Nógrád. 1977. december (33. évfolyam. 282-307. szám)
1977-12-22 / 300. szám
Ma már a téli vakáció örömeit élvezik a galgagutai iskolások, közöttük Urban János, Bodrogi László és Barnóczki Tünde második osztályosok. Január harmadikáig gondtalan szórakozásban, pihenésben lehet részük. A karácsonyi szünet örömeit nem ronthatják még a szigorú nevelők osztotta érdemjegyek sem. Mindenesetre érdemes belepislogni az ellenőrzőkben és a füzetekben levő osztályzatokba, hogy a mamákat, apukákat felkészítsék a várható eseményekre — Isj — Klárika számvetése Év vége a számvetések ideje. Még egyszer lepergetjük az év fontosabb eseményeit, felmérjük mit tettünk, menynyivel lettünk többek, melyek azok a napok, melyek vastagabb betűvel kerültek be életünk krónikájába. Melyek azok a napok melyekre évek múltán- ás szívesen emlékezünk vissza. Huszkó Klára nógrádmegye- ri kislánynak minden bizonynyal sokáig emlékezetes marad az 1977-es év. Nemcsak azért, mert jó eredménnyel fejezte be általános iskolai tanulmányait, és felvették Salgótarjánban a Madách Imre Szakközépiskolába, ezek mellé még sok maradandó élmény raktározódott el. — Szerettem az általános iskolát, az úttörőmunkát. Mindig szívesen vállaltam közösségi megbízatást Örsünk a Riporter őrs, jól összeforrott kis közösség volt. Emlékszem milyen lelkesen készültünk az Együtt egymásért őrsök közötti vetélkedő járási döntőjére. Mondanom sem kell, mennyire boldogok voltunk, mikor a verseny végén kiderült, hogy mi szereztük a legtöbb pontot. Jutalmunk, táborozás a Duna-kanyarban. Szeptembertől ifivezető vagyok, így a kapcsolatom nem szakadt meg az úttörőcsapattal — emlékezik vissza a nyúlánk, barna hajú kislány. A jó bizonyítvány, a sikeres felvételi, az első hely, az őrs tagjaival összefonódott élmény és emlékek mellett az a júliusi három hét, vastagabb betűkkel került a krónika lapjaira, melyet Jugoszláviában a nemzetközi úttörőtáborban töltött. A tábor minden egyes napjára, órájára hosszú évek után is emlékezni fog. — Nem akartam elhinni, mikor a hírt megtudtam. Nagyon boldog voltam, de azt hiszem örömömben az egész csapat osztozott. A szüleim is nagyon örültek, édesapám gyári munkás és büszke volt arra, hogy a lánya ilyen fiatalon külföldre utazhat. — Magyarországról hányán vettetek részt a nemzetközi táborban? — öten. Jó érzés volt tudni, hogy megbíznak bennünk az úttörővezetők, felemelő érzés volt az a tudat, hogy mi képviselhetjük a magyar pajtásokat: — Mivel utaztatok? — Minden gyerek álma, hogy egyszer repülőn utazhasson. Most nekünk teljesült. — Mesélj a tábor életéről! Klárika szeme felcsillan, egyre inkább belelkesedik, átéli mindazt, amit mond, arca kipirul. — Belgrádiéi 22 kilométerre a Béke—barátság tábor vendégei voltunk: lengyel, szovjet, csehszlovák, bolgár, finn, amerikai, egyiptomi, és jugoszláv pajtásokkal. Nehezen tudtunk egymással beszélni, de a játékban, éneklésben mindig közös nyelvet találtunk. A táborban mindenki barátja lett mindenkinek. Voltunk kirándulni Belgrádban, hajóztunk a Dunán, a Király-szoroson át a Vaskapuig, sok szép emlékkel jöttem haza. Színes és gazdag Klári idei krónikája. A sorokat, a vékonyabb és vastagabb betűket ő írta: jó tanulásával, közösségi munkájával, úttörőfeladatok vállalásával és teljesítésével Sz. F. Mire jó a szocioíotó? 1932, 1966 és 1977. A három evszám közül az első egy betiltott, a másik kettő pedig megvalósult és sikeres szolnoki szociofotó-kiállítás időpontjait jelenti. Az első szociofotó-tárlatokat a Kassák Lajos vezette Munkakör fotósai rerdezték. „Célunk az volt, hogy a munkás- fotózást az osztályharc egyik kulturális eszközévé tegyük. Kritikai meggondolással szociográfiai feltáró útra indultunk. A parasztság életviszonyainak tudományos vizsgálata már megkezdődött, de ilyen célzattal az ipari munkásság életével még nem foglalkoztak.” Kassák folyóirata, a Munka három irányban kezdett ehhez a feladathoz. „Egy nap életemből” címmel rovatot nyitottak fiatal munkások számára, akik beszámoltak arról, mivel töltik el munka utáni szabad idejüket. Továbbá népdalkő- rusokat és fotófcsoportot szerveztek. Ez utóbbi adta ki „A mi életünkből” című szocio- fotókönyvet. Megrázó erejű dokumentum ez a két világháború közti Magyarországról, a proletariátus, az elnyomottak világáról. Talán valamit a képek címei is elárulnak: Proletárcsalád, Mutterka, Népkonyha, Használt holmi csereúton, Másnak aratnak, Kilakoltatás előtt, Razzia után, Vak koldus, Falusi konyha. Munka nélkül. A képek alkotói, a szocio-, fotózás mesterei, Lengyel Lajos, Gönci (Frühof) Sándor, Haár Ferenc, Tabák Lajos, Escher Károly, Bergmann Teréz, Bass Tibor és a többiek mind olyan emberek voltak, akiknek „van életideáljuk, ismerik a társadalom szerkezeti törvényeit, felfogják a technikai kultúra jelentőségét, s eredményeit a jövő vonalában alkalmazni és hasznosítani tudják. Nem elégszenek meg a keni szén elérésével, tudják, hogy a tárgyilagos fotó egyrészt a jelen feltárásának, másrészt a jövő történetírásának nagy jelentőségű kultúreszköze. Tudatosan, egy bizonyos Szemszögből, a haladás nézőpontjából állítják be gépüket, felvételeiken át a dolgok lényegéhez akarnak kö- zelférkőzni, s a valóságot akarják feltárni társaik előtt.” Kassák Lajos, akitől a fenti megállapításokat idéztük, 1966-ban Szolnokon, a Damjanich Múzeumban is arra hívta fel a figyelmet és arra buzdított, hogy hasznos lenne, ha mind a fővárosban, mind vidéken fotócsoportok alakulnának szociográfiai felvételek készítésére. Véleménye szerint ugyanis a munkásfotózásnak manapság is éppúgy megvan, a társadalmi jelentősége, mint annak idején. S hogy a jó tanácsnak. no meg a szolnoki szociofotózás hagyományainak — itt főként Tabák Lajos munkásságát kell kiemelnünk — volt és van foganatja, mi sem bizonyítja jobban, mint a Szolnokon látható Tegnap és ma. 1932— 1977 elnevezésű szociofotó-kiállítás, a múzeum' földszinti termeiben. A megnyitóra eljöttek a „nagy öregek”, Lengyel, Gönci, Tabák és elhozták magukkal a harmincas évek híres fotóit. Érdeklődésük azonban. ahogy például a Tiszamemti Vegyiművek művelődési otthona fotószakkörének tagjaival beszélgettek, inkább a mában is a jövőnek szólt. Mondván, most nem az elnyomottak, hanem az építők hangját kell megszólaltatni a szociofotósoknak. Elmondták még, tekintve, #iogy a társadalom építése most sem teljesen zavartalan, ellentmondásmentes folyamat, van hát mire íigyeimezni, ezért az optika ma is kritikus. Csakhogy ez a kritika ma már birtokon belüli, tehát önkritika. „Érted haragszom” szemléletű elkötelezettsége pedig szellemi létalapját kell hogy jelentse minden igaz, komoly, tudatos és felelős valóságfeltáró ábrázolási módnak, így a szociofo- tónak is. Pálréti Ágoston Hol vannak a versmondók ? A minap rendezték meg Salgótarjánban az országos és megyei kiíró szervek versmondóversenyének Nógrád megyei döntőjét, a munkásfiatalok körében. Az eseményről és színvonaláról tájékoztattuk olvasóinkat. Néhány fontos és megszívlelendő tanulságra azonban ismételten érdemes visszatérnünk. Először is: hol maradtak a többi, tehetséges versmondók miért nem érkeztek több üzemből, helységből szavalok? A sok „bába” — kiíró szerv — között elveszett a „gyerek”? Nem a tort fogalmazzuk meg ezt a cseppet sem költői kérdést, mintha elégedetlenek lennénk a megjelentek — nagyon becsületes és tisztességes — szereplésével, hanem sokkal inkább abból az indítékból, amelynek végső sum- mázata emigyen hangzik: több versenyző között több tehetség is akad. Több szavaló nagyobb erőfeszítésre késztetheti a rutinosabb, ismert versmondókat is. No, és végtére is: ez mozgalom. Huszonnégy versenyző. Szinte egyetlen kezemen meg tudnám számolni, honnan, hányféle intézményből, munkahelyről jöttek, őket megilleti a dicséret és az elismerés. De, mit kezdjünk másokkal? Olyan nagy és úgymond dicsőséges amatőr művészeti mozgalommal rendelkező nagyüzemekkel, mint a Salgótarjáni Kohászati Üzemek, az öblös- és síküveggyár, a bányagépgyár, vagy a szénbányák vállalat. És ehhez ott van még a többi, „gyermekkorán” túllépő megyei üzem, a balassagyarmati kábelgyár, a fémipari vállalat, a finomkötöttárugyár, a nagy- bátonyi harisnyagyár és a FŰTŰBER, a pásztói szerszám- és készülékgyár, a MEZŐGÉP, s még másik két könnyűipari üzem. A megyei szervezők egy csoportja, a szakszervezetiek és az öblösüveggyár Kossuth Művelődési Házának dolgozói elmondták — fájdalom, de a megyei KISZ-bizottságtól és a Salgótarjáni városi Tanácstól nem érkezett képviselő —, hogy áprilisban 167 megyei termelőegység számára küldték el a munkásfiatalok szavalóversenyének felhívását, s a döntő előtti napokban még több tucatot telefonon Is megkerestek. Mégis: a versenyzők zömét a Kőbányai Porcelángyár balassagyarmati telepe, a salgótarjáni egészségügyi szakközép- és szakiskola, valamint a salgótarjáni ipari szakmunkásképző intézet vonultatta fel. Bizonyára vitatható a verseny szervezési, propagandamódszere, de nem hiszem, hogy egyedül és kizárólagosan csak ez szolgál rá az elmarasztalásra. Hiszen csaknem 200 szakszervezeti bizottság és KlSZ-alap- szervezet tudott, már hónapokkal korábban a rendezvényről. ők mit csináltak az eltelt hónapokban? Szerényen elfektették, fiókba zárták a felhívásokat? Vagy netán igyekeztek megismertetni tartalmát fiatal dolgozókkal? A két felvetés közül az elsőnek nagyobb a valószínűsége. És ez már súlyos mulasztás, komoly szemléleti hiba. Tapasztalatunk szerint az üzemekben, szakmunkásképző intézetekben az illetékesek, afféle modem Pató Pálokként, elmulasztották ismertetni a felhívást. Pedig a közművelődés tennivalóira nemcsak ez az egyetlen felhívás utal, hanem a központi és megyei párthatározatok, helyi intézkedési terveik egész sora. Elvben nagyon fontos dokumentumok — a gyakorlatban egyszerű „papírok” csupán. De csak ott, ahol 'szajkózzák a szót, és nem „lefordítják”. A munkásfiatalok országos versmondóversenye megyei döntőjének látottja-hallottja alapján a legtöbb helyen elmaradt ez a „lefordítás”. Ami annál is sajnálatosabb, mert egyre több olyan emberre van szükségünk, aki érti, sa- ját környezetéhez is igazítja a szót, nemcsak szükség és alkalom szerint idézi. (ok) Gerencsér Miklós: A holnap elébe Ady Endre élettörténete 21. Mert lehet, hogy a Nyugat indításában, konszolidálásában a fő érdem Fenyő Miksáé és Osvát Ernőé, de ennél is biztosabb, hogy emberként, költőként a legtöbbet Ignotusnak köszönhetett Ady Endre. Ez a végtelenül türelmes, a békés magatartáshoz rendületlenül ragaszkodó Ignotus sokszor védelmezte meg a szerkesztőségben a valóban 4 NÓGRÁD - 1977. szeszélyes, sokszor dölyfös Ady érdekeit — de mindenekelőtt a magyar haladó irodalom érdekeit. Bölöni, Hatvány, Révész mellett Ignotusra szárnit- hatot leginkább a nehéz természetű költő. Magától értetődő, hogy az új folyóiratnak főmunkatársa lett Ady Endre, hiszen nélküle aligha volna érdemes elkezdeni az egész vállalkozást. Olyannyira azonos fogalom lett Ady és a Nyugat, hogy haláláig ő fémjelezte a december 22., csütörtök folyóiratot. Mint majd látni fogjuk, kapcsolata a Nyugattal cseppet sem volt idillikus. Miközben vívta gigászi harcát a világnézeti, politikai, társadalmi porondon, gyakran civakodott szerkesztőivel is. Tegyük hozzá: türélemből, higgadtságból inkább a szerkesztőknek kellett vizsgázni- ok, mert Ady a legparányibb vélt, vagy valódi sérelmeire is heves kifakadásokkal reagált. Ismerte magát, nemegyszer vallotta meg, hogy sokat szenved asszonyos, hisztériás természete miatt. Hátrányos alkati adottságaival magyarázható gyakori deprimáltsága. 1908 első felében, amikorra sikerült remekül egyenesbe jönnie egészségileg, az anyagi okok miatti hazakényszerülése után, az ünneplés, a javuló jövedelem ellenére tele vo!t panasszal. Ezt íHa Lédának: „Egy-két hétre kiszaladok Párizsba, mielőtt megbolondulnék, vagy megölném magam. Teljesen leromlott, őrült beteg vagyok...” Júniusban valósággal kimenekült a francia fővárosba, amelyet az emberiség szemefényének nevezett, de a remélt kikapcsolódás semmit sem javított állapotán. Egyre jobban gyötörte a krónikus álmatlanság. Diósiék örülnek neki, de Léda sincs jól; manapság veszélyeztetett terhességnek neveznék állapotát. A férjétől várt gyermeket. Ügy döntött, hogy a nyár végén esedékes szülésre hazatér a nagyváradi otthonba. Ady tőle telhetőén gyengéd, figyelmes volt az asszonyhoz — közeli ismerősei vallják, hogy szeszélyei és gőgössége ellenére meghatóan melegszívű tudott lenni. Most a ragaszkodás, az alkalmazkodás, a segítőkészség jellemezte magatartását. Lédát ő és Diós! féltő gonddal bocsátották hazai útjára. Ady augusztus végéig Párizsban maradt, majd szeptember elején visszatért Budapestre, Olaszországon, Velencén át. Amúgy is megviselt idegzetét erős próbára tette a Léda miatti aggodalom. • Indokolt volt az aggódás. Diósi Ödönné halott gyermeket hozott a világra családja nagyváradi házában A harmincnyolc éves asszonyt, aki reménykedéssel készült az anyaság örömére, lelkileg súlyosan megviselte az eset. Lelki szenvedésében mindkét férfi példás támasznak bizonyult Diósi Ödön nyomban hozzá utazott; Párizsból. Ady pedig tőle teljesen szokatlan önfegyelemmel kétnaponként gyorsvonatozott Budapestről Nagyváradra, miközben egyéb kötelességeiben is helytállt. Léda hamarosan rendbejött fizikailag és kedélyállapota is sokat javult. Az anyai reményeit ért csapás vigaszaként páratlan jótéteményt kapott a sorstól. Alig gyógyult fel, máris ünnepre készülődhetett: 1908. szeptember 17-én került sor első alkalommal a nagyváradi városháza dísztermében a Holnap irodalmi kör nyilvános rendezvényére. Zsúfolásig megtelt a gyönyörű terem. Szem- és fültanúk emlékezése szerint soha nem tapasztalt emelkedettség, érzelmi feszültség lett úrrá a közönségen, amikor sorra megszólaltatták az előadók az Űj versek és a Vér és arany kötetéből való, már akkor klasszikusnak elismert költeményeket. Léda, az ihlető asszony ott ült a költő mellett az első sorban, egyszerű fekete ruhában. Egyetlen ékszere a mellére tűzött élő vörös rózsa volt. Mindkettőjüknek dicsőséget jelentett a közönség ovációja. A forró ünnenlést boldogan, köszönettel, de szerény mértéktartással fogadták. Nern volt démon sem a költő, sem a múzsa. Egymáshoz tartozó, a halhatatlanságban Is együtt maradó emberek voltak. Ady Endre azzal toldotta meg Léda boldogságát, hogy együtt látogattak el Érmind- szentre, ahol állt ugyan a költő szülőháza, de mellette már felépült az új, rangosabb otthon, amelyben Ady is kényelmes búvóhelyhez jutott: hajszoltságéban mindaddig, amíg meg nem nősült, ez az érmindszenti legényszoba volt végső menedéke. {Folytatjuk,) I
