Nógrád. 1975. június (31. évfolyam. 127-151. szám)
1975-06-21 / 144. szám
4 A megújuló városok szellemi élete... (Vituimlíió-J éle) "ív *i em Is nnnyira vita, l\| mint inkább közös gon- ^ dolkodás, nyilvános tapasztalat- és véleménycsere kellene arról, hogy miként működnek a vidéki szellemi műhelyek, — de arról talán még inkább, mert éppen eny- nyire fontos, hogy milyen eszközökkel lehetne újak. kialakulását elérni? Az bizonyára senki előtt sem kétséges, hogy hosszú-hosszú folyamatról van szó, hiszen amíg feltöltődik annyi szellemi erő, hogv kifele is áradjon, esztendők, talán évtizedek telnek el. De ne beszéljünk költői képekben; térjünk a tárgyra. A kérdés tulajdonképpen az, hogy az új városok, az > 'ász? »z- dő városok, milyen szellemi arculatot mutatnak napjainkban, külső gyarapodásukat — épületek, új városközpontok, lakónegyedek, ipari üzemek, néhol nagyobb gyárak — követi-e a belső is? Ha körülnézünk az országban, (kiváltképp, ha öthat esztendő kihagyással jutunk el egy-egy városba) meglepődve láthatjuk a növekedés külső jeleit. Említsük példaként a kisebbeket —, vagy amelyeket a köztudat, a uv-c-cáf’^tszám alapián. kisebbeknek tartott — Szek- szardot, Veszprémet, Baját, Salgótarjánt, Ajkát, Tapolcát, Balatonfüredet, Karcagot, CJ'Ton +<'•<: £ H ° H ’ °^H nagyon hosszan folytathat— í—v a so>-t, jvtaidnp.m mindegyikben új városkép fogadja a látogatót; megváltozott városmag, folyamatban levő műemléki rekonstrukciók, amelyek lehetőleg óvják a város történelmi karakterét, s a központban, vagy távol°bb új lakótelepek, gyakran egész városrészek. magában a városban új közintézmények, művelődési központok, irodaházak... Nyilvánvaló, hogv önként kínálja magát a kérdés: vajon mindez miképp éleszti a megújuló városok szellemi életét? Teremtődtek-e új hagyományok a régieken, van-e szellemének ereie, sugárzása, vonzása? Mert talán nem kell mondani: mindez a felhalmozott anyagi érték kietlen volna enélkül. összetartó szellemi erő, s célok híián minden város pusztán lakóhely volna, amely aligha ösztönözne bárkit is arra, hogy a maga műnké iával hozzáiárulion szellemi arculatának kialakításához. Emlékezhetünk azokra az időkre, amikor fiatal értelmiségiek valósággal menekültek az „álmos-unalmas” vidéki kisvárosokból. Nem áll rendelkezésre statisztikai felmérés arról, hogy miként vált napjainkban Ias- san-lassan ellenkezőre ez a folyamat —. de körülpillantva ’ ezekben a városokban, ezernyi jelből, láthatjuk, hogy fordulópontot jelentenek a mostani esztendők: fiatal diplomások keresik a vidéki munkahelyeket. s néhány év elteltével jól beilleszkednek lakóhelyük társadalmába, megtalálván a munkán túl azt az összetartó erőt, amit egv tó eé'ok Vezérelte, értelmes közösség működése je’ent. Nem zökkenők nélkül, természetesen, s nem is mindenütt. Legyen az eszmecserénk célja az, hogy mindenütt találják meg — együtt a -.régiekkel”, a régebben ott élőkkel — azt az alkalmas szellemi keretet, amelyet tevékenysé gukkel kitölthetnek. Mert ehhez nem elég a legkorszerűbb eszközökkel felszerelt, építészetileg a legszebb, vagy legalábbis impozáns — mint például a veszprémi Georgij Dimitrov — művelődési ház, a legjobb könyvtár, klub, esetleg színház 6em. Ezt csak belülről lehet megteremteni, s csak a varos, a táj szelleméből táplálni. Amely szellem korántsem jelentheti a provinciálisát —. talán inkább úgy közelíthetnénk meg a dolgot, hogy az adott város, táj kultúrája hogyan fogadja magába. s ösztönzi az egész országét. Tudjuk, milyen közösségteremtő erő lehet adott esetben — számtalan példa is van rá — egy vidéki folyóirat, színház. egyetem, tudományos Intézmény. Mellőzhetjük a tételes felsorolást. De ismert az a helyi — olykor keserű — megállapítás is, hogy a „szakmák” a nagyobb városokban elkülönülnek egymástól, külön élik a maguk, bár magvas és színvonalas szellemi életét az írók, a természettudósok, az egyetem szakemberei stb. Ez gyakran így is van. Több városban keresik a módját — erőteljesen Pécsett, Miskolcon, Debrecenben —, hogy miként lehetne egymás felé „nyitni’’, közelebb kerülni egymáshoz. Anélkül, természetesen, hogy az azonos szakmabeliek vonzódását közelítését mesterségesen megakadályoznák, mert hiszen nyilvánvaló, hogy ők, érdeklődésükkel, munkájuknál fogva könnyebben megértik egynpást. De legalább a' bezárkózást volna jó feloldani. Amely bezárkózásnak egészen végletes megnyilatkozási formái is előfordulnak egyes helyeken. Említsük meg Itt, mindjárt, rfogy a pártszervek újabban rendkívül sokat tesznek azért, hogy a városok szellemi arculatát aiakító emberek — a legkülönbözőbb szakmákból — egymásra találjanak, közös feladatokat vállaljanak. Kisebb városokban bizonyos értelemben könnyebb a helyzet. A „kasztszerűen” merev elkülönülésnek kisebb az esélye és a valószínűsége; kevesebbet). vannak, több a találkozási alkalom, az érintkezési felület. A város pedagógus-, orvos-, mérnök-, agrár-, köztisztviselő-. jogász-„társa- dalma” együttesebb életet él, az ismerettségek — viszonylag — kiterjedtebbek. S a leetatv ben — mostanában mind többen — megegyeznek abban, hogy vanzódnak a városukhoz, jó polgárai annak, s keresik a módját, mint tudnának szellemi fellendítéséhez a maguk erejével hozzájárulni. Szombathely kiváló példa arra, hogy egy főiskola — a tanárképző — körül miként alakul ki pezsgő szellemi élet, s nemcsak a diákok és a tanárok részvételével. Igen gyakori vendégek a főiskolán —, s nemcsak ünnepélyes alkalmakkor — a tanácsi vezetők, orvosok, közművelődési funkcionáriusok, jogászok, más iskolában tanító pedagógusok, pártmunkások. mérnökök. Mert a főiskolára érdemes eimenni, eleven élete van, a fiatalok vitái vonzóak, igényt tartanak a felnőttek véleményére. Említhetnénk más várost i6, dehát nem az-a célunk, hogy recepteket soroljunk fel, — hiszen a példa ebben az esetben nem követendő, mindenütt mások az adottságok, a hagyományok, a formák, a módszerek. De van, ahol mégcsak nem is mások: semmilyenek. Egyre kevésbé ugyan, de akad ilyen hely is. Ahol a kezdeményezések megfúlnak, mert nagyobb a közöny, mint az újakat akaró erő, esetleg kudarcok emléke is kísért, megholt próbálkozásoké, vagv egyszeri sikereké, amelyeket több nem követett, s elment a kedv... Miattuk 1 érdemes a \ laook hasábjain efféle eszmecserére „összegyűlni”. N incs az előírva! kimondva. meghatározva sehol, hogv • élénk és alkotó szellemi élet csak egy színház, folyóirat, tudományos Intézmény közelében, vonzáskörzetében bontakozhat ki- Baján nincs nagy tudományos intézet, se állandó színház, a városi tanács havi műsorfüzete — amelyben még hely- történeti tanulmányok is helyet kapnak olykor —mégis milyen színvonalas és pezsgő kulturális életről tudósít! A jelen és a hagyományok okos összekapcsolásáról, a legkülönbözőbb értelmiségi rétegek érdeklődéáének kielégítéséről. Bizonyára nem valamennyi állítható példának. De a törekvés, a folyamat, a szellemi boltozat a lényeg, amely alatt a város kulturális erői találkoznak, összegyűlnek. Vitaindító-félénket azzal kezdtük, hogy atrculatra — építészeti arculatra — megváltozó városokban, ennek következtében, vagy emiatt is, újfajta szellemi élet van kibontakozóban. Legalábbis a tekintetben, hogy falaik közé fiatal, élénk szellemű emberek kerülnek, akiknek van erejük arra, hogy a helyi hagyományokból táplálkozva tartalmas kulturális életet teremtsenek. Nem önmagáért valót, hanem olyant, ami az egész közösség művelődését szolgálja. Módszert, receptet adni it — tartok tőle, hogy másut sem, ahol esetleg nagyobb té kínálkozik e gondolatok tag lalására — nem igen lehe\ Eszmefuttatásunk ösztönző kívánt lenni: szólaljanak me, azok, akiknek véleményük tárgyról egyetértő, esetleg e\ utasító, akik jobban ismeri a gondokat is, a lehetőségeke is. A mélyebb bepillantás már egy lépés lehet az eredmény felé. Tamás István o * 5 k*' Illusztráció Az én cigányom (Ifj. Schiffer Pál filmrende- rosszul. Van tévénk, rádiónk, zőnek ajánlom) Unatkozva ültünk a téren. Fölöttünk. a hegyoldalban erődként pöffeszkedett vasbeton gimnáziumunk. Valamelyikünk az általa tervezett XXI. századi garázsról beszélt: — -,És képzeljétek, ezt Hamburgban már zsaluzzák’’. Senki sem képzelt semmit, persze okos megjegyzések akadtak, de az unalom folytatódott. Ügy tűnt, a szokásos ese- ménytelenséggel kelünk fel a padokról, amikor egy ismerős cigányt láttam felénk közeledni. Rögtön felismerteim a helyzetet; erre a magasröptű trécselésre én teszem fel a koronát. Ismertettem az elképzelésemet a srácokkal. A közeljövő nagyreményű „szürke állománya” — érthető módon — felbolydult a nem mindennapi csemegétől. Amikor cigányunk közelünkbe ért, ráköszöntem. Megismert, kezet nyújtott és mellém ült. Kicsi korom óta ismerem a családját, a mi falunkból települtek a városba. A család a környékbeli emberek szólásaiban talált otthonra. Példaként emlegették őket az emberi nem szaporaságáról szólva. Annyit tudtunk róluk, hogy tizenvalahányan vannak. Azért valahányan, mert náluk egy gyermek mindig születőben volt, s a halállal hasonlóképpen álltak. — Hogy’ éltek itt bent? — kérdeztem. — Megvagyunk... (Cint jobb volt. Ott mindig akadt valami élelem. De a varosban! Itt mindenért fizetni kell. — Dolgozol valahol? — Mért ne dolgoznék!? Olyannak nézel te engem? — Nenn, dehogy — mondtam sietve. — Azért! — fenyegetett meg elégedetten. ömleni kezdett belőle a szó. alig bírtam néhány kérdést közbeszúrni. ' — Most tettem le a főfűtő vizsgát. Még nem kaptam meg róla a papírt, különben megmutatnám. A kenyérgyárban dolgozom. Nem adnak olyan sokat, de zsákolok is. Kell a pénz. Élni is kell, ruházkodni. meg szórakozni is. Pénzt meg lehet szerezni, van rá lehetőség. Csak dolgozni kell. — Hogy dolgozik_e min-’ denki a telepen? Hogy dolgozna?! Szemét nép az. Nem is érintkezem velük. Utáljuk őket, én is, meg a feleségem is. — Meg hát, megnősültem. Nem élünk együtt apámékkal. Vettem ott a telepem egv házat. A parasztok házaiból, amiket lebontanak, loptam dessikát, és lepadlóztam a szobát. Tv-t is vettem. Azok a piszkos cigányok odajártak nézni. Bejöttek, összekenték a padlót- ráültek a vetett ágyra. Azt gondolták, a putrijukban vannak. Még köpködtek is! No, de ennek hamar vége lett. Egyszer éjszaka az Angyal után felébredtem. A tetvektől. Elkáromkodtam magam, hogy a feleségem felült mellettem ijedtében. Jól összeszidtam: ha még egyszer beereszti a cigányokat velük együtt őt is elzavarom! Az meg pesti asszony nem bírja ezeket. — Hogy, hogyan? Mikor Pesten dolgoztam, ott is kenyérgyárban, akkor ismerkedtem meg vele. Nem volt jó Pesten. Visszajöttem Tar- jánba. A kenyérgyárban kaptam munkát, lehoztam az asszonyt is. — Jó asszony bizony, nem is hagytam dolgozni. Otthon van a helye az asszonynak. De addig erősködött- míg elment a tűzhelygyárba. Ketten keresünk, nem élünk TAKATS GYULA: nem éhezünk. Ilyenkor semmi dolgom; kiülök ide és nézem a jó nőket; veszek egy újságot, ha van pénzem elmegyek a restibe, egy konyakra, vasy fröccsre. Szombatonként meg kicsípem magam, aztán egykét haverral végigjárjuk a kocsmákat. Szórakozni is kell. Ezért gürizik az ember. Nem igaz? Vasárnap hajnalban, amikor hazamegyek, a feleségem megkérdi: -.Kinótáztad magad?” „Kedvemre” — mondom. Aztán levetkőztet, jól megnéz mindenütt, nem csaltam-e meg. De az még nem fordult elő. Ezzel elintéződik az egész. Nem veszekedne az ilyesmiért. Most meg pláne, hogy főfűtő lettem; amellett még zsákolok is. Mert a falusi cigány az ért minden munkához, az dolgos, annak a kezében jól áll a lapát is, meg a kasza, meg a zsákot is megfogja- Zsákolt velem egy ember a kenyérgyárban. Sokkal vállasabb volt, mint én- de kibigéztem. Mert zsákolásnál, pláne, ha szalagon jön, az erő nem minden. Alá tartja az ember a jobb vállát, bal kézzel megfogja a száját, kicsit; meggörnyed és jobb könyékkel lök egyet rajta, hogy rendesen feküdjön. Ez az én technikám. A főnököm nagyon bír. Rendes tag. A múlt nyáron egy hétig nem mentem dolgozni. Kikaptam a fizetést és olyan nótázást csináltam a haverokkal, hogy egy hétig még otthon sem voltam. Utána persze nem tudtam igazolni semmivel. Hiányzót írtak. Bántott a dolog. Egy hétig két műszakban dolgoztam miatta. A feleségem úgy hordta utánam az ételt. Amikor a főnök megtudta, három nap szabadságot adott. Akár hiszed- akár nem, azt a három napot végigaludtam. .. • Szájtátva hallgattuk. Még bravúroekodni is elfelejtettem az irányító kérdéseimmel. Egy idő után már nem is figyeltem. A mai cigányságról szóló kisregényemen járt az eszem. Mindenekelőtt fontosnak tartottam kijelölni helyét a mai magyar prózában. — Ha itt tanulsz, akkor meglátogathatnál — erre rezzentem fel. Válaszom kivonatolva, annyit jelentett, hogy nem. Sokat mesélt még. Aztán felálltunk, a könyvtárig együtt jött velünk. Ott kezet nyújtottam. Elfogadta..: Azóta se láttam. A télen tudtam meg, mi történt vele. Szerencsére a többiek nem voltak velem. Egyik öccse a hajnali és délelőtti vagonkipakoláson átfázva, elfáradva a buszmegálló várótermébe jött felmelegedni és aludni, meg cigarettát is remélt, mert éhes volt. A bátyja felől érdeklődtem. -,A szögcsomago- lóban dolgozik” — válaszolta. Gondoltam, rosszul kérdeztem, néni arról beszélt, akire kíváncsi voltán), találomra kiszúrt egyet a sok közül. — Arról beszélj, aki a kenyérgyárban dolgozik.. — Qtt nem dolgozik tőlünk senki, Az AKÖV-nél. a tűzhelygyárban, a síküveggyárban ketten is, én meg az acélgyárban- de ott senki sem. Elhültem. Megmondtam, kire gondolok. — Razzia volt a telepen. Néhányat bevittek. Őt visz- sza se engedték. Közveszélyes munkakerülés miatt. Két év óta nem dolgozik sehol. Pál József Egyre sűrítőbb Ügy élek, mint a tuskógomba, vadonban, kiszáradt tönk ölén Barnán szikrázó magányomban egyre sűrítőbb messze élek én. Nem itt... Es ott sem az ragyog!... - A tér... Az izzik, merre gyorsul napjából kilépet csillagom. NOGRAD — 1975. június 21., szombat ']
