Nógrád. 1977. április (33. évfolyam. 77-100. szám)

1977-04-22 / 93. szám

Ho! is állt Rákóczi? EGT „RÖVID, de némileg pontatlan” tv-kommentárhoz fűz megjegyzéseket Tóth Elemér a NÓGRÁD április 16-i számában. Megjegyzései vagy inkább kiegészítései a háromívű lomhányi kőhíddal kapcsolatosak. Megfeddi a kommentátori;, mert százéves­nek nevezi ezt a jeles alkot­mányt, holott még a XVIII. század eleién építették; s megfricskázza azért, mert miközben egyiptomi műtár­gyakkal hasonlítja össze és Nepomuki Jánost emlegeti, aközben megfeledkezik arról, ami miatt elsősorban fontos e kőhíd a számunkra. S itt Bo- rovszky Samu Nógrád me­gyéről szóló monográfiáját idézi: „Rákóczi a Lókos híd- ján állva, személyesen akarta a rendet helyreállítani...” Eszerint tehát a háromívű kő- hídon vagy annak a helyén volt a romhányi csata egyik történelmi súlypontja — álla­pítja meg a kiigazítás. De hát valóban itt állhatott Rákóczi? A Borovszky-féle monográ­fiának ezt a részét Dr. Rei- szig Ede írta. s állításai közt nem ritkák a valótlanságok. Azt mondja például, hogy Rá­kóczi és Bercsényi hadait a romhányi csatamezőn Heister tábornagy verte meg. Valójá­ban sem Bercsényi, sem Heis­ter nem harcolt Romhánynál. Tévesek azok az adatai is, me­lyek szerint a fejedelem a „Rákóczi fájának” nevezett mogyorófa alól irányította vol­na a küzdelmet — a fővezér! sátorból. A hídra vonatkozó állítás azonban hiteles — feltéve, hogy a kérdéses kő- hídról van szó. Ezt azonban a tudomány és a logika egyaránt kérdéssé teszi. Egy II. József parancsá­ra készített térkép Romhány környékén három hidat jelöl meg. Egyet Puszta-Szátoknál, egy másikat Romhánytól északra, a mai Várhegy lábá­nál, s egy harmadikat a falu déli nyílásánál — ez a most szóba hozott háromívű kőhíd. A három híd közül valame­lyiknek fontos szerep jutott a romhányi csata menetében. De melyiknek? A puszta-szátoki annyira messze van a „kurucmezőtől”, hogy számításainkból eleve ki kell hagynunk. Marad tehát az északi és a déli hid. Ve­gyük először a földrajzi meg­fontolásokat. A déli híd nem esett Rákóczi hadainak út­jába, mert azok Bércéiből, Szécsénkén át, Bodony érin­tésével Érsekvadkert felé igye­keztek — a „vadkerti próba” véghezvitelére Földrajzilag tehát csakis az északi — azóta újjáépített — híd jöhet számításba. A Borovszky-féle idézet a csatt végére vonat­kozik. A fejedelem a hídon állva, személyesen akarta a rendet helyreállítani. De vé­gül is hátrálót veretett, s el­indultak vissza; ismét csak Bércéi és Guta irányába. Íme a déli híd a visszavonulás ht­jától is távol esik. DE MÁSFÉLE MEGGON­DOLÁSOK is kérdésessé te­szik a déli kőhíd szerepét. Ha Rákóczi ezen allva irányítja a romhányi csatát, akkor vol­taképpen a seregei mögött tartózkodott volna. Ez pedig sem a jellemével, sem a had­vezetési módszerével nem füg­gött volna össze. A fejedelem bátorsága vitathatatlan. Azt is tudjuk, hogy minden csa­táját személyesen irányította. Nem engedhette tehát meg magának, hogy a seregek mö­gé húzódjék egy olyan pont­ra, ahonnan a harcmező átte­kinthetetlen, annál is inkább, mert a Lókos mantét azon a napon sűrű köd ülte meg. Ezek után lássuk most már, hogy hol is tartózkodott