Nógrád. 1976. október (32. évfolyam. 232-258. szám)
1976-10-10 / 240. szám
Sóshartyáni menekítés Tábla jelzi az alapítás emlékét. ' olajlámpások, gyertyatartó ■gyertyacsonkkal, máktörésre szolgáló mozsár, köpülő, szénvonó, s lehetne sorolni tovább a megmenekített használati eszközöket. — Ez volt az öcsik — mutatja Adorjánná a fadobozt, melyben a határba hurcolták a csecsemőt. Mond egy ismeretlen szót is: pemete. Vízbe mártogatták, úgy tisztították vele a kemence belsejét. Érződik: a sóshartyániak büszkék a társadalmi összefogással létrehozott múzeumukra. Az egészet százezer Mintha a múltból egy darabot kiszakítottak volna, hogy a huszadik század utolsó negyedének megmenekítsék a sorvadástól, elfelejtéstől. A Hazafias Népfront VI. kongresszusa szolgáltatott apropót. A helybeliek törték a fejüket, miként is tehetnék emlékezetessé az eseményt szűkebb környezetükben. Adorján Károly, a népfront községi titkára vezetésével aztán nem mindennapi munkához láttak a falubeliek. Közösen döntöttek a falumúzeum létrehozásáról. Régi. omladozott falú, elhanyagolt parasztépületet szemeltek ki a leendő gyűjtemény otthonának. A község apraja-nagyja zsongott, takarítottak, mázoltak, meszellek a homlokzatot. Néhány ügyes mesterember tetszetős fakerítést ácsolt, kijavították a hódfarkú cseréppel héjazott tetőt. Elkészült a krétafehér épület. Kecsesen és büszkén, mint egy dámvad várta, hogy helyiségei megteljenek ritkaságszámba menő tárgyakkal. Ekkor kezdődött a második „menet”... Poros padlásokat bújtak öregek és gyerekek. Egymással versengtek, ki talál értékesebb kincset. Mert a sötét zugok, a rég nem használt kamrák komor gyomra nem egyszer valódi ékességet rejtegetett. Nehéz eszközöket cipeltek, néha fájó szívvel ugyan, de díszes ruhadarabokat ajánlottak fel, hogy minél gazdagabb legyen a gyűjtemény. Múzeumi szakemberek segítettek a válogatásban, s az ünnepélyes megnyitó karneváli hangulatot teremtett a keskeny utcákon. Mi lett a munka gyümölcse? Érdemes végigjárni a termeket. A század eleji, sót még az elmúlt évtizedben is használatos eszközök tárháza a falumúzeum. Jellegénél fogva hívják így, valójában inkább a palócház elnevezés illene rá. Ott a sarokban a szútól kikezdett szátva, a füstösszőke bordákat a falnak támasztották. Adorján Istvánná — aki szívesen eleveníti fel hajdani emlékeit, s most véletlenül „tevedt” be a házikóba — nem állja meg, hogy le ne üljön. A vetélő kis hajója siklik kezéből a túlsó A szekrény mélye értékes ruhadarabokat rejt. végig. Felette a mestergerendára aggatták a csizmát. Így volt ez negyven évvel ezelőtt is, nem akadt máshol helye. Visszatérünk a hátsó „házba”. A cserépedények már nem is érdekesek a többi mellett. A polcok alatt fém zsíros- bődön saellőzőlyukkal, mellette a zsejtár, amiben a keserűtúrót tartották. Apró forintra becsülik, az értéke viszont több ennél. Egy kistelepülés igyekezetét, össze- kovácsolódását jelenti. S nem maguknak csinálták. A fiaiknak, hogy lássák: milyen körülmények között tengették életüket egykor... Szabó Gyula (Marcsó Zoltán felvételei) 71. Dirigálnia se kellett a kis embert. oldalra. Egy textília megkezdett darabját szövi tovább néhány percig, a bemutató kedvéért. Arrébb a fonálkészítés ősi darabjai. A gombolyító, durva fából készült csörlő, orsótartó. Galambősz színű kócot csavartak a guzsalyra, mintha csak arra várna, valaki üljön melléje. — Még csíkszedő is van! — rikolt fel a meglepetéstől Sir- kó Józsefné. Nem is tudja hirtelen, melyik darabot szemlélje. — Édesanyám édesanyja ilyet csinált — mutat a nehéz tölgyfaszekrény kitárt ajtaja mögé, ahol asztalkendők, térítők, abroszok sorakoznak. Szemben a sifonban egész fé- ketőkollekció. Apró gyöngyökkel, gondos mintákkal díszítve. — Sándor Józsefné és Fehér Margit tudták a legszebbeket készíteni — magyarázzák a sóshartyáni asszonyok. Forgatják a kezükben. Különösen Bódi Istvánné, aki nemigen hordott ilyesfélét, hiszen az ifjabbak közé tartozik. A fal mellett lócák futnak , Sandi némileg késve mászott ki a lyukból. Nem volt most olyan igyekezetes. Csalódott volt. Noha zubbonyát batyuként, csomóra kötve hozta magával, tele lelettel. Csakhogy e kincs nem a török korból származott, s anyaga korántsem drágakő és nemesfém. Származására nézve nagyon is újkori volt, s közönséges vasból való, némi csont és fa hozzáadásával. Sandi tovább akart kutatni, de omlás zárta el az utat, s minthogy Maigret beérte azzal, amit találtak, vissza kellett for- dulniok. Sandi nyögött a súly alatt, s magában dohogott, amiért az öreget csak kriminalisztikai szempontok érdeklik. Nem baj, fő, hogy a lyuk megvan, vissza lehet még ide térni. Azzal kilépett a napra, kioldozta a csomót, s a batyu tartalmát a gyepre fordította. Ügy ömlesztve. Maigret oldalt állt, mint a pók hálója sarkában, onnan leste a hatást. Kényelmesen. A hatás korántsem volt egyforma. A városiak kíváncsian nézték a kupacot, és nem értettek az egészből semmit. A helyi lakosok arcán mélységes döbbenet ült. A bársonykalapok karimája nem tudta árnyékba bújtatni a dermedt arcokat. Maigret agya őrölt: „Hát ez eddig valóság, korrigálnom kell a képzelgés dolgában”. Földié járt a pipa a foga közt. A szimat után most a logikát igyekezett elővenni, annak a lépcsején fokról fokra előrejutni. Összehúzott szeméből a rendőrök megértették, hogy Zsab- kával előbbre kell lépniök. Ide, onnan a fa alól. Zsabka sápadt volt és gyöngyös halántékú. „Szóval te játszottál — bólintott magában Maigret. Alig-alig vette le a fickóról a szemét. — Mégiscsak te játszottál... Beszorult ai király. Lépünk még kettőt, és matt”. így diskurált Maigret a gondolataival, szemének pórázán tartva Zsabkát. Sandi pedig tette a maga dolgát. Lenyúlt a kupacba. — Na, uraim, kiárusítás! — 4 NOGRAD - 1976-október 10., vasárnap Lóránt János kiállításáról Faragott kövek LÖRÄNT JANOS 1938-BAN született s az idei képzőművészeti világhét alkalmából tulajdonképpen életműikiállí- tást rendezett Salgótarjánban, a megyei József Attila Művelődési Központ üvegcsarnokában. Nem korai még ez, kérdezhetnék. Nem, hiszen Lóránt művészete gyönyörű egységet jelez. Mindenekelőtt a gondolkodásban! A többi lényegében ebből következik. Például önállósága. Lóránt művészete szuverén s már jó idő óta figyelemmel kísérhető szigorú következetessége. Hogy ez a több mint száz kép, metszet, rajz (elsősorban olajkép) ilyen, szinte megdöbbentően egységes hangú, az elmondottakból természetszerűen következik. (Tennék itt egy megjegyzést, a dolgok jobb megértése érdekében. Lóránt tárlata egységes hangú, de véleményem szerint, távolról sem egyhangú. "Hallatszott itt-ott megjegyzés, mely szerint így együtt egyhangúak a képek. Csoportos tárlatokon — úgymond — jobban „mutatnak”, sajátos megoldásukkal felhívják magukra a figyelmet. Én azt hiszem, itt inkább egy kényelmes álláspontról van szó. Ezt a kiállítást ugyanis tényleg nemigen lehet csak végignézni. Inkább végig kell gondolni! Aki pedig vállalkozik e tárlaton a „végiggondolkodás” nehéz, de nagyszerű próbájára, az előtt hallatlan, nem is nagyon rejtett szépségek tárulhatnak fel. Azt mar szinte csak mellékesen jegyzem meg, hogy távolról sincs két egyforma kép, azonos megoldás ezen a kiállításon.) Miféle szépségekről lehet szó? ELSŐNEK A MŰVÉSZI MAGATARTÁS szépségét említem. Mi jellemző erre, a többi között? Az önfegyelem a gondolkodásban, amelyhez szigorú következetességgel ragaszkodik. Mondhatnék, talán nem könnyű ez a próba, most amikor itthon és külföldön annyi hebehurgyasággal, kísérletezés címén annyi kóklerkedéssel, a másik embert, a nézőt, de önmagukat sem becsülő puszta trükkökkel élnek nem is kevesen, devalválva a művész, a művészet rangját. Ez azonban Lórántra nem vonatkozik, a gondolkodó, szemlélődése eredményeit a mélyben elemző ember számára jelent kísértést a felületek érdekesebbé tételéért vívott csetepaté. Festeni, rajzolni, metszeni, azaz technikai megoldásokat elsajátítani és alkalmazni sokan tudnak. Mágs kevés a festő. Néhány, ha akad egyegy nemzedékben. Festeni könnyű. Még szépen festeni sem túlságosan nehéz. Csakhogy, a kép alkotása nem az első ecsetvonásemléke sál kezdődik, hanem sokkal előbb a lélekben, a szívben és az agyban. Ahol a gondolatok, az intellektus által szabályozott indulatok születnek, ott — és csakis ott! — születik a kép. Amely alkotás bölcsője nem az effajta mélységekben ringott, az még, ha kedves is néha a szemnek, nem melegít, nincs lángja, múló füst csupán. S legfeljebb az üresség szomorú dokumentuma. Nem lehet megrendültség nélkül találkozni ezekkel a képekkel, amelyek az emberi let alapkérdéseihez szólnak hozzá. Kopárságuk az ember faragta köveké, amelyéket nem festettek be. Eleganciájuk pontosságukból, szűkszavúságukból, fegyelmezettségükből fakad. Színességük — igen színességük, hiszen Lóránt nem ellensége, hanem barátja a színeknek — lefoitottságuk- ban izzik, s úgyszólván csak véletlenül lobog fel itt-ott. Fáidalma, öröme nem hangos, ezáltal ez is, az is, mintha szívszorítóbbá* válna. A so- molygás néhol a képeken szintén nem bölcsesség nélkül való. ÉLETÉPITES, AMIVEL TALÁLKOZUNK ezen a kiállításon. Érezni, nagy-nagy csendben, hatalmas indulatban születtek ezek a képek. Gondoljuk végig: egytől-egyig ugvanaz, mert egytől-egyig más. Tóth Elemér Diákparlamentek előtt Mai tévéajánlatunk 16.20: Nézzük meg együtt! A képzőművészet népszerűsítéséért igen sokat tehet és tesz is a televízió. Hiszen a képzőművészeti alkotásokról — szobrokról, képekről, plasztikákról — legtöbbet a látvány, a láttatás mond. A Nézzük meg együtt! sorozat hazai múzeumaink legértékesebb alkotásait veszi sorra. A Szépművészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményének műkincsei közül ezúttal két szobrot nézünk meg a kamerák segítségével: Rodin: „Zephir és a föld csókja” című alkotását, valamint a Keszthelyi pietának nevezett középkori magyar szobrot. Az Ifjúsági parlamentek sorában októberben kerül sor a középfokú oktatási intézményekben a diákparlamentek megrendezésére. Az iskolai diákparlamentekre, melyek az iskolavezetés és a tanulók közötti információcsere jó lehetőségei lesznek, az előkészületek már az előző tanévben megkezdődtek, s az 1976/77-es tanév indulásával, az új rendtartások megjelenésével az előkészítő munka meggyorsult. Az előkészületek legfontosabb szakasza a diákok mozgósítása, felkészítése, mely az iskolai KISZ-bizottságok szervezésében történik. Az iskolai KISZ-szervezetek kezdeményezésére a parlamentek elé kerülő témákat a tanulók osztálygyűléseken beszélték, illetve beszélik meg. Az iskolai diákparlamenteken az igazgatói beszámolókban és a tanulók hozzászólásaiban szó lesz az 1974. évi diákparlamenteken elhangzott javaslatok végrehajtásáról, az iskola e tanévi és távolabbi feladatai megoldásának programjáról. Értékelik a tanulók tanuláshoz és munkához való viszonyát, az iskolával szemben támasztott társadalmi követelmények teljesítését. Felmérik az iskolai demokrácia gyakorlásának lehetőségeit, fórumait, ezek folyamatosságát. Foglalkoznak azzal is, hogyan épül be az iskola nevelési rendszerébe az iskolai KlSZ-szerve- zet. Megvitatják — a tanév elején bevezetett új rendtartásokra alapozva — a tanulói kötelességek és jogok összhangjának alakulását, s az elhangzott javaslatok alapján a parlamentek után sor kerülhet az iskolai házirendek módosítására. A diákparlamenteken szó lesz a tanulás, a gyakorlati oktatás, a sport, a szórakozás feltételeinek alakulásáról is. Az előző diákparlamentek kedvező tapasztalatai alapján joggal várhatjuk az intézményi tervekben megfogalmazottak megvalósulásáról a tanulói véleményeket, javaslataikat gondjaik, problémáik megoldására. Az iskolák valamennyi tanuló részvételi lehetőségét biztosítják, ezért a korábbi gyakorlattól eltérően a nagyobb iskolák évfolyam (összevont évfo’.yam)-parlamenteket, illetve a képzés szakiránya szerint több parlamentet szerveznek. Az iskolai parlamenteken kerül sor annak a 110 küldöttnek a megválasztására, akik tanulótársaikat a december 5-én megrendezésre kerülő VI. Nógrád megyei diákparlamenten képviselik. A megyei diákparlamentet — melynek előkészítésére diákok, tanárok, a megyei KISZ- bizottság és a megyei művelődésügyi osztály képviselőinek részvételével előkészítő bizottság alakult — az iskolák, a tanulók közötti tapasztalatcsere fórumává szeretnénk tenni. Reméljük, a napokban zajló iskolai parlamentek ajánlásaiban a diákok közös gondjai, problémát mellett elért eredményeik, figyelemre méltó kezdeményezéseik is megfogalmazódnak. Kapás József S felmutatta az elsőt. — Kié ez a kés? Egymásra néztek, nem akadt gazdája. Aztán előrelökték Gyúrót, Marisa férjét, az övé volt. Lóhere volt a nyelébe vésve, négylevelű. Eleget vagdosta Gyúró a kocsmaasztalba, hogy mindenki ismerje, kihez tartozik. Gyúró irult-pirult, hogy tudomást szerzettek, miképp hagyta el a kését. — Franyo, ez a tied! Králik Franyo előbb feje rázásával tagadott: tévedés lesz. De mások is megismerték Franyo szalonnázókését, a sok élesítéstől kajsza pengéjét. de még inkább Lemberg városképével ékített csontnyelét, mert a kés még az első világháborúban szegődött Franyóhoz, odaki a galíciai fronton, s egy emberéleten át hűséggel szolgálta őt. Franyo vakargatta üstökét, vigyorogni próbált, mint akinek sikerült a tréfája. A megkerült békanyúzót gyorsan zsebre vágta. Ezután Ondrej késére ismertek rá, ki szintén világháborús hős, s kocsmai vitézkedésekben elöljáró, Franyoval. Ondrej késének aztán éppenséggel nem volt bolti nyele. Teljes egészében maga faragta Ondrej, nagy művészkedö • kedvvel, kőrisfából kígyó formát, a csőszködés unalmat űzögetvén. Mindenki ismerte a kést, anélkül, hogy Ondrej rámondhatta volna. hogy az övé. minthogy nem volt jelen. Így kimaradt »a közszégyenüiés- böl. Mert most aztán kiderült, kit támadott meg, s kit nem a „katona”. Hősi hírek omlottak össze a Vaskapu-szikla platóján. Nagy megfutamodásokra, s fegyverodahagyásokra derült fény. S ha a falu hitében (az erdei támadó földöntúli ereje) volt is a sorozatos vereségekre enyhítő körülmény, most valahogy a városiak előtt, a rendőrség józanító jelenlétében, a késkupac realitásának napvilágánál szánalmasnak és gyöngécskének érződtek a néphit érvei, csodák és sejtelmek szőtte éteri anyagukkal, a képzelet hús-vér lábaknak járhatatlan csapásaival. Sok kés gazdára talált, sok nem. Nagy volt a fülek pi- rossága, kínosak a lelepleződések. Sokan szerettek volna elsüllyedni, ha a kőhátú pokol a lábuk alatt most megnyílna, de hát azt is csak a fantázia teremtette. így a suta hallgatagság volt minden, amibe szégyenkezésükkel fejük búbjáig merülhettek. Közben egészen friss keletű bicskák is meglettek: a vén Jankóé, a dilinósé, a vízhordó legénykéé, kit a tanácsházán faggattak, de még a La- cóé is — e figyelemre méltó körülmény megrezzentette Maigret pipáját: tehát a lány eltűnése előtt egy órával elragadott kés is itt van már a kupacban. Ar. efféle tulajdonosok társaságában a köz- tiszteletben álló tekintélyek dőlése siralmas dolog volt. (Foly tatjuk.)
