Nógrád. 1977. szeptember (33. évfolyam. 205-230. szám)

1977-09-25 / 226. szám

Név szerint címezve ' ülünk a taggyűlésen, hall­gatjuk a beszámolót a párt- alapszervezet belső életéről. Kiegyensúlyozott, precízen fogalmazott mondatok követik egymást. „A politikai oktatás eredményes, de a párttagok egy része még nem tanul rendszeresen... A tömegszerve­zetekben dolgozó elvtársak túlnyomó többsége lelkiisme­retesen teljesíti feladatait, de egyesek még nem eléggé kez- deményezőek... Néhány gaz­dasági vezető elfoglaltságára hivatkozva többnyire elmarad a pártesoport-megbeszélések- ről..” Peregnek a mondatok, általánosítva a mindennapi tapasztalatokat. Személyes értékelést De mintha egy kissé túl­ságosan is általánosítanák őket! Főleg, ha meggondol­juk, hogy ez az alapszervezet alig negyven tagot számlál. Negyven ember, mindegyikük ismeri egymást. Lehet, hogy ők tudják is, kik azok az „egyesek” meg a „néhányan”, kik tartoznak a „túlnyomó többség”-hez és ki az „egy rész”-hez. Lehet, de nem biztos. Mindenki gondolhat akár önmagára, akár a szom­szédjára. Hiszen sem az elis­merést, sem a bírálatot nem címezték meg név szerint. Ki­ki saját elgondolása szerint válogathat közülük, maga dönti el, melyik inget vegye magára, melyiket ne. Sajnos, az általánosítás tá­volról sem erre az egyetlen helyre jellemző betegsége az alapszervezeti pártmunkának. Tünetei több helyen mutat­koznak. E tünetek jellemző közös vonása, hogy a végzett munka értékelése az általá­nosságok szférájában lebeg, jóval az egyes, a valóságos ember fölött. A tendenciák megállapítása során elvész ezek hordozója, a cselekvés tényleges alanya, illetve csak az összesség, tagjaként jelenik meg, egyedi személyként nem. Besoroltatok az „egyesek”, meg a „többségük” közé, de anélkül, hogy pontosan meg­tudhatná, vajon hová is szá­mították, melyik az ő helye. Ezáltal azonban meggyengül, vagy teljesen elvész a társa­Telre készülnek Szinte rá«k tört a szeptemberi *.tél’\ a minősítés talán egy ki­csit túlzás, de azt is túlzásnak érezzük hogy a szeptember a kellemes nyárutó időszaka több mint 10 fokkal hidegebb a meg­szokott sokévi átlagnál. A hirte­len beállott időváltozás arra ösz­tönzi a Salgótarjáni Kohászati üzemek illetékeseit, hogy hozzá­fogjanak a téliesítéshez. A FORRADALOM TÜZÉREN Xolcsakékkal verekedtünk Oroszországban #/« mindkettőnek megvan a maga szerepe. (Mint ahogy a sajtó hasábjain is megfér egymás mellett a témát általánosság­ban tárgyaló írás — például amire most fordítja figyelmét az olvasó —, meg a konkrét helyszínről, személyekről szó­ló cikk.) De minél „lejjebb” megyünk, annál kevésbé le­het és szabad ezt különvá­lasztani. Egy műhely-faliújsá­gon másként kell szólni álta­lános kérdésekről is, mint a megyei lapban; egy alapszer­vezeti taggyűlésen másként, mint a megyei, járási, városi pártbizottság ülésén. Dicséret és bírálat Közrejátszhat egy másik ok is. Mert bármennyire igaz, hogy az emberek igénylik te­vékenységük konkrét értéke­lését, a név szerint címzett bírálatért azért nem olyan nagy a rajongás... Különösen azoknál nem, akikről szól. A sértődékenység bacilusa meg­lehetősen széles körben fer­tőz. Ki tagadhatná, hogy egyszerűbb dolog a kritikát általánosságokba csomagol­ni, mint felidézni az érintett személyek halálra sértődésé­nek kísértő veszélyét. Mégis vállalni kellene ezt a veszélyt. Mert az általános személyte­lenségnél semmivel sem jobb az a féloldalas gyakorlat — amivel ugyancsak találkozha­tunk —. hogy a dicséretet név szerint osztják, de a bí­rálatnál óvakodnak az ilyes­mitől. Emiatt alakulnak ki azután olyan furcsa jelensé­gek, hogy a fórumokon a vál­lalat munkájáról számos ne­gatívum is elhangzik, de a név szerint megemlített bri­gádokról, csoportokról, üzem­részekről csak jót hallani, azok mind-mind kiváló mun­kát végeztek. Az ilyenfajta dolgokat csak úgy küzdhetjük le, ha a mun­ka értékelésében véget ve­tünk a személytelenség kul­tuszának. Ha — legyen szó dicséretről, vagy bírálatról — pontosan, név szerint megcí­mezzük, kiről, kihez szól. Gy. L. A korai hideg miatt máris hoz­záláttak a munkához. Az aszta­los szakemberek közül 8—10 vssz résfct a téli felkészülés munkái­ban. Ajtókat javítanak, ahol er­re szükség; van a megrongált nyí­lászárókat újakkal pótolják és 2000 négyzetméter ablaküveget vágnak be az időközben megrongálódott vagy kitört ablakszemek pótlásá­Joliban esed, mint száz szál rózsa Most már jó néhány napja, hogy szemerkél a hideg, szep­temberi eső. A sötétszürke fel­hők olyan fáradtan, nehézke­sen szállnak, akárcsak az öregember gondolatai. Ki-ki- néz az aprócska ablakon és azt mondja magában: mi len­ne, ha egyszer csak nincs tovább, fennakadnának a fák őszülő koronáin- Csak így magában töprenked.ik. Évek jönnek,, évek mennek el anélkül, hogy valaki is rá­nyitná az ajtót. Legfeljebb a lánya, aki ételt hoz neki. Megöregedett, egyedül ma­radt. Még jó, hogy itt a szomszédasszony. Olykor­olykor vele zsörtölődik, hogy mit olvasott az újságosán. — Pedig valamikor nem voltam én akármilyen em­ber. — Csuparánc arca egy­szerre megélénkül — Kolcsa- kékkal verekedtünk Oroszor­szágban. . • Feláll, óvakodó lépésekkel csoszog a szekrény felé. Hoz­za a megkopott ünneplőt, raj­ta a kitüntetéssel... — Zo bojevüje zaszlugi. — Lassan, megfontoltan ejti a szavakat. Hangjában büszke­ség bujkál. Markó István 1915. májusá­ban vonult be katonának. Fi­atalember volt, mindössze húsz esztendős. Az életről azért már tudott egyet, s mást. Elsőnek azt tanulta meg, hogy a szegény ember sorsa nehéz, ök pedig szege­dalmi tevékenység egyik fon­tos hajtóereje: a személyes cselekvés közösségi megítélé­se. Márpedig ez nagyon lénye­ges hajtóerő: lemondanunk róla nem lehet és nem is szabad. Másként végzi dolgát, aki tudja, hogy a kollektíva figyelemmel kíséri, számon tartja tetteit, aki bizonyos le­het abban, hogy a sikeres fá­radozásért elismerés, a mu­lasztásért elmarasztalás jár. Az egyén és a közösség kap­csolatának ugyanis nélkülöz­hetetlen eleme, hogy világo­san érzékelhető legyen, meny­nyivel járult hozzá az egyén cselekvése a közösség céljai­nak megvalósulásához. Számos tény tanúsítja, hogy a párttagok igénylik is ezt a személyes értékelést. A párt­tagsági könyvek cseréjét meg­előző beszélgetések ezért is találtak olyan rendkívül ked­vező fogadtatásra a párttag­ság körében. Sokan fogalmaz­tak meg olyan igényt, hogy az ilyenfajta beszélgetések a jövőben váljanak rendszeres­sé, s e mögött is nem utolsó­sorban az említett kívánság húzódik meg. Ahol már rendszeressé vált, hogy az éves beszámoló taggyűlések előtt a pártcsoport értékeli saját tagjainak politikai tevé­kenységét is, ott érzékelhették és érzékelték is, ennek a gya­korlatnak a kedvező hatását. Kettős szerep Miért veszik el mégis nem egyszer ez az értékelés az ál­talános megfogalmazások tengerében? Talán — egye­bek mellett — egy félreértés miatt is. Egyes alapszerveze- tek vezetőségeiben élhet egy olyasféle feltételezés, hogy a munka színvonalát úgy lehet emelni, ha a felsőbb irányító pártszervek munkamódszere­it másolják le. S megyei, já­rási, városi szinten már va­lóban a közös, átfogó tenden­ciák megítélése kerül előtér­be, noha az egyes munkate­rületek, illetve alapszerveze- tek konkrét értékelése sem maradhat el. A munkában itl A kohászati üzemeknél mindig gondos felmérések és készületek előzik meg a téli felkészülést. így volt ez most is. Felmérték a te­ljesítés tennivalóit és megállapí­tották. hogy mintegy 3000 munka­órát kell fordítani a nyílászáró szerkezetek javítására, a hiánvzó ablakszemek pótlására, a fűtőbe­rendezések és a fűtőhálózat mű­ködőképessé tételére. nyék voltak. Apja öt holdjá­hoz öt gyerek ragadt. Ha ar­ra gondolt, mi lesz a sorsa, so­káig csak azt keresgélte, me* lyik urasághoz szegődjön el béresnek, kondásnak. Aztán egyszer csak odaállt az apja elé: — Apám-.. én elmennék ta­nulónak. .. Három kemény évet húzott le, de jó kőműves lett belőle. Rákoson, a vasútnál munkát is kapott. Csakhogy nem min­den építőmunkásnak volt sze­rencséje. Sokan maradtak munka nélkül is, akik dolgoz­tak, azokat is súlyos megélhe­tési gondok nyomasztották. Az építőmunkások sztrájkjá­ban Markó István is részt vett. Csupán annyit kértek, enyhítsenek gondjaikon. Ami­kor a Parlament elé vonultak, katonák, lovasrendőrök tá­madtak rájuk. — Harcoltam a német fron­ton, Galíciában- Mit mondjak? Dőlt. az ember, mint a búza. Aratott a halál... Akik meg­maradtunk, éhesen, elcsigázva vonultunk vissza. — Elhallgat, hogy aztán nekikeseredve tör­jön ki belőle. — Sok mindent kellett elszenvednünk.. . Nyár eleje volt, amikor 1916-ban orosz fogságba esett. Hidakat építettek, meg vas­utat, egészen a Fehér-tenge­rig- Megszökött többször is. Lágerekben hányódott, kulá- koknál dolgozott, míg eljutott Orenburgig. A várost, a fo­golytábort már a szerveződő Vörös Hadsereg katonái sza­badították fel. Akkor már ja­vában dúlt a polgárháború. Az oroszországi fehérgárdis­ták, az intervenciós csapatok egyszerre támadtak a fiatal Szovjet-Oroszország ellen. A hadifoglyok közül sokan ott mindjárt beálltak a Vörös Hadseregbe. Feliratkozott Markó István Is. — Lengye­lek, szlovákok, magyarok, né­metek, románok... mind együtt mentek. — Hogy miért harcoltunk? Azt mondták nekünk, a szov­jethatalomért. Voltak köz­tünk kommunisták, akik ér­tették is a szavak értelmét. Tőlük hallottuk, hogy megdőlt a cár, a kormány, győzött a szovjethatalom. Sokat emle­gették Lenint, hogy azon van, minél előbb vége legyen a há­borúnak. Mesél az öregember, minden szava csupa lobogás: — Akkor én még nemigen igazodtam el abban, hogy mi is történik körülöttem. De az biztos, magam is azt akar­tam, hogy vessenek véget a A lány, olyan mint a nyári égbolt; tiszta, vidám és fel­hőtlen. Izzik, parázslik körü­lötte a levegő, ahogy céltuda­tosan, határozott megfontolt­sággal beszél terveiről, vágyai­ról. Mert miért is ne sikerülne az, amit az ember elképzel, kigondol? És miért ne is le­hetne az ábrándból valóság? A lánynak, a nyári égbolt­hoz hasonlónak eddig minden sikerült. Vágyai, álmai meg- foghatókká váltak, szinte be­kopogtattak hozzá... Igaz, so­ha nem akart emberfelettit, soha nem kívánt nagy dolgo­kat. Mégis boldog ember. Sze­reti a munkáját, nem híve az élet habzsolásának, azt tartja, a mindennapok apró örömei jelentik a legnagyobb élményt. Élete harmóniája, kiegyen­súlyozottsága már-már hihe­tetlennek tűnik. o — Pedig ez a valóság — támad a lány. — Az én elvem a következő; Mindent elér­hetsz, ha van benned elég erő és kitartás! Mindent elérhetsz, ha életedet az egyéniséged­hez, képességeidhez mérten tervezed. Halljuk hát az alig húsz esztendő felhőtlen, akadályok­tól mentes alakulását! — Kiss Zsuzsának hívnak. Cserhátsurányban ismerked­tem a világgal, ma is ott la­kom a szüleimmel. A kör­nyezetem állandóan hajtogat­ta; kitanulsz egy jó szakmát, meglásd mennyi hasznod vá­lik belőle. Kitanultam. Kötő­hurkoló szakmunkás lettem a Budapesti Finomkötöttárugyár balassagyarmati gyárában. Minden szép volt, minden tetszett, csakhogy... a kötö- getés, hurkolgatás közben minduntalan megjelent lelki szemeim előtt egy telefonköz­pont, kábelekkel, kapcsoló­gombokkal, és láttam a tele­fonos kisasszonyt, aki varázs­lóként vezérelte az egész be­rendezést, és a telefonos kis­asszonynak hosszú szőke haja volt, meg kék szeme,... szó­val magamat láttam. És aki manapság bekukkant a balassagyarmati kórház te­lefonközpontjába, egy hosszú szőke hajú, kék szemű far- mernadrágos lányt lát ott, szóval a Kiss Zsuzsát. — Két éve szóltak az isme­rőseim, akiknek elmondtam a nagy vágyamat, hogy jöhetek háborúnak... Gondolja csak el, hét esztendeje nem vol­tam otthon... Nehéz napok, hónapok kö­vetkeztek, míg végül eljutott hazáig- Az ellenség nemcsak fegyverrel támadt a fiatal szovjethatalomra. Széthur­colták, külföldre csempészték mindazt, amit az országban még találtak: fát, prémet, aranyat, élelmet. Nem volt tüzelő, esténként nem égtek a villanyok és nem volt kenyér. Járványok ütötték fel fejüket, és valósággal rendet vágtak az emberekben. Ami értéket ősz- szegy űjtöttek a szovjetek, vo­natra rakták és vitték Ka- zányba. Az aranyvonat kísérői kö­zött volt Markó István is. — Ütközően fehérgárdisták, csekisták csaptak ránk, de rajtavesztettek. Ügy szétver­tük őket, azt sem tudták, merre fussanak... Fénylik az öregember szeme. — Ez va­lamikor novemberben volt, és ugyan eljött a május is, hogy hazánkba indulhattunk- Fel­szedték előttünk a síneket, a bitangok. Fát vágtunk az er­dőn, szép nyírfákat, meg fe­nyőt. Abból lett a talpfa a sínek alá, meg a mozdonyba tüzelő... központosnak. Boldogan jöt­tem. Elvégeztem az alközpont kezelőtanfolyamot, felesküd­tem a titoktartásra és pillana­tok alatt eligazodom a gom­bok, kábelek között. A kór­házban dolgozó csaknem hat­száz ember hangját hallás után, bemutatkozás nélkül is megismerem. Állítólag jó fü­lem van. Munkámhoz tartozik az is, hogy táviratban értesít­sem a hozzátartozókat a beteg gyógyulásáról, szomorú va­gyok, ha halálesetről kell hírt adnom. Kapcsoltam már nem­zetközi beszélgetéseket. Török­országból, az USA-ból érdek­lődtek egy-egy nálunk fekvő beteg állapotáról. © Zsuzsa ismeretlenül Is jó barátságot kötött más városok telefonközpontosaival. Ügy ismerjük egymást, mintha együtt dolgoznánk. Na, ezt elmesélem! Képzelje, február 19-én csörög a tele­fon, engem keresnek Nyíregy­házáról. Telefonos kollégáim szeretettel köszöntöttek név­napom alkalmából. Mit mond­jak? Jobban esett, mint száz szál vörös rózsa... Kiss Zsuzsa állandó, délutá- nos műszakot vállalt a tele­fonközpontban. Ott, Kazányban találkozott Leninnel is. Nem szólíthatta meg, olyan nagy volt a tömeg, hogy közelébe sem jutott. A hangját azért őrizgeti. — Nem kellett annak egyet­len darab sem az aranyból — álméikodik el még ma is. — Azt mondta a népnek, gépe­ket hoznak érte külföldről, hogy dolgozzanak a gyárak, bőven teremjenek a földek- Mert kenyér kell mindenki­nek! Becsülettel harcolt végig. Csak 1920-ban amikor véget ért a polgárháború, akkor in­dult haza. Csomagja nem­igen volt, de „útravalót” an­nál bővebben kapott. Maga is tudta, hogy itthon nagy mun­ka vár rájuk. Átvergődtek Németországon, Ausztrián. Először Budapesten, majd Pá­pán állt meg a volt hadifog­lyok vonata. Hetekig f vizsgál­ták, vallatták őket. Arra vol­tak kíváncsiak, hogy ki volt közülük vöröskatona, kik har­coltak a forradalomért és me­lyikük tagja a kommunista pártnak. Némák maradtak va­lamennyien. Amikor Pásztón, az utcá­— A kolléganőmnek apró gyermeke van, hadd tölthesse, vele a délutánokat. Nekem meg teljesen mindegy, hogy mikorra járok, hisz’ itt érzem magam a legjobban. Eddig még csak a munká­ról hallottunk, a munkájáról, amely nem is annyira pénz- szerzési lehetőség, inkább hasznos kedvtelés. Dehát el­nézést? Egy fiatal beszéljen a szabad idejéről, a hobbijáról, a divatról is! — Nagyon szívesen. Dolgo­zom, gyűjtöm a pénzt, spóro­lok, de nem bútorra, nem ke­lengyére, hanem az utazásra. Imádok kóborolni a világban. A környező országokat már jól ismerem, télen szánkótú­rára készülök Lengyelország­ba. Legnagyobb álmom, hogy egyszer eljussak a Távol-Ke­letre. Sokat olvasok, kedvelem a romantikus regényeket. A divat követésében a mérsékel­tekhez sorolom magam. Ked­venc ruhadarabjaim a far­mernadrág és a színes trikók. © Dacosan elbiggyeszti a szá­ját; — És nem érdekel, hogy a miniszoknya már nem divat, én akkor is viselem. Mert nekem személy szerint tetszik, s számomra ez a legfontosabb. K. VI jukban baktatott, bizony a fáradt vándorban senki sem. ismerte meg a hajdanvolt de­rék legényt. — A községben nem kap­tam munkát, mert féltek tő­lem- Pesten hányódtam egy ideig, aztán megint csak visz- szajöttem. Megnősültem, s jöttek a gyerekek... öten. Éppen úgy, mint mi annak-, idején — mondja. Mindig nehezen éltek, de az új világ reménye soha nem halványodott pl benne. Szer­vezte az építőmunkásokat, hogy tegyenek is érte vala­mit. Nem volt tagja a kom­munista pártnak, ma sem az, de segített, amiben tudott! Épített Pásztón, Salgótarján­ban, s örült mindennek, ami­vel többek, gazdagabbak let­tünk­Több mint tíz esztendeje, hogy nyugdíjban van. Tesz- vesz még a ház körül, annyit, amennyit nyolcvankét esztem deje engedi. El-elballag a sar­ki kocsmába. Nem annyira a pohár borért. Hiszen az 1500 forint nyugdíjból többre nem­igen futja. Elbeszélget az em­berekkel, elszórakozik. Ami­kor a falura ereszkedik a szeptemberi alkonyat, már ott­hon üldögél és vár. Ki tudja, egy kis tűzrevalóval, segéiy- lyel, vagy csak úgy kíváncsi­ságból, hátha rányltja vala­ki az ajtót. V. G. J NÓGRÁD - 1977, szepiembei 25., vasárnap 3

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom