Nógrád. 1975. március (31. évfolyam. 51-76. szám)
1975-03-29 / 75. szám
Bemutatjuk: Farkas Andrást Mindennapjaink igazsága ,,Mi itt ne úgry tegyünk morf érnék, mintha Párizsban élnénk. Nem, nekünk úgy keli modernnek tennünk, mintha a magyarság mély rétegeiben, a pusztákban, a falvakban élnénk”. (Uly és Gyula) Harminc év művészi munv kában, s ebböll 25 év Nógrád megyében, Balassagyarmaton. Ezen a jelentős évfordulón lépett túl Farka« András festőművész, a Balassa Bálint Gimnázium tanára. A „Szépművészet” 1944. januári számában így méltatja a kritikus a Képzőművészeti Főiskola végzőseinek kiállításáról írt jegyzetében: „Legérettebb egyéniségnek Farkas András tűnik fel, pompás színezetű, rálátásosan komponált, a magyar föld. hangulatát keltő »Tehenek-« című képén. A fialtál művésznek még egy-két jól megfigyelt, köny- nyedéai papírra vetett mozdu- laiterajaábain is gyönyörködtünk”. Az ígéretes indulás után jött a katonáskodás, sebesülés, fogság, rövid tanárkodás Nagykállón, majd' Balassagyarmat. A 25 év alatt csak ritkán mozdul ki a nógrádi világból néhány hetes művészi tapasztalatszerzésre. A palóc embert, a nógrádi tájat festi, 1951. júliusában a Szabad Művészet egyik ismertetésében olvashatjuk: „A magyar képzőművészet mesterei vándorkiállítást legutóbb a balassagyarmati közönségnek mutatták be. .. az anyagot.. kiegészítették a helyi képzőművészek munkáinak a bemutatásával. Figyelemre méltó gyűjteménnyel szerepel a kiállításon a fiatal Farkas András. Legszebb, legedmé- lyültebb alkotásai: édesanyjáról. festett portréja és romantikus önarcképe. Üde »Pipacsé» úit« című képe a nógrádi táj jellegzetességeit írja l.e friss festői lendülettel”. Majd dic&érőleg ír grafikai munkáiról is. így indult el pályáján Farkas András. Azóta mint tanár a fiatalok százait tanítja a rajzolás és festés alapjaira, a művészet, a szép szeretetére, s szabad idejében fest és rajzol szakadatlan. Akik környezetében élnek, nap mint nap élvezhetik újabb munkáin a színek és a vonalak szépségét, realista, de költői ihletésű és tartalmú kompozícióit, illusztrációinak modern. lényeglátó megfogalmazásait. Igaz, munkái megye- szerte megtalálhatók középületekben.. iskVák'Ham és «ok lakás falán. De talán érdemes lenne meggondolni egv nagyobb kiállítás rendezését is a legkevésbé ismert, de legérettebb és legegyéniibb, utolsó évtizedének terméséből. Az a. néhány kéne, amely elkerült a Nógrád megye képzőmé vészeinek vándorkiállítására ezt mondatja Csengeriné, Nagy Zsuzsa művészettörténésszel: .. képeinek tárgya szinte kivétel nélkül a földeken, a háza táján, munkálkodó paraszt, a környező falvak élete, ahol a hangsúly ... az emberen van. Erősen homooentrikus művészetének robosztus monumentálisán ható alakjai, mint valami népi eooszfigurái jelennek meg előttünk. Kápáinak, állatot etetnek, hordót mosnak — végzik a vidék hétköznapjainak egyhangú, ősi, mindig lesz munkáját. Formái leegyszerűsítettek és közérthetőiek, ez a mondanivaló nem tűri a fölösleges cifraságot, vagy rafinériát.. Ez az értékelés jól találta meg Farkas András művészetének lényegét: azonosulását a palóc tájjal és emberrel, Hangvétele népies« Nem törekszik esztétikai meghök- kentésre, kerüli a formai ön- kényeskedést. Látja és vállalja a magyar valóságot: realizmusa őszinte, nem valamilyen kész, divatos irázvrzatotoból összeügyeskedett másodlago6sá@. A sznobok talán nem találják elég izgalmasnak ez.t a festői világot, amely a hangsúlyt a humánus emberi mondanivalóra, nem a felület artisztikumá- ban. való játszadozásra