a fe­jedelem a csata folyamán. Az általa vezetett seregek 1710/ január 22-én délután egy óra tájban érkeztek Felsőbodony községbe. Ide hozták hírül az előőrsök, hogy Vadkert felől császári lovascsapat közeledik. Rákóczi ekkor felsietett a község nyugati kijárójánál ki­szögellő dombra, ahonnan a Lókos patak Romhány mellett fekvő szakaszát jól beláthat­ta. Innen irányította seregei felállását és az első hadmoz- cülatokat. A forrásokból az is kiderül, hogy az első nagy átkaroló hadmozdulat után, amikor is a lengyel lovasság a mocsa­rakba szorította a császária­kat, s a „csata a győzelem képét mutatta” a kurucok szá­mára. a fejedelem átlovagolt a Petreske hegy (azóta Vér­hegy) lejtőjének a híd felett fekvő pontiára. Innen még jobban szeme elé tárult a küz­dőtér. Itt látia döbbenten, hogy a kuruc sereg megitta- sulva a győzelemtől fosztoga­tásba kezd. a császáriak pe­dig újabb támadásra készül­nek. Máig is rejtély, hogy ek­kor miért nem adott paran­csokat a támadás fogadására, s a még érintetlen egységek bevetésére. A csata végén, amikor már a harcmezö a vereség képét mutatta, lesietett a hídra, hogy katonái fegyelmezetlen visszaözönlését megállítsa. Itt találkozott Károlyi Sándorral, aki — a trencséni csatára em­lékeztetve — lebeszélte a sze­mélyes közbelépésről. Rákóczi ekkor hátrálót veretett, s las­sú menetben visszavonultak Bércéi és Guta irányába. íme tehát, ezek a történel­mi tényeK. Kiderül belőlük, hogy a kérdéses déli hídnak nem volt súlyponti szerepe a romhányi csatában. Lehetett volna, ha Rákóczi parancsot ad a tartalék seregek beveté­sére. Akkor ugyanis a tarta­lék ezen a hídon át 10—15 perc alatt a harcmezőre ér­kezhetett volna. A parancs azonban elmaradt. A TÉNTEK ISMERTETÉ­SÉVEL — természetesen — nem akartunk illúziót rom­bolni. Azt szerettük volna el­érni, hogy a háromívű rom­hányi kőhídra a történelmi valóságnak megfelelően gon­doljon az utókor. Ez a híd valóban az egykori „magyar műszaki tud<á6 jeles példája”. S olyan előzményekre tekint­het vissza, mint a római és az etruszk hídépítészet. S az is elvitathatatlan, hogy „szem- és fültanúja” volt a romhányi csatatéren lezajlott szeren­csétlen eseményeknek. Ezért mindenképpen kíméletet és megkülönböztetett bánásmó­dot érdemel. Dr. Szabó Károly Mai tévéajánlatunk 20.00: Scapin jurjangjal. Mollére vígjátékéból ké­szült ez a pergő, ma is ta­nulságos komédia. A Nápoly­ban játszódó történetben a fi­atal szerelmesek atyáik zsar­noksága alatt nyögve nem követhetik szívük vágyát. Nem választhatják férjül, feleségül, akit szívük szerint szeretnének. De közbelép Scapin a minden héjjal meg­kent, leleményes és a sze­relmesek kezére játszó szol­ga. Addig ügyeskedik, amíg úgy rendezi a körülményeket, hogy a korlátolt, önfejű atyák felsülnek, a fiatalok pedig egymásét lehetnek. Scapin szerepében Garas Dezsőt láthatjuk. ♦♦ *i» «2* »2* *2» «2* ♦♦♦ *1* *1* *1* v Valentyin Cgeroik: V BUSZLAJEV V ❖ ❖ *> A 5. Az utasok sorba álltak az ételkiadó ablak előtt. Szemjon szerette volna megnézni, hogy mit rendel a diáklány, hiszen szigorúan meg volt szabva a napi pénzadagja. Franciasalá­tát és két teát. Nem ragadtat­ja el magát; életbe lépett a takarékosság. A tanárnő és a kövér bányamérnök-jelvényes férfi tejfölt és bifszteket ren­delt. A buszon is egymás mel­lett ültek. Először a táblával jelzett asztalhoz mentek oda, a férfi egy pillanatig habozott, aztán átmentek egy másik asztalhoz. — íme, a sofőrök egyetlen privilégiuma — mondta a fér­fi. — Nem az egyetlen — akart ellentmondani Szemjon. De hallgatott. Más sem hiányzik, mint vitába keveredni az uta­sokkal. Kellemetlenül érintet­te, hogy ezek ketten ilyen ha­mar összebarátkoztak. Neki ez sohasem sikerült. — Ez a színes bőrűek szó-1 mára kijelölt hely — jegyez­te meg a férfi. — Rossz a szíve, gondolta Szemjon, szólni is akart neki, ne egyen olyan sokat, mert túlterheli a „motorját”. De aztán mégse szólt. Aszja mosolygott az utasok­ra. Már felnőtt fia van, ha egyszer nagymama. Bár nem lehet nagyon idős, mert három évvel ezelőtt még ő hozott neki Moszkvából iskolaruhát. Szemjon felállt. — Négy perc múlva indu­lunk — mondta hangosan, hogy mindenki meghallja. Az utasoknak egyszerre si­etős lett. A székeket betolták az asztal alá. Aszja kijött a konyhából. — Tudod, megkérték a ke­zemet — mondta. — Kicsoda? — kérdezte Szemjon. — Burljak. — A pilóta? — Igen. — Igen, százados volt a hadseregben. — Aszjának fel­csillant a szeme. — Mondd meg, mikor lesz az esküvő?! — Megmondanám, de még nem döntöttem. Mér mindent eldöntöttél, gondolta Szemjon, mindent. — Félő egy öregasszonynak mindent újrakezdeni — só­hajtott Aszja. — Bár én tudhatnék maga­ménak egy Ilyen öregasszonyt — mondta Szemjon. — Menj hozzá, ne töprengj. Szívós férfi, no meg a fiadnak is saját családja van mór, ideje, hogy a magad életét is elren­dezd. — Szemjon úgy mond­ta mindezeket, ahogy Aszja szerette volna, meg ahogy a barátnői is tanácsolták, de Szemjon valóban így is gon­dolta. — Köszönöm, nem kell — — Csomagolhatok valami út- ravalót? — Köszönöm nem kell — utasította vissza Szemjon, és csak most figyelt fel Aszja frizurájára, a bondorított für­tökre és a munkaköpeny alatt észrevette, a kék ünneplő ru­hát. — Öt várod? Aszja bólintott. A tanárnő árgus szemekkel figyelte őket. Szemöldökét felhúzta, mintha csak bátorítani akarná Szem- jont: rajta, rajta, sofőr. Szem- jont ez annyira felbőszítette, hogy amikor beült a vezető­fülkébe, megnyomta a kür­töt. A férfiak sietve eldobták a cigarettákat, Szemjon tudta, mennyire jólesik ez a néhány slukk vacsora után. de dühét sehogy sem sikerült lecsilla­pítani. — Gyorsabban, gyorsabban! — kiabált a teljesen ártatlan utasokra. A faluból kiérve fokozta a sebességet. Fel-felvillantak a távíróoszlopok. a négyzet ala­kú kis kenderáztatók. . . Ak'-nr is voltak ilyen kis tavak, egészet' az egyikből Tanórán kívüli foglalkozásokra l A nemrég befejeződött pe­dagógiai napok több jó ren­dezvénye között tartják mél­tán számon az általános és középiskolai orosz szakos nevelőink április 7-1 szekció­ülését. Az egész napot betöl­tő rendezvény szervesen _ két — egymást feltételező és* jól kiegészítő — részre oszlott. A rendezvény központi témá­ja annak a fontos és időszerű pedagógiai kérdésnek a vizs­gálata volt, hogyan építhet­jük be tanulóink orosz nyel­vi képzési folyamatába szer­ves részként a tanítási órá­kon kívüli nyelvi foglalkozá­sokat. Hogy ez mennyire fon­tos kérdés, elég csupán arra utalni: ilyen kérdéssel fog­lalkozó országos szimpozion- ra is sor került már 1976. decemberében. Gyakran em­legetjük a „felgyorsult időt”, már-már közhelynek számít, hogy csupán az Iskola és ki­zárólag csak a 45 perces órákra támaszkodva már nem tudja maradéktalanul el­látni, biztosítani az idegen nyelvoktatással szemben tá­masztott nevelési-ismeretszer­zési társadalmi követelmé­nyeket. A hazánkban folyó idegen nyelvi oktatás az utóbbi másfél évtized alatt mérföldes léptekkel haladt előre, gazdagodott, színesebb, változatosabb, s ennek meg­felelően tartalmában ered­ményesebb is lett. Megjelen­tek a nyelvoktatást • segítő technikai eszközök, amelyek már önmagukban véve forra­dalmasították az oktatást, el­söpörték a hagyományos „tankönyv-kréta” módszert. Az iskolai orosz oktatást jól egészítik ki olyan tanórán kí­vüli foglalkozások, mint a szakkör, levelezés szovjet di­ákokkal, a középiskolai elő­készítő tanfolyam, társalgási körök, az országos tanulmá­nyi versenyekre való felkészí­tés, az egyetemeken és főis­kolákon tanulni szándéko­zókkal való foglalkozás, az úttörő szaktáborok, a hazai és a szovjetunióbeli nyelvi táborok — és még folytathat­nánk a sort. A puszta felso­rolás is érzékelteti, hogy a foglalkozások módszeres és céltudatos tervezése, koor­dinálása az Iskolai képzéssel, együttesen milyen nagy lehe­tőségeket rejtenek, hordoznak magukban. Az 1972, júniusi MSZMP KB oktatáspolitikai határo­zata előirányozza, hogy e inni akart, már merített is belőle, de az anyja észrevet­te és jól elpáholta; erre még most is emlékszik. A bekerítést követően nap­pal haladtak, az éjszakát pe­dig mindig valmelyik faluban töltötték. Az anyja batyujá­ban a ruhák melleit egy tér­képdarabka is rejtőzött, akkor találta, amikor egy iskolában éjszakáztak. Szemjon seho­gyan sem tudta megérteni, miként lehet a térképen iránytű nélkül eligazodni — hiszen a katonáknak a térké­pen kívül mindig van irány­tűjük is. Készült, hogy meg­kérdezi. de már nem maradt rá ideje. Szemjon emlékezett rá, hogy egész nap mentek, esté­re már nagyon álmos lett. A mama elővette a térképet, egy fűszállal a piros, fekete és kék vonalak találkozási pontjára bökött: — Most itt vagyunk. Hol­nap éjszaka nagyapánál le­szünk. Szemjon továbbra is az anyja mögött vonszolta ma­gát, felverte az út porát: tü­zérségi támadást játszott. Mö­göttük egy autó tűnt fel. Az anyja nyugtalanul körülné­zett: a műút teljesen kihalt volt. Az autó beérte őket és megállt. A kabinból egy ka­tona szállt ki, az egyenruhája ujján ezüst rangjelzés —őr­mester. ahogy később elma­gyarázták Szemjonnak. Az őrmester bizonytalanul áll! szétterpesztett lábán, és \ az anyját méregette. Az ajtó­ból még két katona nézett ki Az egyik nyelvét nyújtotta Szemlonra. Az anyjának re­megett a keze. kor emberei két idegen nyel­vet jól , Ismerjenek. E szem­pontból Is világos, hogy az orosz szekcióülésen milyen fontos napirendi kérdés sze­repelt. Délelőtt a fentebb megnevezett foglalkozások módszertanát elméleti oldalá­ról vizsgáltuk meg, délután pedig orosz szakköri ülés ke­retében mindennek a gyakor­latban való megvalósítását láthattuk. A délelőtti foglal­kozáson a Ho Si Minh Ta­nárképző Főiskola orosz in­tézetének adjunktusa, Dr. Saiga Attila tartott igen ma­gas színvonalú vitaindítót. A tanórán kívüli foglalkozási formák átfogó rendszerezését adta az előadó. Előadásának igen érdekes. Izgalmas moz­zanata volt, amikor a moti­vációs tényezők szerepéről beszélt, megszólaltatva a fő­iskola IV. éves orosz szakos hallgatóit. Különös és feleme­lő érzés volt hallgatni ne­künk, nevelőknek, hogy volt tanítványaink miért válasz­tották szaktárgyuknak éppen az orosz nyelvet, miért sze­rették meg? Ha lehet mondani, a dél­utáni műsor még színesebb volt. A Bolyai János Gimná­zium orosz nyelvi szakköre Bakos Mária tanárnő vezeté­sével tartott olyan izgalmas, magas szintű foglalkozást, amelyet a résztvevők bizo­nyára még nagyon sokáig emlegetni fognak. Tulajdon­képpen a szakkör tagjai azt mutatták be. amivel az eddigi üléseken foglalkoztak. Igazi „kóstoló’’ volt ez a gazdag orosz folklór-világból. Hall­hattunk régi mondákat, ősi orosz hangszereket, kézimun­kákat láttunk. Gazdag tárgyi kiállítás tette még eleveneb­bé a foglalkozást. Megismer­hettük a régi orosz lakáskul­túrát, az orosz nép gondolat­világát, kézügyességét, s hogy mely tájegység népművésze­tére milyen színek a jellem­zőek. Nagy sikere volt a lemezről hallott régi orosz népmesének, a közös éneklés­nek. S amikor a diavetítőn feltűnt a jellegzetes orosz táj és ház, s a szakkör tagjai az „Uráli berkenye” című orosz népdalra zendítettek, akkor már valamennyi résztvevő — tanuló és tanár egyaránt — együtt énekelt, s gondolatban mindenki a képen látott tá­jon járt. Szegényes ez a ki­fejezés, ha a foglalkozásról azt írjuk: „Nagyon szép volt!” Ez több volt annál, ez él­ményt nyújtott, feledhetetlen élményt! Köszönet érte a szakkör csupaszív tagjainak, de mindenekelőtt a szakkör vezetőjének, Bakos Mária ta­nárnőnek. Nagyon bőséges, kifogyhatatlan _ tartalékokkal rendelkezik az a tanár, aki diákjainak ennyi szépet ad át, ennyi mindenre megta­nítja őket. Ezek a tanulók már ismerik az orosz néra kultúráját, ez számukra nem frázis, hanem tény és isme­ret. A tényeknek és ismere­teknek pedig elidegeníthe­tetlen sajátjuk, hogy az em­berekben érzelmeket alakít a* nak, állásfoglalásra ösztökél­nek. Ezért is tartom nagyon jónak a bemutató foglalko­zást. S mivel nem tagadha­tom meg — nem is akarom megtagadni — pedagógus mi­voltomat, ezután hadd adjak át egy-egy csillagos ötöst minden közreműködőnek, el­sősorban és mindenekelőtt Bakos Mária tanárnőnek. Kocsis József szakfelügyelő Hétvégi kirándulásra is kelle mes program egy lengyelor­szági kiruccanás. Pár óra alatt elérhető Nógrádból az ősi város, Krakkó, ahol évszázad os falak között sétálhat a lá­togató. A város főterén min dig nyüzsög a tömeg, a Posz­tócsarnok boltívei között im pozáns látványt nyújtanak a csodálatos műemlékek. — kj — ANTIKVÁR KÖNYVEK VASÁRA 1977 ápr IK 26 27 2^-án Srlgót n rjáuban a könyvesboltban (Művelődési Ház) KÖNYVEK—KÖNYVTÁRAK vétele-eiadása! MNKV ANTIKVÁRIUM 3525 Miskolc. Déryné u. 2. 4 KŰGRAD 1977. április 22., péntek {Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom