Nógrád. 1975. április (31. évfolyam. 77-100. szám)

1975-04-04 / 79. szám

ápolton keresztül zuho­gott az eső, feketére áztatta az erdőt, a földet, feketének tűnt a vág­tázó szél. A megállás nélkül •visszavonuló harci gépek mély árkot vágtak az úttesten. Át­áztak az emberek, sem szó, sem nevetés nem hallatszott ajkukról. A pusztítás rettene­té töltő te meg az életet. Ba- kosi Imre egy hete indult el hazulról. Észrevétlen távo­zott, hogy ne is tudjanak ró­la. Sárádi János, a barátja nyomtalanul eltűnt. Vele volt kapcsolata, amikor Budapest­ről számára ismeretlen tar­talmú csomagot hozott Salgó­tarjánba. Csak sejtette, hogy a csomagban nagyon titkos dolgok lehetnek, mert Sárádi «rca mindig megkeményedett, * mikor átvette. Attól a gon­doláitól, hogy felfedezik tet­tét, megijedt. Senkit az öre­gek közül már nem talált, va- liamennyiüket elhurcolták, vagy katonának vonultatták be. Eszébe jutott, bogy a buda­pesti barátaitól érkezeit úolsó üzenetben az állt: a front elől. ha tud. a fővárosban húzódjon meg. mert ott job­ban elvegyülhet az emberek között. Á katonai behívástól nem kellett tartania, mert amikor leszerelt, a pótkeret irodán irnokoskodott. ahol a behívókat állították ki. A kartonját a bentmaradóttak- kai történt megegyezés alap­ján elrejtették. A nagy zűrzavarban mégis határozatlan lett. Végül úgy döntött, hogy elvonul, aho­gyan 'a felhívás megparan­csolta és majd történik vala­mi. Elvégre ezrek és ezrek menetelnek céltalanul. Szé- csényben teljes volt a felfor­dulás. Emberek ténfereg.ek, azottan, komor tekintettel egyik faluból a másikba. Leg­feljebb egy istálló, ha volt a pihenőhelyük, egy piciny kis száraz az ázott világból. Arra gondolt, sok között ész­revétlen marad. Az eső elől egy kapualjban húzódott meg. Senki, akitől biztatást kaphatott volna. Mindenkit a maga sorsa érdekelt. Elgyen- gült a hidegtől és akkor már minden az eszébe jutott. Ko­vács Béla. az iskolatársa, aki * z acélgyárban dolgozott, és azt tanácsolta, menjenek az erdőbe, vagy a bányába, vagy bárhová, csak a frontra ne. Aztán a pestiekre gondolt, eszébe jutottak a szép vidám esték, a politikától súlyos be­szélgetések, a békéért való vágyakozás. Begyulladtam — vallotta be önmagának. A szeme láttára felhúztak a vil­lanyoszlopra egy szerencsét­len emberi, aki úgy nézett ki, mint aki meg sem tudja ítélni, mi. történik a világban. Még tiltakozni sem volt ide­je. megragadták. szögre akasztották a nyakára hur­kolt kötelet és máris a más­világra költözött. Újból elragadta a félelem. Ügy érezte, figyelik, az arcá­ra van írva szökési gondolata. Menekülni akart, de hová, merre? Pestre? Ha csak a két lábán nem, más járműre nem számíthatott. Szécsény- től pedig messze a főváros ebben az elátkozott világban. Beismerte, hogy kudarcot vallott, összehúzódott, meg­adva magát sorsának ott, a hideg- járta kapu alatt. Az úton dübörögtek a gépek, rázkódott a levegő, remegtek a házak, riadtan futkároztak az emberek. Valki ordított, hogy merre menjenek a tar- jániak, Aztán egy kis szünet következett, mintha elfárad­tak volna a vonulók is. A hegyek felől az ágyúk dörög­tek. És ebben az átmeneti csendben egy oldalkocsis mo­torkerékpár haladt a közsé­gen át. Lassan, ahogyan a feltört út megengedte. Bako- si Imrét, mintha megvilla- nyozták volna, felkapta a fe­jét. A motoros! Hiszen ezt ismerem, Sas Ervin, a főhad­nagy a gazdasági hivatalból, száguldott át gondolatán. Tényleges katona korában szolgált a keze alatt. Annak alig egy esztendeje még. Amikor a századirodára he­helyezték írnoknak, akkor melegedtek jobban össze. A főhadnagy egy vasutas csa­lád fia volt. Vékony és vi­dám kedvű. Szerette a le­génységieket. Sportolt velük, társalgóit, még más játékra is tellett kedvéből. A kato­nák is szerették őt. Bakosi a kapu alatt megrémült, hogy a főhadnagy elhalad, és észre som veszi őt. Inteni akart neki, de nem engedelmeske­10 NÓGRAD - 1975. deft a karja, csak bizonj’ta- lanul mozgott; Mintha ki tudja, milyen hosszú idő tel­lett volna el, amíg a tudatá­ban megértette, hogy kiálta­nia kell. Nehezen az izgalom­tól, gyűjtötte erejét és ami­kor kimondta a nevet, nem is kiáltás volt. hanem sikol­tás. — Sas főhadnagy úr,.,! Ott a Szécsényi, esőtől ázott utcán tudta meg. Buda­pest felé nincs út, gyűrűben a főváros. Egyetlen lehetősé­ge van, Párkánynánára vo­nulni. ha nem akar a sok­ezer ténfergő sorsára jutni. A párkánynánai laktanyá­ban Szécsény után vidám hangulat volt. Mintha nem is lenne háború. De a távol­ban dörömbölő ágyúk és az időközönként felderítést vég­ző repülőgépek nem engedték elfeledni: nincs még vége. Azok a varrógép zúgására emlékeztető repülőgépek szinte ugrásnyi magasban re­pültek el a laktanya üres udvara felett. Látványnak is szép volt. Sas vette át a pa­rancsnokságot. Húszán sem vol­tak. írnokok, pucérok, akiknek fegyver talán még sosem volt a kezükben. A hasukkal vi­szont anpál jobban tudtak (bánni. Volt egy ragyogó fiú közöttük. Jámbor Laci, ő lett a szakács. Káillett. Telt arca, derűs tekintete, örökös ic/ étvágya, étvágyra gerjesz­tett mindenkit. Szóval jó­kedvűen teltek ott a lakta­nyában a napok. Védett szi­getként a viharban. Az idő is megváltozott, elmúltak az esős napok, a tavasz sejttette magát. Jámbor Laci pedig, amíg volt miből, szorgalma­san sü tött-fózott. Vincze Bé­la, a pesti vidám fiú volt a másik kedvcsináló. Mókázott, derűt keltett, Bákosi pedig Sas utasítására készítette a gazdátlanul kószáló katonák igazolására a hamisított út­leveleket. Erre szolgált a pótkerekek pecsétje, ami Ba- kosi Imrénél volt. Amikor az .útlevelet átadta. ennyit mondott: — Az út arra a Börzsöny felé vezet.... A mikor azt gondolták Bakosiék, hogy senki sem tud róluk, pa­rancsnoki kocsi dudált a lak­tanya főbejárata előtt. Ket­ten ültek benne, Kartalos István alezredes és sofőrje. Sas Ervin fogadta őket. Ki tudta eldönteni, milyen szán­dékkal érkeztek. Az alezre­des határozott volt: — Eőhadnagy, jelentsen! Sas jelentett. Kartalos emelt hangon beszélt. — Készüljenek elvonulás­ra! — Az értelmetlen, alezre­des úr... — Azt nem maga mondja meg... — Én erre parancsot nem adok, innen nincs hová mennünk! — Akkor letartóztatom, ad­ja át a fegyverét — Kartalos határozott lépést tett Sas fe­lé és kitárta tenyerét. A fiúk megérezték a bajt. Bakosi berohant az őrszobá­ra és felriasztotta az ott levő­ket. A golyószórót lőállásba helyezték a teraszon. A töb­biek Bakosival az élen hang­talanul, lassú léptekkel, el­szánt tekintettel Sas mögé sorakoztak. Kartalosi olvas­hatott a tekintetekből. — Hát így állunk? — kiál­totta. Sarkon fordult és rohant kifelé a laktanyából. Sas ar­ca sápadt volt. Bakosi észre­vette. hogy a főhadnagy térde reszket. Mondani szeretett volna neki valamit, valami bátorítót, vigasztalót, de semmi okos nem jutott az eszébe. Vincze Béla találta fel magát, mint mindig. A távozó alezredes után kiál­tott: — Pontosan fgy. alezredes úrnak alázatosan jelentem... A fiúk felszabadullak a nyomasztó érzés alól. Már ju­április 4., péntek tott a nevetésre is. Jámbor Laci bejelentésére, hogy kész az ebéd, elfelejtették az ijedtséget. Irány a konyha, amit a régi tiszti étkezdében rendeztek be. Csak Sas fő­hadnagy arca maradt sápadt. Nem is ment az étkezdébe. Visszahúzódott a főépületbe, ahol a pince volt. Másnap már odatelepítette a fiúkat, és a pincét szalmabálával ketté választotta, hogy a bá­lák mögött megfelelő hely maradjon a tartózkodásra. E kosi kérdésére, hogy miért szükséges ez, csak ennyit mondott: — Majd meglátod, itt vége a nyugalomnak... Napokig a megszokott ese­ményekkel múlott az idő. Jöttek a felderítő gépek, időközönként nebázbombá- zó rajok, csatagébek kíséreté­ben, és- azok mélyrepülésben, hogy látható lett vörös csil­lagos felségjelük. Lőtték az országúton menekülésükben feltorlódott jármúoszlopökat. Az arcvonal közeledtével vi­szont egyre feszültebb lett a hangulat a laktanyában is. S"s Is ri kább-n mut-tkoyptt. E’fogyott az éle’ern is. Jám­bor Laci is hallgatag lett. Vincze Béla, a kedvcsináló egy szép napon bejelentette: — Nekem ebből elég. én megyek... Senki sem kérdezte, merre, hová. Bakosi Imre elkészítet­te a részére szóló menetleve­lét és kiengedték a kapun. Vége lett a jókedvnek, mint­ha a félelem kószált volna az emberek között. Bakosi Im­rének nem maradt közelebbi cimborája, más, mint Jám­bor Laci. Készültek maguk is az útra. Bakosiban egyre jobban érett, hogy a háború végét nem megvárni kell, hanem eléje menni. Sast egy­re ritkábban látták. Mintha megbánta volna, hogy szem­beszállt az alezredessel. Jámbor védelmébe is vette, amikor szó esett róla a fiúk között. — Hivatásos kalona. ezért főbelövés jár... Nem volt ellenvetés, de nem is beszéltek többet a tör­ténetről, mert saját sorsuk jobban foglalkoztatta őket. Jámbornak az volt a vélemé­nye, addig sehová, amíg éle­lemmel nem szeretkeznek fel. — Ha ezt megszerezzük, akkor irány a Börzsöny. A hegy mögül már nem hallat­szanak az ágyúk... V állalkozott, hogy meg­szerzi az élelmet. Elő- ■ ző nap kint járt a fa­luban, és az egyik ház udva­rán szép pulykákat látott, em­berek pedig sehol. Sötétedés után indult, csillagok világí­tották az útját. Pest felől dübörögtek a fegyverek. Jámbor magabiztosan haladt. Be az udvarra, onnan a ba- romfiólaikhoz. és szorította is a kezeügyébe