helyezi, de azok az egyszerű emberek, akiknek elsősorban szánta, megértik. Az ötvenes évek eleién festett képeinek hangulata ma is megfog, mint akkor első látásra. „Verejték” című képén az izzadtságban fürdő panasiatarcról, a fáradság de az akadályokat legyőző életerő látszik. A „Paláintálák” című olajfestményéről, a „Ka- szafenó” című rajzáról az az erő sugárzik, amely szorgos munkával mindent kikényszerít a nógrádi talajból... Észreveszi a humort, de humora Pa|óntázók (1965) mindig megértő, sohasem, bántó, Hólapátolók, Állomáson, Még a jégeső sem.. Így folytathatnám a sort még nagyon sok olajfestménvéveL vízfesitményével, tollrajzaival, grafikai műveivel. E témák megfestése, ábrázolása csak ezzel a nagyszerű rajatudás- sal, ezzel az egyszerű, közérthető, minden hamis magyarázkodást feleslegessé tevő kifejezésmóddal történhetett Kova!csík András Verejték (1966) M ikor sötétedni kezdett,' az asszony magára . kapta vattás réklijét, kiment az udvarra, s az eperfánál leoldotta láncáról a nagy, szürke komondort. Egy pillantást vetett az országúira, ahol valamilyen megkésett gépkocsi vágott vörös csíkot a téli estébe, mert már sűrűn esett a hó. A szomszédos tanyák felé nézett még, amelyek elmerültek a zúzmarás esti csendben, aztán olyan gyors lábbal iramodott vissza a házba, mintha üldözte volna valaki. Magára zárta a konyhaajtót, pedig még nem akart lefeküdni. Talán csak elbóbiskpl majd a kisszéken, amíg haza nem jön a fia. Kinyitotta a sparhelt ajtaját, hadd világítson a pirosán izzó parázs. Nem volit még öregasszony. Talán az ötvenen is innen volt még, de már abban a korban, amikor az asszonyok félni kezdenek. Kérte is a fiát. ne maradjon el sokáig a táncban, de annak/ megvolt már a szeretője, hajnal előtt hiába várta volna haza. De hát addig jó. amíg várakozhatok rá. így a kisszéken bóbiskolva minduntalan fel-felri- adva és aztán álomba merülve újra. Addig jó. amíg itthon van, s nem hagyja őt özvegységében egyedül, egyma- 'gára. Pedig az se sokáig lesz már Ha elveszi azt a lányt, ha hozzáadják, akkor mehet be a ínlnbéj, az apósa házába, aki már nemigen bírja a munkát. Herceg János: MAGÁNY A komondor belefogott a* esti ugatásba, de csak a szomszédos kutyákkal felesegetett. Az istállóban a tehén is megmozdult az almon, hallotta a falon át, hogyan rántja meg a kötöféket. Nem volt oka félelemre, s ő mégis félt. Az ajtóhoz lépett néha, s lélegzetét visszafojtva hallgatta az éjszaka ismerős neszeit, aztán megnyugodva ült ismét vissza. Ha férjhez menne újra, vé- geszakadna a gyötrelmes magánynak. Akkor belenyugodna, hogy a fia elmegy a háztól. Ha volna valahol egy jámbor agglegény, vagy rendes özvegy ember, akinek ő eszébe jutna! Milyen jól elgazdálkodhatna ő még pár esztendeig, amig a munkát bírja. Hiszen nem öreg még! A nyáron elmaradtak mellőle a lányok a marokszedésben. S ha nem röstellte volna, nótában. jókedvben incselkedő játékban is felvette volna velük a versenyt. Egészséges volt és erős. — Na, Lidi, mikor gyüjjek érted kérőbe? — kiáltotta vidáman Péter, az útkaparó őszön, amikor a malomban járt. Mert akkor is volt egy kevés a fejében, mivel szerette az fialt, azért szólt hozzá olyan hangosan, hogy mindenki meghallja. — Éppen Ilyen fehércseléd nagyon elkelne nálam! ö elpirult, röstellte, hogy a részeg ember ilyen komoly dolgokról tréfálkozik vele. Péter is özvegy volt, s volt egy gyöngeelméjű lánya, azt kellett volna gondoznia, valamilyen asszonynak Péter mellett. Az a lány éjszakánként, holdsütésben kiült az országúti kőre, kibontotta hosszú, fekete haját és elnyújtott hangon hajnalig énekelt. Nem vette ő komolyan Péter ajánlatát. De azóta egyre többet gondolt rá. Pirosarcú, tagbaszakadt ember volt. El- lenzős sapkában járt, kis piros zászlót tűzött ki a kilométerkő mellé, ha az országúton dolgozott. Talán csak azért ivott, szegény, mert ott volt az a boldogtalan lánya. Ha egy jóravaló asszony kicsit törődne vele. otthon fogná, józan rendes ember lehetne belőle. Egy asszony sokat tehet az uráért! Benn a szobában minduntalan kijött a kakukk a házából az időt jelezni.a sparheltben rég kialudt a tűz, s már a kakasok kukorékolására is fel kellett rezzenni, mert jóval elmúlt éjfél. Egyszer. még lánykorában, együtt voltak egy lakodalomban Péterrel. Hangos, jókedvű, erős legény volt Nemcsak a lányok, a fal mellett ülő mamák is álmodozva néztek rá. Hát hogyne! Hiszen a háborúba se vitték el, fel volt mentve, visszatartotta az útépítési hivatal. A zenészeket dirigálta folyton abban a lakodalomban, de őt nem kérte fel. Csak hajnalban állta el az útját az ajtóban, megfogta az állát és hosszan, mintha most látta volna először, a szemébe nézett, s csak annyit mondott: — Kislánynak ágyban a helye! Azóta se felejtette el, amit mondott, s ahogy ránézett! De hát azóta Péter már öregember, s ott van vele az a féleszű lánya. Pedig, hogy megnézte őt azóta is. valahányszor találkoztak! A komondor a kerítésnél elkeseredve ugaíott. Hallani lehetet, ahogy a léceket ha- napdál j a mérgében és vonítva ugat. Valami nótaszó foszlányai is beszűrődtek a konyhaajtó résein, de 5 nem mert felállni, az ajtóhoz menni és kinézni. Hideg is volt már, kihullt a konyha, s odakirm keményre fagyott a hó, egészen üveges hangja volt a kutyaugatásnak. Didergőén húzta össze magán a nagykendőt, és ahogy félálmából fölriadt, mintha a nevét hallotta volna, mintha valaki szólította volna. Nem a fia hangján, nem az ura után való nevén, nem is úgy, ahogyan a bajba jutott ember kiált bárkinek a segítségéért, de lágyan és kedveskedve szólította ót ez a hang kétszer is: — Lidi! Lidi! De ő csak ült, fejét a mellére ejtette, s ahogy újra elbóbiskolt, észre se vette, hogy elmosolyodik magában, S mintha csak megint ott lett volna abban a lakodalomban, lánykorában, ahol Péter másokkal táncolt, s a zenészeket dirigálta, mire ó odalépett hozzá csendesen, s azt mondta: — Elég volt, Péter! Most már gyerünk szépen haza. A plébános úr megkezdte a hajnali misét, idehalla'.szik az orgonaszó. Készülnünk kell aiz esküvőre nekünk is már. Világos volt, amikor a fia dörömbölésére ébredt, és felugrott ajtót nyitni neki.' Vastagon fehérlett a zúzmara a sapkáján, a bekecse gallérján, de még nagyobb volt arcán az iszonyat, amikor lihegve kiáltotta, miközben leverte lábáról a havat a konyha kövére: — Hát ez elkészült örökre! — Kicsoda? — Péter bácsi, az útkaparó! — Jézusom! — rebegte ő szinte hangtalanul maga elé. — Itt tálál'iunk rá nem messze a tanyánktól. Megfagyott. De nem is csoda! Mondják, nem találta meg a kilincset a Bagi-kocsma ajtaján, olyan részeg volt. mikor elindult hazafelé. Idáig még eltántoraott valahogy, aztán mint afféle részeg. biztosan gondolta, majd megpihen egy kicsit. Mire megtalálták, olyan keményre fagyott, mint a kő! M indezt lihegve, felindul- tan mesélte a legény, s még csodálkozott is. hogy anyjának egy szava sincs az útkaparó halálára. Csak nézett maga elé a konyha havas köveire, szemébe húzott kendője alól, s csupán annyit mondott, vagy azt is inkább sóhajtotta: — Csakhogy itthon vagy már édes fiam! NÖGRÁD - 1975. március 29., szombat
