Nógrád. 1975. december (31. évfolyam. 282-305. szám)
1975-12-29 / 303. szám
tJj játék, új öröm. Egy kiállítás margójára A nagybátonyi gépüzemben a pártbizo^ág közreműködésével ' december második felében rendezték meg Mustó .János festőművész kiállítását. Ebből az alkalomból felkerestük Gyepesi Béla pártbizottsági titkárt, s vé- ieménvt kértünk arról, milyen gondolatok vezették a párt- és társadalmi szervek vezetőit amikor elhatározták, hogy képzőművészeti kiállítást rendeznek az üzemben. Közművelődési tevékenységünkre az elmúlt években »az volt a .jellemző — hangsúlyozta Gyepesi Béla —, hogy a dolgozók szakmai műveltségének emelésére, egyéni 'önképzésük fejlesztésére fordítottunk nagyobb figyelmet. Ezt szolgálták az üzemben az általános iskola esti és levelező tanfolyamai, a különböző szakmai előadások, szakkörök, klubok. Az 1975. februári pártértekezleten megfogalmaztuk, hogy továbbra is segíteni kell ‘minden dolgozót a tanulásban, mert a műveltebb ember fogékonyabb az új iránt, könnyebben megérti a társadalmi és gazdasági összefüggéseket, dinamikusabb. jobban szervezhető; tehát munkája termelékenyebb, Ő maga teljesebb emberré válik. A szocializmus eszméjét valóra váltó dolgozó — emelte k' Gyenesi Béla — átfogó rhűvetségű, szocialista tudatú ember, akinek életében az érzelmeknek is nagy szerepe van. Ezért figyelmet kell fordítani a jövőben — a szakmai képzéssel párhuzamosan — a művészeti, esztétikai nevelésre is. A művészetek társadalmi szerepe éppen abban rejlik, hogy az igazi művészet érzelmi átéléssel fogja össze az erkölcsi elveket, s ezáltal befolyásol, mozgósít e normák tudatos vállalására. Mustó János festőművész kiállítása az üzemi pártértekezlet határozatának végrehajtása kapcsán jött létre. A képzőművészeti kiállításokon való részvétel üzemünkben nem új — mondta Gyepesi Béla —. mert a Bányász Művelődési Házban rendezett tárlatokon a gépüzem munkásai jelentős számban képviselték magukat, de az ezer-kétszázas létszámhoz viszonyítva mégis kevesen vettek részt. Az üzemi keret viszont lehetőséget biztosít arra, hogy a több mint negyven községből bejáró dolgozó nagyobb számban tekintse meg a tárlatot, s kapjon megfelelő szakmai útbaigazítást, hozzáértő \ tárlatvezetőktől. A nagybátonyi gépüzem pártbizot'sáca sokat tesz annak érdekében, hogy folya- ma'-'.rn növekedjék a művelődés tekintélve. minden továbbtanuló dolgozó nagyobb megbecsülést és segítséget kapjon a korábbinál. Ennek eredményeként az elmúlt két évben jelentősen nőtt a dolgozó, iskolában tanulók száma, az üzem gazdasági vezetése megoldotta a tanulás és az anyggi érdekeltség közötti kapcsolatot. A tanulás, a művelődés megfelelő helyet foglal el a politikai és gazdasági munkában. Ezt példázza Mustó János festőművész kiállítása is, amelynek megnyitóján részt, vettek a szocialista brigádvezetők, a párt-, a társadat mi és gazdasági vezetők. A nagybátonyi gépüzem pártbizottságának példája is bizonyítja, hogy legtöbbet az üzemi pártbizottságok tehetik annak a szemléletnek a kialakítása érdekében, hogy az üzemben nemcsak egyszerűen termelés folyik, hanem a szocialista ember formálása is. A pártbizottság — a gépüzem gazdasági vezetésével — olyan alap- koncepciót alakított ki, amely garantálja, hogy' a közművelődést nem becsülik le, nem tekintik másodrangú kérdésnek. Segítik az üzem dolgozóit abban, hogy igényükké váljék a művelődés, az önművelés. Közreműködnek olyan feltételek kialakításában, amelyek folvamatosan érdekeltté teszik a dolgozókat műveltségük állandó gyarapításában. Gy. I*. hőmérséklet hiányzik, amelyben kipattan a vicc Rendhagyó „nyomozáshoz” kértem segítséget Abody Bélától: — Kevesebb vicc’ születik ma, mint nyolc-tíz évvel ezelőtt. Véleménye szerint miért? — Elfogadom a sokszor elhangzott véleményt — a magyar irodalom „sors”-iroda- lom. A : történelem alakulásából adódóan, az írók sohasem tehették meg azt, hogy „csak” írjanak. Választ kellett adniuk, utat is mutatni — egy szóval vállalni kellett a valóság konkrét kihívását. tígyanez a megállapítás a humorra is vonatkozik. A humornak is megvan a maga „sors”-funkciója. — A XVI. századtól kezdve vannak írásos emlékeink a „paráznaj és rút 'beszédről” — vagyis aj humorról, mely afféle pótreakciója volt a társadalmi 1 tevékenységnek. Azoknak) akik nem tudtak változtatni nehéz sorsukon — Interjú Abody Bélával elégtételt jelentett egy-egy gúnyos vers, egy-egy jóízű vicc, ha elnyomóik felett csattant. 1945. sorsfordulója alapvetően megváltoztatta a humor „feladatát”. A társadalom lehetőséget adott az embereknek arra, hogy cselekedjenek, megoldást kínált sok olyan problémára, melynek addig egyetlen megvalósítható formája a humor volt... Természetes velejáróként, a humor maga is megsínylette ezt a változást. — A jelenség, nevezetesen az, hogy kevesebb vicc születik ma, mint régebben, mindenképpen figyelmeztető. A humor, az emberi együtt- létnek harmóniája. Másszóval: közösséget kíván. De úgy érzem, egyre inkább elmaradnak életünkből a meghitt, csendes beszélgetések... A hőmérséklet hiányzik, amelyben kipattan a vicc... (Zárójelben, de feltétlenül szeretném megjegyezni: közNÓGRÁD - 1975. december 29., hétfő tudott dolog, hogy a humor egyik forrása a kávéház volt, amelyek ma ,már megszűntek. Még oly modern és szép bisztróban, vagy állóbüfében, ahol fogyasztás után nyomban át kell adni a helyet, soha nem születhet vicc.) — Azt is tudjuk persze, hogy a kávéház nemcsak romantikát jelentett, hanem egyfajta szükséget is. Az ott találkozó — beszélgető írók többségének nem volt rendes lakása. A fűtetlen, hónapos szobák helyett. szívesebben időztek a füsttel, de meleg, baráti szavakkal is bélelt kávéházakban. Jó, hogy ma már az emberek többségének megfelelő otthona van. Jó, hogy mozgunk a világban, hogy egyre többen utaznak külföldre. A mozgással együtt azonban . fellazultak az emberi kapcsolatok. Tétovák, bizonytalanok. .. Talárt, ha több időnk lesz újból egymásra, ismét több vicc születik. — Mi hozhat megújulást a humorba? A mondabeli Petőfi A magyar irodalom nagyjai közül kétségkívül Petőfi Sándor nevéhez fűződik a legtöbb monda és emlékezés. Nagy népszerűségét mindenekelőtt a szabadságharcban betöltött szerepének köszönheti. 1848. ugyanis az a történelmi esemény, amely az íratlan szóhagyományban máig . is a legelevenebben él. Ez a hagyománykor a múlt század közepe óta száll nemzedékről nemzedékre, bővül, terebélyesedik. A napi- és hetilapok tanulsága szerint a költő „szibériai utóéletéről” még napjainkban is születnek új változatok. A hagyománykörben műfajilag mondák és emlékezések váltják egymást. A mondák között akadnak szépen megformáltak és sután, vázlatosan odavetettek. Az emlékezések a valóságot csak elnagyoltan érintik. A mondabeli Petőfinek kevés köze van az élőhöz. A HALHATATLAN PETŐFI A legtöbb monda — az európai hagyománykörbe illően — a költő születésével, halálával1 és álruhás megjelenésével foglalkozik. Petőfi halálhírét nemcsak a magyarok, de a szomszéd népek is elutasították. A szlovákoknál mondák terjengtek álruhás megjelenéséről, szibériai fogságáról. A szerb Vreme című belgrádi lapban megjelent egy cikk, mely szerint Petőfi nem halt meg, hanem Románián keresztül Törökországba, majd Szerbiába menekült. Petrus álnéven sekrestyésként évtizedekig élt Crna Travában. Verseket is írt, amelyeket maga fordított le szerb nyelvre. Az európai folklórban a „jó királyok” álruhában győződnek meg arról, hogyan bánnak az urak alattvalóikkal. A felismerés leggyakoribb formája: a hős írást hagy hátra, ebből tudják meg kilétét. Köztudomású, hogy nálunk ez a mondakör elsősorban Mátyás király alakját övezi, de rajta kívül is sok más hőst felruháznak e cselekménytí- pússal. A Petőfi mondakör egyik leggyakoribb motívuma is az álruhás megjelenés. Ezeknek a mondáknak az alapgondolata: a költő egy a néppel, együtt eszik-iszik velük, gondjaikkal azonosul. A felismerés formája a hátrahagyott írás. Hogy ez a monda a múlt század második felében menynyire elterjedt volt, bizonyítja az, hogy szélhámosok Petőfinek adták ki magukat, s hetekig élősködtek a hiszékeny emberek nyakán. Az egyik változat a bécsi besúgók füléhez is eljutott. 1850. júliusában jelentik Bacb-nak, hogy Kossuth ügynököket küldött Magyarországra, köztük a költőt: „Petőfi Sándor, az ismert magyar költő nincs Párizsban, hanem juhásznak maszkírozva, a Muraközben, éspedig annak horvátországi részén tartózkodik.” A számtalan változat közül, amely máig fennmaradt, egyet közölnék csupán: „Petőfi nem esett el a segesvári csatában... megmenekült, aztán álruhában bujdosott az országban, és a pajták, meg a pincék ajtajára írt verseket, hogy tudják az emberek, hogy él még Petőfi Sándor”. (Hajdú megye). A SZABADSÁGHARC HŐSE Gyakoriak az olyan emlékezések is. amelyek a költő életének valóságos eseményeiből nyernek inspirációt, a valóságos kiindulópont azonban többnyire a felismerhetetlen- ségig kiszínezve, eltúlozva ölt testet. Az ilyen emlékezések legnagyobb csoportja Petőfit a szabadságharc kiemelkedő hősének, vezéregyéniségének ábrázolja. Ezekben az emlékekben legszembetűnőbb a valóságban bonyolult események egyszerűsítése. A legtöbb emlékezés Petőfi és Kossuth barátságáról szól. Lelkes szónoklatokkal, versekkel ■ megindítva a harcot eltörölték a nemesi kiváltságokat, kivívták az egyenlőséget, kiverték az osztrákokat. „Petőfi Sándor barátja volt Kossuthnak. Együtt csinálták a szabadságharcot, Kossuth szóval, Petőfi írással”. — „Kossuthnak a katonák önként álltak be. Az elnyomók ellen mindenki beállt, lóháton. Petőfi járt faluról falura, lelkesítette a népet”. Az emlékezések másik nagy csoportja Bem tábornokhoz fűződő bensőséges kapcsolatról szól: „Bem apó igen féltette, egy kicsinyt gyöngébb egészsége vót. Mondta neki: ,Fiam, neked csak szüved nagy, ám úgy gyönge vagy!’. De szavaival úgy fellelkesítette a csapatot, hogy erősebb volt, mint akármilyen vezérlet alatt.... Petőfi őrnagy volt. Amerre ment, mindenfelől elhajtották az ellenséget”. AZ „ÖZVEGYI FÁTYOL” ELDOBÁSA Számtalan variációban maradt fenn a múlt század második felének nagy pletykája, Szendrey Júlia hűtlenségéről. Ez a monda különösen az Alföldön és Erdélyben terjedt el. A monda a társadalom különböző szintjein más-más formában fogalmazódott meg: „Én úgy tudom, hogy Petőfi nem jól élt a feleségével, aztán elterj^lt a híre, hogy ő meghalt volna, az asszony meg nem gyászol, hanem elment a bálba. A tisztekkel még táncolt is. No, már most, akárhol is volt Petőfi, megtudhatta és ezért nem jött vissza.” — „Petőfiről azt mondják, meghalt a segesvári csatában. De nem halt ám meg, csak megsebesült. Az oroszok elvitték és felápo’ták. Hazajött, de meghallotta, hogy felesége Szendrey Júlia elhagyta, bánatában visszament Oroszországba.” A Petőfi mondakör kialakulására nagy hatással voltak legnépszerűbb versei. A „feleségek felesége” hű fenségéről szóló mondákra a „Szeptember vége” című költemény. Az ilyen közismert sorok: „Talpra magyar, hí a haza!” — „Rabok legyünk vagy szabadok!” — „Ott essem el én a harc mezején” — ha csak égy-egy kifejezés erejéig, de minduntalan viszszatérnek. „Az úr jó dóga akkor szűnt meg, mikor Petőfi azt mondta hogy .Talpra magyar!’ — főtt Petőfi, akkor fe’szaba- dult a nép, és attól kezdve nem vitték el tőle azt. amit termelt. Attól kezdve jobban mertek beszélni az uraikkal, azok is jobban bántak a cselédekkel, attól kezdve kom- menciót mértek. Petőfi fain gyerek volt, úgy tudott az beszélni, hogy az egész magyar népet mind fefrázta. A Talpra magyar-t Petőfi taná- ta ki, a maga eszitől”. — „Petőfi is, de marha egy ember volt, mikor erővel kiment a frontra. Mondta is neki egy tábornok, hogy »poétának nincs itt semmi helye« — »Ott essem el, a harc mezején«”. A ponyvák és olajnyomatole hatása is érezhető bizonyos fokig, különösen az Alföldön a parasztság felső rétegének emlékezéseiben: „Petőfi? Talpig magyar (!) volt. Híres költő korában halt meg Segesvárnál. Volt egy kén a községházán, rajta volt félig fekve Petőfi, megsebesülve és a saját vérével írta egy kőre, vagy mire, hogy »Hazám!«” Mindmáig Petőfi az a költő, akinek emléke a néphagyományban a legerősebben él. Rajta kívül Csokonaihoz fűződnek még Debrecen környékén anekdoták és mondák. Mivel az iskolai, írásos műveltségtől viszonylag független szóhagyomány egyre jobban elhalványul, beleolvad a közkultúrába, lehetséges, hogy Petőfi az utolsó költőnk, akinek emlékét országszerte népmondák őrzik. D. I — Szembe kellene nézni avval, hogy végül is melyek humorunk nagy hagyományai? Jók-e ezek a hagyományok? A kérdésben megfogalmazódik véleményem is: nem jók. A múlt század végi, bécsi kedélyesség jelentené csak a humor hagyományát? És hol van a humor avantgarde korszaka? — melyet egyedül Karinthy „tartott a vállán”, mint Atlasz kései utóda? Hol van a weimari humorstílus, melyet Brechték követnek? Gyakran hangoztatják, hogy kabarékultűránk sikere nemzetközisége. Számomra ez a „nemzetköziség” megkérdőjelezi a sikert: ha ugyanazon derül a disszidens magyar, mint az itthon élő honpolgár — baj van! A befogadóképességünk valahol megállt. Más szóval, konzervatívak maradtunk. De — csak a humorban? Ez gyanús. Az ok — nem a szórakoztatás művelőiben, mélyebben, a társadalomban gyökeredzik. Felelősnek érzem humorunk konzervativizmusában az iskolai oktatást. Azt a rettenetesen sivár, kicsi helyet — pedagógiai munkásságomból jól emlékszem rá —, amit az iskolai tananyagban a humor elfoglalt. Innen a magyarázata, hogy szinte középkorba illően elnézőek vagyunk még ma is a humorral. Nem kívánom piedesztáira állítani a humort. Lukács Györggyel együtt, hiszek a katartikus műfajok előjogában, de nem Zárkózom el a minősítéstől: adott esetben jobb egy jó kabaré, mint egy rossz, úgynevezett komoly darab. — . mert a magyar irodalomban a humor nagy hatalom, nemcsak nevettet, de az írók szakadatlan erkölcsi próbája, lázítás és menekítés, ellenállás és leleplezés, jelképes lélektani pótreakció és célratörő útmutatás.” — ön írta ezeket a sorokat a Nevető magyar dekameron című összeállítás előszavában. A humor megújhodásáért nem felelősek-e — épp hagyományaink ismeretében — élő, jeles íróink? Mi a magyarázata annak, hogy az írók maguk vontak holmi kategorizáló különbséget humoros és prózai műfajok közt? — írók, humoristák kölcsönösen tartózkodnak. Túlzott önérzetből, túlzott szeméremből? A merev különállás tény a műfajok között. — Érdemes lenne egyszer végiganalizálni a jelenség okát. Egymagám nem tudok erre választ adni. — Abody Béla milyen viszonyban áll a humorral? — Eddig megjelent könyveimben, melyeket komolyan Írtam — afféle skizofrén perlekedésben önmagámmal — mindig sikerült egy humoros felhangot eltalálnom; a humoros írásaimban voltam inkább drámai... — Megértették vajon olvasói, kritikusai ezt a kettősséget? — Kérdés, hogy ez a kettősség meg van-e valóban, vagy csak naivul hiszem? Ha igen, az a gyanúm, személyemben inkább egy jóindulatú félreértésről van szó. Az emberek — olvasók, kritikusok egyaránt — a humoros felszínt értékelik, de nem kaptam meg még a szigorú elemzést, amit igényel a munka, hogy magáról a témáról szóljon egyszer a kritika. — ön négy évig súlyos beteg volt, hallgatott. Az évek csendje, a betegség távolsága nyújtott-e valamit az embernek. az Írónak? — Egy erkölcsi értéket feltétlenül: megszűntek a hamis kapcsolatok, az ál-gondolatok, az ál-barátságok. Független lettem, ennek a ténynek minden szomorúságával, diadalával. Azt írom csak, amit múlhatatlan belső kényszer diktál. László Ilona