került szár­nyast, De abban a pillanat­ban olyan éktelen lármát csaptak a többiek, hogy a halott is felébredt volna. A lakásból káromkodás. csiz­mák zuhogása hallattszott. Jámbor felismerte, ezek né­metek és menekült. Teljes erejéből rohant a laktanya felé. Hallotta, hogy követik és kiabálnak, hogy álljon meg. Utána is lőttek. Az ijedtségtől sápadtan, kapkod­va a levegő után, ért a kerí­téshez. Azon ugrott át. Ami­kor szinte bezuhant a pincé­be, lihegve mondta: — Itt vannak a németek... Reggel már körülfogták a laktanyát a tábori csendőrök. Sast elvitték, Bakosi étet pe­dig sorba állítva megmotozták, minden fegyvert elvettek, az­tán erős kísérettel útnak in­dították az országút felé. Jámbor Laci ott menetelt Bakosi Imre mellett. Nem volt kedvük a beszédre. La­cit marcangolta a lelkiisme- ret. Egyre csak azt hajtogat­ta: — Nem lehetek róla. nem tudtam, hogy ott vannak! — Előbb-utóbb úgyis kifüs­töltek volna — vigasztalta őt Bakosi. Kint, az országúton százá­val álltak hozzájuk hasonló lefegyverzett katonák. Ki rongyosan, ki bekötözötten, közömbösen. Amikor Bakosi széjjelnézett közöttük, az út- parton egy kis emelkedőn pillantotta meg Kartalos al­ezredest. Neki szíj volt a de­rekán. és azon az oldalfegy­vere. Nem volt ideje jobban széjjelnézni, mert a fegyvere­sek ordítoztak, magyarul, né­metül. villogott mellükön jel­vényük. és elindították a me­netet. Mentek lomhán,, szót­lanul, senki sem’ tydta, hová. merre. Fiatal legénykék szi­pogtak a sorokban, vénülő emberek morogtak, katonavi- seltek lépkedtek, mert ez volt a parancs. A fáradt lá­buk alatt szinte meghajlott az út. Délután lelt. Nem messze lehetett a határ már. A Du­na egykedvűen hömpölygőit, tükrében hiúskodlak a rügyet vető füzek. Bakosi érzéket­lenné vált. Semmi sem érde­kelte. menj. Arra figyelt, hogv Jámbor megrántot'a a karját. — Figyelsz? — Mire....? — Én nem megyek tovább. Ránk sem néznek, lelépek... — Nyugodi a bőrödben, ezek nem tréfálnak... Semmit sem ért a figyel­meztetés. Jámbor már kilé- pe t a sorból és egy szárán zörgő kukoricásba lépett. (• nadrágját kötözte, mint aki félredolgát végezni szándék­szik. Bakos: így lát',a utoljád ra Jámbort, mert ,a követke­ző pillanatban egy géppisz­tolysorozat hallatszott. Jám­bor már a lövés előtt lebu­kott a fö r’-e. A mcn"t meg- lorpsnt. A kísérők ordítottak, hogy induljanak. Újabb soro­zat. Bakosinak mintha kihűlt volna a teste, minden pilla­natban várta, rajta a sor, hi­szen Jámbor mellőle lépett el. A szülőföldjére gondolt, anyjára, akinek eres lábát fekete szoknyája verdeste, aztán a lányra, akit otthon hagyott. Azt hitte. megful­lad. száraz lett a szája. Este egy erdő szélén megállítot­ták őket. Bakosi félájultan zuhant le a földre. Arra ébred, hogy marja testét a hideg. Korai volt még a tavasz. Sötétségbe bo­rult minden. Az emberek nyöszörögtek körülötte, Négy- kézlábra emelkedett, hogy megmozgassa magát. Ebben a helyzetben indult céltalanul csak előre. Kikerülte az al­vókat és mászott arra. ahol az erdőt sejtette. Tapogatott, az embereket már nem érez­te, csak a bokrokat, és a szúrós fenyőt. Mászott to­vább egy emelkedőre, és ak­kor villant agyába, hogy tu­lajdonképpen szökik. Meg­ijedt, vissza akart fordulni, aztán meggondolta. Előre kúszott, hallgatózott. A kö­zelben dübörögtek az ágyúk. Elszánta magát, és kúszott, tudta, hogy már nincs visz- szaút. Érezte, hogy egy árokba csúszik. Semmit nem látott. Amikor felülni ké­szült, egy erős kéz markolta meg. Ösztönösen az életéért, bírókra kelt vele. Szótlanul küzdöttek, csak a gallyak ro­pogása jelezte elszánt küz­delmüket. Volt, amikor az el­lenfelének leheletét érezte, az is küzdött. És akkor meg­fordult az agyában Bakosi­nak. ki lehet ez? Lazább lett a fogása. A másik észrevette, kirántotta magát és csörgés jelezte, merre meneküli Ba­kosi is menekült, de ellenke­ző irányba, mint a másik. A sötétben rohant neki a fá­nak, vér folyt az arcára. Tépték sűrű gallyak, de csak ment. megállás nélkül. egy éjszakán át. Egy patakba zu­hant, maradék erejével a partra mászott és ott is ma­radt eszméletlen. A mikor magához tért, virradt. Egy madár kí­sérletezett a nótával. Kinyitotta szemét, alig lá­tott, úgy be volt dagadva az arca. Először a széttaposott csizmát, aztán az idegen szí­nű ruhát, majd a fegyvert és a sisakot, a csillagosat, pil­lantotta meg. Itt volna hát a vég? Megadta magát a sor­sának. A katona rászólt: — Csúnyán nézel ki. Fel tudsz állni? — Igenis — mondta gépie­sen. — Akkor indulj arra, egye­nesen, vissza az országba. Szabadok vagytok... Elindult, fáradtan, sebeitől fájdalmasan. A Nap bera­gyogta az utat, fényesen vág­tázott a szél... Bobál Gyula Farkas András: OTT ÁLL az öreg épület, ahol húsz-harminc evvel ezelőtt. Az akácfát már ki­vágták. Nem olyan régen, pedig annak idején sok el­lensége volt. Ellensége egy fának? Igen, mert ágaira hangszórót szereltek: reggel­től estig harsogott Csábi Ist­ván portáján, a falu központ­jában, Csitáron. Addig azon­ban történt egy, s más a csi- tári hegyek alatt. 1945 tavaszán, amikor már megjelent a rendelet a föld­osztásról, de még élénken em­lékeztek a háború borzalmai­ra, szervezkedni kezdtek a falu tekintélyes emberei. — Elvtársak! Meg kell ala­kítani a föidosztó bizottságot! — mondta Balázs Frigyes, akit Balassagyarmatról küld­tek, hogy segítsen a csitáriak- nak. — Hogyan csináljuk, fő­mérnök úr? — kérdezték az ottaniak. — Azt mondják nekem, hogy Frici bácsi, vagy Balázs elvtársi Az urak elmentek... —, s azután sorolta, mi a tennivaló. A földosztó bizottság elnö­ke Urbancsik József, pénztá­rosa Gyalog József lett. Minden pártból helyet kapott egy-egy személy, közöttük Csábi István is. Másnap dob­pergés verte fel a falu csend­jét: — Hirdetmény... S az emberek megtudták, amit addig is sejtettek: övék lett a föld. Siettek a község­házára: — Mennyit adtok? — Én is kapok? — záporoz­tak a kérdések. Átlagosan egy családnak 6,5 hold jutott. Kinn. a ha­tárban, mint a motolla járt az 61, Nyers, vakító karóra zuhogott a fejsze. — Ez mind a miénk? — A tiétek. Papírt is kap­tok róla — mondta a kétke­dőknek Csábi István. Az igazi meggyőzés az volt, amikor gróf Majláth Géza és Grosz Jenő birtokain az új „föld- birtokosok” maguknak arattak. Az uraságban maradt egy régi Hoffer-traktor. Chikány István, aki ma a községi tanács el­nöke, értett hozzá. A gépszí­jakat nehezen megszerezték a grófnétól, s a zsákok a szérűn teltek friss gabonával. Csábi István a községi ta­nács épülete mellett lakik. A ositáriak életében jelentős ese­mények itt zajlottak le. A ház gazdája jól látta, kik jönnek- mennek, s gyakran keresték őt Is. Különösen azután, hogy teltek, múltak az évek. és egyre nehezebb lett az öt-hat holdakat megművelni. — Hallottátok? Gárdonyban már megszervezték a terme­lőszövetkezetet — állított be egy-egy falubeli magyarázat­ra várva. — Nemcsak a szomszédban. Jártam Érsekvadkerten, Dej­1VANOV ILLUSZTRÁCIÓ táron. A parasztok beadták » földet, kocsit, ekét, lovat. Kö­zösen vetnek, aratnak. Nálunk is el kellene már kezdeni — morfondíroztak magukban. Elkezdték szervezni a ter­melőszövetkezetet. Csábiék es­ténként házról-házra jártak. Az ismerősöket keresték fel elsőnek. Egyformán zajlottak le ezek a beszélgetések. — Miért jöttél, Pista? — Beszélgetni... — Akkor mond, mit akarsz! — És Csábi István meg a többiek mondták. Az ország és saját maguk boldogulásáról beszéltek órák hosszat, lelke­sen, mintha világéletükben azt csinálták volna. Előkerült az itóika is, s a házigazda kezdte érteni: á földet senki sem akarja tőle visszavenni. Másról van szó, — a jövőről. Ekkor került a hangszóró az akácfára. Recsegett-ropo- gott, amikor kipróbálták, de azután szünet nélkül közölte: kiik léptek be az előző nap óta a szövetkezetbe. A járástól Eszményi József járt sűrűn a faluba, az ő érces hangja zen­gett a fák között. — Nagy harc volt — emlék­szik vissza Csábi István. —* A falu két táborra szakadt. Mi, akik értettük a szocialis­ta mezőgazdaság jelentőségét, kevesebben voltunk, de erő­sebbek. Akiknek féltenivaló- ja volt, törte a borsot az orrunk alá... Tizennyolcán gyűltek össze az alakuláskor 1950-ben. Első­nek Szenográdi Károly írta alá a belépési nyilatkozatot, hatodiknak Csábi. A földosz­tó bizottság tagjai szinte ki­vétel 'nélkül az elsők között voltak. — Megmutatjuk, mit tu­dunk... — fogadkoztak maguk­ban. Egyikükből tsz-elnök lett, a másikból gulyás, foga- tos. A kevés eszköz ellenére az utolsó öl földet is termővé tették. A küzdelmes évek emlékei lassan elmosódnak. Volt, aki visszavitte a tehe­nét a közös istállóból, mások egyéb módon károsították a közöst. Hiába... Olyan folya­mat kezdődött Csitáron, amit nem lehetett már megállítani. Mint a lavina, úgy terjedt kezdeti sikereik híre a falu házai között. A legdöntőbb érv az volt, amikor Csábi István legidő­sebb fia, Laci a gépállomás­ról traktorával dolgozni jött. Belemélyedt az eke a földbe, dübörgött a motor. A fényes hantokra, a friss földszagra odacsődültek a parcellákban dolgozók. NEM KELLETT már a hangszóró... — Nem hazudtatok! — míndták Csábi Istvánok­nak az addig óvatos gazdák. Csábi arcára ekkor a meg­szokott mosoly ült: — Hát megmondtuk: miénk ez a drága föld! Szabó Gyula Hangszóró az akácon i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom