlteti — márpedig hazafelé menet számtalanszor megtette — sem rémlett fel benne: milyen viselet is az... Régi munkahe- lvéről örökölt pufajkája szélét szorította oda a vattakabát másik szárnyához, mert az az egyetlen gomb is ott felül, a nyakrészén volt, de hogy fullassza, s ki is izzadjon, azt már nem... Még így is, a tetőnek menet, gyakran támadt olyan érzése, mintha égő harckocsiban ülne... Mint akkor régen, bár visz- szaemlékezése szerint abban a bizonyos pillanatban egyáltalán nem a hőfokot, hanem a félelmet érezte. Az pedig... hideg volt. Függetlenül attól, hogy a tánk — ágyú egyfolytában tüzelt, s ha jól számolta, tíz perc alatt háromszor is körbeforgott új célt keresve a T—34-es lövegtornya; harmadjára akkor, amikor állásuk bal oldaláról felvillant a kézi páncélelhárító gránátvető szemet vakító fénye, akkor úgy érezte: hideg cseppek azok, amik olajtól koszos arcán yégiggördültek. Rettenetes hidegek... Sem ezelőtt, sem akkor, sem azóta nem szerette a meleget- Most is, hogy ki tudja hányadszor rántotta már meg — a tőle szokott energikus mozdulatokkal a gépfűrész indítózsinórját, ledobta magáról a pufajkát. Ott állt az öregek előtt egyszál nadrágban foltozott pulóverben és... és még nem káromkodott. Tartotta magát, mert mit szólnának az öregek, ezek a nálánál huszonöt — harminc — harmincöt évvel is idősebbek, hogy ilyen hamar dühbe gurul. Már így reggel korán, éhgyomorra. Magára erőltette a nyugodtságot. Lassú mozdulatokkal lecsavarta a benzintartály kupakját, mert most már magában sem volt biztos: elegendő benzint töltött-e bele tegnap, a műszak végén, de a hirtelen mozdulattól néhány cseppnyi ki is löttyent belőle, újra rántott egyet—kettőt—hármat a beindító zsinóron. — Mást tán jobban betudnál ugratni! — nézett rá két falat között — nem tudta vicce! ődőn, vagy provokáló komolysággal-e — az egyik öreg, akinek rőt bajúszáról faggyá dermedve pergett le vastag orrlyuka gőze. Rámordult volna, amúgy istenigazából, de csendben maradt. Igaz legszívesebben a pofájába vágta volna neki, hogy szórakozzon azzal, akivel akar, csak ne vele, de belegondolt: második napja tartoznak egy csapatba, s máris.. Igazított a motor szelepén, s ahogy a fűrészgép súlyától remegő karjai alatt kinézett a tőle hozzávetőlegesen tíz méternyire álldogáló öregekre, egyszeriben sajnálkozás töltötte el. Irántuk... Z. I.-nek a nagyapja jutott eszébe. Maga sem tudta, honnan tolultak elő-elő emlékezetéből az általa igen-igén nagyra becsült réges-rég halott öreg arcvonásai, de azokat látta szeme előtt.^ S érdekes — gondolta — nem sárga a nagyapa arca. Leült, tekintete végigsiklott az öregeken, s bár nyugodt típusú volt — később visszagondolva nem is értette, miért csinálta, de ráordított az öregekre : — Mire vádnak! Azt hiszik rajtam múlik mennyi pénzt kapnak? Fogják már azt a rohadt baltát és dolgozzanak! Az öregek később, ‘néhány hét múltán, egy kocsmai beszélgetés közben azt mondták: akkor szinte a vér is meghűlt bennük olyannyira elváltozott az arca. Akkor viszont csak a legidősebb próbálkozott néhány botladozó szóval: — Jól van, no. Nem kell velünk kiabálni! Nem szoktunk mi ehhez a régi .világban sem. Most is az erdész úr... — Hagyja öreg a szentbeszédet ! — Majd szól helyettünk az erdész... Visszaszólt volna egy rettentő gorombát, de nem tette. Mert most úgy vélte: rendben a motor, csak erre összpontosította figyelmét. Megrántotta a begyújtó zsinórt és először nem, aztán másodjára felbő- dült az a rohadt kapitalista szerkentyű. Kiköpött egyet az őt mereven bámuló öregek felé, s bár rágyújtott volna — érezte: meztelen nő simításánál is jobban es'ne most egy cigaretta — de nem nyúlt a zsebe felé. Bár a jobb keze szabad volt, baljában remegett alapjáraton bőgve a motorfűrész, mégis inkább egy rügvet csavarintott le, s tette szájába. Kettéharapta, s aztán ismét kiköpött, kétszer is egymás után, mert keserű volt, aztán a fűrész vágólá'n- cát nekieresztette a kék krétával megjelölt tölgyfa törzsének- Akkor, abban a pillanatban semmi másra nem gondolt, csak arra összpontosította figyelmét, hogy nem túl magas tüsköt hagy-e, s jó irányba dől majd? Néhány másodperc múlva viszont az villant emlékezetébe, hogy akkor, amikor a figyelőnyíláson át látta, egy rájuk irányzott páncélököl fénye lobban, sem érezte magát kényelmetlenebbül, mint most. Bár akkor rosszabbul is végződhetett vol'na, ha az az idióta jobban céloz.. Most meg? Itt csak én döntök! Olyan erővel remegtette a kezét a fűrész erőlködő motorja, mint egy betont tömörítő vibrátor — azzal is dolgozott már, volt összehasonlítási alapja —, vagy vagy mint egy géppuska. Kétszer is kihúzta a fa vastag törzséből a gép vágóláncát aztán újra 'nekieresztette. Néhány másodpercre most már csak az kötötte le figyelmét, hogy elnézte: milyen messzire spriccel a hóra a fűrészpor, majd hirtelen feleszmélt: —Menjenek onnán, az istenit! — üvöltötte az öregekre. Menjenek már! — ismételte volna, de nem kellett. Senki sem volt már a közelben, amikor az óriás tölgy teste megremegett. Idejében húzta ki a vágásból a Sthilt leállította a motort, s az azt követő ezred- másodpercnyi csönd után hatalmas robajjal zuhant a földre az öreg. Lent volt: irányra, gallyazásra, darabolásra kifeküdtén. Megtörölte verejtéktől nedves homlokát, aztán leült az öreg tuskójára, cigarettát vett elő és rágyújtott. Érezte, remeg a keze, de bem törődött vele. Gyors egymásutánban szívott néhányat, maga elé fújta ki a füstöt, s akkor, szemébe villantak az öreg, két combja között fehérlő évgyűrűi. Még egyet szívott a cigarettából, aztán botladozó ujjakkal kezdte számlálgatni a fehéres-barnás életnyomokat- Még hátrább is ült, hogy egyetlen girbe-gufba eret se tévesszen szem elől, s már ötvenkilencig jutott, amikor megunta. Lehettél vagy kilencven éves, öreg— gondolta, s . a második-harmadik szívásra sem füstölgő Kos- suthját belevágta a hóba. — No mi van, fiatalúr? — eszmélt fel a kérdésre. — Már az elsőnél kiborult? Messze még a sötétedés! Odanézett a négy öregre. Fekete kabátos szi’uettíük mint nagyobbik fia által keménypapírból kivágott formák a fehér háttéralapon inbo- lyogtak felé a ' térdközéoig érő hóban, s arra gondolt: Vajon ezek miért fekete színű ruhákban járnak az erdőre? Ezek mindig temetésre készülnek? F elállt, berántotta a motort és gázt adott ríeki. Kikereste a legközelebb álló fát — ezen is rajta volt a kék kereszt —, majd odanyomta a törzsnek a vágóláncot. Perzse, persze jutott eszébe az előbbi gondolatmenetről: biztos a meghaló fákat gyászolják fekete ruhájukkal. Hát gyászoljátok is, mondogatta, miközben semmi másra, csak a hóra szálló fűrészpor vastag csíkjára figyelt... Karácsony György
