Nógrád. 1976. október (32. évfolyam. 232-258. szám)
1976-10-10 / 240. szám
4 Üj állandó kiállítás a Palóc Múzeumban ISivódi/at kupink a rendezők A kulturális miniszter évente egy alkalommal, hagyományosan az októberi múzeumi és műemléki hónap alkalmából nívódíjjal jutalmazza a legkiemelkedőbb munkát végzett muzeológusokat. Egy-egy nívódijat adnak ki a figyelemre méltó tudományos munkáért, az eredményes gyűjtőtevékenységért és a múzeumi kiállítások színvonalas esztétikai és szakmai megvalósításáért. Az utóbbi kategóriában idén Nógrád megyei muzeológusok érdemelték ki a díjat. Név szerint: dr. Zólyomi József, a balassagyarmati Palóc Múzeum igazgatója és Kapros Márta, a múzeum munkatársa, akik a Nógrádi népélet a XVIII. század elejétől napjainkig című új állandó kiállítást rendezték. A nívódíjasokkal e kiállítás létrejöttének körülményeiről, a rendezés szempontjairól, a megvalósítás folyamatáról beszélgettünk, még frissiben, a jutalmazás utáni második napon. — Hogyan jön létre egy ilyen átfogó, több évszázad népi kultúráját bemutató kiállítás? — érdeklődtünk. — A külső szemlélőnek talán túlzásként hat, de való igaz, hét év munkája fekszik ebben a kiállításban — kezdi a válaszadást dr. Zólyomi József. — Korábbi kiállításunk 1968-tól volt látható, és * gyűjtőmunkát már akkor elkezdtük. Jártuk a megyét, céltudatosan gyűjtöttük ösz- sze új kiállításunk anyagát, legintenzívebben az utóbbi négy esztendőben. Ennek tulajdonítható, hogy a közönség körülbelül hetven százalékban új szerzeményeket lát a kiállításon. A gyűjtéssel folyamatosan történt az anyag leírása, feldolgozása, később az egész alapján a kiállítás forgatókönyvének elkészítése és végül a kivitelezés. Azt hiszem, a kivitelezők megérdemlik, hogy megemlítsük a nevüket, hiszen a művészi megvalósítás nem utolsósorban az ő érdemük; ők a Múzeumok Központi Igazgatósága kiállításrendező csoportjának dolgozói voltak. — Minek a bemutatására törekedtek a kiállítás megálmodói, a rendezők? — Történeti szemléletű kiállítás megvalósítására törekedtünk — feleli dr. Zólyomi József. — Ezért levéltári kutatást is folytattunk. Olyan anyag összeállításával próbálkoztunk, amely folyamatában mutatja be a nógrádi népéletet az újratelepítéstől napjainkig. Három témát mutatunk így be: a népi építkezést, a népviseletet, valamint a munka- és használati eszközöket. Ahol pedig a történeti fejlődésbe beleillett, ott bemutattuk a pásztorművészetet, tehát a fafaragást meg a szőttes- és hímzéskultúrát is. — Hogyan értsük azt a kitételét, hogy ahol a történeti fejlődés beleillett, ott az említetteket is bemutatták? — Ügy, hogy a pásztorművészetet az első korszakban nem mutattuk be, mert az csak később, a reformkorszakban kezd kibontakozni, a szőttesés hímzéskultúra pedig csak a jobbágyfelszabadítás után virágzik ki. Az új állandó kiállítás három történeti szakaszt különböztet meg: a XVIII. század elejétől 1848-ig. 1849-től 1918- ig és a két világháború közötti időszakot. Anyagát e történeti periodizációba ágyazva ábrázolja, amelyről a látogatók maguk is meggyőződhetnek. — Milyen nehézséggel kel4 lett szembenézni a rendezőknek? — Csak a dolog természetéből következő nehézségeink voltak — mondja ''Kapros Márta. — Például az, hogy a korai időszakra vonatkozóan nagyon kevés tárgyi anyaggal rendelkezünk. Ez aztán a kiállítás arányaiban mutatkozik meg: az első korszak anyaga a legkisebb, annak ellenére, hogy dokumentumokkal, fotókkal próbáltuk helyettesíteni a hiányzó tárgyi anyagot. Másik problémánk a kivitelezéskor jelentkezett. Mi természetesen szerettünk volna mindent megcsinálni, a kivitelezésnek viszont — megint- csak természetesen — a rendelkezésre álló térrel kellett számolnia. Emiatt a forgató- könyvet át is kellett dolgoznunk. Mert amikor a forgató- könyvet írja az ember, akkor még nem látja úgy az installációt, hogy milyen lesz a vitrin, mekkora helyet foglal el, és az ehhez hasonlókat. A kiállítás — tapasztalat szerint — nemcsak szakmai körökben aratott elismerést, hanem a látogatók, a közönség körében is. Amíg a korábbi tárlatnak évente 15—20 ezer látogatója volt, addig a mostaninak az eltelt öt hónapban már 25 ezer. Ez a szám a múzeum és a kiállítások iránt megnóvekedett érdeklődést is bizonyítja. A megyén belüli propaganda kedvezően hatott a látogatottságra. A kiállítási vezető már a megnyitás napjára elkészült — amely meglehetősen ritkaság —, azóta pedig fekete-fehér és színes fényképfelvételek is kaphatók. A múzeum népművelője az üzemekkel, iskolákkal tart kapcsolatot, szervezi a csoportos látogatást. Ami viszont ma sem kielégítő, a megyén kívüli tájékoztatás. Ezért sokat tehetnek még az utazási irodák és az idegenforgalmi hivatalok. Mert meggyőződésünk, hogy a belföldi túrák egyik nagyszerű élményt nyújtó állomáshelye lehet a balassagyarmati Palóc Múzeum. Búcsúzkodunk. Üjabb gratuláció és kézfogás. Dr. Zólyomi József azonban még a lelkemre köti: — Feltétlen meg kell említenünk, az igazság kedvéért, hogy kiállításunk kollektív munka eredménye. Közös a már említett kiállításrendező cspporttal és azokkal a parasztnénikkei, akik nem sajnálták az időt és a fáradságot, eljöttek Nemtiből, Vad- kertről, Szendehelyről, Gal- gagutáról, Ludány halásziból és a többi községből, hogy minél valósághúbb legyen a kiállítás, és úgy öltöztették fel a babákat, ahogyan ők valójában öltözködtek. A kérésnek szíves-örömest tettem eleget. Sulyok László Tamás István: ÉL-E még a faggyú gyertyák gyönge lelke táncos-törékenyen lakkozott-éj tenger-mély-kék s hegy-tó-zöld kerek szemetekben Lány csapat fut csobogva a rétre csodálni a fiúk papírsárkányait mit kedvükért versengve eregetnek. Gombafelhők galóca spórái tenyésznek zsíros televényben t megszólalásig hű 'mű haraszt alatt Jelzésre vár az őrült sekrestyés s munkára végsőre a gyertyaoltogató A szomszédban feltűnően csöndes csaiád lakott eddig. Mindössze egy vékony, úgyszólván papírral választott el tólük, amilyen a budapesti lakásokat szokta apró skatulyákra osztani. Heteken, hónapokon át alig okoztak nagyobb zajt, mint az egér, amely papírosrongyok közt zörög. Sem hangosabb szó, sem csörömpölés, bútortologatás .vagy szögnek a falba verése nem zavarta meg azt a szinte megdöbbentő csöndet, amely odaát uralkodott, és amely semmi jót nem ígért. Néha azt hittem, hogy mind meghaltak a szomszédban, és hogy az üres falak közt csak az örök hallgatás, az örök űr kong. Olykor mégis találkoztam a család egy-egy tagjával. Szerény, félénk modorú emberek voltak, nem mertek az ember szemébe nézni, és a falhoz lapultak, utat engedtek, ha valaki el akart menni mellettük. Lerítt róluk az élhetetlenség, a gyámoltalanság, a gyermekes zavar, amelyet azok éreznek, akik fogak, karmok nélkül állnak szemben azzal a farkasküzdelemmel, ami az élet. Mennél több személyt lát- . tam körüíök, annál inkább a szívembe lopózott valami csöndes részvét, kíváncsiság. Es azokból-a halk impressziókból, amiket rám tettek, leszűrődött egy hasonlat, amely- lyel jellemezni igyekeztem őket, anélkül, hogy egyet is ismertem volna közülük. Vannak ilyen családok, amelyek a szomorúfűzfát juttatják az ember eszébe. ÉppSzini Gyula: A halk család • Száz éve született Színi Gyula. oly magányosan állnak, éppoly tehetetlenek, és a szomorúság, az árvaság képét idézik fel. Ha szél búg az ágaik közt, nyöszörögnek, ha énekes madár röppen rájuk, dalolnak. Nincs saját hangjuk, nincs saját bátorságuk, iniciatívá- juk, és a mindennapi élet komédiájának a szemébe oly meghökkenve néznek, mintha örökké a végzett megdöbbentő arcát látnák maguk előtt. Oly finomak, törékenyek, hallgatagok, hogy szinte arra születtek, hogy némán, feltűnés nélkül múljanak el. Megvallom, érzékennyé és idegessé tett a szomszédságuk. Néha szemrehányást tettem magamnak, hogy miért nem hallom meg a falon át néma panaszukat, miért nem megyek át hozzájuk hívás nélkül is, miért nem segítem őket, akik nem mernek, \nem tudnak kérni, tolakodni. A házban a cselédek, a házmester, a műveletlen lakók gúnyosan tárgyalták nyilvánvaló nyomorúságukat. A házbért nem tudták rendesen fizetni, hetenként törlesztették, és így is nehezen. A fűszeresnél felírásra vettek, míg a boltos meg nem tagadta nekik a hiteit, amelyet egészen kimerítettek. Végül már csak kenyeret és tepertőt ehettek, mert a házbeli hentes jószívű ember volt, korlátlanul hitelezett nekik kenyeret és tepertőt, amelybe néha irgalomból sonkahulladékot is kevert. Ebből éltek, de erről az egész ház tudott. Idővel megtudtam azt is, hogy mi az az egérmotoszká- lásszerű zaj, amely a szomszédból nagy csöndesség idején néha-néha áthallatszott. Ilyenkor a családfő köhögött. Halkan, félénken, diszkréten kö- hécselt, mint egy nagyon finom hölgy, és szinte láttam áttetsző, pergamenszerű kezét, amelyet a szája elé tartott. Ilyen szemérmes, kíméletes, csöndes tüdőbajost még nem hallottam. És nyilván ő terjesztette maga körül azt a hangtalan világot, amelynek szomorúsága szinte átszűrődött a falon. Egyszer a lépcsőházban találkoztam egy kis szelíd, félénk leánnyal. Csak az arcába kellett nézni, hogy az ember kitalálja, hogy a csöndes, szomorú családból való. Valami szerencsés gyorsasággal nyúltam a zsebembe, kihalásztam egy koronát, és átadtam a leánykának: „Vegyen cukrot rajta-’. A kisleány elpirult, de a következő pillanatban felragyogott a szeme, szuggesztíve tapadt az ezüst pénzre, görcsösen fogta az ujjai közt, elfelejtette megköszönni, és rohant vissza, egyenesen be a szomorú család lakásába. Mindez oly’ gyors és jellemző némajáték volt, hogy a lelkem mélyéig megrendített. Elhatároztam, hogy legközelebb, amikor a kis leánnyal találkozom, egy aranyat fogok neki adni. Ezt az aranyat papírosba csavartam és eltettem az erszényem külön reteszébe. Ennek az aranynak megvan a maga saját tragikomikus története. Én sem vagyok gazdag ember, egyszer én is megszorultam, és ez az arany mentett meg egy roppant kényes helyzetből, mintha magát a jószándékomat is jutalmazni akarná, mint a mesékben. Mikor legközelebb találkoztam a kis leánnyal, már nem volt nálam az arany, és a leányka különben is oly gyorsan futott el mellettem, hogy kisebb pénzdarabot sem kínálhattam fel neki. Azontúl pedig mintha föld nyelte volna el a kis leányt, soha többé nem láttam. Lehet, hogy a szülei elajándékozták, hogy ne nehezítse életűk terhét... Minden héten elajándékoztak valamit, aminek nem tudták gondját viselni. Egyszer egy galambot, másszor egy macskát és végül egy kis kutyát. amely jóformán a családhoz tartozott, csöndes, engedelmes, hű állatnak látszott. Az hiszem, szívszorongva és könnyezve vettek búcsút ezektől az állatoktól, mert velük együtt nőttek fel, és nem tudtak többé enni adni nekik. Máig sem tudom megérteni, hogy ennyi nyomorúság sem indította meg a házbelieket. De volt a családban valami előkelő, zárkózott, gőgös vonás, amely távol tartotta tőlük az embereket. Igazán szenvedtek, és talán azért rtem tudták mutatni a kol- dusság képét, amely nélkül nem lehet hatni az emberekre. Lehet, hogy félénkségük idővel embergyűlöletté fajult, és talán azért tartottak any- nyi állatot a háznál. Az asz- szony, aki nyilván minden percét a beteg férje ápolására szánta, még nyomoruk legborzasztóbb napjaiban is tisztán, jól öltözve ment ki az utcára, kissé gőgösen vonult el a szomszédok ablakai alatt és senkinek sem köszönt. Lehet, hogy ilyenkor nyakába vette összes ismerőseit, hogy valamelyik talán segít rajtuk, de nem tudott színészkedni. Nem hitték el neki, hogy tiszta, szép ruhában, üde, mosolygós arccal is lehet az ínség minden fokát átvánszorogni. Vagy talán nem is ment senkihez, nem bízott az emberekben, és teljesen tisztában volt vele, hogy élhetetlen embereknek el kell pusztulni- ok. Egy napon aztán az asszony is eltűnt. A házbelíek ezt elégtétellel vették tudomásul, mert megjósolták, hogy ez a cifrálkodó, gőgös asszony nem sokáig fogja bírni a nyomorúságot. Én azonban meg voltam győződve arról, hogy a nyomorúságnak valami hihetetlenül nagy foka, a család megmentésének valami rettenetesen kényszerítő oka vitte el az asszonyt valahová. Ügy éreztem, hogy bűn volt, hogy eddig is közbe nem léptem. A családfő címére na- ' gyobb pénzösszeget küldtem el posta útján, és megírtam, hogy kölcsönképpen ajánlom * fel ezt neki. Harmadnap visszakaptam az utalványt és a pénzt a postának ezzel a megjegyzésével: „Címzett meghalt”. H ogy halt meg? Mikor halt meg? Miért nem tudott róla senki? A házmester valamit makogott, hogy egyszer korán reggel emberek jöttek érte. elvitték kosáron, de már akkor alig volt benne élet. Hová vitték? Nem tudom. Ki kellett költözködnie, hogy november elsejére helyet csináljon az új lakónak, aki kivette a lakást, és m#r újrafesteti is. Hangos lakó, követelődző, élni tudó. A szemétládánkat, amely kissé az ablaka alá csúszott, úgy félrerúgta, hogy a szemét mind kiömlött belőle az ajtónk elé. NÖGRÁD — 1976- október 10., vasárnap 5
