Nógrád. 1975. december (31. évfolyam. 282-305. szám)

1975-12-25 / 302. szám

HOGY ZUGNAK A FÁK

Ritkán eszmélsz rá menet közben, hogy hallod az ágak egymáshoz súrlódását, a ki tudja hány évet megért törzsek kemént'en-panaszos nyöszörgését, az egymásba fonódó lombok felszisszenését, íren, csak akkor jut el tudatodig a természet cselekvése, amikor a mondókát félbehagyva, szó nélkül erőlködik, vánszorog, bandukol fel a hegynek a csapat.

A munkából hazatérők csapata.

A kép. a külső szemlélőnek látványszámba menő, amelynek cselekvő részese vagy, mert utolsóként lépegetsz a sorban, j Nemcsak — sőt, egyáltalán nem — sokszor végignézett partizánfilmek celluloidszalagjáról tűnik ismerősnek, hanem az életből. A végigéltből.

Megyünk, vonulunk a szürke homályában, a késő őszből télbe hajló ég alatt, így hatan, egymás után, a zúgó .k között, fel a hegynek. S hogy húzza le a gumicsizmát a lábról a sár...

„A legöregebb vagyok köztelek, hadd mondjam hát én elsőnek. Az életemről kérdezett — hallgassa! ötvenkét éves vagyok, elég hosszú idő már. Barnában gyerekesked- tem

,1 amikor meg bevégeztem az iskolákat, apám mellé kerültem kovácsnak. Az volt az öreg, én is az lettem; úgy mondták, községi kovács. Aztán fordult egyet az életünk szekere: errefelé vettük az irányt, Cserre. Meg is ragadtunk, látja, ezért taposom a ■ sarat,| mennyi is... huszonhatodik éve már. Negyvenkilencben a bányai szolgáltatókhoz mentem, Novákra, aztán Bátonyba helyeztek át. A fél ötös vonattal jártam. Kelés hajnali háromkor, hazaérés meg nyolc, tíz óra tájt, este. Mindennap így volt, ha esett, ha fújt, ha derékig ért a hó. Mert ilyen is volt, nem egyszer... hej, azok a régi nagy telek! Most meg csak

a sár, a sár; érzi ugye, milyen nehéz a lépés?”

Tényleg az! Kínnal-keserv- vel botladozik, csúszkál, egyensúlyt veszt az ember, s kapaszkodna is ijedtében valakibe, aki mellette van De nincs, csak egymás mögött lépkedhetünk; az ember jobb oldalán — néha meg a balon is — szakadékok fekete torka ásít. Nem látjuk, csak sejtjük a sziklák kemény élét, s a vízmosta üregek félelmetes vonzását. De megyünk. Es megered az eső: tüszúrásokként csapnak arcul cseppjei.

„A ménkesi bányánál vagyok... mi is lehetnék, kovács. De beteg vagyok. Elszálltak sajnos az egészséges évek, s vele a szép napok is. Látja, csak a köd van, a csontig hatolóan csípős, meg a sár. A sár, a sár.”

Előttem lépked, néha sán- tikálva Kovács István, a kovács.

Es megyünk. Zuhog már az eső, szakad, csorognak végig az ember arcán fájó könnycseppjei.

— Mondjam akkor én is?

— Mondd!

— Te ismered a nevem, de biztos leírod mások kedvéért: Földi Sándor vagyok, az if- jabbik, harminchat éves.

— És nőtlen.

— Az még egy kis ideiéVáltjuk a szót.

— Bányász voltál, ugye?

— Az. Amíg csak be nem zárták az utolsót is Novákon.

— Mátranovákon.

— Ott.

— És azóta?

— Hegesztek. Hegesztő vagyok a Ganznál.

— Mióta járod ezt az utat?-r- Ki kellene számolni:

1957 óta.

— Nagyon sok nap.

— így igaz. És még meddig.

— Nem kívánkozol másfelé?

— Nem én. A világ minden kincséért sem hagynám itt ezt a világot.

— Világot?

— Azt. Mert ez egy külön élet. Mindig menni, naponta tizenhat kilométert is, mert oda-vissza a munkahelyre van ennyi. És minden beleivódott már a vérembe- a helv. a környezet, az ismerősök, a barátok, a szokások. A jó meg a rossz is.

— És a nősülés?

— Ki jönne ide, az isten háta mögé?

Zúgnak, hajladoznak a fák, s a völgybe rohannak az esőszülte kis patakok karnál is vastagabb folyásai.

— Harminckét éves vagyok — hangzik a menet közepéből.

— Én meg ötvenegy.

— Én huszonnégy leszek.

Három ember még a pusztáról.

Az elsőként szóló: Varga Gusztáv.

— Bányász voltam. Vájár, itt Novákon. Aztán gondoltam egyet, s 1967-ben, amikor lehetett, kimentem három évre az NDK-ba dolgozni. Kitanultam a forgácsoló szakmát. Nem is egyet. Mindig vonzott, ma is, az élet új meg új oldala. Aztán, hogy sorra haltak meg a bányák, a Ganzhoz mentem én is. Most a lángvágók egyik csoportvezetője vagyok.

— Meddig még innen...?

— Nem tudok rá válaszolni. De egy tény: laktam már városban is, nagyban, de nem cserélném fel érte az itteni életem. Tudom, nehezebb így, mert csak a munka van, itthon is, bent is, ha meg szórakozni akarok, hát... De áldás a villany; ha jól emlékszem, 1958. karácsonya óta ég nálunk. És így, ugyanúgy megvan mindenünk, mint a falusiaknak: rádió, tévé, a fény az olvasáshoz, és amit akarok.

— Idekötődsz?

— Ide. Beleszerettem a pusztába.

Magunk mögött hagytuk már a Halastót, a sötétben

csak sejthető víztükrével, s megint kapaszkodunk, belevágjuk a sárba keményen a csizma sarkát.

— Mit beszéltek ti! Én tizenhat éves koromtól, harminchatodik esztendeje taposom ezt az utat, majdnem mindennap.

Az idős bányász, a másodszor szóló, Juhász János néz vissza a sor végére. Persze, csak gondolom a visszanézést, érzékelni a hangjából tudom.

— Nem akart innen elmenni soha?

— Nem én. Ügy tartom: ahol kezdtem, ott is végzem.

— Én bizony nem!

— Ki mondta?

— Én, Varga István — szól vissza a hang a sötétből.

— Neked mi a terved?

— Megszabadulni innen. Minél előbb. Nem élet ez.

— Miért?

— Nincs itt semmi, csak a sötétség. Meg a kocsma. Meg a küszködés. Meg a sár da- gasztósa.

— Mire vágysz?

— Másra, jobbra. Jobb boldogulásra.

Ügy vág a szembe a puszta első villanya, hogy szinte belevakul az ember. Szokatlan a hirtelen jött fény. Olyan szokatlan, miként az itteni sorsok.

♦>❖❖❖❖

A Mátranováktól hat kilométerre fekvő Mátracserpusz- tán —" miként Sótér Béla, a nyugdíjba menő boltos elmondja, miközben jólesően melegíti átfázott tagjainkat a büdösszagú pálinka — százan is alig laknak. Közülük nyolcán a Ganz-MÁVAG-ba, négyen a jánosaknai varrodába, ketten a bányához járnak, s egy húsz körüli lány a faluban bolti dolgozó. Mindennap végigjárják ezt az utat. Hóban, fagyban, sárban, s olyan esőben is, amikor széltől hajladozva botladoznak egymásba, s zúgnak a fák ágai...

Karácsony György

Bányászdinasztia

KINT HULL A HÓ. A

szobában együtt a család. Az apa három fiával. A beszélgetés tárgya: múlt, jelen és jövő. Háttere a sz'én, a bánya, mert ahhoz kapcsolódik itt minden. Bányász dinasztia Rappié- ké, még pedig nem is akármilyen.

— Mikor is kezdődött?

— Több mint száz éve annak. Mióta Nógrádban szenet bányásznak. A nagyapám, vagy talán még annak az ajpja, elsők között jött ide a szlovák területről, az 1860-as évek elején — válaszol a most legidősebb, a 70 éves Rap- pi János.

— Inászón kezdték. Én is ott születtem. Sokszor hallottam, hogy egy vaságyat, meg szalmazsákot kaptak. Ahogy nőttek a gyerekek, úgy szállt a bányászkodás apáról fiúra. Apámék négyen voltak testvérek, mi hatan. Nekünk meg hét gyerek született. Ezek közül öt fiú. Forgácson a szoba-kony- hás-kamrás lakásban éltünk. Én most is ott lakom, de a gyerekek mind kétszobásban élnek. Nekünk, öregeknek már így is megteszi. Megszoktuk, talán furcsa lenne a másik.

A legidősebb fiam, a Toncsi az üveggyárban kezdte.

Tizenöt éves korában úgy elszökött, hogy nem is tudtam hová. Amikor hazajött. akkor mondta meg merre járt.

— Én is ott kezdtem — szól közbe a fiatalabbik János.

— Utána meg jöttetek a bányához. A Toncsi is azután ment el repülősnek, amikor ötvenben toboroztak Most a Ferihegyei műszaki ellenőr.

— Én meg Inászón kezdtem, és mindjárt a szén- falra kerültem — kapcsolódik István a beszélgetésbe.

— Vájáriskolás voltam, amikor a vasúti baleset ért. Amputálni kellett az egyik lábam. Utána gépkezelő lettem és elvégeztem a közgazdasági technikumot. Most a bányánál a munkaügyi osztályon dolgozom — mondja a három fiú közül a legfiatalabb, József.

— Nem felejtem el soha. amikor 17 éves koromban küldöncként az öregek Kazárról levéllel. üzenettel Mátranovákra küldtek. Nem is tudtam, mi van a levélben, csak vittem, persze mezítláb tettem meg az utat. Sztrájkot szerveztek. A vége szanálás lett. Akkor kerültem el a bányától a vasaira, nálvamun- kásnak. Hiába könyörögtem. n°m vettek vissza.

, norv,.„n Fevébké"t 1020-tó! 1981-ig dolgoz1 am. Azóta vaevok nvus^üb-m. Két éve meg a munkásőrségnél is tarta'Akáilománv- ban Három Ranni volt eovszr'"re a munkásőrségben En. a Jani. m« n ’’ista — monőía Raoni Jj- nos

Egymás után jönnek az emlékek, kellemesek és kellemetlenek. amelvek így. távolról már, elhomályosodnak. talán meg is szépülnek.

— Hét gyerekkel egyszobás lakásban. Volt-e mindig kcnvér?

— Volt, mert a bánya mellett más munkát is vállaltam. Akadt munkaalkalom.

A bányai körülményekről is sok szó esik. Ma sem könnyű ez a mesterség. Apa és fiai végzik az ösz- szehasonlítást. A jövő talán már másmilyen lesz. Korszerűsítenek, gépesítenek, biztos könnyebb lesz.

A visszafejlesztés sem maradhat ki a beszélgetésből. Annyira közeli, any- nyira élő kérdés, mivel hatása nem múlt el nyomtalanul. Különösen itt, ennél a bányász dinasztiánál.

— Talán még ma is szenet fejtenek, ha nincs ez a visszafejlesztés — mondja István. — Mikor Forgács-lejtőst bezárták. Csehszlovákiába lehetett munkára jelentkezni. Ott az orvosi vizsgálaton alkalmatlan lettem, ezért hazaküldtek. Nem jártam én orvoshoz. nem is tudtam, hogy olyan magas a vérnyomásom, meg a szívemmel is baj van. Kinyugdíjaztak. Most a munkásőrséghez járok. A 25 éves föld alatti munka után még mindig vágyódik az ember a bányába.

János, aki a 42 évből 28 éves jogfolytonos munkaviszonnyal rendelkezik Ká- nyáson, egy többszörös aranyjelvényes szocialista feltáró brigád vezetője. Jelenleg ő a hagyományok aktív folytatója. Kiváló bányász. Ebben követte az apja példáját; aki annak idején élmunkás, sztahanovista jelvényeket és különböző kitüntetéseket, a rádióban pedig jó munkáért, szép muzsikát kapott

Nemcsak a bányamunka szeretetét örökölték Rappi Jánostól a fiai, hanem az emberséget, a közösségért vállalt kötelességtudatot is. Az apa 1928-tól vesz reszt a munkásmozgalomban Volt párt- és szak- szervezti tisztségviselő. István a területi pártszervezetnél vezetőségi tag. János Kányáson a csúesbi- zottság tasía. Nem véletlen. hogy 1956-ban. amikor úgv hírlett. b° akarják robbantani Forgács-leitő«*. egymást váltva ő-kö^ek Ragaszkodás volt ez is a cs a 1 á d i bányászhngvomá- nyokhoz

— FOLYTATÓDIK-E ez

a tradíció. Az újabb generáció belép-e az ősök örökébe? Választja-e a bányát élethivatásul? E kérdések bizonyára felmerülnek a többi bányász dinasztiáknál is.

_— Sok zavart okozott a bányák visszafejlesztése. Talán az én fiam sem választott volna más szakmát. Nem tartom kizártnak. hogy visszatérjen a bányához, ha tényleg megváltoznak a körülmények, megvalósulnak a tervek — mondia János.

— Az én fiam 13 éves, még r.em tudom, mit választ. Ha egy szóval is említi. hogv bánvász akar lenni, nem beszélem le. azt mondom neki. jó szakmát választasz — mondia István Az idős Raoni János nődig egyetértőié” rábó- linh..

K'Pt hn'l a hó. ■’ szobában együtt a csVárl.

János

Geológusuk testvcrmcgycnkbcn, Kcmcrovóban.