Nógrád. 1977. november (33. évfolyam. 257-281. szám)
1977-11-20 / 273. szám
Ady-emlékek Párizsban A Hotel des Balcons a Quartier Latin-ben: Ebben a szállodában lakott 1906-ban, második párizsi tartózkodása idején a költő Ady Endre emléktáblája a Hotel des Balcons-on A Rue de Lévis. A 92. számú házban lakott Léda, és ugyanebben a házban lakott Ady is első párizsi tartózkodása idején VILÁGI QTTHONTKREMTÉ is>s> Beszélgetés Király Istvánnal A marxista esztétika és irodalomtörténet újabb eredményeire támaszkodva a 60-as években megérett egy új, minden eddiginél teljesebb és differenciáltabb, az életmű minden részletét kibontó korszerű Ady-szintézis szükségessége és lehetősége. E korszerű marxista szintézis megvalósulása elválaszthatatlanul összekapcsolódik Király István akadémikus, egyetemi tanár munkásságával, azokkal az új szempontú, és hangsúlyosan a művek esztétikai elemzésére támaszkodó kutatásával, amelyeket Ady Endre című monográfiájának 1970-ben megjelent kétkötetes első része tett ismertté. — Évtizedes kutatómunka eredményei, tanulságai alapján, és úgy is, mint szenvedélyesen elkötelezett közéleti ember. miben látja Ady életművének mai érvényességét, legfontosabb üzenetét a ma embere számára? — Ha Ady Endre életművének mai érvényességéről beszélünk, akkor — úgy vélem — a lehetséges magyar huszadik századról beszélünk, olyan feladatokról, amelyeknek végzésén ma fáradozunk, s holnap is fáradoznunk kell, A huszadik század mindenki számára új és alapvető kérdéseket tett fel, s Magyar- országon Ady Endre keresett választ először emberként, magyarként a kor nagy kérdéseire. Az egyik ilyen alapkérdése századunknak a nemzeti kérdés. Ady életművéből az emberiségben gondolkodó, huszadik századi ember válaszát ismerhetjük meg, azét az emberét, aki a nemzeti és nemzetközi, a patriotizmus és internacionalizmus egységét elsőként valósította meg a magyar költészetben. Mert két irányból nézte Ady ezt a kérdést. Nézte a nemzetközi felől, s nem véletlen, hogy világképének egyik sarkalatos eleme volt a szakítás mindennel, ami partikuláris, ami provinciális, ami — visszahúzó értelemben — magyar. De nézte és tudatosan nézte Ady ezt a kérdést a nemzeti felől, pontosabban az emberiség felé is, s tudta és vallotta, hogy a „magyarság szükség és érték az emberiség, s az emberiség csillagok felé vezető útján”. A rrfltsik, ezzel szorosan ösz- szefüggő válasz Ady keleteurópaisága. A századelő Magyarországa „peremvidék” volt, peremvidéke a társadalmi fejlődésnek. Ebből a peremvidéki létből magyarázható Ady lírájának olyan kulcskérdése, mint a megké- settség, annak tudata, hogy „Minden, minden ideálunk, Másutt megunt ócskaság már”. A vidékiség, a falusiasság, az ázsiaiság elleni harc ezért jut kiemelt szerephez költészetében. (Érdekes felfigyelni arra, hogy később József Attila költészetében is meghatározó elemként bukkan elő a külvárosi motívum, a peremvidéktudat proletár változata például a Külvárosi éj, az Elégia, a Város peremén című versekben.) Ez a peremvidékélmény azonban nem gátja, sokkal inkább emelője az öntudatnak Adynál. Hiszen a peremvidék kilátópont is egyben, egyszerre tekinthet előre és hátra, a köztes helyzetből tisztábban rajzolódik ki előtte a fejlődés iránya. Elöl a fények: a megvalósítandó emberi .lehetőségek, csábítanak, de nem fordulhat el a tekintet az itt és most gondjaitól, látnia kell az emberi megoldatlanságok és félmegoldások kínzó jelenvalóságát is. Ebből a peremvidéki sorsból fakad a sajátos, adys dac, a „Végek öntudata”, de a távolabb látó, tudatos népi-de- mokratikus forradalmár is ebből a sorsból nő fel. Erről a magaslatról pillantva szét tud testvériesülni a tágabban vett peremvidékkel: Kelet- Európával, s tud igazán európai, egyetemes költővé is válni. S ezzel lényegében elérkeztünk Ady harmadik érvényes emberi válaszához: az ember, a morális lény a huszadik században csak forradalmárként, nem csupán politikai, hanem emberi értelemben vett forradalmárként viszonyulhat kora valóságához. A mindegy-emberséggel, a pesszimizmussal, közönnyel, a kívülmaradó arisztokratizmussal szemben a mégis-em- berség vállalását hirdeti Ady. Nem naiv illozionizmus ez a mégis-morál; megszenvedett, tragikus optimizmus ez, a kétségbeesés, a fenyegetettség és bizonytalanság szakadékai felett átívelő egyetlen deszkaszál, az egyetlen tisztességes emberi magatartás lehetősége, hogy ne adjuk fel „az ember „Szépbe-szőtt hitét”. Több ez a magatartás az élvont mora- lizálásnál, itt jut érvényre a közösségi ember felelősségérzete, a „Mában élni a Jövőért” öntudata. — Tudjuk, ho?y Ady már íleté - ben, majd jó ideig halála után is, dttntö hatást gyakorolt költészetünkre, az elmúlt évtizedekben inkább József Attila volt a példa és a mérce. Mennyiben lehet termékenyítő ma Ady költői öröksége? — Irodalomtörténeti közhely, hogy Petőfi—Ady—József Attila életműve a magyar költészet elevenen ható fővonala. Ez idáig azonban a hangsúly jobbára az eszmei folytonosságra, az elkötelezett, forradalmi magatartásra esett, és nemigen foglalkoztunk a fővonal esztétikai sajátosságaival. Ennek következtében elsikkadt, pontosabban nem tudatosodott eléggé egy lehetséges esztétikai irányzat folytonossága. Jellemző például, hogy József Attila első Ady élménye a Halottak élén című kötet Adyja, s érett költészete éppúgy elválaszthatatlan attól, ahogyan József Attila érett költészete nélkül nem érthetnénk pontosan Juhász Ferenc, Nagy László költészetét. Ezt végiggondolva nyilvánvaló, hogy Ady költői öröksége folyamatosan hat lényegi tartalmával ma is, mégha ezt nem is értékeljük közvetlen hatásként. Pedig ennek az esztétikai folytonosságának a feltárásán, tudatosításán keresztül világosabban láthatnánk a magyar líra valódi hozzájárulását a világköltészethez. Nálunk máig divatos egyfajta kulturális kisebbrendűségi érzés, miszerint újat csak a világ adhat nekünk, mi nem adhatunk újat a világnak. Eszünkbe sem jut, hogy tovább vihetjük, tovább teljesíthetjük az egyetemes gondolkodás, művészet eredményeit, pedig erre — sok más mellett — éppen Ady költészete a nyilvánvaló példa. Sokáig csak azt hangsúlyozták az esztéták, hogy — mégkésve ugyan, de nálunk úttörő módon — Ady is csatlakozott a szimbolizmushoz. Ez részben igaz, de ez a kevésbé lényeges. Arról azonban kevés szó esik — pedig ez a döntő —, hogy Ady is tovább vitte, de egy sajátos kelet-európai lírai realizmus irányába. A késői Ady már nem szimbolista, de nem is expresszionista. És ez a sajátos lírai realizmus folytatódik József Attila, Juhász Ferenc, Nagy László költészetén keresztül napjainkig. — Mivel lehetne röviden Jellemezni ezt a kelet-európai lírai realizmust, s miben fogalmazható meg az Ady-líra egyetemes jelentősége? — Ha egyetlen szóval kellene jellemezni ezt a — hangsúlyozom — huszadik századi lírai realizmust, elsőként a gondolatiság szó kínálkozna. Mert ezt a lírát — amelynek rokon hajtásai szintén a peremvidékeken : Kelet-Európá- ban, a Szovjetunióban, Latin- Amerikában nőttek és nőnek — döntően a Mindenség-hi- ány, a Teljesség-akarás, egyáltalán a Kozmoszban való gondolkodás evilágisága jellemzi, valamint a szoros kötődés a nem elvont, hanem konkrét Emberhez, emberiséghez. Mély történelmi elkötelezettség, szenvedélyes közösségi kötődés hatja át, szemben a különféle individuális, irracionális utakkal. Tehát: gondolkodói felelősség, művészi felelősség a lehető emberi jó megvalósításáért. Az Ady-líra világirodalmi jelentőségét elsősorban abban fogalmazhatjuk meg, hogy az elsők között alkotta meg magas esztétikai színvonalon, itt Kelet-Európábán, azt, a költészetet, mely máig egyedüli életképes alternatívája és individualista polgári költészetnek. — Készül és várjuk az Ady- monográfia második, az utolsó pályaszakaszt feldolgozó részét. Miben tudná Király elvtárs e — talán legfontosabb — pályaszakaszra vonatkozó kutatásainak eredményeit összefoglalni? — Az Ady-líra csúcsának valóban joggal tekinthetjük, a világháborús évek költészetét. Ezekben a köteteiben jut el a költő egyetemes magaslatokra. E kötetekben teljesedik ki tragikus optimizmusa, mely egész költészetének kulcsa. Míg könyvem megjelenő első részében azt próbáltam megmutatni, hogyan jut el Ady a kiteljesedett otthontalansá- gig, majd a kiteljesedett ott- hontalanságból, hogyan próbál kitörni egyrészt a társadalmi-politikai feladatvállalás változatain, másrészt — tévesztett módon — az istenkeresésen keresztül; a második részben az elidegenedett- séggel szemben győzedelmeskedő otthonteremtés’ gondolata kerül a középpontba. El kellett jutnia ehhez Adynak, hogy leírhassa, „a végesség: halhatatlanság, s csak a Máé a rettenet”, s nem véletlen hogy éppen az első világháború mindent kizökkentő, minden Voltat összekuszáló iszonyata, tébolya idején. El kellett jutnia ehhez a gondolathoz annak a költőnek, aki oly mélyen élte meg az életet, akit oly mélyen foglalkoztatott az ember sorsa a huszadik században. S, hogy ehhez eljuthasson a költő, természetszerűen el kellett jutnia az aktuálpolitikától a világnézetig. Azaz el kellett jutnia ahhoz a felismeréshez, hogy az ember nem lehet otthontalan, nem lehet idegen végérvényesen saját világában, hogy „várja az Embert víg célja a Piros, tartós őröm”. S ha az ember természettől fogva nem otthontalan, akkor megvan az igazi, evilági otthonteremtés lehetősége. Pete György Féja Géza: Ady öröksége „Jóslások Magyarországról ** 1934-ben történt. Hatvány Lajos egy könyvet nyújtott át, Ha hív az acélhegyű ördög volt a címe, vidékies külsőt viselt, eléggé sok sajtóhiba volt benne. Nagyváradon jelent meg, és Ady Endre ottan írt újságcikkeiből adott hevenyészett gyűjteményt. A könyvet mégás kézről kézre adtuk, nem csupán azért, mert Ady írta, de a kötet egészen új, eddig alig ismert oldaláról mutatta meg a költőt. A fiatal újságírót hozta elénk, aki „diákéveit” éli, napról napra csaknem teleír egy vidéki lapot, és minden írása bizonyság, hogy nagy pályára készül. Ügy írt, mintha valamelyik város vezető napilapját bízták volna reá. Mintha újjá akarna teremteni egy országot. Mintha a honi ügy egyértelmű volna a nagy egyetemes kérdésekkel. Versei még közepesek voltak, sőt olykor a közepes színvonal alatt vesztegeltek, de közirása már a legjobbak közé emelte. Mit bánta ő, hogy vidéki lapba ír. Megmutatta, hogy miként kell a teljes igazságot megírni, és önmagát adni maradéktalanul szüntelen égve, életerejét pazarolva. Hívta „az acélhegyű ördög”, és a vidéki szerkesztőség sivár szobájában nap mint nap ontotta az izgalmas publicisztikát, bizonyosságot tett,, hogy a közírás is alkalom lehet remekek írására. Az újságírás akkoriban fölötte jó „iskola” volt. Olyan írók kezdték újságoknál a pályájukat, mint Iványi Ödön, Gárdonyi, Krúdy, Móricz, Ady, Bródy, legtöbbje hosszabb időt töltött vidéki lapnál, mint Mikszáth, de akadt, aki a fővárosi sajtó mellett már beérkezetten "is hű maradt vidéki lapjához, mint Tömörkény többek között. De végül is miért gyakorolt jótékony hatást az elinduló íróra az újságírás napi „robotja”? Mert ez a robot többek között szabadságot és látókörének tágulását jelentette. Mindenről írnia kellett, ezáltal egyre tágult érdeklődése, és a „kis” vidéki lapban olykor szabadabban nyilatkozhatott meg, mint a különféle pártok és érdekcsoportok szolgálatában álló tekintélyes fővárosi újságokban. Adynak sikerült Nagyváradon megtalálnia Fehér Dezső lapjában (Nagyváradi Napló) azt a helyét, ahol gátlások nélkül írhatott, „szabad öm- lés” volt a jussa, s ezáltal a nagy költő megérlelődhetett benne. Sommásan: szabad pályát kapott, ez pedig nem csupán rangot, de elkötelezettséget is jelentett. Az elkötelezettség pedig több aircú volt, nem csupán világnézeti, s politikai, de színvonalbeli és esztétikai kötelességteljesítés is. Ady és a méltó sajtóorgánumokhoz került írók a szabad véleményalkotás fejében újságcikkeiket „teljes erőből” írták. A folytonos munka nem csupán a megerőltetés volt, de teremtő láz is, és legjobb képességeiket vonzotta fel. Ady publicisztikái, miként egymás után megjelenő kötetei igazolják, irodalmi művek, mivel igénnyel írta őket, életművének szerves részét alkotják. Költészetét is akkor értjük meg igazán, ha újságcikkeit magunkba fogadjuk. Ady a bizonyság, hogy miben rejlett az újságírás másik jótékony hatása az irodalomra. Nem engedte az írót elefántcsonttoronyba húzódni, „kivonulni”, merőben egyéni világba húzódni, „elidegenedni”. Az újságírás a napi életbe, a hol forró, hol hátborzongató valóságba kényszerítette az írót. * Megismertette a tényleges társadalommal, az igazi problémákkal, állásfoglalásra kényszerítette, közösségi emberré avatta. Ez a folyamat pedig a századforduló idején Ady Endre újságcikkeiben ment végbe leglángolóbban. Néha valójában attól kellett tartani, hogy lángot vet a papír. A közösségi hevület Adyban forradalmivá növekedett, ezért írta, írhatta joggal nemsokára nagy közéleti verseiben, hogy az ország megérett és felkészült a forradalomra. Menet közben, munka közben, az élet sűrűjében mérte meg a nép és az ország „hőmérsékletét”. Hatvány Lajos 1934-ben nem csupán Ady újságcikkeinek Nagyváradon megjelent gyűjteményét adta át, de biztatott, hv.'pr szerkesszek bővebb és Ady fornadalmiságát a maga teljességében megmutató gyűjteményt. Meg is csináltam „Jóslások Magyarországról” címen. Előbb azonban lázas hónapok következtek, nap mint nap vastag, régi újság- kötegeket, folyóiratok évfolyamait tettek elébem a könyvtárban: a Nagyváradi Naplót, a Pesti Naplót, majd a Huszadik Század, a Figyelő, a Nyugat és a Világ került sorra. Gyűjtöttem, még jobban lelkesedtem Ady ért, és sokat, igen sokat tanultam- tőle. Végre le kell számolnunk azzal a gonosz szándékú és még mindig felbukkanó suttogással, hogy Ady alig olvasott, és műveltsége hiányosnak tekinthető. Nagyon sokat olvasott, a kor minden jelentős szellemi és közéleti mozzanatáról tudomást vett, az élet előtt teljesen megynyi- totta a lelkét, mindent befogadott; mérlegre tett, s eldobta, vagy magáévá szenvedte érdeme szerint. Nem csupán újságot olvasott, de Bergsont is. Irodalma kritikái ma is helytállók, ö írta legkülönb Petőfi-tanulmányunkat (Petőfi nem alkuszik), ö „fedezte fel”, mivel elsőnek méltatta érdemük szerint: Móricz Zsigmondot, Krúdy Gyulát, és Tersárszky J. Jenőt. Betegen utazott Szegedre, hogy hitet tegyen Tömörkény István melletti Soha nem tévedett, az irodalomban és a szellemi életben éppenúgy mindig a lényegre talált, akár a közéletben, a politikában. Harmadik nagy, egész életre szóló tanítást is adtak Ady újságcikkei. Az atomizálódó, mindig széteső, nagy történelmi mozdulatokra képtelen társadalmat, különösen az írókat arra intette, hogy mindig az Egészet nézzék, Egészben gondolkozzanak. Tudta, hogy md történik falun, egy nagy novellának beillő cikke milyen félelmetesen világítja meg a kivándorlás igazi okait. Midőn Pusztaszeren az urak ünnepet tartottak, meg merészelte írni, hogy ezt üzente nékik Tápéról a paraszti „kupaktanács”: „Nem megyünk Pusztaszerre, az urak ünnepére, nem megyünk. Ha Árpád apánk tudta volna, sohase hozott volna ide bennünket. Ünnepeljenek a Pallaváci- nek, a Wenckheimok, a Rákosi Jentík és a Güntherek”. Ady nyitott szemmel járta Európát, észrevette, hogy a bajor parasztház palota a magyar nádtetős falusi házakhoz képest. Hallatlan érzékenysége mindent felfogott, ami itthon és a nagyvilágban történt Szatmár megyében Milotán istennyila ütött a kálvinista templomba, s a magyarok egy fillért sem akartak adni újjáépítésére, mert „miért gyújtotta fel az isten a saját házát?” De ugyanolyan szívügye volt Adynak a városi proletariátus sorsa. Midőn jött a hír, hogy hat nagyvárosunkban sztrájkol a munkásság, elment a varróleányok sztrájktanyájára, ahol asszonyok is voltak: „beesett mellű, négy-öt gyermekes assz»-' nyok”. És nem csupán nyomorriportokat írt, hallgassuk csak: „Tegnap este. amikor Burián meghallgatására világították ki az operát, egy csendes utcában nagy csődület támadt. Egy sarokházban, valami iskola intemátusában zongorázott egy diák. Szépen, komolyan játszott a fiiú..., s hallgatta vagy háromszáz ember, talán négyszáz is. Diákok, elszabadult munkások, masa- módlányok, kereskedelmi áld kalmazottak, s más effélék”. Aztán felvetette, hogy kiké legyen Budapest, és a válasz- szal sem késett: „Csak azo- ké, akik lent vannak, s akik igézett népe a kultúrának”. Adynak, a közírónak a fel- támasztása robbanó erővel hatott 1936-ban. Kenyeremtől akartak megfosztaná, s azzal vádoltak, hogy Ady publicisztikájának „exhumálásával” a forradalmat kívánom feltámasztani. Vádjuk igaz volt, de hiába kísérleteztek ellenszerekkel, visszahatással, erőszakkal és hamis tanúsággal A történelem Adyt igazolta. , cJ NÓGRÁD - 1977. november 20., vasárnap 4
