Nógrád. 1975. október (31. évfolyam. 230-256. szám)

1975-10-05 / 234. szám

Kokas Ignác festőművész kiállítása Salgótarjánban Műterem a Ginza-pusztán Ha egy művész kifeiezés- módja. stílusa a kővetők, sőt epigonok tömegének táptala­ja, ez mindenképpen arra utal* hogy a művész korának lényeges problémáit, jellem­zőit fogalmazta meg művei­ben. valódi tartalmakra muta­tott rá. A követők persze nem, vagy nem feltétlenül tanít­ványok; epigonok születhet­nek a mester akarata szerint, s éppúgy akarata ellenére is. Kokas Ignác jelen piktú- ránk legnagyobb hatású mes­tere, legalábbis 1969-es bu­dapesti egyéni kiállítása óta. így, ha Kokas műveivel ta­lálkozunk, nem csupán egyet­len művésszel ismerkedünk, de egy jelenünkre jellemző, eléggé elterjedt törekvés, „stiláris vonulat” valódi, s tagyülk mindjárt hozzá, tiszta forrásával is. Másrészt e ha­tás, szétterjedés zavarhatja a festő életművéről szóló íté­letünket : könnyen tekinthet­jük ugyanis a másodlagos tényezőket a művészi érté­kekkel egyenrangúaknak. Egy-egv kiállítása így bizony­talanná teheti azokat, akik rendelkeznek ugyan némi ta­pasztalattal kortárs festésze­tünkről. de műértékelő mér­céjük nem „hitelesített”. talmas, történelmi jelentésű tablókat. Mindez persze csu­pán eszköz — olyan eszköz, melyből az epigonok tucatjai élnek kitűnően. Kokas csak ezután következik: ha meg­fejtjük mivégre hozta létre ezt a sokértelmű nyelvet, mely teljességében mégiscsak egy — a kokasi — tanulság hordozója. A költőivé for­mált tájak, a pusztuló falu látványa, pontosabban láto­mása az ember morális ví­vódásának színtere, kerete; mégpedig nem a humanitás valamiféle általános, testetlen problémáin, hanem az „itt és most” ki nem kerülhető alapkérdésein. Szocializmu­sunk tanyákat és nyomorne­gyedeket söpört el, s ezzel életformákat is. Az új lehe­tőségek azonban nem határoz­zák meg automatikusan tar­talmukat: a megszűnő fö- löti meditálás, értékeinek megőrzése feladatunk, hiszen a bennélő számára az átala­kulás áttekinthetetlensége, a hagyományos értékrend pusztulása és a helyébe lépő ú>. nemritkán efemer volta elfeledtetheti a változásiból fakadó emberibbé válást. Ezt a morális harcot jelzi az „Ember harca”, s erre utal a „Szent György, miután legyőz­te a sárkányt” győztesének keresztre feszített védtelensé- ge. De mindezek fölött a gon­dolatok fölött fenyegetően magasodik az „Életfa” táj­ból kinövő ecsetvonalkötege: virágcsokor, s éppúgy repülő­gépnyom, sírkereszt is. Festészetének megértéséhez, körüljárásához legfeljebb se­gítség és nem magyarázat életpályájának, személyes küz­delmeinek ismerete. Akár­csak Kondor Béla a grafiká­ban, vagy Vígh Tamás a szob­rászaiban, ő is olyan szinté­zist hozott létre, mely magá­ba olvasztja a 20. századi magyar festészet előremutató törekvéseit, sajátos értékeit, de nem idegen az európai törté­nésektől sem, főleg pedig tu­datában van, hogy ez a szo­cializmusban nevelkedett el­ső nemzedék —mai középge­nerációnk — szintézise, s így hatása, mint látható, megha­tározó jelentőségű. Példája — a jelen felmé­rése tiszta hittel, nyitott szemmel — fiataljainkat nem Kokas stílusának, de művé­szi tartásának. moráljának követésére serkenthetné. Bán András Nemere István: Jelentéktelen külsejű, fe­kete hajú nő volt. Sovány, ideges mozgású. A repülőtér ‘teraszán ültünk barátommal, aki itt dolgozott az irányító­toronyban. Pár percre lesza­ladt hozzám. A nő felé in­tett: • — Látod.... ? Furcsa eey ^teremtés. ... Itt van minden nap. Már ismeri az egész sze­mélyzet. Örákie elálldcgál a korlátnál, nézi az érkező sé" pékét, mintha várna valakit. De soha nem jön senkiié, egyedül szokott elmenni in­nen. .. Beszélgettünk még, aztán órájára pillantva elrohant, i Egyedül maradtam. A te­raszról jól látszott az észak­idéli kifutópálya. Egy he­K J gyes orrú óriás éppen neki­lendült, maga alá gyűrte a betoncsíkot. Fejünk felett dongva körözött egy másik. Kiittam kávémat, szemem ismét látómezejébe fogadta a nőt. Lobogó hai.ial fogódz­kodott a korlátba, meredten nézte a leszálláshoz készülő" dő gépet. A hangszóró re­csegve megszólalt. Csillogó­ruhás, fiatal lányok, gyere­kek zaíosan tódultak előre, a motorok üvöltése belénk vá­gott. A nő szoborrá vált. A re­pülőgép végre megállt, mel" léje simult a lépcső. ajtó nyílott. Nem vártam senkire, inkább a nőt figyeltem. A vaskorlátot markolta. Mi­['N kor az utolsó utas is eltűnt, elemyedt, lehajtotta felét, elfordult. Valahol a magas­ban felbőgött egy másik ér­kező gép. erre felnézett, új­ra megmarkolta a korlátot.. 1 Néhány nappal később ezt elmeséltem egy társasaiban. A házigazda, nyugalmazott pilóta, bólintott: — Ismerem. . . A férle kol­légám volt. Lezuhantak az óceán felett, hét?... nem, nyolc évvel ezelőtt... Csak egy olaj folt maradt a vizen* egyetlen holttestet sem ta­láltak. Az a szegény asz- szonvka nem hitte el, hogy mindnyá’sn odavesztek. Ma sem hiszi. Visszavária a fér­jét. .. minden nap várja. T É Házat akartam építeni. Tégla kellett. Sok tégla. Már enyém volt a föld, sahol a falakat fel szándékoz­nám húzni. Domboida’on. az '•erelőszél tő] nem messze. Csak ?egy szomszédom volt;. ígér­te, hogy vigyáz majd a tég- ílákira, míg összegyűlnek. Tavasszal e’mentem a föld­mérőkhöz. Jártuk a mező­ket, falvak határát. Nyáron bele is izzadtunk. Eső is megverte hátunkat. ősszel, mikor vége lett, fizettek. Vettem ezer téglát, haza­vittem kis kocsimon. Télen nem lehetett dol­gozni sehol. Fűzfavesszőt szereztem, kosarat fontam. Kunyhómba bevert az eső. később elrekesztette a hó. Meleg ételt hetente egvsaer ettem. A szomszéd- elvkor kijött, szánakozva: meg­halsz, ha sokáig így élsz. Nem1 feleltem neki, csak magamban 1 mondtam: könv- nyen beszél az, akinek már szép, nagy, meleg háza van, kertje, mindene. De nekem előbb fel kelti építenem. Tavasszal eladtam a kosa­rakat, vettem megint téglát. Aztán nekieredtem munkát keresni. Ahol kapálni kel­lett, kapáltam. Másutt csa­tornát ástam, mert azt ástak. Őszbe fordult már az idő, gyümölcsszedés ideje jött, G L A aztán szüret. Dolgoztam, vi­dáman. Zsebemben gyűlt a pénz. Hatszor fordultam a kis kézikocsival a városból, míg hazavittem az összes téglát. Sok ezer állt már ott, ha­lomba rakva. Mielőtt eljött volna a tél, letakartam nád­dal, átkötöttem jó erősen. Aztán bementem a városba. Tányérokat moso-rattam, féléjszákákon át, dé’után meg csomagokat cipeltem a pályaudvaron, vagy vagono­kat raktam ki. Nagyon fáz­tam. Reggel fáradtan ébred­tem, de tudtam: minden nap sok téglára valót tudok félreteni. Nyáron megint sokszor for­dultam a kocsival. Háznyi tég’.iarakás várt rám, mikor utoljára jöttem. Testemben fáradtság -lük­tetett, még irigykedve néz­tem a szomszéd házát: mi­lyen magas, fehér, tágas. De az enyém is olyan lesz. rrtég olyanabb. Hiszen szükségem va rá. Én is élek, én is él­ni akarok. Annyit kínlódtam már. Körülvevő falak melege, sa­ját ablakon át látott világ­ra, jólismert földecske na­ponta ezer lépéssel lemért lá­tására vágyom. Egy házra, melyben én lakom. És nekifogtam. Pinceklub a fiataloknak Mohorán, a Vavkastély alatti pincében klubot ala­kítanak ki a fiatalok számá­ra. A klub.' melyet a felnőt­tek művelődő közösségei is használnának, „tehermente­síti” a helyiségekben egyéb­ként is szűkölködő Mikszáth Kálmán klubkönyvtárat. Az átalakítási munkálatok a terv szerint 250 ezer forintba ke­rülnek. Ezt az összeget, rész­ben a megyei tanács tanács­tagi a’apjából, a Magyarnán- dori közös községi tanács és a körzeti művelődési ház költségvetéséből, va'amint társadalmi munka értékéből fedezik. Mai tévéajánlatunk 20.05: Cigányzene. I. Cigányzene gyűjtőnévvel illeti a magyar köznvelv mind a magyar népdal ci­gányzenekar által előadott változatát, a cígányfollklór termékeit, s a magyar né­pies műzenét, amely a múlt században indult fellendülés­nek. A cigányzenét sokan el­ítélik — az úri, dzsentri mu­latozáshoz kapcsolódó zenét látnak benne —, sokan pe- dig minden msgokolás nélkül szeretik és művelik. A jeles népzenekutató Sá* rosi Bálint nem régen megje­lent „Cigányzene” című könyvében igyekezett rendet teremteni a fogalom körül: most a televízió képpel, hang­gal, sok zenével igyekszik folytatni ugyanezt. Tizenhá­rom részes sorozat készült a könyv feldolgozásából. A megszámlálhatatlan • dalla- i mot jeles zenekarok — ,.ci- gánvzerekarok” — énekesek, tánro ok adják el-5. biztosítva a jó szórakozást. Ugyanakkor Sáron Bálint mösorvezetésé- vel a téma mélyebb rétegei­be is bepillantást nyerhet­nek. Székely Dezső: BŐSÉG Ha pacsirta-szád enni kér, terített asztal tenyerem, rajta a könny, a só, a vér: a mindennapi szerelem. Kokas Ignác a ritkán kiál­lító művészek közé tartozik, önálló tárlatai — mint most két nógrádi bemutatkozása Balassagyarmaton, illetve Salgótarjánban — úgy hiszem, országos jelentőségű művé­szeti események. Azaz akkor válhatnak valóban azzá, ha a kiállításlátogatók képesek el­tekinteni a Kokas művészeté­ből következő, de személyétől jórészt független problémák­tól; hasonlóképpen az adott tárlat apró zavaró körülmé­nyeitől: a József Attila Me­gyei Művelődési Központ ga­lériájában a képek fölé ter­peszkedő Blaski-mozaiktól, a hely szűkösségétől, a kataló­gus fekete-fehérben nem épp vidító, nem „behívó” erejű reprodukcióitól... Tehát. ha képesek arra koncentrálni, ami valóban a kiállítás tár­gya : a képekre, a festmé­nyekre. Ami a tárlaton — az élet­műben — már első pillanat­ban magával ragadja a szemlélőt: a képépítés nagy­vonalúsága, lendülete, az ará- nvok intimitást sem nélkülö­ző monumentális rendje, a v:ssza-vis.szatérő formák sa­játos többértelműsége. Az ecset szinte tollszerü kezelése — elementáris ereje — át­hatja az apró természeti ref­lexiókat éppúgy, mint a ha­Sokan emlékeznek még ar­ra, hogy 1973-ban Nógrád megye, pontosabbal/ Balassa­gyarmat városa egy évfordu­lót ünnepelt: a jeles magyar hegedűs, Rózsavölgyi Márk halálának 125. évfordulóját. Ezek a megemlékezések tu­lajdonképpen nem akkor kez­dődtek: hiszen . Rózsavölgyi emlékének felidézésére, az ügyében folytatott „per újra- feivételre” már évekkel ez­előtt sor került, amikor Réti Zoltán, a balassagyarmati ze­neiskola igazgatója elkezdte figyelemfelkeltő írásainak közlését ’ a Palócföld és a NÓGRÁD hasábjain. Ezek az írások már annak a nagy lel­kesedéssel végzett, szívós ku­tatómunkának voltak a rész- eredményei, most vált a me­gye és az egész ország köz­kincsévé. A neves zenetörté­nész, Bónis Ferenc állapítja meg a kötet előszavában, hogy Réti Zoltán műve a Ró­zsavölgyi-irodalom úttörő al­kotása. Az é'etrajzi kötet nagy érdeme, hogy egyrészt az újabb kutatások útján nyert ismereteket szerencsé­sen ötvözte össze a korábban is ismert életrajzi adatokkal, színes és sokoldalú képet ad a meglehetősen hányatott NÓGRÁD - 1975. október 5., vasárnap t sorsú művész pályájáról, másrészt kelőképpen kieme­li a nógrádi vonatkozásokat, és mindezeken túl még az al­kotóművészt legjobban jel­lemző mozzanatok, a mű­vek némelyikének a bemuta­tását is beiktatja könyvébe. (Itt találkozhat például az ol­vasó a vonósegyüttesre írt Nógrádi Emlék című mű par­titúrájával, amely művet egyébként 1972-b.an és 1973- ban Balassagyarmat zene­kedvelő közönsége hallotta is budapesti* művészek tolmá- cs-'lásában.) Az életrajz-műfaj nagy csá­bítása — különösen olyan változatos életű főhős esetén, mint amilyen Rózsavölgyi volt —, hogy hatásvadászó, elemek felhasználásával a va’ó-ágtól, a szilárd tényéktől eltávolodva, szubjektív ala­pon hamis képet fessen. Réti Zoltán műve messze elkerüli ezt a veszélyt, hiszen az élet­rajz bemutatását az első szó­tól az utolsóig a dokumentu­mok, a bizonyítékok szilárd bázisán állva végzi. ,A számos önéletrajzi és kortársi vissza­emlékezésekből származó idé­zetek és úgy építi bele szöve­gébe, hogy kellőképpen fel­hívja mindig az olvasó fi­gyelmét a visszaemlékez- tetések kritikai értéke­lésére. Azzal, hogv utal azok írójának Rózsavölgyihez fű­ződő kapcsoltaira, érdekel­lentéteire, vagy érdekközössé­geire. Az egykorú források és visszaemlékezések ilyen kritikai „megszólaltatása” ré­vén tárul az olvasó elé a művész életpályája, aki olyan nehéz életet élt, hogy alig ötvenegy- néhány éves korában már „agg művészként” emleget­ték kortársaL A magvar zene megterem­tőinek, Lavottának, Csermák­nak, Biharinak utódja és kor­társa. Rózsavö'gvi már Balas­sagyarmaton töltött gyermek­éveiben kezdte zenei tanul­mányait, melyeket később Nyitrán éis Pozsonyban foly­tatott. Felnőtté válása, zené­sz! pályafutásának kibontako­zása egybeesett a reformkor nagy törekvéseivel, melyek arra irányultak, hogy a ma­gyar nyelv általános elter­jesztésén túl a művészetek, a színház és a zene is magyar­rá váljon az országban. Ró­zsavölgyi is felismerte, amit 1824-ben az egyik őt üdvözlő beszédben mondott el a Veszprém Vármegyei Zene­társaság vezetője: „... a ma­gyar szív és a magyar lélek ama dalos énekekben, s re­mek magyar zenealkotások­ban nyilvánul legtisztábban és • legtökéletesebben.” To­vább folytatva a törekvése­ket, melyek a verbunkost a tánctermek és hangversenyek „szalonkéipes” műfajává emelték, hasonlóképpen emel­te az előadóművészet rangjára a tánccsárdást. 1835-ben je­lent meg először nyomtatás­ban csárdás. Rózsavölgyi szer­zeménye. Ez a körülmény is közrejátszott abban, hogy a múlt század haa-mincas— negyvenes éveiben a magyar tánc közüggyé, divattá vált. Réti Zoltán műve az élet­rajz adatait, mozzanatait szí­nes korrajzba ágyazva mu­tatja be, hiszen sokat meg­tudunk a .könyvből, a reform­kori művészeti élet egyéb vo­natkozó sairól ig és így Rózsa­völgyi emlékének felidézésén túl eddigi ismereteink számos értékes művelődéstörténeti adalékkal gazdagodnak. Mindemellett nagy érdeme, hogy az életrajzot érdek feszí­tő olvasmánnyá tette, melyet az olvasó nehezen tud leten­ni, míg a végére nwi ér. Az érdekességet jól egészíti ki, és fokozza az a sok szép melléklet, valamint Rózsa­völgyi műveinek jegyzéke,' melyek szintén megtalálha­tók a kötetben. Az elmondottak alapján sejthető, hogy mennyire há­lás lehet a megye érdeklődő közvéleménye Balassagyar­mat város Tanácsának, amely a szerző munkáját éveken át' maximális anyagi és erkölcsi támogatásával segítette, vala­mint a Zeneműkiadónak, hv-gy felismerve a mű értékeit, s.aJ ját kiadói tervén felül ki­adásra vállalta, és színvona­las, ízléses formában vala-1 mennyiünk örömére meg is jelentette. Sclmcitior Mädss \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom