Nógrád. 1976. április (32. évfolyam. 78-102. szám)

1976-04-11 / 87. szám

A tavaszi tárlat kapcsán Mai tévéajánla*unk ' ISMERŐS A MONDÁS: az kiabál, akinek a háza ég. Hozzáteszem: itt most az is kiabál, aki fölgyújtotta! Mert miről van szó? Arról, hogy a VI. salgótarjáni tava­szi tárlat nagyon kicsi és tartalmilag is gyenge. Ebben Sa'gótarjánban jóformán min­denki egyetért. A művészek, a szervezők és a rendezők is. Es bevallom, ez a legfur­csább. Ha a kiállítás gyen­geségei ennyire világosak, mi­ért lett ilyen ez a tárlat? M’ért nem lett jobb? Az em­ber — úgyszólván — nem tud hova lenni ezen a kiállí­táson, amelyet még azok is rossznak tartanak, akik ren­dezték. Nem így szoktuk mondani, persze! Árnyaltab­ban is fogalmazhatnánk. Pél­dául úgy, hogy kissé szűk az e keresztmetszet, amellyel a tavaszi tárlaton találkozunk. Sajnálatos, hogy a korábban szereplő művészek közül töb­ben távolmaradtak a kiállí­tástól. Szívesebben látnánk egyes művészektől jellemzőbb képeket. Kissé több szobor sem ártott volna, és így to­vább. A lényegen mindez nem változtat. Ügy tűnik tehát, hogy a rendező szervek rosz- szul sikerült kiállítással lep­tek meg bennünket ezen a tavaszon és ezt már előre tudták. Eltekintünk tehát attól, hogy a kevés művet, amelyet mégis láthatunk a megyei művelődési központ üvegcsar­nokában, boncolgassuk, össz­hatásában édeskevés az, ami szellemi izgalmat kínálhat. Unalomig ismert tájakkal, elcsépelt szimbólumokkal, ön­ismétlésekkel, máshonnan vett hatások újra fogalmazá­sával találkozunk. Ez alól — szó szerint — csak egy-két kivétel akad. Az eseményte­len közegben azonban ez sem tűnhet fel. (Szándékosan nem említek neveket. Egyrészt, mert észrevételeimet a néző szemszögéből fogalmazom, « a világért sem szeretnék mű­történészek dolgába avatkoz­Ä magyar úttörőmozgalom megszületésének 30. évfordu­lójához kapcsolódva országos találkozót rendeznek az úttö­rő színjátszók számára Pé­csett. Június 10. és 14. között a legjobb dramatikus játszó­Ä fegyverszüneti tárgyaié1 sok után Vihnye-fürdőre uta­zott a fejedelem, rendbehoz­ni aláásott egészségét. Innen irányította a kezdődő béke­tárgyalásokat, amelyekre a Vihnyéhez alig két órai járás­ra levő Hont megyei Selmec­bányán került sor. Bercsényi Miklóst bízta meg a közvet­len tárgyalással. Egy napon öreg, sáros, megviselt külse­jű katonát vezetett hozzá Bercsényi. A különös idegen Bottyán János volt, a legen­dás hírű törökaprító császári ezredes, akit már korábban generálissá nevezett ki a fe­jedelem, de kuruc érzelmei miatt rabságra vetették, ezért nem jelentkezhetett Rákóczi táborában. Most megszökött börtönéből és teendői tudo­másulvételére járult a feje­delem elé. Más vendégek is jöttek (Vihnyére. Anglia és Hollan­dia bécsi követel, akik saját országuk érdekei szerint — Ausztria szövetségeseiként — látták el a közvetítő szere­pet a két tárgyaló fél között. ni. Másrészt, mert összbenyo­másomat írom le.) A díjak? Salgótarján város Tanácsának nagydíját Feledy Gyula kap­ta, aki tavaly ajándékozta Ka- rancslejtős, 1944. című grafi­kai sorozatát a megyének. A Nógrád megyei Tanács díját Czinke Ferencnek, a továb­bi két díjat Máger Ágnesnak és Lóránt Jánosnak ítélték. DE LÁSSUK INKÁBB, mi­ért ég a ház, azaz miért nem sikerült ez a kiállítás sem? Kisebb lenne a gond, ha csu­pán egyetlen tavaszi tárlat egyszeri kudarcáról volna szó. De nem sikerült Salgó­tarjánban az országos zo- mánc-biennálé sem. A Ma- dách-hagyomány ápolásában távolról sem jeleskedik a me­gye. Legfeljebb formalitások­kal találkozunk. A korábbi évek dinamikusabb szellemi mozgása — legalábbis a mű­vészeti élettel összefüggésben — statikusabbá vált. Éppen azok a formák — ha úgy tet­szik, korábban létrejött kere­tek — nem telnek meg tarta­lommal, amelyek mintegy „közvetítenek” az alkotók és közönség között. A salgótarjáni tavaszi tár­lat „mögül” leginkább az egész éven át tartó folyama­tos és konzekvens munka hi­ányzik. Vagyis, a lényeg! A törődés, mindenekelőtt a ki­állítás szereplőivel, a művé­szekkel. Ezáltal, közvetett mó­don, hiányzik a kellő törő­dés a közönséggel is. Idén különösen sokan hiányoznak a tavaszi tárlatról, a koráb­ban szereplők közül. Miért? Pedig — úgymond — a fel­kérő levelet, nyomtatványt megkapták. Igaz, azt sem túl korán. Csakhogy, pusztán ez­zel, pusztán „stencillel” nem lehet művészeti életet és ki­állítást szervezni. Tudomásul kellene vennünk, hogy Sal­gótarján tavaszi tárlata a magyar képzőművészeti élet­nek nem elsőrangú esemé­nye. Legalábbis, annyira nem az, hogy mintegy önmagát szervezze. Nem becsüljük le körök mutatkoznak be a Me- csek-aljai városban. Előzőleg minden megye tart vetélke­dőt és a legtehetségesebb színjátszóit küldi az országos seregszemlére. Bár semmi okuk nem lehe­tett arra, hogy a kurucokkal rokonszenvezzenek, mindkét diplomata csaknem elragad­tatva számolt be kormányá­nak Rákóczi ragyogó tudásá­ról, emberi és politikai felké­szültségéről, érett vezetői rá­termettségéről. Nem rajtuk múlott, s nem is a fejedel­men, hogy sikertelenül zárul­tak a Selmecbányái béketár­gyalások. Október végén fel­oszlott a konferencia, megint a fegyvereké lett a szó. Kezdettől tudta Rákóczi, mennyire ingatag a szabad­ságharc hatalmi helyzete, ha nem támaszkodhat állandó, szilárdan szervezett, feltétlen fegyelemben tartott reguláris hadseregre. Öráról órára sür­getőbbé vált egy ilyen had­sereg megteremtése. Kifogy­hatatlan türelemmel magya­rázta híveinek a fejedelem, hogy nem elegendő a fel-fel- lobbanó lelkesedés, az alka­lom szülte hősi elszántság — módszeres, hosszan tartó há­borúval kell számolni, s ki­tartó szervező munkával lehet csak biztosítani a hadviselés gazdasági fedezetét. A kizsa­rolt, tövig tarolt ország vi­jelentőségét azzal, ha meg­jegyezzük, inkább Salgótar­jánnak megtisztelő és fontos, hogy minél több művész sze­repeljen itt jó műveivel, mint fordítva! Aztán vannak még más „apróságok” is. Csak egyet közülük. Például azt sem ártott volna észrevenni, hogy a tavaszi tárlat meghí­vója nyomdai termékként is teljesen dilettáns. Másikat kellett volna nyomni. Vagy inkább géppel írt meghívókat kiküldeni! Az ilyen nyomdai termék nemcsak az előállító vállalat hitelét redukálja a nullára, de rontja a tavaszi tárlat hitelét is. A DIJAK ODAÍTÉLÉSÉ­NEK bírálatát szintén nem érezzük feladatunknak. In­kább a mostani döntéstől függetlenül, általában jegyez­zük meg, hogy az ilyen jel­legű tárlatok, biennálék to­vábbfejlesztése érdekében, va­lamint az alkotók érdeklődé­sének ébrentartása jegyében a jövőben nem ártana az eddi­ginél jobban összehangolni a rendezők, az alkotók, a díjat alapítók „érdekét”, termé­szetesen, semmiféle enged­ményt nem téve a művészi kvalitásnak. A megfelelő idő­ben és helyen adott díj óri­ási ösztönző erő, a benne rejlő energiát egy Salgótar­ján méretű városnak jobban ki lehetne használni. Nem az a legnagyobb baj tehát, hogy az idei tavaszi tárlatról — vagy korábban az országos zománc-biennáléról — sokan, esetenként neves művészek is távolmaradtak. Hanem inkább az, amiért ezt tették! A „háttér” hiányzik e tárlatok mögül. A tavaszi tár­latról szólva, a májustól má­jusig tartó folyamatos munka. A zománc-biennálé esetében a zománc hagyomá­nyainak megteremtése Nóg- rádban. AZ IS MEGÜTÖTTE a fü­lemet a tavaszi tárlat kap­csán, hogy ha ilyen sok baj van vele, meg is lehetne szüntetni. „Megoldásnak” sem utolsó. Ami nincs, azzal nincs gond. Ezzel azonban olyan hagyományos — és számunk­ra fontos — szemlétől fosz­tanánk meg magunkat, amely egyelőre pótolhatatlannak lát­szik. S mi a biztosíték arra, hogy a helyette létrejött for­ma tartalmasabb lesz? Azt is meg lehet szüntetni? Tóth Elemér szonyai nem tették lehetővé a reguláris haderő azonnali felállítását, egyszerre kellett dolgozni és egyszerre vere­kedni. Ugyanarra a tömegre a seregben is, a munkában is égető szükség lett volna. Sú­lyos ellentmondás rejlett a körülményekben, erről a né­pesség egyik osztálya sem te­hetett. Véleményt csak arról lehet mondani, hogy ki mi­ként viselkedett a haza vál­ságos sorsa iránt. Állandóan a pillanatnyi lehetőségek túl­feszített igénybevételével tar­totta fenn magát a kuruc Magyarország, önerőből, szá­mottevő külső támogatós nél­kül szállt szembe azzal a hatalommal, amely a francia birodalmat is megverte a csa­tatéren. A felszabadító háború egy­úttal honvédő háború volt Indulása pillanatától. Katonai mozdulataival nemcsak a Habsburg megszállókat igye­keztek kiszorítani a szabad­ságharcosok, de védelmet is biztosítottak az erőgyűjtő, rendet fejlesztő munkának. E kettős feladat jegyében száll ismét Rákóczi táborba, hogy biztosítsa a Felvidék nyuga­ti harmadát. Bercsényi a Kis- Kárpátokon túl működik, Bottyán János pedig, akinek | Antik idők tanúi A bulgáriai Sztara Zago- rában, a Városi Múzeum prehisztorikus gyűjteményé­nek egyik legérdekesebb tár­gya egy, az időszámítás előt­ti 4000-ből származó hang­szer. A „tarambuka” nevű ütőhangszer agyagból készült, kúp alakú és mértani ábrák díszítik. Az értékes leletet Sztara Zagora közelében, az Asmaker dombnál végzett ásatások során találták, vi­szonylag jó állapotban. X Bulgáriában a 30 legré­gibb szláv feliratú epigráfiai (irattani) emlék közül 24-re a második bolgár fővárosban, Veliki Preszlavban bukkan­tak rá. A legértékesebbek kö­zöttük egy kőlap: „lilostics nemesember sírja” felirattal, továbbá az „Anna, Isten szol­gálója” feliratú kőkereszt; a Tudons sírfelirat: egy cirill betűkkel beírt kerámialap. Ezek mind arról tanús­kodnak, milyen elterjedt volt Bulgáriában már a 10. szá­zadban a szláv írás. Nemrég Veliki Preszlavban és Pliszkában, az első bolgár fővárosban, a várfalon 50 eredeti festményre bukkan­tak, amelyek 9. és 10. szá­zadbeli vadász- és harci jele­neteket ábrázolnak. Van valami rosszízű Jelen­tése ennek a szónak: hakni. Bár a művészek körében plusz pénzforrást jelent, a közönség számára elsősorban ez az értelme: másod-harmad­rangú, nem ritkán bóvli. Olyan ügy, amit nem is má­sod-, hanem huszadállásban végeznek a résztvevők. Pedig mindent lehet igé­nyesen, szépen, felelősséggel végezni, ha történetesein má­sodállásban is vállalja vala­ki. Erről beszélgettünk az egyik „legkapósabb” hakni- brigádvezetővel, Hankó Ele­mérrel. A Pesti Színház mű­vészeti titkára megnyerőén közvetlen, ősz hajú; szemüve­ges férfi, akit éppen termé­szetes, őszinte emberségéért neveznek a művészkollégák í,vízt ügyekben is nagy esze van”, Pest környékén gázló­kat keres a Dunán. A fejede­lem elfoglalja Érsekújvárt, s 1704. november 16-án már kuruc zászló leng a Felvidék legfontosabb erősségén. Majd Galgóc várából irányítja a másik nyugati kulcserőd, Li- pótvár ostromát. Az általános katonai helyzetre megint nem lehet panasza. Náluk van a kezdeményezés előnye. Kassa meghódolt, Forgách Simon Erdélyben tétlenségre kény­szerítette a Nagyszebenije szorult Rabutint, Bottyán Já­nos csapatai Morvaországban ijesztgették a császáriakat. És ekkor megint felbukkan Heister, a hidegvérű tábor­nok-hóhér. Bercsényi levele világosítja fel a fejedelmet, hogy a császári főparancsnok nagyszámú sereggel közeledik Lipótvár fölmentésére. Csak­hamar Bercsényi is megér­kezik, tüzetesen beszámol személyes tapasztalatairól. Farkashidán, december 24-én, karácsony estén veszi át Rá­kóczi a főparancsnokságot az országrészben csoportosult, egyesített seregek felett. Akárcsak az osztrákoknál, úgy itt is a főerőkről van szó. Tehát nem egyszerű csa­ta, hanem hadászati ütközet ígérkezett. Karácsony első napjának délelőttjén, decem­ber 25*én haditanácsot tar­tottak a kuruc táborban. Rá­kóczi keserűen látta, tábor­nokai mennyire híjával van­nak a komoly katonai tudo­mánynak. Fellépésük, önbi­zalmuk egyáltalán nem illett sem tényleges felkészültsé­gükhöz, sem a helyzet ko­molyságához. (Folytatjuk) 20.10: A méla Temp-efői. Csokonai 1793-ban írta sza­tirikus játékát, amelyből a szerző megzenésített versei­vel — zenés vígjátékot készí­tett a televízió. Zsurzs Éva, a rendező mondja: Tempefői (Balázso- vits Lajos játssza) személye képviseli az írót. aki nem tudja könyve " kinyomtatásá­nak pénzét Betriegemek, a nyomdásznak megadni és ezért állandóan az elfogatás veszélye fenyegeti. Tempefői az a vígjátéki figura, aki a XIX. század végére elsatnvnl. Itt még haragszik, kérlel, dü­höng, nincs szalonkabátban, szelyemsálban, niiics bonvi­„lelkemnek”. ö a művészet- pártolás- és -terjesztés „szür­ke eminenciása”. 40 éve van a pályán, a műsorszervezést, szerkesztést, turnékat, vagyis a „haknizást” 25 éve csinál­ja. — Von-« aranyszabálya a haknizásnak, a haknibrigád- szervezésnek? — Természetesen van, De ezt mindenkinek a saját egyé­niségéhez mérten kell eldön­tenie, megalkotnia. Számom­ra a műsorok összeállítása, rendezése, szervezése elsősor­ban lelkiismereti kérdés. „Jót és jól!” — mondja Kazinczy, s én nem felejtem el nagy írónk tömörségében is pon­tos tanítását. Hiszek abban, hogy a jó műsor a közműve­lődést szolgálja. Gyűlölöm a nívótlanságot, a semmitmon- dást és a lélektelen művészi hozzáállást. Ami a dobogón vagy a színpadon történik, az közügy. A muzsikába, vers­be, prózába öltöztetett gondo­latnak mindig utat kell ta­lálnia a nézőhöz — ez az aranyszabály minden művé­szi produkcióra vonatkozik, nemcsak a haknizásra. — Hogyan történik egy hakni-program megszervezése? — Ma már úgy, hogy a művelődési házak, intézmé­nyek keresnek föl kérésekkel, ötletekkel, igényekkel. A hi­vatalos felkérés a személyes kérése a személyes megbe­szélés után az ORI-n (Orszá­gos Rendező Irodán) keresz­tül történik, mert a művészek gázsiját ők fizetik. De a mun­ka lényegi része a hakni­vezetőé. ö állítja össze a mű­sor tematikáját, kéri fel a színészeket, zenészeket, éne­keseket, ő szervezi és rende­zi az előadást, s ha kell, ma­ga is konferálja. Szerkesztő­rendező-szervező-műsorveze- tő egy személyben. — Van-e állandó stábja a „brigádvezetőnek?” — Több éves munkagyakor­lat során kialakul természete­sen egy stáb, de ezt (rugalma­san kell kezelni. Én gyak­ran viszek turnékra a „saját” anyaszínházamból művésze­ket, így Ruttkai Évát, Béres Ilonát, Koncz Gábort, Oszter Sándort, de sokat dolgozom együtt Alfonzóval, Géczy Do­rottyával, Dévai Nagy Kamil­lával, Kibédy-Hlatky kettősé­vel, a Vámosi—Záray házas­párral, a Váry-ikrekkel, a Paprika-duóval, Csengery Ju­dittal, aki gyakran a műsor­közlő és a kitűnő tolmács sze­repét is magára vállalja. A vánnak kezelve.' Az írónak még arra is gondja van, hogy egy halványabban megírt re- zonőrrel, Musaival (Dégi Ist­ván) — aki ugyanazt a gondo­latot képviseli — a főalakot kiemelje. A darabban ott ta­láljuk a későbbi magyar víg- játéktípusok őseit. Így a nyu­gatmajmoló Serteperti gró­fot, aki rosszal olvassa az idegen szavakat, s közben pompásan mulat a saját bu­taságain. Ebből a figurából születnek a Szélháziak. Meg-, jelenik a lusta, tohanya vidé­ki kurtaneimes. Tökkolooi, hogy később modellül szol» gáljon Kisfaludynak. Szigli­getinek. Csiky Gergelynek. brigádszerve'zés lényege, hogy a turné nem alkalmas az egyé­ni sztárosikodásra, a gyak­ran fárasztó vagy kedvezőt­len körülmények együttes, felelősségteljes csapatmunkát < követelnek. — Milyen jellegű műsort igényel a közönség a hakni- zóktól? Hogyan állítja össze egy-egy program tematikáját? — Az igények változóak. Leggyakoribbak a „vidám mű­sor” megjelölések, amelyeket igyekszem változatossá tenni szép versekkel, rövid jelene­tekkel. Vidéken például na­gyon szeretik Móricz és Tö­mörkény prózáját, Karinthyt pedig mindig mindenhol lel­kes örömmel fogadják. A ze­nei igények a könnyebb, dal­lamosabb operazenétől a san­zonon és operetten át a tánc­dalig terjednek; nagy sikere van a paródiáknak, kabaré­tréfáknak. Ha csak lehet, mindig becsempészek a mű­sorba egy kis irodalmat, igé­nyesebb szórakoztatást. — Szeretem a vidámságot és tudom, hogy az emberek, a nézők is szeretik. A tar­talmas vidámságot. Műsora­im java része ezt a lélek­frissítő, őszinte, fajsúlyos vi­dámságot próbálja szétvinni városiak és falusiak között, akik a munkájuk után nem­csak azzal tisztelik meg a fel­lépő művészeket, hogy eljön­nek és meghallgatják őket, hanem azzal is, hogy nyitott szívvel jönnek el: szeretné­nek valamit hazavinni abból, amit láttak-hallottak. Csipet­nyi jókedvet, egy kedves dal­lamot és valami tovább ér­lelő, szép, nemes gondolatot. — Népművelői munka-e a haknizás vágy másodállás? — Annak, aki becsületes, őszinte jótakarással, művé­szetszolgáló lelkesedéssel vég­zi, feltétlenül népművelés, s ez lehet másodállás is. A lényeg az, hogy olyan szin­ten végezzük, amely már a közművelődési-munkás- művelődési munka részévé emeli a haknizást. A Rádió „Könyvről könyvért” műso­raival pedig szinte a műve­lődéspolitikai szempontból fe­hér foltnak számító területe­ket is feltérképezhettem. Má­sodállásként végzett népmű­velői munkámban az az alap­elvem: soha nem esaoni be a közönséget, művész-kollé­gáimmal pedig elhitetni (amit a legtöbbje úgyis tud!), hogy a közönségnek mind'S n leg­többet és a legjobba* kell adni. Haknizni, sze'ntem, csak így érdemes! É. E. 4 NÓGRAD = .1976. április J1, .vasárnap (Jttörő színjátszók Gerencsér Miklós: EMLÉKE TISZTA FÓRRÁ, 300 éve született II. Rákóczi Ferenc 25. Népművelés vagy másodállás ? Haknizni csak igényesen érdemes

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom