Nógrád. 1976. április (32. évfolyam. 78-102. szám)
1976-04-04 / 81. szám
Űj balett [ — Tatjana Golikova. Tamás István versei Kő és éj rác«oi vastraverzein fekete pókok szopják a Napot S a csillagok perceink szikkadt árkaiban kongnak mint sivatag gyomrán üres olajhordók Kertek sípján szilaj kakofónia csüng és csordul végig az út ólomkristályain átmetszett inaink bolyhos gyökeréhez Es rángó karunk marokvonalát öltik fel a kövek Es dalolva kél a Nap S mint csillagok záporoznak a margaréták Konsztantyin Vansenkin: A KÜRTÖS Mikor szürkén szemetelő Köd rojtja hull az égről Ezüst fúvókát húz elő A zubbonya zsebéből. Akár a sors messzi jele Mi hangjával világot Felharsan a kürt zengzete Nem messzire a stábtól. Ebédre, szóra, vagy mikor Pihenni hív az éjjel — Árnyéka óvón összeforr Ritmikus hangszerével. Fekete Gyula: Hit még ha sorsa rátalál, Csodát simák a hangok, Mikor az éj sátrában áll S mellette a parancsnok. Csak félhalkan remegteti — Az ezred ring az álmon — Kürtjét a titkos, esteli Madárhang-moccanásban. \ Motorzúgások hangja száll, Sóhajtások zenéje — Benne az élet és halál Sorsunk két fél egésze. Aztán a hideg csillagok Fényében áll a kürtös. Mindig kéznél, ha nap ragyog S ha kürtje holdezüstös. Asszonya várja. Semmiség. A kürtös arca márvány. Csak néha érzi csók ízét Megduzzadt, furcsa száján. Havas Ervin fordítása Emlék és tanulság (Visszanézés a földosztásra) A fennállásának 200. évfordulóját ünneplő Moszkvai Nagyszínház jubileumi 'évadjának műsorán az orosz opera- és balettirodalom klasszikus alkotásai, szovjet szerzők művei és kiváló külföldi zeneszerzők alkotásai szerepelnek. Az új művek sem hiányoznak az évad műsorából. Már bemutatták Tyihon Hrennyikpv egyfelvonásos balettjét, amelynek a címe: Szerelem a szerelemért. A balettzene alapján a Sok hűhó semmiért című darabhoz írt kísérőzene alkotja, amelyet a közönség már négy évtizede ismer és azóta is szívébe zárt. A koreográfiát Jurij Grigarovics főbalettmester irányításával egy fiatal francia koreográfus, Vera Boccadoro készítette. — Bonyolult feladatra vállalkoztunk, hogy a tánc nyelvére fordítjuk le Shakespeare halhatatlan remekművét — mondta a koreográfus. — Megtartottuk a cselekmény fő vonalát, a főszereplőket, de leginkább arra törekedtünk, hogy érzékeltessük a mű életigenlő derűjét, atmoszféráját. Azt hiszem, hogy a sikerben rendkívül nagy szerepe van a kitűnően táncolható remek zenének. A főszerepeket az együtt** fiatal táncosai —Tatjana Golikova és Alekszandr Godunov, a Nagyszínházban első évadját töltő Nagyeasda Pavlova és az egyik legkiválóbb magántáncos, Vja- cseszlav Gorgyejev táncolja. Kitárt szárnyain magasan tartja a Földet a madár Feleselnek oz évek számon kérő partok beomló távolodásában Sarokba szorított fodrán a feledésnek a gránit emlékezés kék kagyló gyöngyét növesztem magamban kifeszíthetetlen Mint a virágot mesében lépő lány ezüst almája borzongat a garason mért álom Ólom csörgeit a pere meszesült medrében s gallyak átmetszett torkának esve lélegzethez sem jut mint buborék pattan robban el a lámpák pillangó gömbje • füzbarkás tavam S am ügyetlen kakasok megszentelt csőréből gyűrt párnámra pengve kigurul a pozsgás mit sem sejtő félkrajcár virradat — Azt sem. — Hát te semmit sem szeretsz? _ De. — Mit? — Például szeretek gyerekekkel beszélgetni. — A mama is... — Hol .dolgozik a mamád? — Óvodában. — Hát neki kell is. A gyerek ismét odatette lábát a víz útjába és újból elengedte az apró tavacskát. Huncutul nézett fel a férfire, majd nekivetette táskás hátát a falnak. — Mondd, bácsi! — nézett komolyan. — Te igazán szereted a gyerekeket? — Igen. Nagyon. Talán azért is, mert nekem nincs. De volt egy jó barátom, aki még nálam is jobban szerette őket. — És már nem szereti a gyerekeket a barátod? — Már nem. — Miért nem? — Miért? Fülsiketítőén csattant a mennydörgés. A gyerek ősz* szerezzent. — Ne félj! — lépett hozzá a férfi és megsí* mogatta a haját. X Egy kisfiú és egy kislány feküdt hanyatt az úton. Egymás kezét fogták, a lányka mellett baba úszott a pocsolyában. Felfelé néztek, tágra nyitott szemmel és arcukra furcsa grimaszt húzott a dermedő sál-víz keverék. — Állatok! — lihegte a tizedes, amint elszaladt mellettük, hogy a kőkerítésnél keressenek fedezéket. Géppuskasorczat bugyborékolt mögöttük. Visszanéztek. — Figyeld csak! A kislány mintha mozogna. Elhozom. A tizedes letette géppisztolyát, és megigazította fején az acélsisakot! — Maradj! Nem látod, hogy halottak! — Nem biztos! Megnézem. — Nincs semmi értelme. Halottak. Felesleges kockáztatni... Géppuskasorozat fröcs* csent végig a falon. — Az anyátok istenit! Mindketten visszalőttek. — Fedezz! Megnézem a kicsit. — Maradj veszteg! Kinyírnak — sziszegte foga között a másik, de azért csak húzta az elsütő billentyűt. A kerítésről melléjük verődtek ■ vissza a töltényhüvelyek. A tizedes kúszni kezdett. Ügy lapult a földhöz, hogy sisakja éle szinte túrta a sarat. Újabb sorozat vágódott a falba. Aztán még egy és még egy. A következő a tizedes előtt csapta fel a sarat. — Gyere vissza! A tizedes tovább kúszott... é géppuska elhallgatott A másik is elengedte géppisztolyát és mereven figyelt. Még egy karnyújtásnyi — gondolta és összeszorította a fogát. , A tizedes megfogta a gyerek cipőjét és annál fogva húzta maga felé, majd átkarolta a kicsit, íelguggolt és az ölébe vette. Ekkor kapta a géppuskasorozatot. — Mondd, bácsi! Miért nem szereti már a barátod a gyerekeket? A férfi észre sem vette, hogy nem válaszolt. A kapunyílást figyelte, ahonnan szabályos időközönként hullottak a lépésektől kopott kockákra az esőcseppek. — Már nem tudja, kisö* reg — nézett fel. — Nem vagyok kisöreg! — Bocsáss meg! Elgondolkodtam. — Szóval? A gyerek újra feljebb tolta orrán a szemüveget, és a férfit figyelte. — Meghalt. Egy kisgyerekért halt meg. — Az övé volt? — Nem. — A szomszédjáé? — Nem. Azé sem. Csak egy kisgyerek volt. Csak egy kisgyerek. — Tűz volt? — Nem, háború. — Lövöldöztek, ugye? — Igen. Űjabb mennydörgés csattant. A gyerek kikukucskált a kapualjból. — Mindjárt eláll. Már süt a nap. — Nagyon lőttek. Géppuskából. — Amibe sok golyó megy? — nézett vissza a gyerek. — Igen. Sok-sok golyó. Sok-sok halál. — Már nem is nagyon esik. — Akkor is esett. — Mikor, bácsi? — Amikor a barátom meghalt. — A kisgyerekek is megáztak? — Meg. — Nézd csak, bácsi! A 1949.:.’ x Vonat tetején kevés a kapaszkodó; leginkább amiatt kényelmetlen így az utazás. Bár nejn minden vagon tetején kevés. Attól függ, milyen a szellőzőnyílások kiképzése. Olyik valóságos kis kémény, annak a szomszédságában a legbiztonságosabb ülőhelyet foglalni. Ha fagy miatt csúszós a tető, akkor különösen ajánlatos úgy elhelyezkedni, hogy legyen valami kapaszkodó az ember keze- ügyében. A mozdonyvezetők ugyan óvatosabbak indításnál is, fékezésnél is, de azért nem árt, ha az utas maga is óvatos. A vlrtuakodók menet közben is mászkálnak, persze. Nem mintha másutt kényelmesebb ülés esnék a tetőn, vagy nem vágna olyan élesen a széL Csak hát, bizonyítani kell bétoraágukat, s hogy bizonygassák, folyton keresztül mászkálnak rajtunk. Nagyobb véss nincs, mert a tetőre szorult utasok többsége jól Ismeri a vonalat, s végigviaszhangzlk a kiáltozás — Vigyázat! Hé!... Vigyázni! —, ha felüljáró közeleg, vagy netán alagút. Ilyenkor elfekszik az utazóközönség a tetőn, minél laposabban fekszik, pedig ülve is maradhatna éppen; megfigyeltem, hogy ülve asm magasabb az ember a moadooy kéményénél. Az biztos, hogy a vonat tattjén kényeim asebb volt as utazás, mint a tehervagon lépcsőjén fekve. A vagon alá behajtó, hosszú, keskeny lépcsőn csak feküdni lehetett, esetleg órákig ugyanúgy feküdni, s ugyanúgy kapaszkodni. Elhelikopter nem fél az esőtől! A gyerek izgatottan fogta meg a férfi kabátujját és előre húzta. — Nézd, csak! Ott repül. — Az ő ruhája nem ázik át, Jancsikám... — De hisz’ már nem is esik! — Így esett akkor is... Csak az ronda, hideg, novemberi eső volt. Cudarul fáztunk. — Mondd, bácsi! Most nem lesz szivárvány? A férfi nem válaszolt. Gyerekcsapat szaladt el a kapualj előtt. A gyerek kikiáltott: — Hé! Dokikám! Írunk holnap dolit számtanból? A Dokikámnak titulált fiúcska megállt, benézett a kapualj alá és lába közé szorította aktatáskáját, hogy megigazíthassa ingnyakát. — írunk, persze hogy írunk. Kilencvenkilenc százalék, hogy írunk. — Lehajtotta gallérját, kezét a szájába dugta, éleset füttyentett, majd eliramodott a többiek után. A gyerek is kiszaladt. A férfi utána szólt: — Tényleg nem kérsz cukrot? — Köszönöm, nem! Viszlát! — Viszlát! — motyogta a férfi és kilépett az utcára. Megigazította kalapját, újabb cigarettára gyújtott és lassan elindult a híd felé. A zápor elfutó vizébe fentről belenézett és mosolygott a nyár... Karácsony György gémberedett karizmaiban nem bízhatott sokáig az ember, hosszabb utazásra oda kellett szíjazza magát a lépcső tartóvasához. X Mindezeket nem azért emlegetem, hogy adjunk hálát a sorsnak, ha ma a személy- vagon belsejében utazhatunk. Olykor kényelmetlenül, de ugye mégsem a lépcsőhöz szí- jazva és nem a tetőn. Bizonygatni sem akarom ezzel, mennyit fejlődött, a háború pusztításait kiheverve, tömeg- közlekedésünk. Nyilvánvalóan nem fejlődött annyit, ameny- nyit az igények, a szükségletek — sőt: a lehetőségek — mércéje szerint fejlődnie kellett volna. Csupán azt bogoz- gatom ezúttal — betársulva a jubileumi szapora emlékezésekbe —, mitől volt olyan derűs kedvem, Jó közérzetem a vonat tetején. De még 'a tehervagon lépcsőjéhez szí jazva is. __ N em mindenkinek voK jókedve. Bár tülekedés, clvódás sem igen fordult elő, legalábbis nem a tetőn. Húsvétkor meg éppenséggel kedélyes hangulatban utaztunk, erre határozottan emlékszem. Április elsejére esett ugyanis húsvét — vagy & vasárnap vagy a hétfő —, naég locsol- kodásra is sor került, és a tető közönsége mind összetartott, hogyan lehetne a felkapaszkodókkal április bolondját járatni. Mármost; csak a megszépítő messzeségnek tulajdonítsam, hogy ilyen derűs színekben maradt meg ez az emlék? X Lehetséges az, hogy eredetiben. nem volt derűs? Hiszen — eredetiben — tele voltam gondokkal, aggodalmakkal azokban a hetekben. Óriási felelősség szakadt a váltómra, a szó szoros értelmében történelmi felelősség: ezeréves per ítéletvégrehajtójának éreztem magam, mint szülőmegyémben a nagybirtokok felosztásáért, a földreform gyors végrehajtásáért felelős „miniszteri biztos.” Pecsétes írást kaptam a debreceni kormánytól és százötven hadipengöt — ami megfelelt akkor 30—40 mai forintnak —, s néhány köteggel a frissen nyomott 600-as rendeletből a megye (ha jól emlékszem) 220 helységében kifüggesztésre. Majd később a szerveződő magyar katonaság járművet is bocsátott a rendelkezésemre: egy öregecske katonai biciklit. Sem azelőtt, sem azóta, együttvéve sem ragasztottam annyi defektet, mint azokban a hetekben: kétségkívül kényelmesebbre sikerült egyszer-egyszer az utazás a vonat tetején, mint azon a megátalkodott járművön. Élettapasztalatot, emberismeretet, szervező képességet viszont senki sem dugott a vászontarisznyámba, s találgatom utólag, mi mindent kapkodhattam el, a feladat nagyságához képest bizony túlságosan is fiatalon. Mégis megnyugtat, hogy eleve nem mozdíthattam többet hátra, mint előre, mert ezt az ügyet akkor csak rosszindulattal lehetett volna hátramozdítani. Mint mindent, ami egy-egy gátszakadásnál a történelem fősodrába kerül. InÓGRÁD — 1976, április 4. Március 19-én — egyetlen nap alatt — a megye összes településeire eljutott a rendelet plakátja, többnyire gyalogfutárok hordták ki a járási székhelyekről. Négy nap múlva már az első karókat levertük, és annak a 190 ezer holdnak a jóval nagyobbik része, mely a megyében felosztásra került — a tavasz nyíltával még szántatlan, megmunkálatlan földek —, pár hónappal később már új gazdájának termett. X Szükségtelen volna bizonygatnom, hogy ebben a rendkívül gyors és rendkívüli eredményes munkában elhanyagolhatóan kevés része volt annak a próbálattón, szelever- di fiatalembernek, aki a lomha, csökönyös kincstári biciklin ide-oda tekergeti a tágas megyében, és árokparton, gumiragasztással töltött annyi szép, drága időt. Történelmi Időt Még szerencse, hogy nem tőle függött a siker, s nem a kezdetleges közigazgatáson, nem akkurátus, okleveles mérnökökön és — tanú vagyok rá — még csak nem is a debreceni kormányon. Hetek alatt kibontakozott egy nép érett nagykorúsága, egyénisége ebben a társadalom legmélyéig kavargó forradalomban. De hol rejtőzködött évtizedeken át az emberek forradalmi Igazságérzete? Hogyan fejlődhetett ki egyáltalán ilyen szilárddá, egységessé? Hiszen nyilvánvalóan nem az ellen- forradalmi 25 esztendő iskolái, nem a sajtója, nem programbeszédei, prédikációi nevelték ki bennük, sőt épp azok ellenében nevelődött. S ím, egyszerre a felszínre tört — igaz, nem a saját erejéből, mert a szovjet hadsereg söpörte el a gátakat, 'mégis úgy valahogy tört a felszínre, ellenállhatatlanul, mint történelmi parasztháborúkban. Rendhagyó eset volt, minden előzőkhöz képest. Történészek és írók sokszor megrajzolták már a kaszát, vasvillát, fütyköst ragadó, igazságtevő népet, ám a magyar történelemben csak ekkor az egyszer fordult elő — és a világtörténelemben is igenigen ritkán —, hogy maga a nép kasza és fütykös helyett teljhatalommal tollat, papírost, mérőláncot ragad, példátlanul teljes, példátlanul közvetlen demokratizmussal. Majd befogja a maradék lovat, tehenet az ekébe, vagy ha az nincs, . hát egy szál ásóval esik neki a földnek, s így — tollal, mérőlánccai, ásóval felfegyverkezve — vívja meg régóta esedékes forradalmát. Aki ennek a nagy élménynek cselekvő részese volt, sohasem felejti. Békéscsabán a földosztók emlékülésének részvevőiből csak úgy sugárzott a fel parázsló közös élmény, „mintha csak tegnap történt volna”. Az a közös élmény, amikor hetek, hónapok alatt százezrek tanulták meg a közvetlen demokráciában maguktól — olykor a maguk kárán — azt, amire soha, senki nem tanította őket: a tettek felelősségét. Közös az élmény, az élettapasztalat az emlékezés milliónyi ember szívós, hozzáértő, találékony és áldozatos földosztó munkájáról. , vasárnap 9
