Nógrád. 1976. április (32. évfolyam. 78-102. szám)
1976-04-04 / 81. szám
Az ablak alatt a virágosban megnőtt a két fenyőfa. Áttekintenek a háztetőn a finomra dolgozott Vörösharasztira, ahol tavaszba fordult az élet és még azon is túl, a párában fénylő Börzsönyre. Egyenes a tartásuk, sűrű, mélyzöld a lombjuk, jelképe a családi nak. Akkor ültették, amikor az újvilágba fordult a Verebes család élete. Velük erősödött a két fa, és azóta is ott díszeleg a ház előtt, szemben a Derék patak völgyét kísérő akácossal ahol most fakaszt a gólyahír, ott, a falu szélén. Pusztaberkiben. A kapun belül a kertben magára vár a frissen fordított föld Rügyet vetettek a gyümölcsfák. A házbejáró előtt a diófa alatt új szolgálatot kapott egy vaskos gumikerék. Finom homokot őriz a kicsiknek. Az ágon függő hintával még csak a szél pajkosodik. A kert túlsó végéből a földmunkához öltözött, vékony, alacsony ember jött a bejárathoz. jósággal -- tekintetében. Barázdás arcát megszióezte a tavasz. A diófa alatti kisját- szót nézte és igazított rajta valamit: — Jönnek majd a unokák — meleg volt a hangja. A fiának, ifjú Verebes Istvánnak a két gyerekére gondolt, mert a lányáéknál, Reben Aa Jánosné, született Verebes Ágneséknál még nincs utód. Akkor teljes a Verebes család Pusztaberkin, ha 'mindannyian otthon vannak. A konyhában az asszonyok főznek, lobog a gáztűzhely lángja, Verebesné fölötte a parancsnok, készíti az ebédet. Arca derült, a mozgása fürge, figyelme mindenütt. A férfiak gá*a meggyorsul, es évek hömpölygő emlékeit egy mondatba sűríti: — Nekünk ennyire tellett, nagyon megdolgoztunk érte — tekintete megnyugodott, a portát járta és a két fenyőn akadt meg. Arca ellágyult: — Szép erősek, ugye? Akár az újéletünk, azzal egyidősek.-.. Ennek a pusztaberki családkéső estig a spangli mellett, a kalapáccsal szövetségben élte éleiét Hóna alatt egy táskában elfért minden vagyona, amit így becézett: „capcara”. Ez a táska lett végül is, amely az új áprilisok felé vezette útját. A műhelyben mellette Tóth László, egy idős szaki kalapált naphosszat szótlanul. Komor volt a tekintete, kit | Felnőttek a fenyők... elvonulnak, az első szoba az/ övék, ott a társalgáshoz a kényelem a heverőkkel, televízióval, a finoman zsongó kályhával. A belső szoba a pihenőké, ahová csak az ablak alatti fenyők tekinthetnek be, meg a rét illata, ha kószálni indul. Elöl még egy harmadik szoba, udvarra nyíló ablakokkal, az unokáké, ha kint megúnják. Amikor idős Verebes István mindezt elmondta, évtizedek követték egymást a gondolatában. Gyakran visszagondol elmúlt éveire, hogy összevesse azt a jelenével. Ilyenkor felélénkül. A szeme tágabbra nyílik, moznak mikor kezdődött ez új élete? Akkor, amikor az a gyámszülők kenyerén nevelkedett vézna kis legény padlásszobájában batyuba kötve holmiját, búcsút intett a szülőföldjének és útra kelt a nagyváros felé. Igen akkor, mert amikor a tereskei dombról még egyszer visszatekintett, hogy búcsút intsen, összeszorult a torka, sírás fojtogatta, de legyűrte a fájdalmat. Kicsi, vékony volt, de az akarata kemény „Visszajövök...” De sok esztendő múlott el addig, amíg ez bekövetkezett. Verebes István egy cipészműhely dolgozója lett. Reggeltől mért minden mozdulata. Akkor szólt, ha valaki a sokuk közül a fiatal Verebest bántotta. A gyerek megszerette és melléje szegődött. Még ma is érzi azt a biztonságot, ami ebből az emberből áradt. A bérharcok idején testével oltalmazta, etette, ha éhezett és mindig azzal biztatta: — Ne félj, egyszer minden rossz elmúlik! Nehéz évek követték egymást addig, összecsapás a rendőrökkel, plakátok a békét hirdetni, amit a táskája rejtett. Menekülés az üldözők elől, aztán siratása a barátok elestének. Akit legjobban szeretett, Tóth László, az la megsemmisült valahol a viharban. Verebes Istvánban csak annyi maradt meg belőle „ ... egyszer minden rossz elmúlik...” A nehéz megpróbáltatásoktól Verebes Istvánt kikezdte a betegség, amely egy életre rabul ejtette. És amikor a betegségétől legjobban sajgott teste, szenvedett a nélkülözésektől, a pesti utca piros zászlóval, énekszóval telt meg és valaki azt kiáltotta: „Vége a szenvedésnek, szabadok vagyunk!”. Az idős cipészt kereste mindenhol. Egyre csak a szavát hallotta: „Ne félj, egyszer minden rossz elmúlik...” Ügy lett, ahogyan mondta, de Verebesnek csak ezután kezdődött még az igazi küzdelem, de az már örömet hozó volt. Hazatért Pusztaberkire. A hét között volt, akik megalakították a kommunista pártot és az áprilisi szabadságot köszöntve, minden esztendőben kitűzték a vörös zászlót. A hétköznapok dolgai egyre sűrűsödtek, de Verebes István mindig ott-tartózkodott, ahol szükség volt rá. Visszaköltözött a legénykori padlásra, itt tanácskozott a fiatalokkal. Készítette őket az életre. Így indultak el Pusztaberkiből az Árpás fiúk, a Szaniszló fivérek. Aztán a családalapítás Sefkő Terézzel, aW murH kabársa lett a mozgalomban! Akkor költöztek a falu szélére, Vörösharasztira, a Derékpatak völgyét kísérő akácossal szembe, amikor felépítették házukat És ekkor ültették el a két fenyőt is, hogy emlékeztesse őket á múló időre.1 Aztán a tanácselnöki évek, a mezőgazdaság átszervezése tette még próbára a hajdani cipészlegényt, miközben már két gyermekéért is vállán volt a felelősség Mindent, amit célul tűzött, valóra váltak. Mint a fenyők, felnőttek a gyerekek, a fiú városban műszaki ember, a leány egy rétsági vállalat párttitkára. Verebes István pedig maradt, aki volt, hiába, hogy ráncot vontak arcára a múló évek, a betegség sem tudja megtörni. Most is rendben már a portája, az ünnepet várja. — Jönnek a gyerekek is, mert ezen az ünnepen mindig eljönnek... Az ablak alatt a két fenyő átnézett a háztető felett. Äz alkonyatot köszöntötték. Egyenes a tartásuk. Verebes István törékeny alakjával eltörpült alattuk, mégis, amikor a fa derekát fogta, látszott: ő nevelte azokat ilyen szép erőssé... Bobál Gyula !■■■■! MEGÁLLÍTOTTA a körkéses élezőgépet, a szeme valósággal viliámlott, s kifakadt: „Ennek aztán vége legyen, lányok! Kinn az utcán feszíthettek, hogy az eget hasítja a fejetek, de itt az üzemben mindenki egyforma”. A lányok megriadtak, mert bár ismerték Julika nénit szókimondásáról, ez azonban váratlanul érte őket. Egyesek talán még ma sem értik, hogy Csókáné, született Zelizi Júlianna, a nyírbátori Aurora Cipőgyár munkásasszonya, a szocialista brigád vezetője miért kapta úgy fel a vizet. — Nem tehetek róla, de felforr a vérem, ha egyik ember lenézi a másikat. Itt vannak ezek a kis csitrik a környékbeli falvakból. Különben aranyosak, de magukba szívták az anyatejjel, hogy akinek többje van, az rangosabb. A gazdagabb becsmérli az el- esettebbet, még szóba sem áll vele szívesen, pedig ott állnak egymás mellett... Nem bírtam tovább, hát eleresztettem a hangomat Az az igaz, hogy újra eszembe jutott, szegény anyám, nyugodjon a sírjában Kinn laktunk a Bátor melletti Györgyligeten, a cselédházban. Lehettem négyéves talán, amikor kiálltunk az útra, mert ott haladt a körmenet, a máriapócsi búcsúra. Anyám mellett volt a számtartó úr Is, vastag szivarral a szájában. Egyszer csak kérdi anyámat: „Te Juli, hány jányod is van neked?”. „Négy, tisztelettel, négy lányom van nékem”. Mire a szám tartó: „Na, akkor majd te is kiteheted a piros lámpát”. Én nem értettem, mit jelent ez, amitől szegény anyám olyan lett, mint a frissen meszelt fal, s még akkor sem tudtam felfogni a szavak súlyát, amikor otthon anyám lerogyva mondta apámnak: „Hát Mihály, azért nevelem én- a négy gyermekemet, hogy az urak ágyasai legyenek?...” Csak évek múlva martak belém ezek a szavak, mint a megszégyenítés karmai. Én mióta az eszemet tudom, megszállottként küzdők a megalázottság ellen, a kétkezi ember becsületéért. Csóka Ferencné útja a györgyligeti cselédháztól az Aurora modem csarnokáig nagyon sok buktatóval volt tele. — Biztosan akadtak még lrigyeim is, hiszen Csóka Ferenc férfiszabó volt, iparos ember, amikor ’48-ban felhúzta az ujjamra a karikagyűrűt. Később derült ki, hogy idült alkoholista, csak sose látszik rajta, mennyit ivott. Jöttek a gyerekek, de a fizetését hónapszámra nem láttam. Nyersen vitte el reggelente a tojást. hogy majd a műhelyben rásüti a szalonnára, frissen jobb. de eladta darabját forintért, még azt is elitta. Körtvörögtem neki: Ferikém, gondolkozz, nem lesz ez így jó! De hiába. A gyerekeknek kellett a tej, hát vettem egy (Megváltás Csókánénak kecskét, azt fejegettem. Eljártam harmadosba, meg kapálni az erdősávba. Hatvanötben aztán felmentem a Kulcsár elvtárshoz a pártbizottságra, segítsen munkához, mert éhenhal a családom. Olyan könyvelőnek, mindenesnek tett a bölcsődébe, napi négy órára. A másik négy-öt órán át meg a Kakukk étteremben mosogattam, hogy a gyermekeim ne érezzék, milyen semmi apjuk van. Húsz évi házasság után váltunk el, amikor az uram már úgy lejáratta a Csóka nevet, hogy legszívesebben letagadtam volna. Nem sokkal utána izom- és idegsorvadásban meghalt... Szégyenlem én ezt még el is mondani, hiszen halottról vagy jót, vagy semmit, de másként senki sem értené meg, hogy miért szeretem én annyira ezt a gyárat, ezt a közösséget, ahol végre nyugodt az életem. ÖT ÉVE MÜLT, HOGY átlépte az Aurora küszöbét. Négy éve új házat épített a Mártírok útja 49-ben, a régi családi ház helyén, belvizes kölcsönnel. — Akkor jött ez a gyár, ahol egy helyen nyolc órát dolgozhattam. Nekem ez a megváltás volt Előbb varrógépre tették, de attól félt. („Egyszer alig ment, máskor meg úgy nekilendült, azt hittem, Pócsig sem áll meg”). Kérte és áttették az élezőgépre, ott van ma is. öthúszas órabérrel kezdett, tavaly már megvolt a havi 2900 átlaga. Felvették a pártba, legutóbb beválasztották a pártvezetőségbe. — Nagyon jó gyermekeim vannak nekem. Pista 26 éves, kárpitos. Feri villanyszerelő, most szerel le a katonaságtól. Kati még iskolás. A fiaim minden fillért hazaadnak, ezért is tudtunk belevágni az építésbe. Előtte leültünk mindent megbeszélni. Elhatároztuk, hogy visszaszerezzük a városban, a népek előtt a Csóka név becsületét, amit apjuk után viselnek a gyermekeim. Eszerint is élünk: jó beosztással, fegyelemmel. Nézze, én még most is csak 47 éves vagyok, férjhez mehetnék, akadna élettárs, vagy házibarát. Az előbbiből elegem volt, az meg hogy nézne ki, hogy beszéljen rám a város. Jobb így, nyugodtabb így. A munkám is leköt, ahol azért akad bosszúság is, mist most, hogy másik helyre rakták az élezőket, ami suta dolog, s a brigádomtól is mesz- szebb vagyok. Le akartam mondani a vezetésről, de a lányok azt mondták, hogy akkor fel is oszlatják a brigádot. Hát maradtam, de azért nem nyugszom, naíg ki b NÓGRÁD - 1976. április 4., vasárnap nem tálalok az Igazgató előtt Tőlem különben is megszokták már, hogy fel van vágva a nyelvem. Itt vannak ezek a kislányok is, akik még csak magázzák a gyári munkát. Jóformán beszélni sem tudnak illedelmesen, arra is tanítani kell őket Meg rágni a fülüket, hogy olvassanak, tanuljanak. Én se szakadtam bele, hogy az idén tettem le a szakmunkásvizsgát. Vannak aztán olyanok, akik azért nem teljesítik a száz százalékot, mert otthon úgyis elveszik tőlük az utolsó fillért is... Másokat a házaséletről kell felvilágosítani esküvő előtt egy nappal, mert az anyjuktól szégyenük kérdezni, azok meg nem mondják. CSÖKA FERENCNÉ, született Zelizi Júlianna még sohasem volt üdülni. Ha teheti, olvas. Jókait, Mikszáthot, meg Rejtő Jenőt. Két újságot járat, a televízióban a vidám műsorokat kedveli, s vasárnap a politikai adást. Egész szobára való garnitúrát kézimunkázott már, s kevesen tudják róla, hogy naiv festő. Aki kíváncsi rá, megnézheti az új lakás verandáján a kalocsai mintákat Maga pingál- ta. Dr. Angyal Sándor LÓRÁNT JÁNOS RAJZA Langyos eső, hideg eső M intha egy hatalmas, színültig telt zsákból diót dobáltak volna le, úgy pattogott végig a zápor a járdán. Az első mennydörgés robaja még ott botorkált a házfalak között, de a víz már apró patakokban futott le az esőcsatornákból az úttestre. Mindketten egyszerre ugrottak a kapualj védett zugába: a rövidnadrágos, szemüveges fiú, és a felnőtt, akinek fehér kalap volt a fején. A gyerek lihegett a futástól, hátán megigazította iskolatáskáját és végigmérte a másikat. — Jókor érkeztünk ide, ugye, öcsi ? A kisember ránézett, megvonta a vállát és elfordult. A szeglethez lépett és kikukucskált a néptelen utcára. — Mindketten ügyesek voltunk, alig áztunk meg — folytatta a felnőtt és kalapjáról leverte a vízcseppeket. — Nem gondolod, öregem, hogy ügyesek voltunk? — Nem vagyok öregem! — fordult felé dacosan a gyerek. — Tényleg, bocsáss meg, de hát nem tudom a neved. A gyerek nem válaszolt. A falhoz támaszkodott és cipőjét egy apró erecske útjába tette. Várt, amíg összegyűlik a Víz, majd felemelte a lábát. — Jánosnak hívnak — vetette oda és felnőttes mozdulattal tolta fel orrán a szemüveget. — Hát ez pompás — mosolyodott el a felnőtt. — Én is János vagyok. — A bácsit is úgy hívják mint engem? — Legalábbis, a keresztnevünk egyezik. És a vezetékneved ? A gyerek összeszorította a szájaszélét, még a szeme is keskenyebb lett: látszott rajta, erősen goiidolkodik. — Mit kérdezett a bácsi? — Hogy mi a vezetékneved. Tudod, az első, ami ugyanaz, mint az édesapádé. — Nekem nincs édesapám. — Ne butáskodj! Az mindenkinek van. — De nekem nincs. A mama azt mondta: pilóta volt és leesett. — Akkor nincs, tényleg nincs — motyogta a felnőtt és legszívesebben arcul ütötte volna magát az előbbi szavakért. — No, várj csak, mindjárt kapsz tőlem valamit! — A zsebébe nyúlt, zacskót vett elő és a gyerek felé nyújtotta. — Tessék vegyél! Finom cukor van benne. A gyerek emelte a kezét, de félúton megállt és leengedte. — Köszönöm, nem kérek, — No, vegyél, bátran! — Köszönöm, nem kérek — nézett fel szemüvege mögül gyámoltalanul. — Nem szereted? Hát ilyen gyerek is van? A fiú ajkához biggyesztette mutatóujját. — De szeretem, csak... — Csak...? — A mama megtiltotta, hogy mástól bármit is elfogadjak. — De, most ő nincs itt. Igazán nem tudja meg, hogy vettél-e belőle, vagy sem. — De, én megígértem, hogy szót fogadok. — Azért, te még rendes fiú maradsz, ha veszel egy szem cukrot. És én is csak rendes, jó gyerekeknek adok belőle. — De, nem szabad! A mama azt mondta, .hogy amit megfogadunk, annak úgy kell lennie. — így is van. Szóval, nem kérsz ? — Köszönöm, nem! — vágta ki a gyerek magabiztosan. A férfi szinte zavartan gyömöszölte vissza a zsebébe a zacskót. Cigarettát vett elő és rágyújtott. —No, ebből már nem is kínállak... A gyerek rá sem nézett. Az utcát figyelte. A férfi is hallgatott, és belebámult az esőbe. — Mondd, bácsi! — fordult meg hirtelen a gyerek. — Nálad mindig van cukor? A férfi meglepődött a kérdésen. Megesküdött volna, hogy a fiú nem hozza szóba többé a cukrot. — Igen. majdnem mindig. Tudod, a házunkban, az emeleten, lakik egy szösz! kislány és egy aranyos fiúcska. Amikor találkozom velük és ha jók voltak, kapnak tőlem egy-egy szemet. — Altkor ők sok cukrot ehetnek. — Bizonyára. De, gondolom, te is kapsz a mamádtól. — Igen. Amikor ötösre felelek. — Máskor nem? — Nem. A mama azt mondja, romlik tőle a fogam. Meg nincs is olyan sok pénze, hogy mindig vehessen. — Hát; amk, azt illeti —• nézett cipője orrára a férfi — olyan sok nekem sincs. De, tudod, egyedül élek, és szeretem a gyerekeket. — Te egyedül élsz, bácsi? Teljesen egyedül egy lakásban ? — Igen. Egyszál magam vagyok. — Az mit jelent? — Hogy nincs senkim. — Akkor neked rossz lehet! És ki készíti el a tízóraidat? — kérdezte rövid hallgatás után a gyerek — Senki. Senki. A gyári büfében veszem meg — Akkor, te azt eszel, amit akarsz. — Igen. Vagy amit kapok... — Nekem mindig vajas kenyeret csomagol a mama. — Az finom. Én is szeretem. — De én nem. Mindig csak vajas kenyér, vajas kenyér. A férfi bólogatott és kinézett a kapu alól: mintha véget sem érne, úgy szakadt az eső. — Te Is szereted a cukrot, bácsi? — Nem. Nem nggyon. Az inkább gyerekeknek való. — És a csokit?
